Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-01 / 231. szám
t98?. OKTOBER 1., CSÜTÖRTÖK 5 Kisgrafikai biennale Tihanyban Világot átölelő gondolatok A Balaton körül bolyongó turisták nem kerülik el Tihanyt, amely nemcsak lenyűgöző természeti adottságaival vonzza az érdeklődőket, hanem népi műemlékeivel, az apátsággal és az épületben lévő múzeummal is, ahol az idén kilencedik alkalommal rendezték meg a balatoni kisgrafikai biennálét. A közel két évtizedes hagyományra visszatekintő kiállításon mintegy száz képzőművész munkáját, a körülbelül félezer grafikai nyomatot október végéig még megtekintheti a látogató. Letűnt ex librisek A magyar képzőművészet élvonalát a hetvenes években a grafikai munkák jelölték ki, azonban most, egy évtized elteltével is — tisztelet a kivételnek — színvonalas, meg merem kockáztatni: jelentős alkotások születtek. Kis méretekben is világot átölelő gondolatok, bravúros technikák, érzékeny látásmód, avagy kápráztató látvány egyesült jó néhány művész munkájában. Ezen a kiállításon a kis méret legfeljebb 20X20 centiméteres sokszorosított grafikai nyomatot jelent, ami természetesen bizonyos mértékig önkényes kritérium. Ennél kisebb méretekben készülnek a hajdan nagy divaté ex librisek, amelyekből az Idén csak egy-kettő látható. Hiába, a könyvjegyek, illetve a megrendelőik ideje letűnt! Bé- . lyegmetszetékkel sem találkozhatunk, viszont gondolatainkat csalogató képgrafikákkal annál nagyobb számban. Mint említettem, közel félezer nyomat vár megtekintésre. Ahány grafikus, szinte annyiféle világ befogadásra, megértésre, ami komoly szellemi erőfeszítést igényel. Van, aid mesés álomvilágot cizellált, mások a természet csodáit sűrítették naturalista hűséggel vonalrendszerükbe, megint mások energiája kimerült a technikai bravúrral való ámulatba ejtéssel, s né- hányuknak sikerült mindezt egyesítve, mélyen forró gondolatokat szürreális látvánnyá nemesíteni, amely verbális eszközökkel csak a költészet dimenziójában közelíthető meg. Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a mű- ítészek jelentős alkotásokról szólva és írva kígyómondatokat gombolyítanak, s jelzőkkel megtűzdelt kifejezésekbe gabályodnak. Mivel a továb- j biakban nem szeretnék ebbe a csapdába esni, ezért csak a díjazottak közlésére szorítkozom, néhónyuk munkájának pár szavas jellemzésével és a többiek alkotásai közül felhívom egy-kettőre a figyelmet,. Virágtestű emberek Nem telefonkönyv szerkesztése a célom a felsorolással, hanem az, hogy úgymond a nem szakmabéliek is legalább a nevük szerint ismerkedjenek meg a legkiválóbbakkal. Nemcsak a képzőművészet, de más művészeti ágak sincsenek manapság az érdeklődés középpontjában, s lehet, hogy méltatlanul. Való pedig, hogy a képgrafikusként számon tartottak nincsenek olyan sokan, hogy Dunát lehetne velük re- keszteni; csak mintegy háromszázan. Az idei biennálén a Veszprém Megyei Tanács művelődési osztályának nagydíját König Róbert linómetszeteivel nyerte el. Rajta kívül Piispö- ky István, Cross Arnold, Szurcsik József, Makovecz Benjámin, Hibó Tamás, Olajos György, Pásztor Csaba, Vén Zoltán, Kapolcsi Kmmcs Csaba és Stefanovits Péter voltak a díjazottak. König Róbert az utóbbi évtized kiállításain rendszeresen részt vett, szinte mindig precízen kidolgozott, tusrajzhoz hasonlatos linómetszetekkel. Ezt a technikát végsőkig csiszolva, könnyedén alkalmazza groteszk, máskor dokumentnrista pontosságú képein. Püspöky István, az úgynevezett „misKőnig Róbert: Kecskeduda kolci iskola” hagyományainak egyik folytatója. Rézkarcain a vonal, a rajzosság dominál. A kiállításon a Hommage a József Attila és az Etűdök Velencéről című sorozatai láthatók. Gross Arnold régóta nem adott be csoportos kiállításra munkát, ezért is figyelemre méltó az idei részvétele. Képi világa egyedi, messziről vonzza a figyelmet. Színpompás rézkarcain az évtizedek óta ismert figurái, a soktornyos paloták, avagy a virágtestű emberek az Ezeregyéjszaka meséinek hangulatát idézik. Szurcsik József és Makovecz Benjámin fiatal, nagy reményű tehetségek. Egyikük rézkarcokon, másikuk fametszeteken mutatja be bravúros technikai felkészültségét. Nemcsak a díjazottak munkái közül lóg ki, hanem a kiállítás általános színvonalát sem éri el, technikai kivitelezésben és gondolati mélységben sem Stefanovits Péter rézkarca és linómetszete. Képi látomások A nagyon magas technikai színvonalú műalkotások közül, valljuk be, alapvetően szubjektív. a választás. Hadd éljek most én ás ezzel a lehetőséggel, kiemelve a díjazott művészeken kívül másokat is. Goál Józsefet és Pató Károlyt, akiket a hold kerített hatalmába. Gaál rézkarcain (A hold udvarában I—III.) a holdkorongba zárt férfi- és nőalak metamorfózisa látható, finoman árnyalt kontúrokkal. Pató meséi a holdról (Mesék a holdról I—IV.) a sokat sejtető kráteres felszín látványához vagy inkább látomásaihoz kötődnek. S végül azt a három grafikust ajánlom figyelmükbe, akiknek munkái talán a leginkább képszerűek, szinte szétfeszítik a kisgrafika kereteit: Korányi Gábor színes rézkarcai (Ma meddig ér a víz? és A fű kinő utánad I—IV.), Muzsnay Ákos Sütő Andrásnak ajánlott tanulmányai I—IV., és Parádi Tamás Etűdök Farkas Árpádnak I—IV. munkák ezek. Bízva a napsütéses októberben, s a kirándulásra vállalkozó kedvükben, ajánlom, kukkantsanak be a tihanyi múzeum kortárs grafikai kincsestárába. A sok szép munka között bizonyára mindenki talál magának kedvéreva- lót. Űjj írisz Vetélkedő felnőtteknek A Szovjetunióról A Magyar—Szovjet Baráti Társaság, a Művelődési Minisztérium, a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, valamint a Szovjetunió című folyóirat szerkesztősége ismét meghirdeti a Ki tud többet a Szovjetunióról? elnevezésű politikai vetélfcedősorozatot a középfokú felnőttoktatási intézmények hallgatói részére. Az önálló felnőttoktatási intézmények és tagozatok négynégy fős csapatokkal nevezhetnek a vetélkedőre. A sorozat iskolai döntőkből, megyei, illetve budapesti döntőkből, országos elődöntőkből és országos döntőből áll. Az iskolákból, a tagozatokról iskolatípusonként egy-egy csapat jut tovább. A megyei és a buda- dapesti döntőkből, a résztvevő tanintézmények számától függően, 1—3 együttes kerül az országos elődöntőkbe. Az 1888. áprilisi országos döntőben 10 csapat ad számot ismereteiről. Az első három helyezett csoport tagjai és felkészítő tanárai jutalomüdülésen vehetnek részt a Szovjetunióban. Nemzeti Galéria Kortárs művészet A világhírű NSZK-beli magángyűjtemény, Irene és Peter Ludwig műgyűjteményéből fogad válogatást október 16-tól a Magyar Nemzeti Galéria. Minit azt Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója szerdán a sajtó képviselőinek elmondta, a bemu' tató nem egyszerű vendégtér- lat lesz: a világ egyik legnagyobb kortárs gyűjteményének mintegy hetven darabja letétként érkezik hazánkba. Peter Ludwig és felesége művészettörténeti tanulmányaikat követően fiatalon kezdtek hozzá a gyűjtemény kialakitásához: antik és középkori művészeti emlékek vásárlása után az ötvenes években fordultak a kortárs képzőművészet felé. A mai művészet egyik legjelentősebb mecénásaként ismert házaspár nemcsak vásárlással és gyűjtéssel foglalkozik, legalább ilyen fontosnak tekintik a műtárgyak bemutatását is. Ezért a gyűjtemény aacheni központja számos múzeummal és országgal vette fel a kapcso latot, s az egyes gyűjteményrészeket vendégkiállítások és letétek formájában folyamatosan bemutatják szerte a világon. Heti filmtegyzet Búcsúzás V-FIGYELŐ Gazdálkodó. Nem tudni, van-e a Szabadság téri televíziós székházban olyan kimutatás, hogy melyik műsor melyik időpontja ellen prüszkölnek legdühödtebben a szerkesztők és a rendezők, de fogadni lehetne rá, hogy a második csatorna vasárnap kora esti perceit nemigen szeretik. Ekkor ugyanis még az egyes számú programot sem igen vigyázzák a szemek, azon egyszerű oknál fogva, hogy általában ilyenkor pezseg leginkább a családi élet: a gyerekek ez idő tájt érkeznek haza s kérik a vacsorát a macis mese mellé, és a felnőttek is azért cikáznak különféle magánügyeikben, hogy majd nyugodtan nézhessék A Hetet. Mindezt a kicsi tűnődést azért éreztük szükségét előrebocsátani, mert a televízió tudományé« hetilapja, a Gondolkodó éppen a föntebb jelzett napszakban szokott jelentkezni, így hát aligha csügg- nek képsorain milliónyian. Afféle rétegműsornak könyvelhették el az illetékesek, és ekként is kezelik: figyeljen rá az, akit valóban érdekel, mit fundált ki legújabban Kővári Péter főszerkesztő és kis csapata. Nos, a leghatározottabban lehet állítani, hogy jó agyak munkájaként kerül nyilvánosságra ez a Gondolkodó. Mindig érdemes belefülelni, mert újból és újból reácsodálkozhatunk olyasmire, amiről korábban fogalmunk sem volt. avagy éppen csak kapisikáltuk a szóba hozott kérdéskört. Lám, legutóbb is milyen pompás eszmecsere keretében vitatták meg a tudomány és az innováció — magyarosabban mondva: az ismeretalkalmazás, a tudáshasznosítás — viszonyrendszerét! Egyrészt odabent a stúdióban társalogtak e téma elméleti szakértői, másrészt meg olyan riportok tették gyakorlatiasan érdekessé ezt a háromnegyed órát, amelyek az élet sűrűjéből meri ttek. És míg a helyszíni jelentéseket, illetőleg azok elméleti helyretételeit hallgattuk lassan megérthettük azt is, hogy miért olyan sok kis hazánkban az úgynevezett nehéz ember. Az olyan állampolgár tehát, aki kiötlött, feltalált valamit, eszének eme gyümölcseit hivatalosan is elismerik, csak éppen a gyakorlati kivitelezésük marad el érdektelenség híján. Az a baj — hallhattuk, sőt, láthattuk egy külszíni fejtés kopár szegletében —, hogy általában egy föltaláló és egy cég, vállalat áll szemben egymással. Az alkalmazott kiötöl, és jobb híján a saját munkaadóját ostromolja, akár kell neki az a lelemény, akár nem. S mindez azért alakulhat így, mert valóban nincs hol házalni, nincs hol kereskedni: a nehéz ember csak nagyon-na- gyon kevés ajtón kopogtathat. Ha volna választék, dehogyis verné úgy a huppot; fogná a kalapját, és továbbállna. Egészen addig, amíg valahol reá nem mutatnának: ön a mi emberünk. Egészen röviden summázva, ilyesmiről cserélgettek eszmét a legutóbbi Gondolkodó gondolkodói, s ha megváltani nem is tudták az általuk fölmért világot, legalább fölvilágosítót ták a nézőt e tárgykörben. Azt a vajon hány tíz- vagy száz ezernyi előfizetőt, aki véletlenül sem a vaesorakészítéssel, sem a gyerektereléssel, sem más egyéb vasárnap kora esti műveletekkel sem volt éppen elfoglalva... Akupunktúra. Továbbra is a tudományos világnál maradva: ismét gazdag tartalommal, jó ritmusban pergett tova a Kalendárium soros adása. És rá adásul úgy, hogy megint a te rítékére vett egy orvostudományi csemegét az akupunktúra misztikus tűszúrásai nak képében. Végre valahára nem fanyalgó elutasítások hangzottak el erről az ősi gyógymódról, hanem szakorvosi méltatások, sőt azt is hallhattuk, hogy bizonyítottan mire jó ez a metódus. Fogyni például jól lehet a segítségével, és az ízületi bajok ellen is használni szokott. (Csak zárójelben kérdezve: nem lehetne képernyőre vinni az akupunktúráról egy egész Kalendáriumot, mint különkiadást? Jól előkészítve, alaposan körbejárva, és úgy nagydobra verve, ahogyan igazán megérdemli.) Akácz László Jelenet a Búcsúzás című szovjet filmből Az emberiség — ellentétben a sokszor idézett, s bizonyos értelemben és jókora megszorításokkal el is fogadható mondással — nem búcsúzik nevetve a múltjától. Különösen nem akkor, ha ez a múlt a jelen is. És ha ez a múlt annyit jelent, hogy nagyjából mindent elvesztünk vele, ami számunkra s elődeink számára az életet jelentette. / A haladás, a fejlődés persze (úgy általánosságban szólva) megállíthatatlan, s ez így van rendjén. Csakhogy az utóbbi időben elég gyakran derült ki erről vagy arról, amit a haladás és a fejlődés hatalmas lendítőerejének véltünk (esetleg mások vélettek velünk), hogy a lendítőerő vagy akkora, hogy azt is ösz- szezúzza, amit nem kellene, vagy olyan érzéketlen, hogy tönkretesz pótolhatatlan értékeket, vagy pedig egyszerűen fölösleges, nem ott, nem úgy vagy egyáltalán nem kellett volna lendületbe hozni. Mindezek persze szép általánosságok. De valamiképp ba kell vezetni annak a filmnek a témáját, amely ugyan nem feltétlenül sorolható a szovjet filmművészet legújabb termékei között polcos filmekként számon tartott alkotások közé — csak 1982- ben készült, tehát még a hazai bemutató is mindössze öt évet várt, s ez a fenti jelzővel illetett filmek esetében igazán nem idő —, ám mégis, szemléletében, mondanivalójában, következtetéseiben beleillik abba a filmsorba, amely többnyire azért pihent jó sokáig a kerek fémdobozokban, mert nem értett egyet bizonyos hivatalos elképzelésekkel, nézetekkel, véleményekkel, egynémely vezetők megfogalmazásaival, netán politikai gyakorlatával, s nem értett egyet az életről alkotott hivatalos vélemények „folyton győzünk’’-jével sem. A film, amelyről szó van, Elem Klimov rendező alkotása, címe: Búcsúzás — de az előtörténete tragikus eseménnyel függ össze. Larisza Sepityko, az új szovjet filmművészet egyik legeredetibb egyénisége, aki a háborús témájú filmekben valóságos frontáttörést hozott Kálvária című filmjével, filmet akart készíteni Valentyin Raszpu- tyin 1976-ban, a Nas Szovre- mennyik című folyóirat két egymásutáni számában megjelent, Búcsú Matyómtól című regényéből. A könyv arról szólt, hogyan számolnak fel egy kis falut, Matyorát. az Angara folyón építendő vízi erőműhöz szükséges víztározó kialakításakor. R asz- putyin tulajdonképpen nem vitatta a létesítmény szükségességét (bár azóta már több ilyen nagy beruházásról kiderült, hogy fölösleges volt, rossz helyen épült, s több kárt okozott, mint amennyi hasznot hajt). Csak azt vitatta, hogy Matyóra felszámolása milyen módszerekkel történik. Csak azt ítélte el, hogy az embereket legbensőbb érzéseikben, legértékesebb tradícióikban, legszemélyesebb jogaikban sértették meg. Larisza Sepityko, aki Elem Klimov felesége volt, a filmet már javában forgatta, amikor halálos autóbaleset érte. Klimov, a szeretett feleség, és nagyszerű művésztárs iránti kegyeletből és tiszteletből is, de a téma fontossága miatt is átvette a film rendezését és befejezte a munkát. A Búcsúzás (mely a magyarul Isten veled, Matyóra címmel 1980-ban megjelent regényt egyébként elég szabadon kezeli) így lett egyszerre búcsúzás a kiváló filmművész asszonytól, s búcsúzás egy szelíd kis falutól — és mindattól, amit ez a falu megtestesített. Klimov (akit az Agónia, a Jöjj és lásd s a régi-régi Hurrá, nyaralunk! rendezőjeként tartunk számon) tudatosan és megfontoltan az érzelmekre ható filmet készített. Ezt a kétrészes alkotás a maga nemes jelképeivel (a ki- vághatatlan óriási vörösfenyővel, az utolsó aratás ihletett, szinte a mítoszba áthajló képeivel, a falu öregjeinek csodálatos arcát a természét csodáiba átúsztató megoldásaival. a régi, gyönyörű faházakat elemésztő tűz vad szépségével) úgy tiltakozik a rossz, érzéketlen intézkedések, a végső soron elfogadható célokat is rosszul vagy se- hogysem magyarázó hivatali ridegség, a tiszteletre méltó hagyományok és a mélységes érzelmi kötődések semmibe-, vétele ellen, hogy tulajdonképpen egyetlen hangos szót sem ejt. Fájdalmas film, mely legszebb részleteiben (például abban a csodálatos képsorban, amelyben az öreg Dárja néni a háza elpusztítása előtt mindent lémos. kitakarít; kimeszel, feldíszít) belemarkol a szívünkbe, és elkerülhetetlenül eszünkbe juttatja, mi is hányszor voltunk érzéketlenek, értetlenek, ridegek a múlt, a hagyományok, az értékek iránt, s nálunk is hány Matyóra volt, van, sőt talán lesz is még, konkrétan is, jelképes értelemben is. Most és mindörökké Hogy egy 1953-ban készített s mondanivalóját tekintve nem kifogásolható és annak idején valóságos Oscar- díj-esővel (8 díj!) jutalmazott amerikai film miért csak 1987-ben kerül a magyar mozikba, az olyan rejtély, amelyet tulajdonképpen nem is érdemes nyomozni. Fred Zinnemann filmje, a Most és mindörökké (James Jones From Here To Eternity című regényéből, mely most kapható a könyvesboltokban, a film magyar címét viselve) háborús témájú: a második világháború kitörése után, de még Amerika hadba lépése előtt játszódik Honoluluban, s a befejező részben már lezajlik az emlékezetes japán légitámadás Pearl Harbour ellen. A keret egy furcsa szerelmi háromszög meg egy, az átlag katonától eltérő fiatalember története. Montgomery Clift, Burt Lancester, Deborah Kerr, Ernest Borgnine, Frank Sinatra — a kitűnő színészek egész sora játszik a filmben, amely mára kissé avíttnak tűnik ugyan, de még mindig le tudja kötni a nézőt — aki egyébként egész sor későbbi háborús film őseként is tisztelheti ezt a filmet. Takács István
