Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

198*. OKTÓBER 17„ SZOMBAT u p s 1 . ... magazin £-v^y V .; ■'Z.'AZJS&y; • ■'8 • 1 . .... Flamm János: Irigység — Nászutasok f Fogadok, hogy nászutasok — mondja Téneri. — Miből gondolod? — kérdi a2 asszony és felül, hogy szemrevételez­ze az ifjú párt. Téneri azt válaszol­ja, ami elsőnek eszébe jut. — Abból, hogy olyan tökéletesen kieiégültek. Visszadőlnek a plédre és ezen hall­gatnak egy sort. Kisvártatva Téne­ri felemelkedik, s úgy helyezkedik, hogy tartósan és feltűnés nélkül megfigyelhesse azokat. Együtt sem lehetnek több mint ötvenévesek — gondolja. Alig pár méterre feksze­nek tőlük, a nő hason, a férfi há­ton, egymással váltott szavaikat a strandolok szüntelen zsinatolásában nem lehet érteni. Téneri ennek tu­lajdonképpen örül, így izgalmasabb megfejteni titkaikat. Egy pillanatra felötlik benne, hogy szemtelenség, sőt pofátlanság, amit művel, de szinte kényszert érez, hogy az imént spontánul feltörő megállapítására igazoló részleteket találjon. Meg­nyugtatja magát: úgysem törődnek ők senkivel, és a lopakodó tekinte­tek lepattannak a maguk fölé' borí­tott burokról. Mindketten szőkék, a férfi haja erősebb szálú, mintha in­kább vörösbe fordulna, a kevésből, amit arcukból lát, felfedezi, hogy hasonlítanak egymásra. Valamikor, akik nem tudták, hogy együtt jár­nak, róluk is azt hitték, hogy test­vérek. Ahogy egymáshoz igazították lépéseiket, ahogy mimikájuk alig mérhető késéssel kopírozta a mási­két. Így volt valamikor. A nő ha­son, a férfi háton, testük mellett a kinyújtott kezük, ujjaik összefonód­nak. — Még mindig őket bámulod? — kérdi az asszony szemrehányóan és nem mozdul. Na és — vágja oda Téneri —< nyilvános hely ez! 1A férfi és a nő elengedték egy- nfüs kézét: -esák a^kisuj-jakr utolsér- ízével érintkeznek. Téneri előrébb hbjol. de nem lát jegygyűrűt ujjai- kon. Ez egy pillanatra meglepi, még­sem tágít első gondolatától, nászuta­sok, semmi kétség. Már nem kezdő, ügyetlen kamaszok, és nem lehet­nek szerelmet lopó alkalmi szeretők sem, ahhoz túlságosan feltűnően, sőt kihívóan birtokolják egymást. Meg­akad, egy szót, egy kifejezést keres, aztán megtalálja: a legalitás, igen, ez a találó, ez árad belőlük, a min­denki előtt vállalható kapcsolat. Ru­tinos házastársak? Azok meg pláne nem! Ezek itt most pihennek és erőt gyűjtenek, békésen, mint két jóllakott oroszlánkölyök hevernek, nyugalmukat nem zavarja semmi, sem a rohangáló kissrácok, sem a szomszédban rikácsoló ősanya, sem az ő kutakodó tekintete. Ä burok tökéletes. Téneri feláll, belegázol a már kora délelőtt is langyos vizbe, de nincs türelme az úszáshoz. Kijön, s jobb ötlet híján lefröcsköli a vizet ke­zéről asszonya hátára, ami még ked­veskedésnek is felfogható. Aztán vé­gigpillant rajta és önmagán. Tizen­hat év. Mondana valamit, de nem szólal meg. A vizet bámulja. Egy beárnyékolt szoba, ilyenkor nyáron, lehúzott redőnyök, az kellene. Sza­badságolnák a gondokat, a múltat, ami már úgy kérgesedik rájuk, mint fatörzsre az évgyűrűk, elkerülhetet­lenül. Téneri megint mondana va­lamit, de nem tud megszólalni, mert maga elé képzel egy erős törzsű fát, amit a kéreg nemcsak öregít, de véd is, és elmosolyodik. Már nem is elé­gedetlen, és kezdi megbocsátani ama­zok felhőtlen, csaknem öntudatlan heverészését. Megnyugodva dőlne vissza, amikor a szőke asszonyka felül. Napolajat vesz elő, és bekeni először társa lábait, aztán a férfi kö­zelebbi oldalát simítja végig, majd áthajolva a hanyatt fekvő testen, a túloldalát. Előbb véletlenül, majd né­hányszor szándékosan alkarjával megérinti párja* .!ürdonadrágjál)«k elejét. A férfi nem nyitja ki szemét, csak elmosolyodik. Az asszony még békém váítát 'mellkasát, és hogy be­fejezte, vísszafekszik. A férfi követ­kezik. Felül, és végigsimogatja asz- szonya testét. Lassú, szakavatott Varjasi Tamás bőrplasztikája mozdulatokkal fegyelmezi ujjait, de Téneri tudja, minden érintése egyet­len információt szolgál. Az asszony ismét feltérdel, a férfi arcán matat­ja végig a napolajat, alsó ajkához ér, amin talál valami babrálniva- lót. — Megharaptál — olvassa le Té­neri a férfi szájáról a büszke szem­rehányást. — Nem emlékszem — válaszolja az asszonyka. A férfi felkacag. Egy­szerre elkönyveli az elismerést és ígéri a folytatást. Ténerinek most már meg kell osz­tani feleségével a látottakat. Fölébe hajol, és fülébe susogja a meglesett mozzanatokat. — Szemérmetlenek — kuncog a felesége, és csókot lehel Téneri szájára, arni kis harapással fejeződik be. Téneri odabújik asz- szonyához. Az előbb még elviselhe­tetlen hőség nem zavarja őket, meg­feledkeznek a szomszédjukban riká­csoló ősanyáról, a rohangászó kis­srácokról, a nászutasokról is. Egy­más'fülébe duruzsolják hirtelen fel- lobbánó vágyaikat, a csak a saját­juknak vélt titkaikat s föléjük bo­rul egy láthatatlan, pattanásra min­dig kész, erőt adó burok. Testvérek 3>uium m. Durkó Gábor rajza Gőz József: Órakaland Nápoly felé igyekeztek az úton. Nem a napfényről elnevezett sztrá­dái választották, hanem egy azzal párhuzamos ÍŐutat. A gyors előre­haladás helyett a látnivalók bősé­gét! Égy kis falucska 'után megelőz­te . őket egy országúti cirkáló»,- kis­vártatva minden indok nélkül fé­kezni kezdett. A férfi szitkot fojtott el magában, kikerülte az út szélére lehűzódott „cápát”,-‘s elhúzott mel­lette. Kisvártatva újra feltűnt a visszapillantó tükörben az amerikai kocsi. „Mi a fenét akar ez?" — de alig" ötlött fel a kérdés, a behemót kocsi ismét' megelőzte, s most már veszélyesebben elévágott, és azonnal fékezett. Éppen hogy ki tudta ke­rülni az összeütközést. A második kikerülés után kisütötték: valamit akar tőlük a Ford gazdája. így aztán a harmadik manővert nem is várták meg, lehúzódtak az útpad­kára, s várták a fejleményeket. 1972 volt, még a kemény terrorizmuson innen tartott az emberiség. A Ford is megállt mögöttük, s volánja mögül barátságos, kerek képű, tüskefrizurás alak szállt ki, s amikor kocsijukhoz ért, tört olasz- sággal megszólalt: — Per íavore, Signore . .. vagyok amerikai tiszt. Itt van nekünk lé­gibázis Gaeta. Elfogyott nekem pénz... • Hát ez vajon mit akarhat? ösz- szenéztek az asszonnyal, még a nekik sem túl ismerős olasz nyelv megértésére koncentrálva. Az ide­gen nem hagyott sok időt a gon­dolkodásra. Lecsatolta karóráját, anjelyik sárga színben pompázott. — Lenni nekem óra arany ... Omega Adni oda magunknak. Ne­kem kell húszezer líra. Aztán Ná­poly kikötő change ... cserélni visz- sza. Minden világos lett. A feleség nagyvonalú akart lenni: — Ugyan már, miért kellene ezt csinálni. Adj neki oda húszezer lí­rát, mi az a kilenszáz forint? Aztán Nápolyban visszaadja. A fickó természetesen nem ért­hette, amit magyarul beszélnek. Azt hitte, keveslik a pénz: — Óra enyém lenni értékes ... Százezer líra ... A férfi nem tartotta tisztességte­lennek a zálogosdit. Elvette az órát, nyomban zsebrevágta. s odaadta az ismeretlennek a kért összeget. Mire Nápolyba értek, már meg is feledkeztek a dologról. Az ezer­nyi látnivaló elvonta figyelmüket. Míg egyszer véletlenül egy órásüz­let kirakata elé értek. — Na, nézzük meg. mennyit ér egy ilyen óra — mondta a férfi. Ugyanolyant nem találtak, pedig buzgón keresték az Omega Seamas- ter feliratú kronométer párját. Aztán' egyszer csak az asszony fel­kiáltott. — Nézd! Ott a sarokban! A sarokban állt a zálog hason­mása. Igaz, nem arany, csak közön­séges fém. de az ára! Az ára száz­ezer líra volt. Mennyi lehet akkor ugyanez aranyban? Millió? A kikötőben bárhogyan is ke­resték, nem látták sem a tisztel, sem a kocsiját. Vagy talán nem is keresték már olyan nagy buzgalom­mal...? Az óváros sikátorait jár­ták. amikor egy sötét sarokból kilé­pett egy feketére égett’.képű dél- olasz, fizimiskájú alak. Körülnézett, s egy újságpapírból készített zacs­kó tartalmát ürítette lapáttenyeré­be. — Signore, tessék venni arany­órát. Csak húszezer líra. Megnézték a sárgásán csillogó kupacot. Egy tucat Omega Seamas- ter volt. Szakasztott olyan, mint az „amerikaié”. Egy pillanatig megsemmisülve álltak. A férfi eszmélt először. Ki­vette zsebéből az órát. s megmutat­ta az olasznak: — Grazie, signore, nekünk már van. Kompromisszum elven Rátkai János versei: Munkásnők Arcukra írva az árnyak Két műszakba járnak (Vagy háromba) Férjük nemegyszer goromba Kretén Ittas egyén De diplomásra hiába várnak — ily hibába nem eshetnek (Különben azok se szentek) Vannak Még rosszabbak Szemránckrémre sem jut soknak Mégsem nyavalyognak Több a felhő Mint a napfény, de az első helyen Gyerek legyen Este fáradtak, de várja Őket még egy pálya A második műszak, ott is magasodik gond már S megoldást vár Soká itt se tűrnek Látom, érzem belül t Pedig a bűnnek Gondolata is elkerül Vagyok bármi árán Első perctől fogva Fekete bárány Bizalmatlanságnak foglya Csupa kispolgárok A semmin rágódnak Nélkületek Hogy leinek napjaitok Mióta nem vagytok velem Envimek — nem titok — Nehezen — cipelem A sok emlék súlyát Bár már erőm meghaladta Üsszeroskadok alatta Nem hittem hogy így fog fájni Hogy így megviseli elmém Történne már bármi Boldogan viselném Az összes konfliktust De a szálakat eltéptem Késő bánat nyögnöm vétkem De azért várok Hátha bedőlnek a bóknak Érteni nem fogom Hogy mást mért szeretnek Milyen jogon? S miért vagyok én eretnek? Nem mint forradalmár Kompromisszum elven Forr a dal már S hívom sorsom magam ellen Nem lesz könnyű az új kezdet Tudom semmi se megy könnven Most is emlékeztet Rátok egy-két könnyem Jó volna köztetek Csalt még egyszer ott lehetnék De mindez már csupán emlék Lassan magamtól meghalok Anélkül hogy megölnének Szívemet vasmarok Fogja — börtönének Zárja már nem lazul Sírógörcs fojtogat aláz Ég Veletek — üres a ház Nélkületek

Next

/
Thumbnails
Contents