Pest Megyei Hírlap, 1987. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
„Emberkert" Galambos Tamás festménye Oláh. János: Turczi István: T ér plasztika i. Te szemérmetlen, céda: nincs benned szégyenérzet, kitárulkozol a világnak, férfiak, kutyák, szelek dörgölöznck karcsú kő virágtestedhez, felhők csókolnak lágyan és vadul, még kiskorú, márciusi fények ólálkodnak kiszögcliéseid körül, s te csak állsz, megbeesteienítve, némán, valami félkész mozdulatba merevedve, és várod, hogy a harmatcseppek megáldjanak. II. Hideg vagy és könyörtelen: nincs benned irgalom, torzó-magányodba bezárkózol, mint a legkonokabb isten, gonosz játékot űzöl a halandókkal. Tél siratóasszonyai hiába fordultak kérőn feléd, harmatcseppjeíd immár vízkőszoborrá összefagyva, s csak díszlet fölötted a szivárvány — feszület. Behódoltál a háromdimenziós öröklétnek. De előbb még elindulsz felém. A holtág büfögő, békalencsés mocsara fölött kotyogva siklott a régi sváb ladik Iványi kötötte el. FogáS ljtu'apia szél a láncot, súgta ncz'él Jancsi a fülemmé olyan borongó meggyőződéssel, mintha valóban látta volna. A korhadó deszkáidlassan szivárgott be a víz. A tenyerünkkel mertük kifelé Pánczél Jancsi meg én, a két alattvaló. ; A szolgálatot látszólag mindketten rendjén valónak találtuk, örültünk, hogy Iványiék elhoztak magukkal, hogy kiválasztottak, hogy minket választottak a parton csellengő ötödikesek közül Ha csónakot kell mer- ríűnk, hát csónakot merünk, de itt vagyunk. A viz zölden lihegett alattunk, a sás, a nád surrogva nyílt szét a csónak tömpe orra előtt, az ég im- bolyogva, bizonytalanul lüktetett fölöttünk, a nap se találta a helyét, a kék, a fehér, a zöld teljesen összekeveredtek, orrunkba émelyegve kúszott bele, le egészen a zsigerekig a kátrány átható szaga. Óklömnyi gombócot puhítottunk belőle mind a ketten a tenyerünk melegével, hogy a szivárgást okozó réseket be- lömködhessük. de hiába ügyeskedtünk, a korhadt deszka egész felülete eresztett. Nem volt más választásunk, beletörődve a sorsunkba kanalat formáltunk a két tenyerünkből, s továbbra is buzgón meregettük kifelé a barna, örökké langyos, ebihalsűrű vizet. Iványi szétvetett lábbal állt a csónak derekában, és onnan irányított. Bütykös lóba. izmos felsőteste meztelen volt, de nem klottgatyát viselt, mint mi. igazi hosszú nadrág volt rajta, akár egy férfin. Irigykedve néztük, bármilyen kopott, bármilyen foltos-rongyos volt is ez a nadrág. Kábító dohányszag áradt belőle, mint holmi nagypapamellényből, és valami tettenérhetetlen eredetű kamaszbűz x A nagy, bütykös mezítláb hirtelen és olyan erővel taposott rá a kezemre, hogy még a csónak fene'"» ’« belereccsent. Bárhogy nyilallt, nem mertem kirántani a kezemet a kérges talp alól. Jancsi gyorsabban kapcsolt, magától abbahagyta a locsko- lást. Egy öreg szárcsa rebbent föl előttünk. Túlságosan azonban nem gyanakodhatott, ráérősen vezette pelyhes fiókáit a zsombékok között kanyarogva. Iványi, Medgyesi és Mányi versengve igyekeztek gyorsabb haladásra késztetni a ladikot Csapkodtak az evezővel, zúgott a csák- lya, recseeett-ropogott a tavalyi nád, sustorogtak az új sáskalevelek, s a sárgapelyhes fiókák sírva-ríva keresték szanaszét az anyjukat, egymást. a hirtelen elveszített biztonságot, mégse sikerült megfogni közülük eg^et se. Kissé csalódottan csúszott föl a sóderes kikötőpartra a ladik. Mi ketten Jancsival szorgalmasan bogoztuk vissza a láncot, igyekeztünk helyére illeszteni a lakatot, eltüntetni a feszítővas nyomát. iványiék cigarettát sodortak közben a zsébök mélyéről összekötött dohánymaradékból, Medgyes minket is megkínált, de mi nem tudtunk séfffinlt se kezdeni a tenyerünkbe öntött, puskaporszerűvé törődött fekete morzsalékkal, nem értettük a mesterséget, mindet elpocsékoltuk nagy buzgalmunkban. Talán vigasztalásul, látva ügyetlenkedésünket. Iványi egy ezüst ötforintost kotort elő feneketlen nadrágzsebéből, és felénk nyújtotta. A pénz ott fehérlett a kérges tenyéi közepén. Tátott . szájjal meredtünk rá. mintha valami szemfényvesztésnek volnánk a tanúi. — Mit bámultok? — nyugtázta elégedetten érdeklődésünket Iványi. — Akarjátok? — tolta még közelebb, szinte az orrunk ala a tenyerét. Válaszolni se tudtam. Olyan, de olyan hihetetlen volt az egész, mint- na nem is velem történt volna. Jancsi éberebb volt, azonnal rácsapott a lehetőségre. — Mit kell érte csinálni? — kérdezte. — Ha ezt megeszed — mondta Iványi, és egy laposan pislogó leveli békát kotort elő a másik zsebéből —, tied a pénz. Jancsi gondolkodás nélkül, készségesen nyúlt a békáért. Ügyesen fogta meg. A kis állat moccanni se tudott, csak a szeme, a szája, meg a buborékszerű, izgatottan lüktető tokája látszott ki Jancsi kezéből. — Vigyázz, agyon ne nyomd! — figyelmeztette Medgyes. — Elve kell megenned — röhögte el magát Mányi. Iványi nem szólt, talán nem is bólintott, de azért láttam, egyetért velük. Tiltakozni próbáltam. — De hát élve? Ei.ve hogyan lehet? Iványi elmosolyodott, és megvonta a vállát, hogy őt nem érdekli. Jancsi falfehéren, eltorzult arccal emelte a szájához a békát. Egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen elhatározással mégiscsak bekapta. Arcán feloldódott a feszültség, s köpés vigyorrá változott. Mintha eg.v szem savanyúcukrot lopott volna a vegyesbolt pultjáról, amit most már azért se ad vissza, hiába vette észre a boltos bácsi. A bűvészmutatvány azonban csak félig sikerült. A béka egyik hátsó lába valahogyan kikeveredett Jancsi szájából, és eszeveszett kapálózásba kezdett. Jancsi konok, görcsös harapásokkal igyekezett véget vetni a furcsa haláltusának. Mire sikerült, a szája sarkában megjelent egy vékony vércsík, és szép lassan végigkúszott az állán. Iványi újra Jancsi felé nyújtotta a pénzt. El is tehette volna, hiszen a hatalmasoknak van mentségük a szószegésre mindig. Iványi azonban most, úgy látszik, nem akaft élni a hatalmával, ünszolón egészen Jancsi orra alá tolta a tenyerét. — A tiéd — mondta. A hangjában némi félelemmel vegyes tisztelet rezgett, amit azonban maga sem tudott egészen komolyan venni. Jancsiból nyomtalanul elpárolgott az iménti mohóság. Jó darabig kivárt. Csupán Medgyes és Mányi unszolására vette el a pénzt. A markába szorította. Zsebe, ahova el tehette volna, nem is volt Az öklét győztesen, bár kissé esetlenül emelte föl. Aztán hirtelen összegörnyedt így indult, öreg, törődött botorkálással hazafelé. Tettem egy-két lépést, hogy a nyomába eredjek. Jó barátok voltunk, mindig elkísértük egymást. Most azonban megtorpantam. Amikor lépéseim hallatára Jancsi visszafordult, úgy láttam, még mindig véres a szája szeglete. Nem volt kedvem tovább követni, de ő se hivott. Egyedül vágott neki a homálytól elborult utcának, amely egy-két lépés után elnyelte egészen. Modern zenei bemutatóra Szilágyi Ildikó alkotása Apáti Miklós: Eleven, drága rímek — Utassy Józsefünknek — Elélnél kettesben egy magasztos elvvel? Ami bol elromlik, hol meg csak elver? Születnél szentnek? Atya s fiúácsként szögeznek melledre — Tilos a másként! De tilalom, ha ránk tör. mi lepofozzuk. Jöhessenek hozzánk közelebb a hattyúk! Túlélni századunk? Túlienni az őszön! Vesszen belőlünk a herdáló ösztön! Mert mire rímel a rím, ez eleven, a drága? A beszántott, teremteti kin? Hallod: a halálra. Válaszd az elevent, vagyis a nőket! A jókból a jobbakat: a minket ismerőket! Ne hagyd, hogy e föld elragadozzon — polgár-proletárként adjon és adózzon! És ha már kell neki el-elragadozni, legyen az csak egy tárgy; ne apai dózni. Élhess te is, én is. ahogyan kell: elvvel. Ne győzzön mirajtunk se idő, se ember! Szepesi Attila: Trió A nyeggető a faggató merülő arcunk idejében hová fürkész három görbedt diák míg hallik lenn a földalatti város « zúgó nekropoiisz a tavaszra-vetkczelt lányok lépte alatt három horgadt bohóc rekedten hangicsál mint részeg macskák fenn a háztetőn vagy Szent Vitus rángó-kezű-lábú bolondjai egyikük félarcú éjszakát játszik a fuvolán a másik hegedül most minden lélegzet övé emlékek pulzálása és emléktelen dadogás egyetlen cérnaszálon tartja a bániész arcokat a bőgős most fölösleges elbolyonghat sötét szemüvege mögött hallgatva cseréptányéron a pénz-csörgést a diákok távoli rikácsolását mert a bolondok órája ez az ember őskort játszana csak a fák állnak fehér koldusbottal a járdaszélen nekik nincs többé feltámadás
