Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-25 / 278. szám

1987. NOVEMBER -25., SZERDA

Szentendre nem kapott kiemelt státust

Emberséges megoldást találtak

Létszámcsökkentés miatt a megye hat városának összesen 23 tanácsi dolgozója máris vagy legkésőbb január 1-jétől másutt, új munkahelyen dolgozik tovább. A Pest Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága már megtárgyalta és elfogadta a pénzügyi osztály erről szóló előterjesztését. E dokumentumból kiderül, hogy a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának ajánlására vizsgálták felül azoknak a városi tanácsoknak az igazgatási létszámát, amelyeknél normatív alapon számított — a lakosság számához képest — létszámtöbblet mutatkozott. A megtakarított béralap egy része a városoknál marad, míg a fel- szabaduló részt hét Buda-térségi tanács kapja meg egy-egy ügyintézői létszám fejlesztésére. Az átcsoportosítás lehetőségét természetesen egyeztették az érintett tanácsok elnökeivel, akik a már említett számú csökkentéshez egyetértésüket adták.

Ennyit röviden a hivatalos előzményekről. Aztán befutott a hír szerkesztőségünkhöz: leépítés lesz a Szentendrei Tanács apparátusában. E tényt tulajdonképpen egyszerűen tudomásul vehettük volna, hiszen az ésszerű munkaerő- és bérgazdálkodás fogalma napjainkban már senki előtt nem idegen. Azzal is tisztában vagyunk, hogy hasonló intézkedésekre, illetve azok „

befogadására” valamennyiünknek

fel kell készülni. Ráadásul a tanácsok várható anyagi helyzetét illetően sem lehetnek illúzióink.

Kételyek

Am ebben az esetben — a bevezetőben leírt körülmények ismerete nélkül — igencsak belénk fészkelt a kétely. Hogyne, hiszen mindeddig a tanácsok létszámgondjairól meg a szerény bérezés miat*i szakemberhiányról hallottunk, s ezt gyakran tapasztaltuk ügyfélként is, újságíróként is. Ismerjük a lakossági panaszokat az elhúzódó ügyintézésről vagy a tanácsi jogkörű ellenőrzések hiányosságairól, amelyek — valljuk be — nem javítják a településeken a lakosság közérzetét, hangulatát. Sehol sem, s elnézést is kérünk a többi érintett város tanácsától, de Szentendrét mégiscsak más jellegű városnak kell tekintenünk. Megye- székhely híján több tekintetben szellemi és kulturális központunk, mindemellett jelentős idegenforgalmi és üdülőcentrum. Ugyan hol, melyik osztályon, csoportban találhattak felesleges vagy fogalmazzunk szebben, nélkülözhető státust — mint hírül kaptuk, összesen nyolcat — a nem felduzzasztott létszámú apparátusban?

Töprengésünket dr. Színi István tanácselnöknél folytattuk Szentendrén. Rögtön közölte, a hír igaz, sőt, már befejezett tény. Ezután azt tudakoltuk egyenesen tőle, igaz-e a létszámcsökkentés tényéhez csapódott információnk, miszerint enyhén szólva nem dicsérték meg szőkébb és tágabb környezetében azért, hogy ilyen egykönnyen egyetértését adta a munkahelyek megszüntetéséhez és a béralap elvonásához?

zálátunk a leépítéshez, még viszonylag könnyen találunk munkahelyet távozó dolgozóinknak — folytatta a tanácselnök. — Mert nekünk ez volt a legfőbb szempontunk: nem jelmondani, hanem elhelyezni a nélkülözhető embereket. Mindent alaposan mérlegeltünk az osztályvezetőkkel. Az viszont igaz, semmiféle szociális szempontra nem voltunk tekintettel, csak arra, kinek a munkáját tudjuk pótolni. Minden osztályt — a titkárságot is — érintett a csökkentés, s mondhatom, kollektíván álltunk neki munkahelyeket keresni. Ügy érzem, a lehető leghumánusab- ban jártunk el, mindenkinek találtunk állást, kikérővel távoztak, illetve egy dolgozónk maga mondott fel, mert úgy érezte, számára ez a kedvezőbb. Most már tehát túl vagyunk rajta, de egyetlen vezetőnek sem kívánom, hogy szembe kelljen néznie volt beosztottjával, munkatársával, s közölnie: nincs már rá szükség. Persze nem szó szerint így, de a lényeg mégis csak ez az adott szituációban. Nehéz napok voltak.

'Közösen

Gombó Pál:

Staféta

Elhelyezni

— Igaz, a fejemre olvasták. Hogy könnyen beleegyeztem, azt nem mondanám, inkább azt, hogy állampolgárként és vezető tisztségviselőként is fegyelmezett ember vagyok. Mint ilyen, tudomásul veszem, hogy az adott helyzetben bizonyos dolgok nem lehetnek alku tárgyai — válaszolta, aztán kronologikus sorrendben elmondta a történteket. Onnan, hogy szeptember végén tudomására hozták; a megyei tanácson a bizonyos szempontok szerinti számítógépes vizsgálódás kimutatta, néhány városban, közöttük Szentendrén is, túlzottan magas a tanácsi apparátus létszáma. A csökkentés mértékét is a megye javasolta.

— Vállaltuk, mert emellett szólt, hogy megtarthatjuk, és o többletmunkát vállaló dolgozóinknak kioszthatjuk a felszabaduló béralap 50 százalékát, a másik felét pedig vonzáskörzetünk minimális létszámú községi tanácsai kapják meg. Ilyen értelemben fogadta el a megyei javaslatot végrehajtó bizottságunk is. Azután nem utolsósorban úgy véltük, ha azonnal hozképpen egyetértett vagy sem a megyei döntéssel.

— Az előbbiekben már válaszoltam, hogy miért és hogyan értettem egyet. Korrektül és fegyelmezetten kívántunk eleget tenni egy felsőbb döntésnek. Azt viszont csak később tudtam meg, hogy a többi városhoz képest a mi létszámunk csökkent a legjelentősebben, utánunk Százhalombatta a legtöbbel, néggyel. Nem értem, hogyan alakult ez így? Ugyanakkor azt is megtudtam, azt már nem vizsgálták, illetve nem vették figyelembe, hogy városunkban a viszonylag kevesebb lakos és üdülő jóval több „ügyet" produkál. Nagyobb a hozott határozatok száma, )e- hát az ügyforgalom, ha úgy tetszik.

— S az elvont béralap segít a kisközségeken?

— A városkörnyéki koordinációs bizottság ülésén vitattuk meg az érintett tanácsok elnökeivel a felszabadult státusok sorsát. Közösen döntöttünk kérésükre úgy, Pomáz székhellyel egy tanácsi árellenőrző csoportot alakítunk.

Kételyünket, amely Szentendrére vitt, nem oldotta fel igazán a dr. Színi Istvánnal folytatott beszélgetés. Azt elhisszük, hogy mindent mérlegelve megfontoltan döntöttek. De annyit hallottunk már a tanácsok munkaerőgondjairól, hogy óhatatlanul fölmerül a kérdés: elbír-e ekkora létszámcsökkenést egy városi apparátus? Választ csak a jövő, a mindennapok gyakorlata adhat. Mert a munka a tanácsokon nem lesz kevesebb, az állampolgárok ügyesbajos hivatali dolgai, kényszerű adminisztrációs ügyei nem csökkennek.

Kádár Edit

Már javában csomagolják

Ehető karácsonyfadíszek

Bőséges választék lesz szaloncukorból (balra). A gyermekek kedvencét, a Macskanyelvet is itt

csomagolják (jobbra).

Nincs karácsonyfa szaloncukor nélkül. A népszerű reklám- szöveg mintájára, így is hirdethetnénk a fenyőfa „csokiéksze- reit”. Pedig ennek a terméknek nem kell hírverés, hiszen karácsony előtt az üzleteket elárasztják finomabbnál finomabb csemegékkel. A vevők pedig tudják: itt az ideje megvenni a fáravalót.

Az Örkényi Béke Tsz élelmiszer-csomagoló üzeme teljes kapacitással dolgozik, a desszertek, csokoládék csomagolása mellett most a szaloncukrok is ezüstpapír ruhájukba bújnak. És hogy milyen ízeket rejtenek a cukorkába: vanília-, málna-, csokoládé- és citromaromát. A Duna és a Budapesti Csokoládégyár küldi ide termékeit, hogy ízlésesen készre csomagolva kerüljön a vásárlókhoz.

órásmester — Munka Érdemrenddel

Másokéi t megjön a hangja

Csinos Erzsébet a Mari szeletet dobozolja.

(Csécsei. Zoltán felvételei)

E

lment a szegény, özvegy és nyugdíjas öregasszony az államhoz és elpanaszolta, hogy szobája beázik, fala hullik, csapja csöpög, millió és egy baja van és kérte, kap- hatna-e minőségi cserelakást. Az állam, amely egy hölgy képében volt jelen, így válaszolt:

Tudunk az esetről, ön már tizenöt éve is kérte és egy éve kapott is értesítést, hogy idén, majd ha fagy, hó lesz nagy, kap cserelakást. Igen ám, de nyáron, mikor kánikula volt és hőguta verdesett, megváltozott a jogszabály, nincs többé cserelakás. Hanem én, mint állam, nagyon szociális vagyok, ezért önnek adnék lakáskiutalást, belépési díjért, hanem önnek nagyon magas a jövedelme, eléri a nyugdíja a kétezer-hétszáz forintot, tehát nem jogosult, mert ezt fejenként éri el. De mint mondottam, nagyon szociális vagyok, így befizethet egy állami rendelkezésű, de személyi tulajdonú bérlakást, majd ki- küzdjük a helyét. Az ára potom egymilliókétszázezer, de elég, ha befizet ötszázezret, a többi ért majd kiküzdünk önnek kölcsönt, amelynek kamata nem lesz több havi kétezer forintnál. Nna?

Mire a néni azt válaszolta, hogy nincsen őneki még ötezer forintja sem, azt is úgy spórolta össze tizenöt év alatt. Ránézett az államhölgy és azt mondotta, hiába buzog benne a jóindulat, szociaiitás, ő akkor is csak azt mondhatja, hogy: coki!

Elballagott az öregasszony és azt mondotta magának: ha nincs minőségi csere, minek a félretett pénz, inkább leeszem magam, veszek például egy negyedkiló párizsit, meg egy fél vajat, sőt joghurtot is. És elballagott a közértbe, telerakta a kosarát ezzel-azzal, aztán sorba állt fizetni. A pénztárosnő leblokkolta az árát. plusz még hozzácsapott 50 forintot. A néni kérdezte, miért ilyen sok, mire a pénztárosnő felemelte a hangját: — mert a konzerv közben drágább lett és a párizsi is harminc deka, nem kérdezte az eladó, hogy lehet-e egy kicsit több?

— De igen — válaszolta a néni és fizetett, mert a többi vevő a sorban már vasvil- laszemekkel szurkálta és oldalba is bökték.

A pénztárosnő pedig aznap többet már nem blokkolt saját kasszára, mert elve volt, hogy egy nap csak egyszer ver be plusz ötven forintot, ez így felmegy egy hónapra egy ezresre is, mivel akár ötezerig is felemelkedik a jövedelme, az pedig kell, mert két kisgyereke van és azokat etetni, meg ruházni illik.

Alig egy hét múlva el is ment a pénztárosnő a két gyerekével, hogy öltöztetné fel

őket karácsonyra. A gyermekruházati bolt tele volt vásárlókkal, az eladó csak ránézett a gyerekekre és már mondta is: ilyen kis-nagy méret nincs. De az anya maradt és mikor az eladó a pult sarkában matatott, azt kérdezte: nem nézne-e mégis utána Asszonyom — mondta az eladó —, én nem lopom az időmet, talán • a raktár mélyén találok valamit, de hát a Krisztus testét sem őrizték ingyen. Erre az anya mondta, hogy nem leszek hálátlan. Erre az eladó mondta: most kitört a vásárlási láz, mert jövőre minden drágább lesz. Erre az anya mondta: ötszáz. Ekkor a férfi leballagott a raktárba, visszatért a kívánt ruházattal. A méretek stimmeltek, az ötszázat a zsebébe tette.

M

ármost ez az eladó nem tartotta magát napi normához, az alkalmak sem jönnek egyenletesen, hanem hol apály van, hol dagály áradt, aznap jól csúszott neki, este látta, hogy van vagy háromezer a zsebében, el is határozta, hogy ma mulatja magát, kell az embernek a kikapcsolódás. El is ment egy hölgyismerősével egy osztályonfelüli étterembe és rendeltek ezt-azt, ráksalátát, tűzdelt vadas sültet, lángoló palacsintát, ittak is ezt-azt. debrői hárslevelűt, konyakot, gin fizzt. A pincér látta, hogy a vendég most lendületben van, megemelte a számlát 500 forinttal, a pár kidülöngélt, ő meg ment a következő asztalhoz, ahol német urak fogyasztottak. Mondta, hogy márkában is lehet fizetni, kapott 300 márkát, betette a pincértáskába a forint árát és dolgozott tovább, gyarapította forint- és a valutajövedelmét, de dollárt nem fogadott el, mert azt hamisítják.

Ez a pincér másnap szabadnapos volt és elgondolkodott, mit is tegyen jócskán összegyűlt sokféle pénzével. Ha — töprengett — beszállnék egy fűszerboltbérleíi licitbe, egyrészt ki tudja, mivel emelnék a bérletet, mivel az adót, meg ha fizetnék, át kéne váltanom a márkát meg a holland forintot is, ami gyanús lehet. Na mondjuk, berakom a valutát a bankba, de akkor is csak megadóztatják, meg firtatják, honnan a valuta.

Ekkor aztán magától gyorsan megjelent a tv képernyőjén az állam egyik illetékese és a jövő terveiről szólva azt mondta: ide se fáradj, fiam, nem adózhatunk mi valutabetétet, örülünk, ha van, nem is nézzük, honnan jön, mert már a rómaiak is megmondták, hogy a valuta non ölet, ha loptad, hát loptad, ha összevásároltad, hát összevásároltad, ha összepincérkedted, hát összepincérkedted, nekem csak az kell, hogy valuta legyen és ne habozz nekem átadni megőrzésre, így járulj hozzá szociális céljaimhoz, mert márkában a szociális igazság és cél szentesíti az eszközt.

A pincér most töri a fejét, hogy mit tegyen. Mert egyesek azt mondják, hogy a rendelet esetleges bevezetésekor is a valutának külföldről kell érkeznie és akkor ő mehet ki Bécsbe feladni magának a márkáit, és vajon a vámőrség tudja-e, hogy ő szociális célokból viszi ki a hazáküídendő pénzt.

Vajon miért kap Munka Érdemrendet egy órás kisiparos? Bizonyára sókan elgondolkodtak ezen, amikor végigböngészték a november 7-én kitüntetettek listáját; s felfedezték az ezüst fokozatnál Bödö Mihály dömsödi órás nevét. Természetesen a helyiek nem lepődtek még. hiszen álig váh ember a településen, aki személyesen, vagy - tettéi.. alapján ne ismerné Bödő Mihályt, a Hazafias Népfront dömsödi bizottságának elnökét.

— Az idén nyugdíjba mentem — mondja, miközben hellyel kínál. — Természetesen csak az órák javításával hagytam fel, a közéleti munkával nem. Azt hiszem, arra soha nem lennék képes. Nem tudom, ki miért vállalja más gondjait, egy-egy közösség baját. Én, amióta az eszemet tudom, szerettem segíteni mindenkin. A magam számára ma is képtelen vagyok bármit kijárni, de ha másokért kell szót emelni, megjön a hangom.

Így lett először a helyi, majd a ráckevei kisiparosok szószólója,. elnöke és a Ráckeve és Vidéke Áfész elnökségi tagja is.

Általános képlet, hogy aki aktív, közéleti ember, azt előbb-utóbb annyi társadalmi funkcióra jelölik, hogy ember legyen a talpán, ha valamennyit lelkiismerettel el akarja látni. Éppen ez jut eszembe, s úgy látszik Bödő Mihály is erre gondol:

— Nagyon fontos a számomra, hogy amit elvállalok, azt a legjobb tudásom szerint végezzem. Tulajdonképpen most, hogy nyugdíjba mentem, még több időm jut a közösségi munkára. Mostanában éppen a tervezett művelődési és sportközpont jelenti számomra ezt.

Nagy fába vágja a fejszéjét a Dömsödi Tanács. A helyi termelőszövetkezet támogatásával, saját erőből a néhány éve összedőlt művelődési ház helyére hatalmas sportcsarnokot, művelődési célú helyiségeket akarnak építeni. Bödő Mihály a helyi kisiparosokat szervezi, hiszen ők azok, akik többmilliós költséget képesek levenni a tanács válláról a megvalósításnál.

Nem ez az egyetlen példa, hogy a népfrontelnök összehozta a kisiparosokat a település érdekében is. S, bizonyosan az is az ő érdeme, hogy Dömsödön becsülete van minden maszeknak. Csak a tisztességesek iparához járultak hozzá, s ha volt is néhány szerencseíovag, akiket más ipartestületek támogattak, s így kaptak jogosítványt Dömsödön., nekik hamar kitelt az esztendő.

— Sokat változott a társadalmi megítélés velünk' kapcsolatban az utóbbi tíz évben. Előtte sokkal több kellemetlenségben lehetett része, még a legbecsületesebb iparasembernek is.

''A““kö2éléti tevékenységgel azonban éppen fordított a helyzet, mondja, Bödő Mihály. A hetvenes 'éüek derekán jóval könnyebb helyzetben' voltak a társadalmi munkások. A lelkesedés mellé több volt a pénz, az emberek nyitottab-' ban éltek. Manapság nehéz a befelé forduló, a közönyös vágy az egyéni boldogulásért küzdő embereket megnyerni közösségi célokért. Úgy érzi, a művelődési és sportközpont olyan cél lesz, amelyért sikerül.

Nézem a szép bőrborítású dobozt és az oklevelet, amelyet ’Bödő Mihály a Parlamentben vehetett át. Ezt a tényt külön kitüntetésnek tartja, hiszen a Munka Érdemrendek jó részét máshol adták át.

Óvatosan fogja meg a kitüntetést és lassan az íróasztalfiókba teszi a többi, szerényebb, de számára nagyon kedves oklevél mellé. Eszembe jut, hogy valami hiányzott a beszélgetésből. Bödő Mihály csak jót mondott. Nem panaszkodott a társadalmi munkások mellőzöttségére, emberi rosszindulatra, intrikára. Öt talán megkímélte az élet ezektől a pofonoktól? Aligha. Bizonyára nem ezt tartotta meghatározónak, ezért úgy döntöttem, nem is kérdezem csalódásairól.

Móza Katalin

Keserű felhangok váltak érezhetővé dr. Színi István szavaiból, meg kellett kérni, mondja ki végre, tulajdon-