Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
1987. OKTÓBER 3., SZOMBAT rr.sr • Wf.Y, »fei MAGÄ5 r; ^ ••'>V ' I Pl i Szentendrei öböl Tóth Máté-Miklós: Rózsaszín vérsejtek Feliks Derecki: Megoldás Nem élünk irigylésre méltó körülmények között. Sokat nélkülözünk. Valóságos ketrecben lakom a feleségemmel és a két gyerekkel. Évek óta próbálkozunk minden lehetséges hatóságnál, hogy javítsunk a lakáshelyzetünkön, törekvésünk azonban falra hányt borsó. Ráadásul még az óvodába sem vették föl a gyerekeket. Nem marad más hátra, mint ölbe tett kézzel ülni és siránkozni, amit gyakran meg is teszünk.. Egyszer aztán pompás ötletem támadt, amit meg is osztottam a' hitvesemmel. Mint a nőknél már lenni szokott, eleinte hallani sem akart róla, de sikerült a fejébe vernem, hogy nincs más kiút. Összehívtuk a családi tanácsot, és az apősék megígérték, hogy egy ideig támogatni fognak bennünket. Másnap bementem a munkahelyemre, és íelmondtam. — Hogyhogy ? — csodálkozott a főnököm. — Maga kitűnő szakember. Fizetésemelést adok. — Sokkal kecsegtetőbb kilátásaim vannák. — Ha így van, nagyon sajnálom. Ne feledje, mindig tárt karokkal várjuk — és búcsúzóul megszorította a jobbomat. Hazafelé beugrottam egy vaskereskedésbe és vettem egy fejszét. Éjfélkor aztán fölvertem az egész házat. Fejszével a kezemben kirohantam a folyosóra, és teli tüdőből ordítozni kezdtem: Megöllek, te céda! — Segítség! — sikoltozott a feleségem, aki direkt utánam szaladt. A haja csapzott volt, cafatokban lógott róla a ruha, és a kék foltok is egészen élethűen festettek. — Apuci! Anyuci! — bömböltek a gyerekek. Rémült arcok tűntek fel a lengőajtó mögött. — Jobban tenné, ha lecsillapodna, és hagyná aludni a lakókat! — tanácsolta az egyik szomszéd. — Na majd... -7 rontottam rá magasra tartott fejszével, de fürgén becsapta az orrom előtt az ajtót, amit hamarosan a többiek is utána csináltak. Az egyik éjszakai botrányt követően egy bizottság keresett föl bennünket. A két nő szánalommal hallgatta a feleségem panaszkodását. — Otthagyta a munkahelyét, iszik, állandóan botrányt rendez, már öngyilkosságra is gondoltam — zokogta. — Honnan van pénze pálinkára? — kérdezték. — Elhordja hazulról. Csak úgy tudom eltartani magamat és a gyerekeket, hogy takarítani járok — füllentette ügyesen. Beszélgetésünk egész ideje alatt a padlóra hányt rongyokon hevertem, és egy üres vodkásüveg volt a fejem alatt. A két hő sutyorogni kezdett. — Holnap jöjjön el a segélyért — mondták. — A jóisten áldja meg magukat! — hálálkodott a hitvesem. Ettől kezdve még förtelmesebb botrányokat rendeztem. Főleg a gyerekekre voltam büszke, akik remekül játszották a .szerepüket. Hamarosan egy másik bizottság látogatott meg bennünket. Egy férfi és két nő. — Fölöttem lakik az a részeg disznó és csavargó — hallottam, amint a szomszédasszony útbaigazítja őket. Pálinkát locsoltam a földre szórt rongyokra és részeg álomba zuhantam. — Elvonókúrára kellene küldeni — javasolta a férfi. — Még mindig reménykedek, hogy megjavul — mondta a feleségem. — Anyuci, félünk — bújtak a hóna alá az apróságok. — Egész álló nap a részeg apjukat kell nézniük? — rémüldözött az egyik nő. — Mit csináljak velük? Óvodába akartam őket adni, de elutasítottak. — Valami félreértés lehetett, hiszen éppen az ilyen gyerekek valók oda — mondta búcsúzóul a bizottság egyik nőtagja. 1 Néhány hónap múlva megjött az értesítés, hogy mindkét gyermeknek helyet biztosítanak az óvodában. Megittasodván az elért eredmények láttán, még elrettentőbb tivornyákat rendeztem. A szomszédok panaszt tettek a tanácsnál, és több ízben kijött a rendőrség is. Vártuk tehát a következő bizottságot. Ké* férfit és egy nőt. összevont szemöldökkel hallgatták végig a feleségem sirámait. — Hogy lehet kibírni egy ilyen egérlyukban egy notórius alkoholistával összezárva? Ráadásul két gyerek is van! — hitetlenkedett a nő, aki valószínűleg a társadalmi testület elnöke volt. — Legyen nyugodt — veregette meg a feleségem vállát, aki kezet csókolt neki. Egy szó mint száz, hamarosan kétszobás lakást utaltak ki nekünk, igaz, egy régi házban, a berendezés azonban önmagáért beszél. A fejszét bedobtam a kanálisba, és újból munka után néztem, de nem hagy nyugodni a gondolat: hátha elhamarkodtam a dolgot, és el- szalasztok valamit, amit rendes állampolgárként sohasem fogok megkapni ! Lengyelből fordította: Adamecz Kálmán Pohánka Pálnak a vérében volt a tekintélytisztelet. Valahol a vörös és , fehér vérsejtek között rózsaszín vértestecskék formájában. Ha valaki mikroszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről bizonyára meggyőződhetett volna, de tehette ezt kevésbé időigényesen is. Elég volt Pohánka kétrét görnyedt alakjára, hű kutyaszemére vetnie egy pillantást, ha az valamelyik felettesét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mákgubó. — Derék ember, eszményi munkaerő ... — ismerték el a felettesek, és munkáját, de főleg rendkívüli tekintélytiszteletét jutalmakkal, oklevelekkel honorálták. Persze minden örömbe üröm is vegyül. A tisztelettudó Pohánkának többször is a fülébe jutott, hogy irigy kollégái alpári kifejezésekkel illették a háta mögött. Legenyhébb esetben is talpnyalásnak titulálták a tekintélytiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy falevélen araszolgató hernyóra. — Aljasok! — fakadt ki Pohánka a feleségének. — Ezek el sem tudják képzelni, hogy létezhet tekintélytisztelő ember érdek nélkül is. Márpedig én az vagyok. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam, és tisztelgek a rangban fölöttem állóknak. — Nem viszed olykor túlzásba? — kérdezte aggódva az asszony. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képesek úgy odapofát- lankodni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne, mint ők. Ezek a szerencsétlenek tévesen értelmezik a demokráciát! Ha én az igazgatómnak felsegítem a kabátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a . pozíciójának adom meg a tiszteletet. Előttem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz dolgozójával. Édes szivecském, ez olyan, mint a magasabb matematika, és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt sohasem fogják megérteni. És Pohánka Pál továbbra sem zavartatta magát az intrikáktól. Mámoros önfeledtséggel herdálta tisztelettartalékait, hiszen akadt herdál- nivalója bőven. És ki tudja, meddig herdálja még, ha egy váratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató helyébe Öt nevezték ki igazgatónak. Pohánka örömét rögtön bekerítette az aggódás is. Mi lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a temérdek rózsaszín vérsejtjeivel? Még szerencse, hogy az igazgatói kinevezéssel nemcsak rang, de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problémájáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezentált, és már csak olykor villant fel benne tiszteletköröktől sűrűn bekarikázott beosztott múltja. Egyik nap elszunyókált a bőrfotelban, két tárgyalás között az irodájában. Ö legalábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva a saját horkolására ébredt. Riadtan nézett köA nagy produkció rül, és hirtelen nem tudta, hol van. Az igazgatói iroda most különösen tágasnak, nagyméretűnek tetszett, és ő a fotelbe húzódva nevetsége- sep jelentéktelennek. Mint aki tévedésből került oda, és aludt el — jutott eszébe hirtelen — az igazgatója jelenlétében, miközben nem átallott még horkolni is — Elképesztő... — motyogta, és a rajtakapottak gyorsaságával ugrott fel a fotelből. — Az ember adja meg a tiszteletet önmagának is. Ezt Pohánka Pál igazgató igazán elvárhatja Pohánka Páltól, az embertől. Nem lehet lazítani! És mert rózsaszín vérsejtjeiben volt Pohánka Pálnak a tekintélytisztelet, ezentúl tisztelni kezdte Pohánka Pált, az igazgatót. Leste saját szavait, és ha úgy érezte, okosan szólt, gondolatban megdicsérte. A kabátot óvatos tisztelettel segítette önmagára, és vigyázva nyomta kobakjára a kalapot is. Ha eszébe jutott egy vicc, készséggel röhögött, és árgus szemekkel figyelte a beosztottakat. Ha valakiről rossz véleménnyel volt, azt rögtön „befújta” önmagának, hogy aztán elégedetten nyugtázza az igazgató szigorát az illetővel szemben. Nejével egyre ritkábban társalgón. Rájött ugyanis, hogy Pohánka igazgató nem tartja megfelelő társnak az asszonyt. Beosztottként élhetett egy nyolc általánost végzett nővel, de az igazgató élénkebb. izgalmasabb szellemi partnerre vágyott. Beadta hát a válökeresetet, és az asszony néhány idegroham múltán elköltözött. Egy közös barátjukhoz. aki a nehéz időszakban vigasztalta. Maradt a lakásban Pohánka, az igazgatóval. Nem lehetett mondani kellemes égyüttlétnek, mert az igazgató'egyre agresszívebben uralkodott Pohánkán. Vadászni meg rö- mizni kényszert tette néhány gombamódra termett befolyásos barát társaságában, és egv nvaraló építésébe lovallta a Velencei-tó partján. • Otthon örökké zsörtölődött, mindig kifogásolt valamit. Egyik este aztán már egy szobában sem volt hajlandó aludni Pohánkával, mert a szerencsétlen ember horkolt. Pohánka ezt szó nélkül tudomásul vette, átengedte a hálót az igazgatónak, magának meg a nappaliban ágyazott meg. Ezentúl így aludtak. Az étkezésnél is hasonló volt a helyzet. Az igazgató nem akart vele egy tányérból enni, mert szerinte Pohánka csámcsogott, és illetlen módon kenyérdarabkával törölte ki a zaftot. Pohánka egyetértett főnöke kívánságával, és attól kezdve két személyre terített. Olykor szerelmi légyottra is kedve támadt az igazgatónak Ez esetben Pohánka két nőt ültetett a Zsigulijába. A csúnyábbikkal ő sörözött a nappaliban, míg a csinosabbat a hálóba vezette, és átengedte az igazgatónak. Napóleon-konyakot adott neki, és Hindémjthet tett fel a lemezjátszóra, mert az igazgatónak fejlett zenei ízlése volt. Társalgásuk a legszükségesebbre szorítkozott, és csaknem kizárólag gondolatban. Az igazgató meditativ alkat volt, nem szerette, ha fejtegetéseiben hangos szóval zavarták. Csak feiindultabb állapotában adott hangosan utasítást Pohánkának, mire Pohánka megszeppenten bólogatott. Olyankor igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, legszívesebben bebújt volna a saját zsebébe a személyi igazolványa mögé. Aztán egy este végzetes dolog történt. Problémákkal terhes, nehéz nap után fáradt, ingerült volt az igazgató. Pohánka hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta felvidítani. Idegesen járkált a lakásban, majd hirtelen megtorpant, üvölteni kezdett: — Egyedül akarok maradni! Meguntam, hogy állandóan körülöttem sündörögjön. Ha már meglátom a pofáját,» kiver a hideg verejték. Maga nem ember, hanem egy amőba, akinek nincs egy önálló gondolata. Maga egész életében csak másokhoz törleszkedett, mint egy korcs kuvasz. Elég! Felmondok magának! Megértette?! Ki van rúgva! Azonnal takarodjon a szemem elől! Pohánka reszketve hátrált az ajtó felé, és mint akit rakétából lőttek ki, elrohant otthonról. Aznap nem mert hazamenni, kint aludt az állomáson,, a váróteremben, és másnap feléje sem nézett a munkahelyének. *=> ^Amikor bekerült egy épületbe, a kilincstelen ajtó mögé, szomorú mo- notonsággal magyarázta az orvosnak: — Nem tudom, kérem szépen, mivel bánthattam meg az igazgatómat. Még a gondolatait is lestem, és akkor egyszerűen csak kirúgott. Azonnali hatállyal, kérem . Pedig tessék elhinni, üzletvezető elvtárs, jobban tiszteltem önmagámnál is. így igaz. főportás úr kérem, még önmagámnál is... Cs. Kovács László rajzai Vardi Anna: A szív romantikus megközelítése ■ Mintha holtág tehetne a tengerben a szív olyan mintha meteoritmémök ásna mozgásába eget a szív olyan mintha a görög tragédiákból az ellentétek egységét elfogadná a szív olyan mindig jóra törekszik és a rossztól alig ver a szfv olyan sok-sok fényévre elszáll ha szeret de a földet se tagadja meg a szív olyan mindig tiszta zsebkendőt töröl le a vérről de a sok salakot is eibordja a szív olyan áruházakban lát spirálködöt a magyar anyanyelvűségtől sokféle gravitációt a szív olyan a belső elintézetlen ügyeket mindig visszapörgeti a szív olyan a legsúlyosabb legágrólszákadtahb klorofill naphatásra bajsötétet asszimilálni a szív olyan idősíkra odaállítja az idősokkokat a szív olyan felemelt két karja a vivő és veröér mindig az életet üdvözli a szív olyan t
