Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-06 / 184. szám

1987. AUGUSZTUS fi.i CSÜTÖRTÖK Száj tát va Mintavétel Hízeleg a hírlapírónak (ősz fejének), ha fiatalok kíván­csiak rá, pontosabban a véle­mény érc, s nem akárhol, ha­nem egy nyári táborban, anoi Önkéntes a program választás, b ráadásul a kukoricacíi-iütezés napi nehéz munkája után zaj­lik az eszmecsere. Rlegy is minden a maga útján, aho­gyan az ilyenkor menni szo­kott, kicsit fésületlenül, picit nyeglén egymás farkat kerge­tik a kérdések. Sok a nevetés, taps jár a jó kérdéseknek (olykor még a jónak minősí­tett válaszok is részesülhetnek benne), amikor az egyik gye­rek — távoli megye egyik vá­rosának középiskolás iányai a táborozok — azt közli, hogy neki ugyan az édesapja - meg *z édesanyja a példaképe, „em- erileg is, meg mindenképpen1*, de esze ágában sincsen követ­ni őket, mert nagyon sokat és nagyon becsületeden aolgoz- tak és dolgoznak, de „nem jutottak semmire”. Zsong a méhkas. S még le­vegőt sem tudok venni, már ott a másik vélemény elém terítve, ami szerint náluk az osztályban volt egy osztályfő­nöki óra, ahol szavaztak, s ki­derült, az első helyre, mint, példakép, mint áhított társa­dalmi státus, az „önálló” ke­rült. Az önálló, azaz a vál­lalkozó, a maszek. Kisiparos, kiskereskedő, ha szabad m ezt a régies fogalmat használ­ni. Most ez a nekünk való — kapom a szemem közé —, ez­zel (a vállalkozással) van te­le minden újság, nyilván a maguké is . . . Veszedelmes érvelés, még riasztóbb félrehallása valami­nek, ami valóban fontos (len­ne), csak nem egészen így. A mintavétel azonban a gyerekek életkori sajátosságának megfe­lelően megtörtént, s bár a va­lóságban (megpróbáltam) vá­laszoltam. lényegében és lé­lekben szájtátva álltam. A vé­lemények lehetséges jövőbeni kivetítése ugyanis valami cso­dálatost varázsolt elém. Azt a tízmillió maszekot, aki szol­gáltat és elad. Majd csak egv kérdésre kell választ keresni. Arra, hogy — mit és kinek?! MOTTO Országról országra Kettős meglepetés Frankfurtban Egyre többet hallani a fiatal szentendrei művészek kül­földön elért sikereiről. Korábban Athénban, Ankarában, Isztambulban, Lengyelországban, Hollandiában, Bulgá­riában és az NDK-ban kaptak alkalmat a bemutatko­zásra. Legutóbb pedig Frankfurtban szerepeltek nagy sikerrel. A sorozatot újabb holland, illetve NDK-beli tárlatok követik majd. A paraván két oldala — Sok múlik a szerencsén is — mondja dr. Hann Fe­renc művészettörténész, aki a felsorolt bizonyítási lehetősé­geknek afféle menedzsere, hi­szen a legtöbb esetben ő a kiállítások rendezője és meg­nyitója is. — Az egyik meg­hívás hozza a másikat. Frank­furtba például úgy kerültünk, hogy Bárdos Henrik, a Ma­gyar Hirdető munkatársa a varsói Magyar Intézetben dol­gozott korábban. Éppen akkor,! amikor Lengyelországba hív­tak meg bennünket. Miután az anyagot megnézte, szólt, hogy a nyugatnémet — gyógy­szercikkekkel üzletelő — HOECHST-cég magyar napo­kat rendez Frankfurtban, és ezen a szentendrei képzőmű­vészek is részt vehetnének ... Szerencsénk volt azért is, mert a szentendrei középnem­zedék tavalyi kiállításáról megfelelő német nyelvű ka­talógust tudtunk prezentálni. Bárdos Henrik minden egye­bet elintézett, megszervezett. — Kik szerepeltek Frank­furtban? — Majdnem teljes egészé­ben a korábban Vajda-stúdió­nak nevezett csoport tagjai. Mellettük Újházi Péter Szé­kesfehérvárról, Kiss-Tóth Fe­renc Budapestről, Gubis Mi­Pirk János alkotásai Képe: a föld költészete Szentendrén él és alkot csöndben festészetünk egyik nagy öregje, Pirk János. A Képzőművészeti Kiadó most róla jelentetett meg bemutató kismonográfiát, a Mai magyar művészet sorozat 87. kötete­ként. Supka Magdolna művé­szettörténész mutatja be ol-' vasmányosan, Pirk János éle­tének fontosabb epizódjaira kitérve az alkotót, akit — mint írja —, műtörténetünk kategóriarendszerében a nagy­bányai festők közé sorolnak. Munkásságom a föld költé­szetévé alakult — írta magá­ról egyik életrajzában Pirk János. S máskor: Palettám, ha festek, mindig gyönyörű, szinte sajnálom lekaparni, de a vászon már sohasem ilyen szép, a téma irányítása már nem lehet olyan önfeledt, ezért is a festés hosszabb, gyotrőbb, szemben a rajzolás­sal, amikor is a rajzom min­den állapotában kész, akármi­kor abbahagyhatom. Nagybánya és Gödöllő, Ró­ma és Szentendre: életének állomásai. Kifogyhatatlan az emberi munka ábrázolásából, vannak kedvelt mezei témái, a Czántóföldön, a KrumolUze- dő, a Szegény lovak, az El­árvult tengeri (hogy csak né­hányat említsünk a kötetben látható lenyomatokból). Az életmű tartalma befelé gyűrűzik, színesedik, mélyül, talán mert alkotója teljesen ráhagyatkozik önnön csendjé­re, mely születése óta egybe­fonódott a szabad természet­tel — írta róla Supka Magdol­na. A kismonográfiát Pirk Já­nos képeiből 17 színes és 33 fekete-fehér illusztráció egé­szíti ki. Képjegyzék, angol nyelvű összefoglaló tartozik a budapesti Kossuth Nyomdá­ban készült művészeti kiad­ványhoz. —esk— hály Békéscsabáról, aki egyéb­ként szegről-végről már szent­endreinek számít. — Sokan furcsállhatják, hogy egy vegyi cikkekkel fog­lalkozó vállalat ilyen ren­dezvényeket is vállal... — Pedig nincs ebben sem­mi különös. Sőt, el kell mond­jam, hogy a nyugatnémet cég és a Magyar Hirdető is nagyon hozzáértően, profi módon szervezte meg a programsoro­zatot, amely túlnyomó rész­ben komoly zenei koncertek­ből állt, de volt plakát- és fo­tótárlat is. Nem beszélve Ko­csis Imre kamarakiállításáról, amely gyakorlatilag ugyan­abban a térben és ugyanazon időben kapott helyet, ahol és amikor a mi szobraink, gra­fikáink, kisplasztikáink is lát­hatók voltak. — Mekkora az az épület, ahol ennyi minden elfér egy­más mellett? — A HOECHST-cég Jahrhun­dert halle nevű kultúrpalotá­ja a magyar üzemi művelő­dési házakhoz hasonlítható. Természetesen sokkal na­gyobb kuitúrpalotáról van szó, hiszen csak a színházter­me ezerszemélyes. Ha már itt tartunk: a megnyitó színvo­nala is felejthetetlennek mi­nősül számomra: dr. Horváth István bonni nagykövetünk köszöntötte a jelenlévőket. Megtisztelőnek éreztem, hogy rám bízták a szakmai meg­nyitás és tárlatvezetés felada­tát. Hazai viszonylatban el­képzelhetetlen az a nyolcszáz fős fogadás, ami a megnyitót követte. A rendezvényen - je­len volt Essen tartomány mi­niszterelnöke és Bouillon úr is, aki a HOECHST-cég igaz­gatója. Annak is nagyon örül­tünk, hogy a Magyar Tele­vízió is forgatott a helyszí­nen. Európai színvonalon — Mérhető-e a frankfurti siker mással is, mint külsősé­gekkel? — Az biztos, hogy a ma­gyar napok forgatókönyve sze­rint nem a mi kiállításunk lett volna a rendezvény leg­nagyobb eseménye. Mégis úgy alakult, hogy a figyelem kö­zéppontjába kerültünk. Kel­lemes meglepetésként köny­veltük el ezt az élményt, hi­szen valójában egy államközi nagyrendezvényre voltunk hi­vatalosak. Ügy gondolom, a szentendrei alkotók joggal vitték el a pálmát: az ott el­hangzott vélemények szerint is napra kész és európai szín­vonalú anyaggal leptük meg a közönséget. Azt is kijelenthe tem, hogy erősen megváltoz­tattuk a Nyugaton sok he­lyütt kialakult állásfoglalást, amely szerint Magyarország egyféle keleti, vidéki kultúrát hordozó ország ... Láttuk megnyitó résztvevőin, hogy meglepődtek! Újból bebizo­nyosodott, hogy a magyar kép zőművészet sokkal előkelőbb helyet foglal el az európai ranglistán, mint ahogy azt sokan gondolják! Jómagam nem egy galéria anyagát lát­tam például Bécsben és az NSZK-ban is, így nyugodt szívvel állíthatom: a szent­endrei Art-éria európaibb mi­nőséggel és fontossággal bír, mint az előbb említettek. Hollandiában is — Lesz-e folytatás? — A tárlat anyaga a napok­ban érkezik haza. Ugyanígy a kint megjelent újságcikkeket is csak most kapom majd kéz­hez: több világlap képvisel­tette magát a megnyitón. Ha belegondolok, hogy éremmű­vészeink is egy korábbi, del- menhorsti kiállításnak köszön- hetik mostani, hollandiai meg­hívásukat, akkor bizony van okunk reménykedni. Egyéb­ként is jó formában vagyunk, hiszen az Art-éria galériának is megnyílt egy kiállítása Hol­landiában. éppen a frankfurti tárlat előtt néhány nappal. Ami már biztos: Pest megye testvérmegyéjében, az NDK beli Suhlban, egy kisváros­ban, Meiningenben vendéges­kedünk ősszel. Új művek cím­mel az elmúlt két évben szü­letett alkotásokat visszük ki a Stadthliche múzeumba. Kö rülbelül hatvan Pest megyei művész — festők, grafikusok, szobrászok — kapnak bizonyí­tási lehetőséget ezen az ok­tóber harmadikén nyíló tárla­ton. Szilas Zoltán Heti filmtegyzet Moziklip Szarkofág. Döbbenetes volt ez az egybeesés: a cser- nobili művelődési ház tár­gyalóteremmé alakított nagy­termében még éppen csak ki­hirdették az atomerőmű ve­zetőit elmarasztaló ítéletet és a mi képernyőinkön máris fel­tűnt Vlagyimir Gubarjevnek, a Pravda munkatársának do­kumentumdrámája ugyanarról az eseményről és ugyanazok­ról az emberekről. Nyilván nem lehetett előre sejteni, hogy mikor hangzik el a ver­dikt, de ez a megtervezhetet- len és mégis megvalósult szinkron csak még sűrűbb töltést adott az amúgy is sú­lyos, feszes játéknak. Annak a jelenetsornak, amely egyfelől magát az em­lékezetes robbanást meg an­nak következményeit eleve­nítette fel, másrészt viszont a tényleges eseményeken túl­emelkedve általános érvényű mondandót is hordozott: lásd ember — emberiség! —, ide juthatsz, ha a természet erőit hebehurgyán vigyázod, ha csak fél szemmel, negyed igyekezet­tel ügyeled a fékeket. Azok a fő- és még főbb fe­lelősök ugyanis, akikre ezt az intézményt reá bízták, szinte egytől egyig rosszul őrködtek. Akárha példát akartak volna mutatni a rendetlenkedésből, úgy hágtak át szabályt, úgy hánytak fittyet a legszigorúbb rendelkezéseknek. Az igazgató az unokáit pesztrálta a tragé­dia bekövetkeztekor, tehát az azonnali intézkedésből kizárta magát; a tűzoltóparancsnok egy rohammunka eredménye­ként felében-harmadában el­készült építmény használatba vételét is engedélyezte; az alig tízesztendős erőműbe megbíz- hatátlan, elaggott berendezése­ket telepítettek — és így to­vább, és így tovább. S mind­ezt úgy, hogy ki-ki ott érez­hette maga mögött a felsöbb- ség fantomjának óvó, jóvá­hagyó jelenlétét, tehát tudhat­ta, hogy alkalomadtán lesz ki­re és mire hivatkozni. Volt is. de amikor a hely­színre érkező ügyész faggatóz- ni kezdett, már halottak, sú­lyos sebesültek is szép szám­mal voltak, és azok, akik ön­maguk ügyvédjeként ágál­tak, szintén eleven sugárfor­rásként várták a közelebbi, távolabbi halált. Ami ennek a valóban súlyos és feszes — nyilván kiváló dramaturgok közreműködésé­vel egybesulykolt — tragé­diának a magyar változátát il­leti, nos. erről a Mihályfi Im­re által dirigált feldolgozásról ;s csak a legjobbakat lehet el­mondani. Noha az a szán­dékoltan laboratóriumi kör­nyezet, amely a képernyőre került, a szereplő személyek egyén' égének kilúgozódását, arcvesztését is szolgálhatta volna, ez a folyamat nem játszódott le, hanem éppen ellenkezőleg, azokban a fa- lanszteri körülményekben is meg tudtak mutatkozni a ka­rakterek. Nem kis részt azért, mert a fölkért színészek ezút­tal tényleg tehetségük legjavát adták. Törőcsik Mari főorvos asszonya például a szolgálat, a mentés eleven szobraként jelent meg időről időre, Sza­kácsi Sándor Hainaiatlanja pecug a valószerűtlent, a hi- neteuent tette nagyon is jelen- vaióva. (Ennek a figurának a szerepeltetése szinten pompás dramaturgiai leleménynek bi­zonyult — akárki is ötlötte ki, a szarkofág jelen formája nagyot nyert vele.) Nem mondhatunk tehát egyeoet, mint hogy szivszoron- gucoan nagy élményben lehe­tett reszünK: egy önmagában is jól megszerkesztett példá­zatot személyes élményként átélve közvetítettek a magyar színészek, televíziósok. Lám, ha feladat értékű a megbíza­tás, azonnal tovaröppen a ru­tin és a legteljesebb azono­sulás seregnyi szép példája lép a helyébe. Geiley. Színészeinket di­csértük az imént, s ezek egyikének kell gratulálni az alábbiakban is. Nevezetesen annak a Geiley Kornélnak, aki a maga csöndes-szerény módján emelkedett a leg­többet és a legtöbb mű­vészi haszonnal foglalkoztatott mímusaink sorába. Amint azt a Mestersége: színész című so­rozat vendégeként a minap el­mondta, őt soha nem a csillo­gás vonzotta, hanem mindig szolgálni akart; színpadon, fil­men, szinkronban egyaránt. Ezután is ezt szeretné ten­ni, csak ha lehet, valami­vel rendezettebb, szervezet­tebb körülmények között. Kö­rülbelül úgy, ahogyan ennyi évi szolgálat és annyi szerep után végre megérdemelné. Akácz László Jelenet a Moziklip című magyar filmből Hogy mi a videoklip, azt ma mar aiigiia szükséges ma­gyarázni. Az is ismeri, akinek nincs videója, hiszen a tele­vízió számos musoráoan jelen van ez a sajátos — mi is? Technikai trükkök sorozata? Vad képiantázia, ami, ha aka­rom, valamiféle történetet ki­adó képsorrá áll össze, vagy csak úgy tobzódik a látvány­ban, fantasztikus és irreális ötletekben, meghökkentő vál­tásokban, képi asszociációk­ban? A videoklip ma már min­dennapos üoiog, főleg a kony- nyebb zenes műfajokban, vagy meg szorosabban véve, a pop- és rockzenében. Meg­számlálhatatlan kazettán van forgalomban minden jobb együttes és énekes vagy hang­szeres szólista egy vagy több programja. Egy uj magyar film most arra vállalkozik, hogy a kli­pet, mint műfajt átvigye a videók, a képernyők színteré­ről a mozikba, a vetítővá­szonra. Tímár Péter,, a. ren­dező (láttuk Egészséges eroti­ka című filmjét) megkísérli, hogy az intim méretű tévé- képernyőről, melyen a video­klip közelről élvezhető, úgy­szólván magánélményként, ami egyébként a műfaj egyik jellegzetes és fontos vonása, mintegy más közegbe tegye át a műfajt, nagy felületre kive­títve, és kollektív befogadó közegnek szánva. (A moziban egészen mások a befogadás pszichikai körülményei és jel­lemzői, mint egy szobában el­helyezett tévé-képernyő előtt ülő ember befogadásmecha­nizmusa.) A vállalkozás elég kevés si­kerrel kecsegtet már a kiin­dulási pontban is. A kivetített kép méretei meg a közönség szituációi közti nagy különb­ség nem egyszerűen csak mé­ret és nézőszám kérdése. Itt alapvető elvi, elméleti különb­ségekről van szó, amit nyil­ván Timár is érez, s ezért vá­laszt egy sajátos megvalósítási formát. Az ő videofilmjében — a mozivideóban — elhang­zó tizennyolc szám nem első­sorban a zenei anyagból in­dul ki, hanem a számok szö­vegéből. Azt alakítja látvány- nyá, amiről a szöveg szól, vagy amilyen asszociációkat, ötleteket, képeket idéz fel a hallgatóban (aki történetesen a rendező). Tehát itt tulaj­donképpen apró kis sztorik­ról szólnak a képek, s e szto­rikat a dalszövegek szolgál­tatják. Ez pedig olykor kínos szituációkhoz vezet. Mert ki­derül: ezeknek a nótáknak a szövegei többnyire iszonyatosan laposak. Érdektelen klapan­ciák, csupa-csupa előre gyár­tott elemből összerakva, a leg- elkoptatottabb közhelyekből építkezve. Az mit sem számít, hogy mai dalokról van szó; mára e mai nótáknak éppúgy kialakult a maguk panelokból építkező közhelyszövege, mint a nagypapa slágereinek ha­sonló közhelyei. Legfeljebb mások a szavak, a kifejezé­sek, más a mögöttes érzelmi és gondolati világ. De ettől még lapos közhelyek marad­nak. A Moziklip így nem más, mint különböző együttesek és szerzők számaiból összerakott tizennyolc kis etűd, tanul­mány, hol érdekesebb, hol unalmasabb ötletekkel. Hib­rid műfáj; mozinak nem elég­gé mozi. videoklipnek nem eléggé videoklip, koncertfilm­nek nem eléggé koncertfilm. Aki valaha is látott mondjuk egy Michael Jackson-klipet, nem fog a szivéhez kapni az ájult elragadtatástól. Viszont akkor mire jó a Moziklip? Asterix és Kleopátra Nemrég ismerkedhettek meg a magyar moziba járók a ki­csi, agresszív, nagyszájú, ret­tenthetetlen és gyáva, nagy- szívű és alattomos íigurácská- val, Asterixszel, a gallal. Ez a rajzfilmhős, mint ismeretes, először képregények hőse volt Franciaországban, s csak a 60-as évek második felében vált filmhőssé is. Asterix szü­lőatyja, Albert Vderzo rajzo­ló, nagy ötletet talált ezzel a kis figurával, meg társával, a tohonya és kövér Obélixszel. Mintha a régi-régi Laurel and Hardy (magyarul: Stan és Pan) figurák lennének az ős­atyja) e két rajzemberkének: a furcsa pár itt is körülbelül úgy „működik”, mint azok­ban a hajdani némafilm-bur- leszkekben. Csak éppen a rajzfilmek most az i. e. 50 kö­rüli időkbe visznek bennün­ket — már ami a történetek hátterét illeti. Mert az Aste­rix-filmek érdekessége éppé az, hogy történelmi témái mellett is teljesen mai szem­léletűek, amitől érdekes para­doxonok jönnek létre. Mint most is, az Asterix és Kleopátra című részben. A cím már elárulja, miről van szó: a nagyhírű kis gall ezút­tal Egyiptom földjére kerül, és ott ejti ámulatba a derék egyiptusokat — sőt, magát a világszép Kleopátrát — legen­dásnál legendásabb tetteivel. Megint sok a képi és Szöveg­ötlet, megint jelen van a csí­pős francia humor —, de me­gint túl hosszú az egész. Ezek a filmek inkább amolyan több tévéfolytatásból összeeszká- bált sztorinak hatnak; opti­mális terjedelmük valószínű­leg a húsz-huszonöt perc vol­na, ami persze nem mozi-, ha­nem tévéműsorba illő terje­delem. Rázós futam Emlékeznek Herbie-re, a cso­dálatos kicsi kocsira, a Volks­wagenek gyöngyére, a min­dent tudó zseniális, majdnem emberi autóra? Nos, Herbie- nek most vetélytársa támadt. Egy új-zélandi film ugyanis (címe: Rázós futam) hasonló­képp egy csodakocsit választ hőséül, ám ez történetesen ró- I zsaszínűre van festve, és nem VW, hanem egy (talán) rallye- versenyautó. És mivel a film készítői kevésnek találták, hogy az új-zélandi kicsi ko­csi csak úgy száguldozzon, ki- ötlöttek köré egy leginkább kémkriminek nevezhető szto­rit is. Bár ne tették volna .., Takács Istváa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents