Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-28 / 254. szám

1987. OKTÓBER 28., SZERDA Jobb későn, mint soha Jő terv, szűkös lehetőségek Szigetszentmiklós tíz-tizenöt éve indult dinamikusan fejlődésnek. Az eltelt időszak alatt kialakult a település szerkezete, a nagy fejlesztések kora pedig — úgy tűnik — véget ért. Éppen ezért érdekes, hogy csak most, pár hete fogadták el a tanácsülésen a város általános ren­dezési tervét. A hír nyomán kérdések vetődnek fel: miért volt szükség éppen most e terv kidolgozására? A régiről kiderült talán, hogy nem felel meg a követel­ményeknek? At kell dolgozni — Bármennyire hihetetlen is — válaszolja László István, a Szigetszentmiklósi Tanács műszaki osztályvezetője —, de településünk ez idáig nem rendelkezett általános rende­zési tervvel. Voltak részletek­re, egyes területekre vonatko­zó tervek, de ezek szinte tel­jesen függetlenek voltak egy­mástól. Olykor az egyes fej­lesztésekhez nem jól válasz­tották meg a területet a te­lepülés egészéhez viszonyítva, ráadásul még ezeket a terve­ket is csak esetlegesen vették figyelembe. Az általános ren­dezési terv hiányát részben az 1977-ben készült, A budapesti agglomeráció területrendezési terve című dokumentum lett volna hivatott pótolni. — Okozott problémákat az általános rendezési terv hiá­nya? — Csak néhányat említek: ha lett volna megfelelő elkép­zelés, az Alkotás utcai és a kenyérgyári lakótelepek talán nem a jelenlegi helyükre épültek volna. A HÉV közel­sége miatt ezeken a lakótele­peken az emberek nagyon so­kat szenvednek a zajtól. A Duna-parti településrész vi­szont ideális lett volna, ha megfelelően alakítják ki, de olyan rossz ott a parcellázás, a beépítés, hogy azt a részt egy életre helyrehozhatatla­nul tönkretették. Vagy egy másik példa: a Gyári úti la­kótelep a hetvenes évek vé­gén kezdett épülni, de a rész­letes rendezési terve csak 1981- ben készült el. — Az elkészült terv a kó- rábbi elképzeléseket is figye­lembe vette? — Az alapja az új, 1985-ben készült A budapesti agglome­ráció regionális rendezési ter­ve volt. A régebbi tervek kö­zül van olyan is; amelyik nagy jelentőségű, de a legtöbbet teljesen át kell dolgozni ah­hoz, hogy használható legyen. Vannak aztán olyan régi, el­felejtett rendezési terveink, amelyek tartalmaznak ugyan nagyszerű elképzeléseket, de ezek megvalósítása az elmúlt tizenöt-húsz év ésszerűtlen te­rületgazdálkodásának követ­keztében ma már lehetetlen. — A település központjá­nak fejlesztését hogyan kép­zelték? — Három alkalommal is készült részletes rendezési terv: 1969-ben, 1976-ban és 1982- ben. Ezek is jók voltak, ha sikerül megvalósítani, Szi- getszentmiklós központja eu­rópai hírű lett volna. Csak­hogy ezeket a terveket soha nem hagyták jóvá, mert túl nagystílűnek találták, nem vették figyelembe a település lehetőségeit. A hosszadalmas tervezgetésnek az lett a kö­vetkezménye, hogy a fél falu építési tilalom alá került. Lesz városközpont — Most feloldották a tilal­mat? — Nagyrészt igen. Az új rendelkezések már szigorúb­bak, öt, legfeljebb tíz évre engednek építési tilalmat el­rendelni. Ez részben jó, mert átgondoltabb tervezésre szorít­ja a tanácsokat, másrészt na­gyon kedvezőtlen, főleg, ha fi­gyelembe vesszük, milyen ne­héz anyagi helyzetbe kerültek most a tanácsok. Úgy hatá­roztunk, hogy a városközpont­nak mindenféleképpen meg kell épülnie. Összeállítottunk egy minimális programot, amely az igazgatási központra vonatkozik, s ezt a vb már jóvá is hagyta. Most az az első cél, hogy a szükséges te­rületet megszerezzük. Lassacs­kán kisajátítunk, kártalaní­tunk, ahogyan lehetőségeink engedik, Azon a területen már van néhány középület, például az iskola és a szolgál­tatóház. Ott épül majd fel a párt- és tömegszervezeti szék­ház, ezzel egy telken a ta­nácsháza. Oda kerül majd a bíróság, ügyészség, a földhi­vatal és a rendőrség épülete. Az Országos Tűzoltó-parancs­nokság már jelezte, hogy a következő tervidőszakban ugyancsak a városközpontban szeretnének építeni egy városi tűzoltó-parancsnokságot. — Talán különösen hang­zik — folytatta László István —, de az az igazság, hogy sajnos, akkorra készült el a használható rendezési terv, amikor már szinte nincs mit rendeznünk. Mégis nagy szük­ség volt erre, hiszen azt a ke­vés, fejlesztésre szánt pénzt, amivel az elkövetkező időben rendelkezünk majd, azt a terv ismeretében arra használhat­juk, amire a leginkább szük­séges. — Mi garantálja, hogy ez a terv jó és és használható? — Mintegy két évig készí­tette a Pest Megyei Tanácsi Tervező Vállalat, s a tervező nagyon szorosan együttműkö­dött a tanáccsal. Ez a biztosí­téka annak, hogy használható lesz, és alapját képezheti az elkövetkező építésigazgatási munkának. A dokumentumot megfelelően készítették elő el­fogadásra, mielőtt a tanács­ülés elé került volna, megtör­tént a főhatósági egyeztetés és volt társadalmi vita. Nem néhány évre — Nem túl későn készült el ez a terv? — Még így is jobb, mintha soha nem készül el. A terv egyébként nem néhány évre szól, hanem hosszú távra, így az, hogy ma csak keveset tu­dunk a benne foglalt elképze­lésekből megvalósítani, nem ok a borúlátásra. Most szűkö­sek a lehetőségeink, de né­hány év múltán kerülhetünk jobb helyzetbe is. Az általá­nos rendezési terv a kisebb fejlesztésekre éppúgy módot ad, mint a nagyobbakra. P. M. Metróbemutató. A metró Kőér utcai jármű­telepén bemutatták az új, magyar gyártmányú metró­szerelvényt. A hat kocsiból álló, energiatakarékos, korszerű szerelvényt a Ganz-MÁVAG és a Ganz Villamossági Művek tervezte és építette. Vendégház az alkony idejére Kedvezmények nélkül mintha turistapanzió lenne A szülő előbb felneveli a gyermekeit, utána segít nekik az önálló életkezdésben, támogatja őket a lakásszerzés­ben, majd vigyáz az unokákra, sok esetben felvállalja a háztartásvezetés gondjait. Az idő telik, a szülő öregszik, fogy az ereje, s lassanként eljut odáig, hogy nem tud töb­bé segíteni gyermekeinek, ellenkezőleg: ő szorul segít­ségre. A mai családok többsége két keresőre épül, ezért ha szembe kell nézniük a problémával, hogy az idős szülő állandó gondozásra szorul, ez nem kis gondot jelent. Aki vállalja, hogy otthon marad, nemcsak a keresetét veszí­ti el, hanem az ápolással töltött esztendők nem számíta­nak munkaviszonynak, így többszörösen hátrányos hely­zetbe kerül. Sokan keresnek éppen ezért áthidaló meg­oldást, megállapodnak valakivel, aki díjazás fejében gondját viseli az öreg szülőknek arra az időre, amíg a fiatalok dolgoznak, de eléggé nehéz olyan gondozót ta­lálni, aki megbízható, kitartó és megfizethető is egy sze­mélyben. ni, hiszen nincs olyan nap, Ideiglenesen hogy ne érdeklődne valaki, mikor lesz üres hely a vendég­házban. Nagy az igény erre a szolgáltatásra, s több ilyenre lenne szükség. Biztosan töb­ben vállalkoznának is erre a feladatra, ha megfelelő hely­zetben lennének. Nekem sze­rencsém volt, mert a vendég­ház egy teljesen különálló épü­let, így ez a vállalkozás a csa­ládom életét nem zavarja, jól­lehet. mindenki kiveszi a ré­szét a munkából. Három gye­rekem van, s nagyon sokat se­gítenek nekem, ezt egyedül nem is bírnám. Győrffi Antalné egy vendég- házat tart fenn Solymáron. Egyidejűleg hat idős nő lak­hat nála, kétszemélyes szobák­ban. — Hét évvel ezelőtt kezd­tem ebbe a vállalkozásba — mondja Győrffiné. — A ven­dégház a fizetővendéglátó szolgálat keretein belül műkö­dik, s kapcsolatban állok csa­ládsegítő szolgálatokkal, ha van üres hely, ők is szoktak küldeni vendégeket. — Életük végéig találnak itt otthonra az idősek? — Csak ideiglenes jelleggel laknak itt. Persze ez általában úgy alakul, hogy rövid időre jönnek, de hosszú ideig ma­radnak. — Magányos idős nők lak­nak itt, vagy olyanok, akiknek van családjuk? — Természetesen olyanok, akiknek van családjuk, hiszen az itt-tartózkodás nem kis anyagi teher. — Milyen életkorúak a ven­dégek? — A legfiatalabb nyolcvan­öt, a legidősebb kilencvenhá­rom. éves. Itt jól érzik magú­kat, kényelmes, nyugodt életük van. Sokat alszanak, későm kelnek, délután is lepihennek. Nem unatkoznak, hiába van minden szobában televízió, nem kapcsolják be, mert az már fárasztja őket. — Ha megüresedik egy hely, sokáig kell várni az újabb ven­dégre? — Egyáltalán nem kell vár­Érte jöttek — Megítélése szerint való­ban nem tudnák a családok megoldani ezeknek az idős em­bereknek a gondozását? — Meg tudnák oldani, s lát­tam is erre nem egy szép pél­dát. Csak egyet említek: egy háromgyermekes házaspár ide hozta a nagymamát a nyáron, arra az időre, amíg ők nyaral­ni mentek. A nagymama idős, nem vihették magukkal, ő maga sem vállalkozott volna erre. Őt elhozták ide, a laká­sát pedig kiadták a nyaralás idejére, így a vendégh'ázban való elhelyezés szinte nem is jelentett anyagi terhet a csa­lád számára. Természetesen a nyaralás végeztével érte jöt­tek, haza vitték, és továbbra is ők gondoskodnak róla. — önnek élnek a szülei? — Csak az édesanyám él, ő itt lakik velünk. Nyolcvanhá­rom éves, nehezen mozog, de szellemileg teljesen friss, és ez nagyon nagy szerencse. Ez vállalkozás... — A szolgáltatás, amit ön nyújt, szociális jellegű. Élvez ennek fejében valamilyen ked­vezményt? — Nem, semmiféle kedvez­mény nem illet meg ezért, ugyanabban a kategóriában vagyok, mintha a hagyomá­nyos értelemben vett fizető­vendéglátással foglalkoznék, pedig itt lényegesen össze­tettebb a feladat, hiszen teljes ellátást nyújtok a vendégek­nek. A térítésben minden benne van, még a pelenkázás is. ha szükséges. Igazság sze­rint szívesebben végezném ezt a munkát úgy, ha az állam ki­bérelné a vendégházat, s ad­na nekem tisztességes fizetést, mert úgy talán azok is ide ke­rülhetnének, akik jobban rá vannak szorulva. Én vállalko­zó vagyok, nem lehetek tekin­tettel azokra a körülmények­re, amelyeket az állam figye­lembe vehetne. A vendégház szobái csende­sek. Az egyik szobában alsza­nak, a másikban két idős hölgy üldögél, nem beszélgetnek, de nem is unatkoznak, talán gon­dolkodnak, emlékeznek. Fi­gyelemre méltó a bútorzat: Győrffi Antalné olyan beren­dezési tárgyakat válogatott össze, amelyek illenek az idő­sekhez, ők ilyen bútorok kö­zött éltek fiatal korukban, s valószínű, hogy ma is ilyen bútoraik vannak otthon. A jó közérzethez ez is hozzájárul. Nem kétséges, hogy szükség van erre a szolgáltatásra, s szükség lenne rá nagyobb mé­retekben is. Nem azért, hogy állandó otthonra leljenek az idős emberek, hiszen aiTa ott a ?zociáli« otthon, de jó len­ne. ha az ápolásra szoruló öre­geket átmenetileg el lehetne helyezni valahol. Arról nem is szóTúa, mennyi' kófHáii ágy szabadulna fel, ha belépne né­hány állami vendégház, hiszen jelenleg nincs más megoldás az öregek elhelyezésére, mint a hosszabb-rövidébb időre szó­ló kórházi beutalás. Pável Melinda M |ost búcsúzom a kerttől, az utol­jára felragyogó októberi nap­sütésben, amikor az írógép is otthon maradt, véletlenül persze, de talán jobb is igy, így csak bennem égnek a búcsúzás piros égői, sárga jelzői, vagyis ellopom a természettől, ami az övé. És a kert is tudja, ezentúl ritka látogatói leszünk, éppen csak beköszönök, egészen a tél végi na­pig, amikor elbúcsúztatjuk immáron hagyományos módon a telet. De hol van ez még? Egyelőre élvezem ezt a színesre változott világot: négy meggyfám közül egy már csupasz ágakkal öleli a kék eget, nini, most látjuk csak, mekkorát nyújtózott az idén, de a többiek vérvörös levelek­kel integetnek. És a cseresznyefák? Hányféle színt szedtek magukra emberesedé fáim! Szinte az egész színskála rámnevet. És nem is lát­szik a kerten, hogy közel a tél, a legtöbb fa zöld még, a mandulák levelei közül csak mutatóban egy- egy sárga, igaz, a diófám, amely az idén elhagyta már az én magassá­gomat. s termett vagy negyven szem diót, az ég madarait .táplálta, mert addig vártunk a szedéssel — nem írhatom, hogy dióveréssel, hiszen nyújtózás nélkül elérjük legmaga­sabb ágát —. addig késlekedtünk, hogy felét elvitték azok a madarak, amelyek élnek-ha!nak a dióért. A diófa maga alá terítette levél­ruháját, most gyönyörű szőnyeg a néhány napos ősz; esőben felserkent füvek bársonya, a zöld szőnyegen a diólevelek barna mintái: igazán szép látvány a kertjében gyönyör- ködőnek. Mert ez a kert nem ter­melésre. hanem gyönyörködésre va­ló. A szem megpihentetésére, a lé­lek megnyugváséra, a szépségek számbavételére. Akinek nincs kertje, talán kine­vet, ha elmondom, hogy mi mindig köszönünk fáinknak, virágainknak. Beköszönünk a kertbe, s tudjuk, a növények értik a beszédünket. Egy­két jó szót mindegyik fa kap, leg­először a Krímből hozott tujafák ál­lítanak meg, az ötből már kettő el­hagyott (lám, én így mérem a fák növekedését), remélem, egykor majd Takács Tibor: elérik a hazájukban megszokott tíz-tizenöt méteres magasságot is. Oszlopos tujáim még alig hüvelyk­ujjnyi vastagságúak, de rohamosan ostromolják az eget. Igaz, amikor a Krímből hozott magokat elvetettük s öt-hat centisekre növekedtek két ablak között egy ládában, mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy ha­marosan a Tyúkos-tető érdekességei lesznek. Bár újabban vetélytársa akadt híjáimnak. Egy ici-pici fenyő­fa, Murány várából. Hogy miként kerültem Murány- ba? Széchy Mária után járom a vi­lágot már hónapok óta! A Gyön­gyösi István megénekeite Murányi Vénusz története izgat, valójában már írom js, kutatom a múltat, könyvekkel bástyázom magam kö­rül, benne élek hosszú hetek óta a gyönyörű-áldott-izgalmas tizenhete­dik században, amelyről eddig már öt könyvet írtam. Széchy Mária tör­ténete lesz a hatodik. Nem untatom olvasóimat azzal, hogy mi mindent összeolvastam e korról, hősnőmről, de azt igenis el akarom mondani, hogy elmentem „a Márssal társalko­dó Murányi Vénusz” várába, Mu- rányba, hogy megnézzem a helyszí­nemet. (Csak zárójelben mondom el, én ama írók közül való vagyok, akik a helyszín ismeretét módfelett szük­ségesnek tartják, az utazásra soha nem sajnáltam se pénzt, se időt!) Noha a vár szinte a felismerhetet- lenségig elpusztult, megette az idő mindazt, amit meghagytak az embe­rek, de a várhegy ugyanolyan, mint régen, a várhegy alatti rétet őszi kikericsmező színesíti, a várkapu majdnemhogy ép, de ki tud elkép­zelni olyan várat, amelybe soha nem vezetett fel szekérút, hanem csak lóháton vagy gyalogosan volt megközelíthető. Nem js vették vol­na be Wesselényi Ferenc füleki fő­kapitány úr emberei, ha Széchy Má­ria le nem itatja a várőrséget, s ha lajtorjákon fel nem hágaija a tá­madókat, azt a száz füleki vitézt, akik elkísérték urukat Murány el­foglalására. Pénteken esett el Mu­rány vára, 1644. augusztus 5-én éj­szaka, s vasárnap már meg is köt­tetik a házasság Széchy Mária és Wesselényi Ferenc között. De nem a regényemet akarom el­mondani, hanem azt, hogy hoztunk valamit Murány várából. Égy kisded fenyőfát. Talán ha tizenöt centimé­ter. Csak egy sarj. A fekete fenyőm hatalmasra nőtt ágai alatt kapott helyet, mi hazáig dédelgettük, óv­tuk. vizes ruhába csavarva hoztuk „Széchy Mária fenyőfáját”, mert­hogy ezt a nevet kapta. Nos, most is. amikor kiérkeztünk ezen a nap­sugaras őszi szombat délelőttön, a krími tuják után azonnal hozzáfu­tottunk, megnézni, látni: hogyan van, él-e, hal-e. s meg akar-e ho­nosodni a Tyúkos-tetőn. Igen szé­pen tartja magát, bizony hogy jól érzi magát nálunk js, s mire talán e könyvem is megjelenik, addigra emberesedik is egy kicsit, mert a fák és a virágok gyorsan nőnek, csak a könyvek készülnek lassan s nem az író hibájából. Mióta ezt a könyvemet írom, min­den gondolatom Széchy Mária körül forog. Milyen volt, hogyan élt, mi­lyen lehetett? És nemcsak azt tu­dom már róla, hogy módfelett sze­rette a tükröket és az órákat, ha­nem kicsinyke kertjét is: a murá­nyi várban is, és száműzetésében, Kőszeg városában is, ahol ma em­léktábla áll azon a házon, amely­ben lakott 1676-tól haláláig, 1679 jú­liusáig. S milyen a véletlen. Én azon a napon érkeztem Kőszegre, egy csodálatosan tündöklő napon, október 14-én, amikor is éppen 311 esztendeje volt Széchy Mária ide- érkezésének. Ha így akartam volna rendezni, nem tudtam volna. A dá­tumot ott találtam meg Chernél Kálmán könyvében, a csodálatosan széppé varázsolt kőszegi városi könyvtárban. S aztán, mivel Széchy Mária szerette, ismerte, gyűjtötte a gyógyfüveket, hát erről is beszél­gettünk Szigetváry Ferenccel, az Arany Egyszarvúhoz címzett kőszegi patikamúzeum igazgatójával. így fo­nódik össze múlt és jelen. E csodálatosan szép szombat dél­előtt még egy varázslattal megaján­dékozott. Nekem jutott a legszebb szórakozás: az alig vállamig érő naspoiyafa termésének betakarítása. Kertünk ékessége ez a fácska. ros- kadásig telt gyümölccsel, s büszkén számoltam egyenként leszedett ter­mését. Háromszázhárom naspolyát számoltam össze, mint kapzsi a kincsét, kufár az aranyát. Apró, fe­kete, kegyetlenkedő legyek védték a fámat, de mindhiába. S közben arra gondoltam, az egyik fejezet ar­ról szól majd, hogy egy szép őszi napon Széchy Mária a murányi vár kertjében szedi a naspolyát. S azt érzi, amit most én érzek. H irtelen meghűvösödött. A nap elé borongó felhők kerültek. Készültünk haza. Mindennel ké­szen voltunk. Utolsó virágaink le­szedve, lila őszirózsát szedtünk egy csokorral. A házat bezártuk, de hoz­tuk magunkkal egész évi örömein­ket, a kert megunhatatlan szépsé­gét. A kapuból még egyszer vissza­néztünk. Ki tudja, mikor jövünk ki legközelebb? Azért talán teljesen hűtlenek nem leszünk, néha-néha kifutunk egy-egy órára, lehet, hogy télen is. ha fel tud jönni majd a hegyre a Lada. Mikor ülök ki legközelebb a te­raszra, hogy megírjam kertem vál­tozásait, ki tudja? A búcsűzás min­dig fájdalmas. Gyorsan indítok hát, de a kanyarból visszanézek: még látom a vörös futórózsát a terasz oszlopára kúszni, három-négy kései rózsája utánunk integet. Szép év van mögöttünk. S úgy gondolunk majd tavaszig a kertre, mint Wesse­lényi Ferenc gondolt Széchy Má­riára: szerelmesen!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents