Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-15 / 243. szám

1987. OKTOBER 15., CSÜTÖRTÖK 5 A keleti ötvösművészet remekei Menyasszony fél mázsa ezüstben A fekete, vörös és sötét­kék háttér különös csillogást, fényt ad a remekmívű, haj­szálvékonyra cizellált éksze­reknek. Mell-, fej- és halán­tékdíszek, gyűrűk, karkötők, fülönfüggők, övék, veretes mar- kolatú szablyák, kardok és tő­rök, ivóedények és kancsók — megannyi ékes bizonyíték Közép-Ázsia és a Kaukázus népeinek fejlett kézműipari múltjára. A fémmegmunkálás a művészi kézműipar egyik legősibb ága. A Magyar Nem­zeti Múzeumban ma nyíló ki­állításon a 18. század és a 20. század eleje közötti időszak népi mestereinek — az ötvös­művészet fényes korszakát idéző — munkái láthatók. Mint Németh Annamária muzeológus, a kiállítás ren­dezője elmondotta, Közép- Ázsia és a Kaukázus népei­nél igen széles körű volt (mindmáig az) az ékszerek használata. A népi viseletnek — ezen belül is elsősorban a női öltözéknek — voltak el­engedhetetlen tartozékai. Az ékszerek az embert egész éle­tén ót — a bölcsőtől a sírig — elkísérték,-A „hozzájuk fű­ződő néphit szerint védelmez­ték viselőjifiíet. ’Megóvták et betegségtől, a bajtól, a szem- melveréstől és ugyanakkor gazdagságot, termékenységet biztosítottak számukra. Oltal­mazó ereje volt az ezüstnek, és a díszítéshez fölhasznált Grúziából származó ezüstedények ircí9. századból­drágaköveknek is. A karneol jólétet, békét, örömet és bő­séget, a korall gazdagságot és gyermekáldást, a türkiz győ­zelmet hozott, az igazgyöngy bTv-figyelő' Minden nézőnek azt kívá­nom (magamnak is), hogy a valóságban is meglássa (meg­lássam) az Egy kontinens sor­sa című angol ismeretterjesz­tő sorozat első részében be­mutatott természeti képződ­ményeket. Mert a sokfelé ágazó csupasz hegygerincek, a kilométer mélységű szakadék­ban csillogó folyókanyarok, a valószínűtlenül karcsú kő­tornyok, kőcsipkék madártáv­latból rögzített világánál szebbet, különlegesebbet el­képzelni sem lehet. És ezek­hez az önmagukban is fan­tasztikus képekhez jókora többletet adott a filmkészítők tökéletes felkészültsége. Pe­dig — szakmai szemszögből — voltaképpen egyszerű dol­gokról van szó. Például moz­gó rajzon idézték elénk az őskontinens darabokra szaka­dásának és Amerika nyugat­ra vándorlásának állomásait — ám mintegy ráadásként évmilliós léptékű időmércét futtattak a képernyő sarká­ban. Ettől emberközeli, ha úgy tetszik, átélhető lett egy irdatlanul hosszú földtörté­neti kor. Szintén roppant szemléletesen láttatták az al­kotók az óriási ősállatokat — pedig csupán az volt a „trükk”, hogy a frissiben elő­került régi-régi lapockacsont mellett ott állt egy nála ki­sebb ember. Hányszor hagy­nak kihasználatlanul efféle lehetőséget az ismeretterjesz­tésre vállalkozó filmesek! Fölvillantak a képernyőn a mai Amerika jellegzetességei, a külszíni fejtésekben alkal­mazott széntermelő gigászok, és láttunk egy lenyűgöző szépségű völgyzáró gátat, de mindjárt azt is meg kellett tudnunk: a természetbe való ekkora beavatkozás nem ve­szélytelen, a jelen olcsón ki­csikart hasznát a következő nemzedékek nagyon drágán fizethetik meg. Higgadtan mondták el mindezt az al­kotók — tudva, hogy a hisz­tériakeltés esetleg minden energiánkat fölemésztené, nem a legjobb irányba terel­né a cselekedeteinket. Ez a sorozat is bizonyította, hogy az angolok a filmes ismeret- terjesztés legjobbjai közé tar­toznak. Alighanem érdemes lesz odaülni a képernyő elé a vasárnapi folytatásban is. Egyetlen folytatásból per­sze egy viszonylag rövid — hatrészes — sorozatról sem állapítható meg teljes bizo­nyossággal, hogy milyen lesz a teljes mű. A keddi új néz­nivalóról, a Szászok fénye, poroszok dicsősége című NDK-alkotásról is legföljebb annyit tudhattunk meg, hogy a XVIII. század első felének mozgalmas történetébe kalau­zol bennünket, hogy nem mentes a sorozatok első ré­szét gyakorta jellemző vonta- tottságtól, hogy tehetséges színészek játsszák. A máso­dik résznek szavazzunk még bizalmat! Kár, hogy a sorozat előtt nem kaptunk valamelyes el­igazítást. Egy néhány perces bevezető megfelelő előismere­tet adhatott volna a nézőnek. (Mint ahogyan alighanem az NDK-ban is elkelne efféle bevezető egy — mondjuk, Rá­kóczi Ferencről szóló — ma­gyar sorozat előtt.) Mert valószínűleg jó néhány olyan magyar néző akad, aki keve­set tud vagy éppen most hall először III. Ágostról és ko­ráról. S emiatt az ismeret- hiány miatt nem is nagyon hibáztatható — hiszen az NDK-beli történészek is csak a legutóbbi években kezdték alaposan elemezni, árnyaltan megrajzolni históriájuknak ezt a darabját. Daniss Győző kigyógyított a betegségekből, megvédett a csapásoktól. Hogy ki mennyi ékszert vi­selt, az függött az illető élet- , korától, vagyona nagyságától és attól, hogy milyen szertar­táson vagy eseményen vett részt. A fej díszek, nyakékek, övék, karkötők, melldíszek gazdag együttesét magába foglaló menyasszonyi öltözék különösen kitűnt fényűzésé­vel — no meg a súlyával, hi­szen ilyenkor a fiatal lányon 40—45 kilogramm ezüst volt. Közép-Ázsia egyik hajdani lovas népének, a türkmének- nek dísztárgyait a monumen­talitás és a formák egyszerű­sége jellemzi. A nagy felüle­teket laposan vésett díszítés ékesíti. Az erősen stilizált nö­vényi és állati motívumok az állatoknak, a madaraknak és a termékenység eszméjének az iszlám felvételénél korábbi kultuszát tükrözik. Az ezüst ékszereket főként meggy- és vérvörös karneollal díszítet­ték. Az, , ötvösművészet hagyo­mányos ága, a domborítás (trébelés) leginkább Grúziá­ban terjedt el. Magas techni­kai és művészi tudásról ta­núskodnak trébelt edényeik, háztartási eszközeik. Az ezüs- tözött kupákat, serlegeket, korsókat, kürtöket buja növé­nyi minták, fürtös szőlővesz- kzők, madár- és állatábrázo­lások, vadász- és lakomajele­netek díszítik. A boroskupák oldalán hatalmas párducok, oroszlánok és népi hangszere­ken játszó zenészek láthatók. A különleges formájú, vékony és csavart nyakú korsókat nö­vényi ornamentika borítja, amelynek indái közé szerve­sen illeszkednek a lakomákat, vadállatokat ábrázoló jelene­tek. Az edény-, fegyver- és ék­szerkészítés egyik legrégebbi, a 6. századtól ismert központ­ja a dagesztáni hegyekben fekvő Kubacsi volt. Itt bronz üstöket, tőröket, szablyákat, puskákat, pisztolyokat készí­tettek — valamennyit igen jó minőségű anyagból. A pen­gék hüvelyét, a puskák és pisztolyok csövét, závárzatát öntéssel, préseléssel, metszés­sel. niellóval, az acélba és az elefántcsontba arannyal törté­nő tausírozással (berakással) díszítették. A nemzeti viselet elengedhetetlen tartozékai voltak a fegyverek felerősíté­sére szolgáló férfiövek. Vésett ornamentikával, niellóval, gra­nulálóval, filigránnal ékítet­ték a vereteket és az öntött kapcsokat. Az innen származó női ékszerek is kitűnnek vál­tozatosságukkal és technikai kivitelezésük finomságával. A látogatók gyönyörködhet­nek még a kirgizek és kaza- hok ékszereiben, halánték- és mellfüggőiben, öveiben, gyű­rűiben, hajfonatdíszeiben és sapkacsúcsaiban. Valameny- nyi nagyméretű és számos függő egészíti ki őket. Kúp, gömb vagy trapéz formájúak. A tadzsikok és üzbégek fény­űző ékszerei a városi élet gaz­dagságát tükrözik. Ragyogób­bak, színesebbek, világoskék türkiz, ezüst fényű igaz­gyöngy, piros korall, karneol, színes üvegberakások ékesítik az egyes darabokat, amelyek bonyolult figurális mintáza­tnak. A rituális mosdásnál hasz­nált vizes edények, áttört fe­delű mosdótálkák és tálcák a szamarkandi, buharai, hivai és kokandi rézművesek keze munkáit dicsérik. Minden tár­gyat három mester készített: az első a kiöntőket, füleket és fedélcsúcsokat öntötte, a má­sodik rézlemezből kikalapálta a félig kész darabokat, ame­lyeket kovácsolással és for­rasztással illesztett össze, a harmadik pedig véséssel éi berakással díszítette. A november 9-ig nyitva tar­tó kiállítás anyagát — a Ke­let Népeinek Művészete Álla­mi Múzeum gyűjteménye kölcsönözte — a budapestiek után a szegediek láthatják majd. így ismerkedhetnek meg nálunk is mind többen Közép-Ázsia és a Kaukázus távoli népeinek művészetével, az egyes tárgyakból áradó mély gondolatisággal, a Kelet csodálatos világával. Körmendi Zsuzsa * 19 Az én kis falum Ez az ezüst karkötő őrzi legin­kább az archaikus formákat. A 19. században készült Dacesztán ban (a cím fölött balra). Egy évszázaddal későbbi és ugyaninnen való az aranyozott ezüst karperec, színes üvegbera­kással (a cím fölött jobbra). Aranyozott ezüst, niellós díszítésű grúz mell-lánc a 18—19. század­ból. A finoman cizellált halak a termékenységet jelképezik Marian Labuda és Hrusinsky Az én kis falum egyik jelenetében Legszívesebben teljes terje-’ delmében ideidézném azt a kis remekművet Karinthy Fri­gyes Így írtok ti-jéből, amely­ben a századelő népieskedő költészetének reprezentatív alakját, Szabolcska Mihályt parodizálja. Álljon itt azon­ban csak egy versszak A mi falunkból... című versi-ké­ből: „A mi falunkban nyáron nő a zab / És éjszaka van, ha nem süt a nap; / Forgácsot vág ki a fából a gyalu, / Cso­dálatos, csodálatos falu.” Nem véletlenül jutott eszem­be Karinthy s a Szabolcska- paródia. A kiváló csehszlovák rendező, Jiri Menzel új film­jének nézésekor villant be a párhuzam. Igen, az, mert ez a film akár egy jelen idejű Karinthy-paródia is lehetne, filmben elbeszélve. Paródia a falusi témájú, szürke, álvaló­di, állelkes, fontoskodó, hu- mortalan, csak a filmgyártás tematikai „szempontjai” kipi- pálására leforgatott filmekről. Paródia a cseh falu kisem­bereit tökéletesen nem. ismerő filmesek bugyuta elképzelései­ről. És- — nem utolsósorban- — paródia magáról a cseh vagy szolvák faluról, amely ugyan hatalmas léptekkel ha­lad előre, de ezek a léptek olykor még bizonytalanok, té­továk, és nem mindig vezet­nek igazán érdemes célok fe­lé. Mint ahogyan ezt akár egy magyar faluról is elmondhat­juk. Menzelt persze jobban ér­dekli a maga nációja. Ám az is világos: ha egy mai cseh vagy szlovák faluról beszél, akkor bármely közép-kelet- európai falut behelyettesíthe­tünk a képletbe: úgyszólván lényegtelenek az eltérések. Ta­lán még a teherautó is ugyan­olyan lesz, mint amilyenen a film kétbalkezes, kicsit ütő- dött kocsikísérője, Otik furi­kázik. Ez a földrajzi térség tele van Skoda teherkocsik­kal. Menzel tehát, saját legjobb stílusán belül maradva, úgy ábrázolja ezt az isten háta mögötti falut, hogy egyszerre mutatja csehnek (vagy szlo­váknak), s egyszerre rajzolja az ismert, sőt . közismert és már-már uniformizált „a fa- íit”-nak. Mindehhez, mint va­lami erjesztőt, élesztőt, egy különös. mulatságosnak is, szánandónak is, szeretetre méltónak is mutatkozó figu­rát használ: az említett Oti- kot (akit egyébként kiválóan játszik a budapesti Katona József Színház művésze, Bán János). Menzel vonzódása ezekhez a fura, félszeg, „lö­kött” alakokhoz nyilvánvaló. Már az első nagy siker, a Szigorúan ellenőrzött vonatok kis forgalmistája is ilyen volt, s ilyen a Sörgyári capriccio Kendöleszorftó ezüst fejdísz Dagesztánból, a 19. századból (Erdősi Ágnes felvételei) Pepin bácsija. Ezek a kedves bugyuták azt tudják, amit a többi „normális”, kimért vi­selkedésű. száraz, sótlan és humortalan ember nem: gyer­mekien őszinték és gyanútla­nok. S mert őszinték, sok olyasmit is elmondanak, amit a „rendes” emberek nem ten­nének, pedig ezek az élet iga­zán érdekes tényei és esemé­nyei. És mert gyanútlanok, folyton kiszolgáltatott helyzet­be kerülnek, pedig hát erre nem szolgáltak rá. Ez az Otik is maga a jám­borság, a jóindulat, a kutya­hűség, a használni akarás, a jószívűség. De Menzel kis fa­lujában sem jobbak az embe­rek, mint egy II. világháború alatti kis vasútállomáson, vagy egy két háború közti sör­gyárban, s Otikot éppúgy bán- talmak, sérelmek, buta tréfák érik, mint filmekbeli elődjeit. Csak éppen most a falu a terep, a falu, amelyben fő kérdés, melltartó nélkül jár­nak-e a nők vagy sem, van-e elég — ?, elég jó — sör, fél­relép-e a gusztusos kis admi­nisztrátornő a máié és bunkó férj mellett a madárcsontú (de értelmiségi!) agrármérnökkel, s hogy naponta vagy csak két­naponként töri össze az öreg (vagy éppen vadonatúj) Sko­dáját a galamblelkű, tajkölté- szet-bolond, ám különben igen-igen bölcs körzeti orvos. Az én kis falum azonban, miközben nem kíméli a falut, a falusi embereket, a falun fellelhető hibákat, a butasá­got, a hozzá nem értést, so­sem válik bántóvá, sosem ha­ragos és sosem akar világ- megváltást előadni. Karinthy sem gyűlölte Szabolcskát, csak észrevette a hibáit, s azokat mulatságossá tette. Menzel sem gyűlöli a falut, a falu­siakat, csak észreveszi és mu­latságossá teszi a hibáikat. Olykor már-már bölcs megér­téssel, elnéző szeretettel. Nem olyan csípős film, mint a nemrég látott legutóbbi Men- zel-alkotás, a Hóvirágünnep volt. De abban is volt egy kis idill, egy kis érzelmes szimpatizálás. A film értéke (most is) a kitűnő színészi játék. Bán Já­nos Otikját már említettem; megvalósítja az egyik legne­hezebbet: mulatságosnak, de sosem nevetségesnek játssza ezt a kedves maflát, s talán ő hozza leginkább azt a gro­teszkbe hajló játékmodort, amelyet Menzel oly igen ked­vel. Rudolf Hrusinsky. a Men- zel-filmek állandó szereplője, valami boldog evilágonkívüli- séggel alakítja a széplelkű do­kit, és Marian Labuda, Otik főnöke, tenyeres-talpas, sörha­sú sofőrként pontosan azt a kisembert formálja meg, akire Menzelnek itt szüksége van. Minorka Vidor A cím hosszabb: Doktor Mi­norka Vidor nagy napja. Bé­kés Pál (forgatókönyv) és Só­lyom András (rendező) új ma­gyar filmje a főcím szerint ugyan nem gyermekfilm, de a plakátok mégis annak hirde­tik. Ezzel szemben tényleg nem gyermekfilm, mert ah­hoz gyermekfilmnek kellene lennie, — azaz olyan alkotás­nak, amely figyelembe veszi az ilyen filmeknek legalább két alapkövetelményét: 1. a gyermekekhez szól, az ő élet­kori sajátosságaikat veszi f: gyelembe; 2. érdekes, izga más meseszövésű, a gyerme számára átélhető figurákk. és cselekménnyel. Nos, ez film ezekből a kívánalmakbi semmit nem valósít meg. És zel szemben megtudjuk, hog doktor Minorka Vidor nei más, mint egy beszélni tud< tyúknak mindenesetre elé okos tyúkanyó (nem kakas; Ez is valami... lakács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents