Pest Megyei Hírlap, 1987. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

*eKT MM YE 1987. SZEPTEMBER 12., SZOMBAT Színházi levél Hiedelmek Él nálunk a köz­tudatban (és újabban egyes igen fontos hiva­talos, például pénzügyi adó­ügyi körökben) egy makacs hiedelem: a művészfélék csil­lagászati összegeket keresnek, jövedelmeik valahol a maszek butikosok (tényleges) bevételei körül járnak. Színész, zenész, énekes, író, képzőművész — ahogy azt kissé triviálisan meg­fogalmazzák egyesek — geny- nyesre keresi magát. Miért említem ezt a hiedel­met egy általában nem a rút anyagiakkal foglalkozó rovat­ban? Elsősorban azért, mert valóban hiedelemről, tévedés­ről, téves ítéletekről és véle­ményekről van szó. Másodsor­ban azért, mert e vélekedések nem ismerik a tényleges hely­zetet, s az egészen más képet mutat. Harmadsorban pedig azért, mert aggaszt (s gondo­lom, nem csak engem), hogy manapság nálunk mindenféle tevékenységnek — beleértve a művészi tevékenységet, a leg­magasabb rendű szellemi mun­kát is — egyetlen mércéje a pénz, s egyetlen összehasonlító mértékegysége a maszek buti­kos. mint abszolút sikerember kezd lenni. A témáról elmélkedni egyéb­ként két konkrét esemény is indított. Ezek nem voltak egy­mástól függetlenek, és nem voltak függetlenek attól sem, ami e napokban-hetekben, különösen az Országgyűlés pár nap múlva megnyíló, rendkí­vül fontos döntések meghoza­talára hivatott ülésszaka előtt, mindenhol közérdeklődés és közbeszéd tárgyát képezi: az adórendszertől, a bevezetésre kerülő személyi jövedelemadó­tervezettől. A héten — kedden — ülést tartott az Országyűlés kultu­rális bizottsága hasonlóan a törvényhozó szerv más szak- bizottságaihoz. Az ülésen tör­téntek legfontosabb vonatko­zásairól már beszámoltunk szerdai számunkban. Arról azonban nem esett szó, hogy a bizottság munkájában részt ve­vő művelődési minisztériumi államtitkár, dr. Stark Antal felszólalásában, éppen a fen­tebb említett hiedelmekkel és véleményekkel kapcsolatban, s mintegy azok cáfolataként idézett néhány adatot. 1986- ban például az előadóművé­szek átlagos évi bevétele (nem a fizetése!) 119 ezer forint volt. Az irodalmi tevékenységet folytatóké 90 ezer forint. A képzőművészeké 123 ezer fo­rint. Az előadóművészeknek csak egyharmada, az íróknak 10 százaléka, a képzőművé­szeknek 17 százaléka rendel­kezett 200 ezer forint feletti bevétellel. Utóbbi tételhez Varga Imre, a kiváló szob­rászművész hozzáfűzte: jelen­leg egy szobor tiszteletdíjának 70—90 százaléka az anyagkölt­ségre és az elkészítés (öntés stb.) költségeire megy el, s ezt természetesen a szobrász fede­zi. Egyetlen, életnagyságú szo­bor elkészítése pedig jóval többe kerül, mint 200 ezer fo­rint. A hivatalos, ellenőrizhető adatok meglehetősen elgondol­koztatóak. Az államtitkár ál­tal említett átlagos bevételek egy-egy hónapra elosztva 9916, 7500, illetve 10 250 forintot je­lentenek — de hát ezekben az összegekben benne foglaltatik a 200 ezer forint feletti jöve­delmek summája is! Hol van­nak ezek a számok a maszek butikosok, de csak egy autó­szervizben dolgozó átlagos sze­relő jövedelmeitől? (Megint nem a fizetésről beszélek). Ugyanakkor valamennyi emlí­tett művész-kategóriában min­den bevétel tetten érhető, hi­szen ha kétszáz forintot vesz fel valahol, azt is személyi számmal, aláírással, lakcímmel igazolja, illetve ismeri el. Azt persze senki nem tagad­ja. hogy vannak sztár művé­szek és sztárgázsik. És itt kap­csolódik be a második ese­mény, amely apropót szolgál-. tatott ehhez az eszmefuttatás­hoz. Véletlenül futottam össze .a rádió nevezetes pagodájában, a kínaias tetőformájú előcsar­nokban a nagyra becsült, kivá­ló, népszerű színművésszel, aki szakmája egyik kiemelkedő képviselője, s mellesleg or­szággyűlési képviselő is. ö is ott volt azon az említett bi­zottsági ülésen, fel is szólalt. Erről kezdtünk beszélgetni, s arról, ami az ülésen elhang­zott: valamiféle dühödt ellen­kezés van a közvéleményben a művészemberekkel szemben. Ügy hiszik, óriási kereseteikre próbálnak mentességet kérni, amikor a tervezett adóintéz­kedések felülvizsgálatát sze­retnék. Ugyanakkor nem is­merik a tényeket — mondotta ő is. És említett néhány igen meglepő példát a maga terü­letéről. Ezt annál inkább is megtehette, mivel mint a Szín­házművészeti Szövetség fontos tisztségviselője, erről az oldal­ról is jól ismeri a helyzetet. Nos tehát. Az ország első színházának, a Nemzeti Szín­háznak az a Kossuth-díjas, ki­váló művésze, aki nélkül hol­nap összeomlana a repertoár, 14 200 forint fizetést kap, ter­mészetesen a levonások nélkül. Ugyané színház egyik kiváló ifjú színművésze, aki szintén oszlopa a repertoárnak, hiszen nélküle mondjuk az István, a király, a II. Richárd vagy Az ember tragédiája, s a hamaro­san felújításra kerülő Bánk bán sem kerülhetne színre, 6700 forint fizetést kap. A népszerű József Attila Szín­ház ban a legmagasabb színész­női gázsi 12 000 forint, és csak egyetlen színész (Kossuth-dí­jas, kiváló művész) kap ennél 200 forinttal többet. Vidéken, olyan nagy színházakban, mint a prózai, operett-, opera- és balett-társulattal rendelkező pécsi, a legmagasabb színészi fizetés (díjakkal kiemelt szí­nészek esetében) nem éri el a fővárosi színészi fizetések ha­sonló kategóriájú összegeit. A kezdők fizetései hasonlóképp alacsonyak, mint budapesti kollégáiknál. Még a legjob­ban fizető kecskeméti színház­ban sem több ezek havi fizetése 6—7 ezer forintnál. T ermészetesen más a fizetés és más a jö­vedelem. Van szín­házunk — a fővá­rosban például a Vidám Szín­pad —, ahol a színházon belü­li, a fizetéseken felül elérhető jövedelem magasabb, mint a fizetések összege. S ezen túl vannak még az egyéb kereseti lehetőségek. Ám hogy az át­lag milyen összegre jön ki, azt már az államtitkár adataiból ismerjük. S tegyük hozzá: min­den pluszjövedelem olykor iszonyatosan kemény plusz­munkával szerezhető meg, és rengeteg az olyan színész, aki­nek semmiféle mellékjövedel­me nincsen. Ma mintegy 1200 színész működik Magyarorszá­gon. Közülük tízen kerestek 1986-ban 400 és 500 ezer forint között. Közülük heten a hab­könnyű kabaréműfaj képvise­lői. Hát valahogy így áll a do­log. Takács István Mit rejt a honoris causa? Ötvenhárom év telt el az­óta, hogy az első egyetemi tan­évnyitó ünnepélyen részt ve­hettem; ugyanis ekkor avat­tak „egyetemi polgárrá” a budapesti József Nádor Mű­szaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Az első világháború kitöré­sének évében születtem. Per­sze akkor még nem sorszámoz­ták a világháborúkat, s talán bízhatunk benne, hogy az emberi értelem végül is dia­dalmaskodik a földön, s to­vábbi számozásra már nem kerül sor, és nem azért, mert már nem lesz, aki tovább szá­moljon. A szüleim falusi szegény­emberek voltak, vagy aho­gyan most mondanánk: ag­rárproletárok. Mindössze né­hány hónapos voltam, amikor apámat elvitték katonának, s hétéves, amikor apám a há­borúból, illetőleg a hadifog­ságból — hál’ istennek épség­ben — hazakerült, s folytat­hatta a falusi szegényember életét: hol napszámos volt, hol részes arató, hol meg gaz­dasági cseléd. Tisztes szegénységünk elle­nére én gyerekfejjel egyál­talában nem éreztem magam boldogtalannak, élveztem szü­leim szeretetét és azt a moz­gási szabadságot, amiben az akkori falusi gyerekeknek ré­sze volt. A többiektől talán csak annyiban különböztem, hogy nagyon korán felébredt bennem az olvasás, a köny­vek iránti érdeklődés. Nyil­ván ennek tulajdonítható, hogy az iskolában szinte he­tek alatt megtanultam olvas­ni. Ebben természetesen nagy része volt felejthetetlen taní­tómnak is, aki egyetlen tan­erőként oktatta, nevelte az evangélikus elemi iskola hat osztályát. Igaz, nevelőmunká­jában fontos segítője volt a nádpálca, bár ezt a segéd­eszközt inkább csak azoknál a tanulóknál alkalmazta, aki­ket kedvelt Engem például nagyon szeretett. Ez a szere­tet abban is megnyilvánult, hogy amikor a IV. osztályt el­végeztem, rábeszélte a szüléi­mét, hogy gimnáziumban ta­níttassanak tovább. A rábeszé­lésben az evangélikus pap is részt vett, azzal a nem is na­gyon titkolt hátsó gondolattal, hogy esetleg tanító vagy pap válik majd belőlem. A szü­leim végül is engedtek a rá­beszélésnek, s beírattak az aszódi evangélikus gimnázium­ba. Elhatározásukban döntő szerepe volt annak a körül­ménynek, hogy 1924-ben jó ára volt a gabonának, édes­apám pedig mint gazdasági cseléd az illetményének túl­nyomó részét gabonában kap­ta. A konjunktúra azonban nem sokáig tartott: a követ­kező évben lezuhant a búza és az egyéb termények ára, ezért — bár a gimnáziumban tandíjmentes voltam — Aszó­don nem tanulhattam tovább. Szerencsére a falunkban már az előző években néhány lelkes pedagógus úgynevezett „nyilvános jogú magán pol­gári iskolát” hozott létre (máig sem értem, hogyan tudtak megélni abból a néhány pen­gő tandíjból, amit egy-egy ta­nulóért fizetni kellett!), s en­A Vígszínház az új szezonban is sorozatban játssza a Csókos asszony című operettet. Képünkön: Benedek Miklós m. v. és Kern András. nek az iskolának a II. osztályába írattak be a szü­leim. Miután a pol­gári iskolát elvé­geztem, ismét az elemi iskolai ta­nítóm és az evan­gélikus pap pró­báltak rajtam se­gíteni. Megkísé­relték a szüléimét rávenni, hogy a jászberényi taní­tóképzőbe írassa­nak be. Kiderült, hogy ez számukra teljes képtelenség, mert szüleim még azokat a ruhada­rabokat sem tud­ták volna meg­venni, amelyeket a tanulóotthoni rendtartás előírt a tanítójelöltek szá­mára, az egyéb költségekről nem is szólva. Hosszú töpren­gés után szüleim végül is arra az elhatározásra ju­tottak, hogy köl­tözzünk Budapest­re, talán sikerül ott olyan egzisz­tenciát teremte­niük, amely bizto­síthatja az én továbbtanuláso­mat. Szüleim elhatározásának súlyosságát és kockázatát csaknem 60 év távlatából ne­héz most érzékeltetni. Akkor mindenesetre azt jelentette, hogy a viszonylagos bizton­ságot jelentő otthoni környe­zetből a teljes bizonytalanság várt ránk a nagyvárosban. 1929-ben már Magyarországon is mutatkoztak a világgazda­sági válság tünetei, minde­nekelőtt az egyre fokozódó munkanélküliség. Hosszú hó­napok múltán és némi sze­rencsével mégis sikerült a szü­leimnek olyan munkát kap­niuk, ami lehetővé tette, hogy ismét gondolhattak az én to­vábbtanulásomra. Én gimnáziumban szerettem volna továbbtanulni, azonban a polgári iskola, amit végez­tem, ezt gyakorlatilag nem tette lehetővé. A fasori evan­gélikus gimnáziumba ugyan fölvettek volna, de azzal a feltétellel, hogy a gimnázium II. és III. osztályának tan­anyagából összevont vizsgát, a IV. osztály tananyagából pe­dig teljes vizsgát kell tennem. Ahhoz, hogy ezekre a vizs­gákra fel tudjak készülni, leg­alább még egy év és termé­szetesen tanári segítség is kellett volna. Mivel egy évet már amúgy is veszítettem, s a különórák költségeit sem tudták volna a szüleim előte­remteni, végül is a Vas utcai felső kereskedelmi iskolába iratkoztam be. A maga ne­mében ez nagyon jó iskola volt, kiváló tanárok tanítottak benne, hogy csak a legneveze­tesebbet, Szerb Antalt említ­sem közülük. A baj csak az volt, hogy amíg a közismere­ti tantárgyakban eléggé je­leskedtem, a kereskedelmi is­kola szaktárgyai bizony nem nagyon érdekeltek. 1933-ban érettségiztem. Utá­na szerettem volna valami munkát találni, már csak azért is, hogy könnyítsék a szüleim anyagi terhein. Saj­nos, vagy talán szerencsémre, állandó munkát nem kaptam, hiszen akkor már tetőzött a gazdasági válság, a munka- nélküliség. A szüleim bíztat­tak, sőt kértek, hogy próbál­jak meg továbbtanulni vala­melyik egyetemen. Ehhez ne­kem is lett volna kedvem, csakhogy amint előbb a pol­gári iskola, úgy a felső keres­kedelmi is zsákutcának bizo­nyult számomra. Szinte a vé­letlennek köszönhetően talál­tam mégis egy kiskaput a zsákutcából: végül is a Jó­zsef Nádor Műszaki és Gaz­daságtudományi Egyetem ke­retein belül működő Gazdasá­gi Szaktanárképző Intézet C szakára kértem a felvételemet. Kérésem teljesült, s mint már bevezetőben említettem, 1934 szeptemberében az egye­tem rektora és tanácsa „egye­temi polgárrá” fogadott. Ez­után életem legszebb, legér­dekesebb, legizgalmasabb évei következtek. Kinyílt előttem a tudomány világa, s én egyre nagyobb érdeklődéssel és buz­galommal igyekeztem kellő is­meretekre szert tenni azoknak a diszciplínáknak a területén, amelyekkel pedig többé-kevés- bé a véletlennek köszönhetően kerültem kapcsolatba. Csak szeretettel és kegyelettel tu­dok megemlékezni tanáraim­ról, köztük olyan kiváló pro­fesszorokról, mint gróf Teleki Pál, Gróh Gyula, Zemplén Gé­sa, Pogány Béla, Doby Géza. Egyetemi tanulmányaim be­fejezése után egy fél évig gyá­ri vegyész voltam, majd Do­by Géza professzor ajánlásá­ra a Keszthelyi Gazdasági Akadémia kémiai tanszékére kerültem Kúthy Sándor pro­fesszor tanársegédjének. Róla is csak őszinte szeretettel és nagyrabecsüléssel tudok meg­emlékezni. Jó egy évig dolgozhattam Kúthy professzor mellett, ami­kor a történelem megint be­leszólt az életembe: Kúthy professzor Erdély visszacsato­lása után a Kolozsvári Mező- gazdasági Főiskolára kérte az áthelyezését, a keszthelyi aka­démia kémiai tanszékére Pé­ter Károly került, engem pe­dig Péter professzor előző munkahelyére, a Szarvasi Gaz­dasági Tanintézethez helyez­tek át a gazdasági tanári minő­ségben. Ettől kezdve, azaz 1940 novemberétől 1951 szeptembe­réig, leszámítva az 1946. évi néhány hónapos vendégszerep­lésemet az Agrártudományi Egyetem mezőgazdaság-tudo­mányi karának debreceni osz­tályán, a középfokú mezőgaz­dasági szakoktatás iskoláiban tanítottam, már amikor nem voltam katona, majd pedig hadifogoly. 1945 januárjában, Budapest ostromakor estem hadifogságba, s milyen a sors: a hadifogság első hónapjait a gödöllői fogolytáborban, azaz egyetemünk mostani barokk épületében töltöttem. Egy fél­évi hadifogság után kiszaba­dultam, s folytathattam a kö­zépiskolai tanári munkámat. 1951-ben Kúthy professzor meghívására az Agrártudomá­nyi Egyetem kémiai tanszéké­re kerültem. Az egyetemen is igyekez­tem megőrizni a pedagógusi mivoltomat, és úgy cseleked­ni, hogy tevékenységemmel mindenekelőtt az egyetemi if­júság valós érdekeit szolgál­jam. Hangsúlyozom, hogy a valós érdekeit, ami nem té­vesztendő össze az ifjúság sa­ját maga által pillanatnyilag vélt érdekeivel. Mint tömeg­re, az ifjúságra is érvényes a Le Chatelicr-Braun-té\e elv. a legkisebb kényszer elve, s a jól megfogalmazott, látszólag a közérdek szintjére emelt ja­vaslatainak. követeléseinek tu­lajdonképpeni célja nem egy­szer a követelmények lazítá­sa. Ezzel nem azt akarom ál­lítani, hogy az ifjúság vélemé­nyét ne vegye figyelembe az oktatói kar. Szerintem az ok­tató és a hallgató viszonya a szülő és a gyermeke közötti viszonyra kell, hogy hasonlít­son: a szülői szeretet többek közt abban is megnyilvánul, hogy a gyermekét felelősség­gel nevelő szülő szép szóval, de ha szükséges, kényszerrel is igyekszik a helyes irányba terelni. Persze, ezt így általá­nosságban könnyű kijelenteni, s talán még el is lehet fogad­ni. A nehézségek igazán ak­kor jelentkeznek, amikor a konkrét hallgatóval kapcso­latban támad konfliktusunk. Eszembe jut boldogult Szélyes Lajos professzor, aki néhány évig az állategészségtani tan­szék vezetője volt, s aranyos, jószívű ember. Amikor egy kari tanácsülésen egy hanyag hallgató ügyét tárgyaltuk, megnézte a noteszét és a kö­vetkezőt mondta: „Ez tényleg egy haszontalan ember, ennek még én is közepes jegyet ad­tam.” Tudatában voltam és va­gyok, hogy az egyetem nem­csak az oktatás-nevelés, ha­nem a tudományos kutató­munka színtere is. Anélkül, hogy az utóbbit lebecsülném, szilárd meggyőződéssel állí­tom, hogy a primér feladat az oktatás-nevel és, és az egye­tem minden tevékenységének — beleértve a kutatómunkát is — mindenekelőtt e feladat minél eredményesebb megol­dását kell szolgálnia. Hogy a Gödöllői Agrártudományi Egyetem ezt a feladatát az elmúlt évtizedekben jól telje­sítette, bizonyítja mezőgazda­ságunk világszerte is figyel­met keltő fejlődése, amelyben a nálunk végzett hallgatóknak is igen jelentős szerepük volt és van. Örömmel és megelé­gedéssel tölt el, hogy volt ta­nítványaimat a termelés front­ján, a kutatóintézetekben, az egyetemi katedrákon, de a legfontosabb társadalmi és politikai vezető funkciókban is ott láthatom. Talán ránk, pedagógusokra, egyetemi ok­tatókra is érvényesek lehet­nek Horatius szavai: „Non omnis moriar ...”, nem ha­lunk meg egészen, mert mun­kásságunk tovább él egykori tanítványainkban. Őszinte szívvel köszönetéi mondok a mezőgazdaságtudo­mányi kar tanácsának és as egyetemi tanácsnak, amiéri engem méltónak tartott arra hogy az egyetem által adha­tó legnagyobb kitüntetésber részesítsen: honoris cause doktorrá avasson. Munkatár­saim segítsége nélkül nen sokra jutottam volna, ezér szeretném, ha úgy éreznék hogy ez a kitüntetés az ő mun kájuk elismerése is. Végű szeretném megköszönni dr Nagy Emil professzornak, ! mezőgazdaságtudományi ka dékánjának és dr. Sajgó Mi hály professzornak, a kémia tanszék vezetőjének, hog: nyugdíjaztatásom után is le hetővé tették az egyetemi ok tató-nevelő munkában val részvételemet, és nem utolsó sorban dr. Szendrő Péter pro fesszornak, a mezőgazdaság gépészmérnöki kar dékánjá nak, a feb elnökének, hogy to vábbra is igényt tart pedagó giai tevékenységemre. A mostani elsőéves hallga toknak pedig azt kívánón hogy választott hivatásukba legalább annyi örömet talál janak, mint amennyiben ne kém részem volt a munkám mai, a hivatásommal kapcsc latban az elmúlt fél évszáza során. DR. PECZNIK JANOS nyugdíjas professzor Elhangzott a Gödöllői Agrárt! dományi Egyetem tanévnyitó ül népi tanácsülésén. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents