Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

■4 1987. OKTOBER 10., SZOMBAT FEST •.mm] MAGAZIN Dózsa Ildikó: ...házastársaknak nyilvánítom Bán Zsuzsa: Húsz év múlva Kasperi ötvenötödik és nagyon hi­deg márciusa burkolja ki a ködös reggelből a nőt, akiből tizenkettő jut egy tucatba. Legjellemzőbb rá, hogy különös ismertetöjele nincs. Idegenvezető. Se nem csúnya, se nem szép, csak egy nő, aki fél, hogy nemsokára öregasszony lesz. Karola. Vargáné is volt, meg Kapásné is, de ezeket a kitérőket született Jab- lonowskyként zárta le. Nem hordja már a jegygyűrűt sem, és azt hiszi, ő elég önmagának. Március 4-et írnak, és hét óra múlt harminckét perccel. Kasperi befordul a sarkon, és megpillantja Karolát. Először Krakkó jut eszé­be, és csak utána kiált fel megle­petten: — Karola! — Jó reggelt! — bólint a nő gé­pies mosollyal, és megy tovább. Kasperi néz utána. A hideg len­gyel tavaszra gondol, két hétre, mely az elmúlt évek emlékkonzerv- jeiből merült föl Karola arcának valóságától. Amikor Karola március 5-én hét óra harminc perckor kilép a kapun, az utca végén úgy mozdul egy férfialak, mintha állókép kez­dene filmként peregni. Karola felfi­gyel ugyan a Kasperi által már irá­nyított véletlenre, de néhány közöm­bös szó után megy tovább, mint elő­ző nap. Kasperlnak marad a kép: Karola siet a bazilika felé. Szabad szombat következik és vasárnap, esik az eső. Hideg szobájában fel- alá járva, Kasperi Karolát keresi a krakkói utcál&on, de ő elbújik a tab­lók mélyén. Kasperi csak a Wawel alatti ulica Podzamiczént tudja fel­idézni. Karola is gondol Kasperlra. Az nem állítható, hogy a reggeli zsemléről jut eszébe, bár a péksü­temény is emlékezteti rá. Egysze­rűen csak egy kerek, fehér arcot lát maga előtt, távol ülő, szürkészöld szemeket, szeplős szemhéjat, ősz ha­jat. . Aztán kettévágja a zsemlét, és megvajazza. A folyamat, rövid reg­geli találkozásokkal, március vége felé éri el legszebb pillanatát: anél­kül, hogy előre megbeszélték volna, vasárnap hét óra harminc perckor Karola kilép a kapun, és Kasperi megindul felé a sarokról. Zavartan vizsgálódva nézik egymást. Amikor összeakad a tekintetük, Karola megrándul, mintha szökni akarna, Kasperi pedig önkéntelenül utána kap. Elviselhetetlenül hgsszú szünet a köszönés után. — Karola! — szólal meg Kasperi, hogy kitöltse a csöndet. Senki nem jár az utcán, csak a főútvonalon ka­lapál egy villamos. Karola lehajtja a fejét: — Hölgyeim és uraim! — mond­ja. — Budapest egyike a legrégibb emberi településeknek. A barlangok és hévforrások meleg vize itt már a neolit kor emberét letelepedésre késztette időszámítás előtt a Gellért­hegy lábánál. A mai Óbuda északi részén az illír kultúrájú, kelta ere­detű viscusok éltek ... — Era viscusok — ismétli Kasperi hálásan, majd bemennek egy üres, füstszagú presszóba, és mivel a fér­fi ornitológus, megbeszélik a mada­rak fejlődéstörténetét. — Én is egye­dül élek — mondja Kasperi szemér­mesen két madárgyík között, mintha rejtjeles szövegben igyekezne elhe­lyezni fontos üzenetet. — Meg lehet szokni — vágja rá nyersen Karola. Kasperi visszahúzódik az archeop- teryxei közé, és másfél óra múlva, amikor hazakíséri Karolát, mindket­ten úgy érzik, elrontottak valamit. Ennek ellenére a szerelem ampboid mozgással, félénken bontakozik. Ér­zékenyen visszahúzódik a legkisebb félreértésre, de ha biztatást vél fel­fedezni, a kinyújtott csápelőőrsbe beleáramlik az egész lélek. Vergőd­nek az egyidejű vonzás és taszítás kettősségében: a menekülési vágy és a félelem a másik menekülésétől, remegés előreláthatatlan disszonan­ciáktól — mert bántó lehet egy gyűrött gallér, vadkockás ing, ki­ábrándító az elrajzolt száj, vagy a fáradt szem sarkában felgyűlő tej­fehér hurutkönny, nikotin, sok ol­vasás lecsapódása. Olyan ez az egész, mint egy lélegzetfojtó társasjáték. Csatangolnak Budán. Ernyő alá hú­zódva járják munka után az utcá­kat, ha esik az eső, és a fák árnyé­kai kézről kézre adják őket a fe­ketén csillogó járdán a viharfelhők hozta korai alkonyatban. A Duna- parton fáradt sirályt figyelnek, * amely úgy lebeg a hullámok fölött, mintha a hídról leejtett újságpapír volna. — Volt egy lányom — kezdi Ka­rola. — Németországban tanult, most Pirnában él. Oda ment férjhez. Nemsokára lesz unokám, de az ut­cabeli kislányt, aki egy tacskót sé­táltat, mindig jobban fogom ismer­ni, mint őt. Van egy anyám. Nem lakik messze tőlem, csak a Teréz­városban. Ja! Sokat utazom. Ez minden. És elmúltam ötven. — Voltak nők — folytatja Kas- peri. — Amikor a tükörbe nézek, csodálkozom, hogy nem is kevesen. De ez most egészen más... — mond­ja. A félmondat ott marad a csí­pős levegőben. — Ennyi egy ember — gondolko­dik hangosan Karola. — Két válás és egy szülés. — Miért, én mennyi vagyok? — vigasztalja Kasperl. — Egy születés. Még annyit se mesélhetek el ma­gamról, hogy meghaltam. Csak egy kicsit, mondjuk egy szerelemtől. Mi­kor látogat el már hozzám? Karola tehát elmegy Kasperlhez. Viszi a kíváncsi anyját is, aki izga- tottabb, mint ő. Kasperi sincs egye­dül. A hűvös lakásban ott magaslik nagybátyja, Gida bácsi. Jelenléte Kasperi túlméretezett tapintatának köszönhető. Karolának meglepetés az öregúr, Kasperlnek a mama. Gi­da bácsi először a mamát véli Ka­rolának: az idős hölgy a délelőttöt fodrásznál és kozmetikusnál töltöt­te, arcát világos nercgallérka fiata­lítja. Karola a megszokott kék kosz­tümjében van, munkából jön és fá­radt. És mivel a mamát eddig mindkét veje utálta, s mert újból házasságot szimatol, azonnal hódíta­ni akar. — Madárijesztő — susogja elha­markodottan Karolának Gida bácsi láttán, aki két méter magas, ráadá­sul kopasz és gumis nyakkendőt hord. Kasperi süteményt kínál, for­malitásból italt is, és meglepődik, amikor a mama gint kér. — Lupét ne adjunk? — humori­zál Gida bácsi, mert a mama beha­tóan tanulmányozza a tálca próbá­ját, és a bonbonierre alján a porce­lánjelet. Karola meg úgy viselke­dik, mintha ő volna az anyja gar­dedámja. Az öregek ugyanis önfe­ledten túrkálnak Kasperl lemez- gyűjteményében. Hazafelé, a taxi­ban a mama fura büszkeséggel szá­mol be arról, hogy Gida bácsi tu­lajdonképpen ékszerész. — Édes alak ez a Gida! Törvény- széki szakértő is volt ám. Ezek után Karola nem lepődik meg nagyon, amikor vasárnap délelőtt Gida bá­csit az anyjánál találja. — Megelőznek minket — örül Kasperl. — Eddig én jártam Gida bácsihoz, hogy beszélhessek valaki­nek magáról, most meg az öreg jár állandóan a nyakamra, és a mamá­járól mesél. — Hogyhogy megelőznek minket? — áll el Karola lélegzete. — Olyan .egyszerű! — sóhajtja Kasperl. — Ha nem akarja is tudo­másul venni, szeretem, és felesé­gül akarom venni. Érti már? Együtt akarok élni magával. Az sem baj, ha egyelőre sokat utazik. Még vár­ni is jó, ha az ember biztos benne, hogy akit vár, az megjön. — Nézzen meg! A-nyakamat! — parancsolja Karola idegesen. — Egy, kettő, három mély ránc. Tovább! Milyen a szemem? — Barna. Sötétbarna. — Ugyan, nem az az érdekes! Es­ténként vattapacnikkal a szememen fekszem, de a szarkalábak fütyül­nek a borogatásra. És ez mi?! — mutat a kezére. — Szeplő — hajol közelebb Kas­peri. — Semmiség. Másnak is van. — Nem szeplő! — siránkozik Ka­rola. — Pigmentálódás! Az öregség­től. Tessék! — hisztériázik. — A szám fölött az apró függőleges rán­cok, pedig még protézisem sincs. — Azt is meg lehet szokni — csillapítja Kasperl. — Nekem már évek óta van, és azt hiszem, még nem is vette észre. — Uramisten, mivel vigasztal!Az ősz hajszálaimat nem is láthatja, csak mert az anyám rábeszélt, és két eve festetem. — Igen, múltkor megláttam, hogy kicsit lenőtt, és akkor jöttem rá, mennyire szeretem magát. Nem tudom, milyen volt azelőtt, de így ismertem meg, és így szeretem. Sót! A jelek szerint a több sebből vérző nárcizmusával is együtt. — Hagyjuk ezt abba! Búcsúzni jöttem. Holnap utazom. Thüringiá- ba viszek csoportot. Következő tíz napra Kasperi job­ban egyedül marad, mint azt vala­ha is gondolta volna. Gida bácsi már nem boldogítja, mert Karola anyjának fejtegeti a drágakő-hami­sítás technikáját, és ha vacsorázni mennek, negyedórákon át kínlódik mama legújabb ajándéka, a nyak­kendő megkötésével. Kasperi meg azzal múlatja az időt, hogy lehunyt szemhéja mögött Karolát nézi, amint siet a bazilika felé, profilját az ernyő alatt, közeledő alakját a liget­ben, a fák között. — Magát most nagyon várták — közli vele az állomáson, amikor le­segíti a vonatról. — Nem érzi, hogy ez jó? Meg kell tanulnia újra tar­tozni valakihez. Most hazakísérem, és ha elváltunk, és kicsomagol, pró­bálja érzékelni a magányát, amit már úgy megszokott, hogy nem is vesz észre. — Ilyet még nem láttam! — mél­tatlankodik Karola másnap este. — Anyámékat már nem tudom lebe­szélni a... — Nem is szabad! — Bánom is én, éljenek együtt, de minek már ebben a korban anya- könyvvezető? — méltatlankodik Ka­rola. — És hova sietnek? — Van rá okuk, hogy ne húzzák az időt — bólogat Kasperl. — Két kedves, öreg, józan ember. Egyéb­ként Gida bácsi ötven múlt, ami­kor elkezdett angolul tanulni. — És hetvenhat évesen tanul zon­gorázni az anyámtól! — szörnyűl- ködik Karola, mintha valami illet­lenségen kapta volna őket. — Miért nem tud olyan felszaba­dult lenni, mint ők? Maga nehéz­kes és gyáva — mondja Kasperi szemrehányóan. — Gyönge vagyok! És olyan élet­képtelen ez á szerelem, mint az őszi macskakölyök — magyarázza Karola. — Szeretni csak úgy volna szabad, mint a bukolikus pásztorok­nak a zöld legelőkön. Napfényben és felszabadultan. Én már kétszer tévedtem. A harmadikból a lehető­séget akarom megmenteni. És sem­miképp se szeretnék nevetségessé válni. Különben is, mit kezdene egy reszkető, nyüszítő nővel? — Volnának elképzeléseim — ne­veti el magát Kasperl. — Nem kedvesem, én nem engedem el ma­gát — simítja ki súlyos tenyerével Karola szigorú homlokát —, jó éjt! Mindenesetre, amíg újra látom, a szeplői és a szarkalábai helyett az­zal foglalkozzon, hogy mi volna, ha együtt esküdnénk a mi bölcs öre­geinkkel. Domboldal Durkó Gábor rojza Egészen véletlenül találtak egymásra megint, annyi idő után. Az or­szágnak egymástól távoleső két városában éltek már régóta, és igazán ritkán fordult elő, hogy eszükbe jutottak Pesten töltött éveik, amikor egy időben naponta találkoztak. Húsz év telt el azóta, és egészen véletlenül, egy közös ismerős révén megtudták egymás címét. Levelezni kezdtek, és az első, kicsit hivatalom beszámolók után visszatértek soraikba a régen elfeledettnek hitt becéző szavak, mindketten úgy érezték, egészen kis apróság miatt szakítottak annak idején, és tévedés volt, sajnálatos tévedés, hogy elfordultak egy­mástól. A t férfi ott a távoli városban nem azt kapta házasságától, amit re­mélt, a nő pedig elváltán élt — szintén csalódott. Leveleikben először csak rejtve, aztán már egyre nyíltabban fellángolt újra az egymás iránt valamikor érzett, rég elfeledettnek hitt szerelem. Abban mindketten mélységesen egyetértettek, hogy találkozniuk kell, látni egymást újra! Hisz annyi mondanivalójuk van egymás számára! Az idő elszállt már mindkettőjük felett, mégis úgy készültek erre a találkozásra, mintha valami eljegyzésre indulnának. Szabadságot vettek ki mind a ketten. A férfi ki tudja, mit hazudott otthon a családjának, mindenesetre a lelkiismerete tiszta volt, mint aho­gyan meg is írta régi szerelmének: A szerelemhez való jogomat nem ve­hetik el! Nyilván sem a család, sem más. A nagy nap reggelén váratlanul szép tavaszi idő tört a városra, és az asszony örült, mert felvehette végre az új cipőjét. A vonat csak dél­előtt érkezett, volt ideje a készülődésre. Előző délután fodrásznál járt, átfestette a haját olyan szőkére, ami­lyen húsz évvel ezelőtt lehetett. Sokáig pepecselt a fürdőszobában, gond­dal öltözött és fésülködött. Aggódott kicsit, milyennek találja majd a férfi, de a tükörbe mosolyogva úgy találta, hogy csalódást nem okoz neki. Ügy ment az állomásra, mint fiatalkorában randevúra szokott, kicsit kipirultan, s kicsit gyorsabban dobogott a szíve. Időben kiért, várni kellett, de nem bánta. Ebben a szép, napsütéses időben még az állomás is szebbnek tetszett valahogy. A peronon mások is várakoztak, gyorsan múlt az idő. Aztán a han­gosbemondó jelezte a vonat érkezését, és fel is tűnt már a szerelvény. Az asszony boldog izgalommal fürkészte az ablakokat, de a kitekintő ar­cok között nem látta a férfiét. Abban nem kételkedett, hogy eljött, hiszen levélben mindent meg­beszéltek már, és szinte számolták a napokat a találkozásig. Nem gon­dolta, hogy ilyen sokan érkeznek majd egy átlagos hétköznap délelőtt. A sínek között férfiak, nők, gyerekek, csoportok igyekeztek az állomás kijárata felé. Akkor egyszer csak megpillantotta a férfit, akire váft. Csak ő lehetett. Habár alacsonyabbnak tűnt, mint amilyenre emlékezett, a haja is jól meggyérült — de hát mire is számíthatott? Tudta: az első mondatok után visszatér újra a régi varázs, mely egymás felé hajtotta őket valamikor. Erősebbet dobbant a szíve, amikor észrevette, hogy a férfi feléje indul, emelte is a kezét, hogy integessen, de akkor megpillantott egy sző­ke lófarkas lányt, aki előtt a férfi mosolyogva megállt. Az asszony nem akart hinni a szemének. Biztos, hogy nem tévesz­tette el, a férfi az, akire várt, de hát lehetetlen, hogy rajta kívül más is várt rá ebben a városban! Ezen a napon, ide csak őhozzá jöhetett... S tévedés volt valóban, mert a férfi zavartan elköszönt a lánytól, és körülnézett, mintha keresne valakit. Akkor találkozott a pillantásuk. Az asszony még mindig földbegyökerezve állt, de a férfi odasietett eléje, arcán zavart mosoly. — Lilikém! Azt hitték mind a ketten, hogy a vonat érkezésekor majd megcsó­kolják egymást, egyre forróbbá váló leveleik után ... és most csak álltak sután és mosolyogtak. — Buta dolog — dadogta a férfi —, az imént egy pillanatra az hit­tem, te jössz felém. Nem láttad azt a lányt? Éppen olyan, mint te voltál húsz évvel ezelőtt. — Hát nem szép tőled ... — akarta tréfára venni Lili a dolgot, de erőltetett volt a vidámsága. Érthető volt a tévedés, mégis mélyen meg- bántottnak érezte magát. A találkozás pillanata mindenesetre nem olyan volt, amilyennek annyiszor elképzelte. Amellett — milyen buta dolog — szorítani kezdte az először viselt új cipő. A férfi pedig, mintha megbabonázták volna, hogy mindent rosszul tegyen, éppen a cipőjét kezdte dicsérni. Hogy milyen finom kis tavaszi cipő, itt biztosan jobban lehet vásárolni, mint náluk. Lili meg csillagokat látott minden lépésnél. Ezért is ajánlotta fel, hogy mielőtt hazamennének, térjenek be a közeli presszóba egy kávéra. Az asztal alatt aztán kibújt a cipőből, és már felszabadultabban tu­dott mosolyogni. A kezdeti zavar felengedett, egymás arcát, tekintetét ku­tató szemük megtalálta már, akit keresett. Ennek ellenére, bár úgy tudták, sok mondanivalójuk van egymás számára, még mindig kicsit nehézkesen folyt a beszélgetés. — Miért szakítottál velem akkor? — kérdezte hirtelen a férfi. — Nem tudom. Illetve npm emlékszem pontosan — felelte az igaz­sághoz híven Lili. — Biztosan valami butaság miatt. Talán eltúloztam a dolgokat. Akkor már ittak kicsit, és a férfi tekintete felforrósodott. A hangja is. — Pedig mellettem lett volna a helyed. Amióta megint levelezünk, eszembe jutott, mennyire kívántalak, és mégsem lettél az enyém. És lám, igazságos a sors. Mégiscsak itt vagyok veled megint. Te nem tudod, hogy milyen érzéki vagyok, mit jelent, ha én egy nőt megölelek! Megtagadtad magad tőlem sokáig, de lámcsak mégis eljött a nap ... — Lámcsak — gondolta Lili, és ugyanolyan rejtélyesen kezdett moso­lyogni, mint húsz évvel ezelőtt. — Eszembe jutott, miért ment el a ked­vem tőled akkor régen. Ahányszor elkezdted mondani, hogy milyen érzé­ki vagy, meg hogy milyen élmény veled lenni, rögtön nevetségessé vál­tál. S a végén szakítottam veled olyan kedvéért, aki nem kecsegtetett elő­re semmivel, de úgy csókolt, hogy újra meg újra azt kívántam: ismételje meg! Ilyen egyszerű volt — és a felesége lettefn. A férfi látta azt a régi mosolyt Lili arcán, azt a mosolyt, mely an­nak idején is megbolondította, és lázas szavakkal festette le az egészen kö­zeljövőt, amikor hazamennek majd az asszony lakására. Mert úgy ter­vezték, néhány napig ittmarad. Lili azonban egyre fényesebben mosolygott, szórakozottan lapozgatott valami kis füzetben, míg a férfi szavait hallgatta, aztán azt ajánlotta, menjenek étterembe ebédelni. Bár előző napon megfőzött már, és ott volt a hűtőben az ünnepi ebéd. A férfi nem mert tiltakozni, szívesebben ment volna haza az asz- szony lakására, de udvariasságból úgy tett, mintha ő is éppen így szeret­te volna. Természetesen gavallér volt, fatányérost ettek, utána pedig pezs­gőt bontott a nagy találkozás örömére. Lili közben elképzelte, mennyit tervezgethetett a férfi megúnt fele­sége oldalán, mire ez a találkozás létrejött. Micsoda nagybemutatót, a „szerelem jogán”. Elnézte kopaszodó fejét, ráncait, és élvezte, hogy megint lehúzhatta a cipőjét az asztal alatt. A férfi már sürgetni kezdte, hogy induljanak, de ő ártatlan arccal azt mondta, bőven lesz idejük megkávézni is, mire a vonat visszaindul. — Vonat? — kérdezte a férfi elhűlve. — Persze. Miért, mivel akartál hazautazni, helikopterrel? A kávét elég hallgatagon itták meg, mint akik elmondtak már min­dent, amit akartak. A férfi úgy érezte, becsapták, kijátszottak, mint húsz évvel ezelőtt, és azt sem tudja, miért. — Fene se ismeri ki magát a nőkön, annyi szent! — gondolta kese­rűen már a vonaton, és kibámult a délutáni napsütötte tájra, ahol — hiába hessegette a képet magától — még mindig Lili örök-rejtélyes mo­solyát látta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents