Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
8 1987. OKTOBER 3., SZOMBAT Botrányt botrány, verekedést verekedés követ A nagymama törvényt ült... A történet szabványosan kezdődik. Tizenegy esztendeje házasodtak össze, egy év múlva megszületett az első kislány, rögtön utána a második. Vettek egy telket és építkezni kezdtek. A ház félig-meddig el is készült, a száznegyven négyzetméteres alsó szintet lakhatóvá tették, bebútorozták ... Azután jöttek a problémák, összevesztek először, másodszor, s végül 1984-ben döntésre vitték a dolgot. Az asszony hazaköltözött a két kislánnyal a két házzal odébb lakó édesanyjához, s megindították a válópert. Múltak a hónapok, az egyik is talált magának társat, a másik is. A volt férj megnősült, a volt feleség pedig élettársi kapcsolatot létesített egy férfival, közös gyermekük is született. Kikergették őket — Amikor különváltunk — meséli Ilona —, nagyon sokat kellett dolgoznom. Tartásdíjat soha nem kaptam, az OTP- tartozást is én fizettem. Minden munkát elvállaltam, nem szégyelltem, akármit kellett csinálnom. Mosogattam, takarítottam. A szüleim és a testvérem sokat segítettek, volt kire hagynom a kislányaimat. Időközben megismerkedtem mostani társammal, s a múlt év májusában úgy döntöttünk; együtt fogunk élni. A ház, amelyet a volt férjemmel építettünk, ott állt üresen, fogtam hát a kislányaimat és beköltöztünk. — A családja ellenezte ezt a kapcsolatot? — Igen. Annyira, hogy a kislányaimat azzal ijesztgették; az élettársam és én meg akarjuk őket ölni. A gyermekek egy éjszaka eltűntek a szobájukból. Kimásztak az ablakon és átszöktek a nagymamájukhoz ... Ilona és élettársa nem sokáig laktak a házban. A nagymama a gyerekeket magához vette az anya tiltakozása ellenére, Ilonát és élettársát pedig elkergette. Az akcióban részt vett a- volt férj is, mert bár korábban nem értették meg egymást volt anyósával, az új kapcsolat ellen azonban összefogtak. — A bíróság kinek ítélte a gyerekeket és a lakást? — A gyerekeket nálam helyezték el — mondja Ilona. — A lakás kérdésében nem döntött a bíróság. Ügy'volt, hogy majd megegyezünk, a fele ház az enyém lesz, a másik fele Volt férjemé. Mivel kifizetni nem tudom őt, arra gondoltam, ne adjon tartásdíjat, így apránként visszanyeri a fél ház árát. — Most sem fizet a volt férje tartásdíjat? — Egyetlen napig sem fizetett. A ház OTP-tartozását is én törlesztettem, egészen tavaly májusig. Akkor kikergettek bennünket, a munkámat is elveszítettem. — Mikor kísérelték meg újra, hogy beköltözzenek a lakásba? — Idén augusztusban. Addig albérletben laktunk, de onnan el kellett jönnünk. Ügy voltam vele, hogy végső soron valami jogom csak van ahhoz a házhoz, hát beköltöztünk. Amikor besötétedett, egyszer csak elaludt a villany. A bátyám kicsavarta a biztosítékokat. Csúnya verekedés kezdődött kihívtuk a rendőrséget is, még akkor éjjel levittek Ráckevére, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel az esetről. Amíg én Ráckevén voltam, édesanyám egy szőlőkaróval rátámadt az élettársamra. Akkora botrány volt hogy kénytelenek voltunk elmenekülni. Amikor Ilonával beszélgettünk, az utca végében egy ismerősük telkéif laktak. A „helyiség” hajdanában hűtőkocsi volt, most inkább egy nagyobbfajta ládára emlékeztet. Mi köze hozzá ? A település tanácsának igazgatási csoportvezetője nem örül a látogatásnak. Szerinte , ez nem újságba való eset. Egy dolgot lehet tenni, kibékíteni a feleket. Mit tett eddig? Behívta őket és felhívta a figyelmüket, hogy ne verekedjenek. Irat nem ^ született az ügyben, s az igazgatási csoportvezető nem látott egyetlen bírósági ítéletet sem. Ennek ellenére igazolást adott a nagymamának, hogy ő neveli a két kislányt, így neki folyósítsák a családi pótlékot. — Meggyőződésem — mondja —, hogy gyámügyi szempontból a jelenlegi megoldás a legjobb. A nagymama nagyon szépen ellátja a kislányokat, iskoláztatja őket, fedél van a fejük fölött és nyugodt környezetben éinek. — Megfelelőnek tartja tehát azt a helyzetet, amelyben a nagymama erővel elveszi a lányától két gyermekét, s azokat anyjuk ellen neveli? — Ebben nem én döntök, hanem a bíróság. — Birtokvédelem dolgában önnek kell eljárnia, nem? — De igen. Csakhogy Ilo- náék esetében nagyon bonyolult a helyzet, itt nemcsak az övé és a volt férjé a ház, hanem talán a nagymamának és a bátynak is van benne pénze. A volt férj a szomszédos utcában dolgozik, egy autószerelő műhelyben. Feltűnően ellenséges, azzal kezdi; érdeklődött és tudja, nem köteles semmit mondani az újságírónak. Hagyják békén, neki nincs ideje hülyeségekkel foglalkozni, ez itt kisipar, itt az idő pénz. — Hogyan lehetséges, hogy volt anyósa neveli a két kislányt, holott a bíróság az anyánál helyezte el őket? — próbálkozom mégis a kérdéssel. — Én hatalmaztam fel a nagymamát erre — válaszol. — Bárcsak sok olyan nagymama lenne, mint én vagyok — mondja a nagymama, akire a település üdülőrészének egyik vendéglőjében találunk rá. No nem vendég, hanem dolgozik, mosogat. — Ügy tudom, az a ház Ilonáé és volt férjéé. önnek nincs joga megszabni, ki teheti be oda a lábét. — Dé igenis, van jbgom! Előbb fizessék meg a tartozásukat, aztán járjon a szájuk. Panaszkodni, azt tudnak! — Mivel tartoznak? Kértefc kölcsön? — Segítettünk nekik építkezni. Azt nem lehet csak úgy elfelejteni! — Ha önnek valamilyen anyagi követelése van Ilonával szemben, pert kell indítania, és majd a bíróság dönt az ügyben, hogy tartozik-e és mennyivel. Amit ön tesz, az önbíráskodás... — Én nem erővel vittem el az unokáimat, ők jöttek hozzám, maguktól, mert féltek. Ha egy nyolcéves gyerek éjszaka kimászik az ablakon és átjön hozzám, akkor azt én vittem el erővel? — Le kellene csillapodnia, hiszen így. mindenki tönkremegy! — Igen, a lányom, az tönkrement! Látta volna, milyen volt és most milyen. Az árnyéka a réginek. Ez a férfi tette tönkre, ez az oka mindennek ! Messze a bíróság Ilonáék időközben elköltöztek a dobozból, el kellett jönniük, mert nézeteltérésük támadt a szállásadóval. Napokig nem laktak sehol, napközben az autóban húzódtak meg, éjszaka pedig belopóztak a férfi munkahelyére, ott legalább van víz. Végre találtak egy albérletet. Bútorozatlan szoba-konyha. Elmentek hát, hogy néhány holmit elvigyenek a házból, de mire másodszor fordultak volna, a nagymama már hírt kapott, s nekiállt ő is áthurcolni a bútorokat. Ilonáék elmentek a rendőrségre, segítségért, hogy legyen egy tanú. — Ez nem a rendőrség dolga — hangzott a válasz. — A tanácsra tartozik. A tanács igazgatási csoportvezetője azonban kereken megtagadta a segítséget. Ez tehát a pillanatnyi állapot. A bíróság messze van, a nagymama bátran törvényt ülhet, senki nem figyelmezteti, hogy ehhez nincs joga. Akinek helyben a gyengék védelmével kellene foglalkoznia, ebben az ügyben erélytelen. Ezek után már csak azt várjuk nagy érdeklődéssel, vajon átmeneti-e ez a helyzet, vagy végképp győzedelmeskedik az ököljog a Csepel-szigeti kis településen ? Pável Melinda Vetítés lesz a falugyűlésen Elkészül végre a patika Amikor a dunaharasztiak feje fáj, nem az a gond, hol szerezhetnének rá csillapítót, hiszen áll még a régi, elavult kis patika, hanem, mert az új, a csodálatosra álmodott gyógyszertár immáron öt év óta készül, mint az a bizonyos Luca széke. El van átkozva ez a patika — mondogatták az emberek kollégánknak még tavasszal, amikor arrafelé jártában az építkezés iránt érdeklődött. Pedig dehogy átkozták el, csupán azon építkezések egyike ez, amelyen, mint ázon a bizonyos állatorvosi lovon, építőiparunk minden betegsége felfedezhető. Föl-le vonult itt már jó néhány kivitelező, kellett itt már födémet cserélni, fordítva beszerelt ablakokat, ajtókat átrakni, de leggyakrabban az átadási határidőket módosítani, így aztán nem csoda, ha a hajdan 6 millió forintosra tervezett építkezésre a dupláját is kifizette az építtető tanács, és ez még mindig nem a végleges ösz- szeg. A legutolsó fővállalkozónak, a ráckevei Keveépnek legelébb is az előző kivitelezők hibáinak kijavításával kellett kezdenie. Azután szépen sorjában „hozzátették” ők is a magukét. A megállapodásban, amelyet tavaly májusban kötöttek a tanáccsal, novemberi átadásra szerződtek, végül a munkák csúszása miatt ez év júniusát célozták meg. Fodor Antalné, a tavasszal megválasztott új tanácselnök azonban — okulván a korábbiakból — már egy későbbi, augusztus 20-i avatással is kiegyezett volna. De abból se lett semmi. Július 30-án a tanácselnök végképp megelégelvén az eddigi huzavonát, úgy döntött, felmond a kivitelező Keveép gárdájának. Ekkor azonban nem mindennapi fordulat következett be, ahogy Fodorné fogalmaz, megkezdődött a nagy alku. A beruházók fűt-fát ígértek, s beleegyeztek a tanács valamennyi feltételébe. Jegyzőkönyvben rögzítették, mi az. amivel addig végeztek, s papírra kerültek — hetenkénti bontásban —, mik a hátralévő feladatok. A kivitelezők kénytelen-kelletlen belementek abba is. hogy a hót egy bizonyos napján munkájukat tételesen is ellenőrzik, s írásban rögzítik, hogyan teljesítették az előző heti penzumot. Most végre úgy tűnik, a nagy alku napja óta többet haladtak az építők, mint az egész azt megelőző időszakban. A módszer, a rendszeres ellenőrzés bevezetése nem új keletű, de sajnos úgy tűnik, egyelőre helyi specialitás. Pedig, mint a haraszti példa is bizonyítja, jobb és hatékonyabb munkára serkenti — mondjuk ki bátran —, kényszeríti a kivitelezőt. Az új tanácselnök komolyan veszi azt, hogy munkájával, s a község forintjaival elszámolással tartozik választóinak. Bizonyíték erre, hogy az októberi falugyűlésen diaképek vetítésével adnak számot a patika építési fázisairól, illetve a munka üteméről. Antal Piroska Meteorológiai mérleg Befejezte működését a héten a balatoni vihar jelző szolgálat, a siófoki obszervatóriumban pedig elkészült az idei nyár meteorológiai mérlege, ami a szokásosnál változékonyabb időjárásról tanúskodik. Az sokévi átlagnál hűvösebb és csapadékosabb májust átlagos június, forró és száraz július és a májushoz tyasonló augusztus követte. A szezon legerősebb — több mint százhat kilométer óránkénti sebességű — széllökését május 6-án Siófokon mérték. Ugyanott észlelték a legmagasabb hőmérsékletet: július 19-én 34,2 Celsius-íokot mutattak a hőmérők. Május elsejétől szeptember 30-ig kilencvenöt alkalommal figyelmeztették a fürdözőket, vízi sportolókat a közeledő viharra. Az esetek több mint nyolcvan százalékában mind a sárga, mind a piros jelzés utólag is indokoltnak bizonyult. A riasztás időtartama — együttesen több mint 1850 óra — a szükségesnél hosszabb volt, mert a régi jelzőeszközök, rakéták és árbockosarak használata nehézkes és hosz- szadalmas. A jövőre nézve jó hír viszont, hogy a nyáron a Balaton egész térségében kiépítették és sikerrel ki is próbálták a korszerű, automatikus fényjelző készülékeket. Bakuban is van fiákeres Nincs senki Bakuban, aki ne Ismerné Gúlám Haíilovot, a népszerű idős fiákerest és lovacskáját. Ki tudná összeszámolni, hány bakuit, hazai vagy külföldi turistát kocsikáztatott meg a városban ... Gúlám papa — így hívja mindenki — most már 80 éves. Fiatal korában évekig dolgozott az olajkutaknál. A honvédő háborúban lovak mellé osztották be, akkor szerette meg ezeket az okos állatokat. Amikor aztán nyugdíjba ment, fiákeres lett belőle — és nem is akármilyen. Nemcsak hozza, viszi az utasokat, hanem, mint egy vérbeli idegenvezető, mesél a városról, amelynek egész történetét, minden műemlékét, nevezetességét ismeri. Nem mindennapi élmény Gúlám papával kocsikázni a bakui vár hangulatos utcáin, a parti sétányon, vagy elkocogni a város környékére, a Tűzimádők templomához ... Takács Tibor: mái’ neve is van, holott nem tudjuk: íiú-e, lány-e? — Nézd, rákapott a virágokra is! — bosszankodott feleségem és mutatta, hogy melyik virágot szereti és melyiket nem kertünk állandó lakója. — Ugyan — csitítom ilyenkor —, nem olyan vészes, neki is enni kell valamit — mondom s azért ez a bölcs megértés, mert nem szeretném beváltani fényegetésemet, még a végén megfogom Nusika gra- bancát és akkor tartani kell adott szavamat és istenemre mondom, képtelen lennék enni belőle. A múlt héten is óvatosan közelítettük meg a rózsabokrok ház előtt tündöklő ékes csokrait, hiszen pompáznak a rózsaszín és piros rózsáink, sőt, a futórózsánk magasba futó sövénye js virágot hozott ezen a békés őszi nyáron, amikor Sári úgy kiáltott fel. hogy azt hittem, már megint Nusika követett el valami szörnyűséget. — Mit találtál? — hajoltam melléje. — Ide nézz, milyen csodálatos virágot találtam — mutatta a levél nélkül virító, ékeslila szirmokat, s bennem azonnal felötlött egy régi emlék: vonattal utaztam Kolozsvárra, s túl a Királyhágón, a Körös völgyében végeláthatatlan lila szőnyeg borult elém, barátaimhoz igye- keztemben. — Lila kikerics — mondtam, igen határozottan, én, a botanikához alig értő. — őszi kikerics — dédelfutunk minden hétvégen, megvan-e még, nem rágta-e meg Nusika? De mivel a szakkönyv azt írja róla (lám, a kedvéért még botanikus leszek), hogy mérgező, talán a vadnyúl se szereti, nem rágja meg, nem tiporja le. Az egyszikűek osztályába tartozó, a liliomfélék családjába sorolt őszi kikerics lett kétségkívül a Tyúkos-tető büszkesége az idei őszön. Még persze mindig rejtély, hogy miképpen került ide, melyik madár hozta el nekünk érett toktermését, hiszen kaszálók, mocsárrétek, hegyi erdők, néha szárazabb erdők hegyvidéki-síksági, európai-mediterrán elterjedésű növénye. Hát a mi környékünk igencsak a szárazabb erdők csoportjába tartozik, noha az idén bőven volt esőnk, szépen termett is a kert. már kitűnően fizetett az eddig csak egy-két szemet hozott négy cseresznyefánk. roskadásig voltak az ugyancsak igazán először termő meggyfáink, mandulát is szedtünk már néhány marokkal, vállamig érő almafács- kánk meg 35 dekás fontos almákat adott, egy kosárra valót és még ott vannak számlálatlanul a naspolyáink és a most pattogzó dióink, szóval fizet a kert ajándékkal, meghálálva a gondoskodást, a locsolást, a simogató pillantásokat, de még inkább a többszöri permetezést. B oldogok vagyunk és büszkék. Telve a szemünk az őszi kikerics ‘ ibolyaszín lilájával. Azért szeretjük annyira, mert ez a virág a természet váratlan ajándéka. amely lám. viszonozza a minkét, az ápolást, a szerete- :et, a gondoskodást. A várat- ian ajándék jobb a vártnál. da rád j örökre vendégünk, őszi kikerics! r Ü jabban igen félve lépünk be kertünkbe, minden hét végén az a kj nem mondott félsz visz föl a Tyúkos-tetőre, vajon milyen kárt okozott az ott tanyázó vadnyúl. Pedig tavasztájt mennyire megörültünk jelenlétének: — Nini, kisnyúl — örvendeztünk, amikor még csak csetiett-botlott a kertünkben, akár meg is foghattuk volna, ha nagyon akarjuk, de nem akartuk, elteltünk büszkeséggel, hogy lám, nekünk, csak nekünk van egy húsvéti nyuszikánk. Hol hagyta anyját, rejtély, hogyan vándorolt a kertekbe, ez is titok, s hétről hétre akkor voltunk boldogok, ha láttuk, észleltük. Pedig menekült előlünk. Méghozzá könnyedén, hiszen egy szem- villanat alatt már a szomszédban volt, átfért a drótkerítés hálóján, s aztán onnan nézett vissza ránk. De valamiért nagyon szerette a mi kertünket és a szomszédét, hiszen Szabóék ritkán jártak ki, s odaát teljes bátorsággal járt-kelt a szemünk láttára. Akkor kezdett megváltozni véleményünk hívatlan, ámde állandó vendégünkről, amikor feleségem észrevette, hogy nemcsak itt lakik, .de itt is kosztol. Megrágott mindent, ami a nyúlnak kellemes, legjobban a kerti söprű szépen növő bokrait szerette, éppen a söprűét, amelyet pedig évről évre próbáltunk felnevelni és először csak tavalyelőtt sikerült. Pedig édesapám annakidején. a nyolcvanas évek elején, bőven ellátott a kerti söprű magjaival, amelyet jár- tában-keltében szedett össze a házak előtt vadon termő növényekről, s amely nálunk a legóvatosabb dédelgetés ellenére sem honosodott meg. S aztán, milyen az élet, édesapám halálát követő évben teljesen váratlanul kihajtott a kerti söprű zöld, suhogó bokra, a faház védelmében, a betonfal mellett. És ezt eszegette minden héten nyulacskánk. A kerti söprű bokrán mérhettük le vadnyulunk növekedését, hiszen addig rágta le a bokor jóízű zöldjét, ameddig kétlábra ágaskodva elérte. Legutóbb, vagy három héttel ezelőtt, amikor a bőven termő almafánk derekán is otthagyta fogai nyomát, elhatároztam. hogy ha így szem- telenkedik, rettenetes tettre szánom el magamat, megfogom, s paprikásként végzi majd be földi életét. — Meg tudnád enni? —kérdezte Mari, kedves szomszéd- asszonyom. — Meg én, ha valaki meg- nyúzná! — mondtam ki elhamarkodottan, mire János, a .férj jelentkezett: — Én meg- ínyúzom, l]a megfogod. Legközelebb már rózsáink közül ugrott ki egy szombat reggelen, s majdnem fennakadt a drótkerítés hálóján, mert menekültében nekiugrott. De már annyira kihízott, any- nyire felnőtt, hogy rég nem fér ót a drótháló szőttesén, hát alul csinált magának átjárókat, mint a végén kiderült, nem is egyet. De csak a közös kerítés alatt, mert tovább nem menne, minket el nem hagyna, ez az ő vadászterülete, a szomszéd és a mi kertünk. így aztán mostanában az az első, körbejárjuk a kertet, m; kárt tett Nusika, merthogy gette feleségem a ki tudja honnan idetelepült virágot, amelynek már párja is letf, igaz, még bimbósan harangozott, de másnapra ez is kinyitott. összetrombitáltuk szomszédainkat, persze csak a kedveseket, akik előtt-mindig nyitva szívünk és a kertkapúnk, jöjjenek csak csodát látni! — Honnan szereztétek? — kérdezte egyikük. — Jött... valahonnan ... — Jött? — mutatta alsó szomszédunk a csórás örök mozdulatával — és honnan jött? A lelkünket kitettük, mire megértette mindenki, hogy ez a kikerics az ősz ajándéka, a levegő küldeménye, jött valahonnan, ki tudja, milyen úton, ki tudja, miért idáig utazott a kikerics magja, miért ide települt. Erre nincs válasz. Aztán persze mindent tudni akartunk e lila virágról. Merő véletlen, hogy megmaradt, hiszen tavasszal fejlődik ki ez az évelő növény, széles, lán- dzsás levelei vannak. És csak a levelek őszi elpusztulása után fejlődik ki a világos ibolya- vagy rózsaszín, ritkán fehéres virág. Lám, milyen szerencse, hogy a gyomláló kéz elkerülte, hiszen itt, a rózsák között ugyan mit kereshetne bármi más, ide nem illő növény? Most már tudjuk, hogy évelő, jaj, csak megmaradna itt, megérezné, hogy szívesen látjuk, büszkék vagyunk rá, szeretjük és dédelgetjük. Ez a virág lett egyszeriben a legkedvesebb, hozzá
