Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-04 / 182. szám
mi. AUGUSZTUS 4., KEDD A millióm-egyedik bárány és a fél királyság Szegénypite - mesekörítéssel A kertből kerül elő, éppen a baromfiknak készül enni adni. Kerek arcán barátságos mosoly, kék szeme szinte világít. Megsimítja szoros kontyba rendezett haját, már majdnem teljesen ősz. Ruhája fekete, amint ez — szerinte — özvegyasszonyhoz illő. Betessékel a házba, nyáridőben kellemesebb a hűs, befüggönyözött szobában. Az ajtó nyitva marad, hogy mindig megtalálják. Be is térnek hozzá egy kis eszmecserére, vagy csak azért, hogy hallják ízes beszédjét, meseszerű szófűzéseit; s természetesen elmondhassák: mi történt velük, kivel találkoztak, ki hová megy, mit vásárol itt Hévízgyörkön. Most is csak így van ez, nem zavartatják magukat a vendégtől. — Hamarjában azt se tudtam, mikor a távirat tegnap megjött, mivel kínáljam magukat. Hát az ember abból főz, süt, amit éppen otthon talál. Szegénypitét készítettem, kóstolják csak meg. Na, tessék, fogjanak hozzá! Sápiné Homoki Julianna kínálásának nem lehet ellenállni, és a habkönnyű tésztából kikandikáló meggyszemek is csábosak. — Pedig ebben nincs ám vaj, tej! — mosolyog huncut- kásan. de többet nem árul el a receptből. — Mégis nagyon szerettük gyerekkorunkban! Nem szégyellem, szegények voltunk, ennek is örültünk. Két fészekalja nyúl Unokája széket hoz neki, a vilásért sem ülne a kényelmes fotelba. Az unoka — karcsú fiatalasszony — szívesen időzik a „mama” mellett, öt hónapos kis leánykája úgyis alszik. A házban tehát immár négy nemzedék él együtt. Juliska néni nemrég költözött át egy másik szobába, hogy fiú unokájának is külön helye legyen, hiszen, mint mondja, már majdnem felnőtt fiatalember. Megmutatja az épületet, a kis konyhát, ahol ő dolgozgatni szokott, hogy a fiatalokat ne zarvarja, a kamrát. ahol az állatoknak elkészíti az eledelt. Ki gondolná, hogy ilyen kis helyen megfér naposcsibe, tyúk. s két fészekalja nyúl? A piciknek még a szemük sem nyílt ki. Fóliasátor is van a kertben, akkora. mint egy lakótelepi szoba, de a családnak megterem benne paprika, paradicsom, uborka. — Hát kell valamit csinálni — magyarázza Juliska néni, s még hozzáteszi: — talun vagyunk! Mi mással tölthet- ném a napot? Negyvenéves koromban leszázalékoltak, de nem bírnám ki munka nélkül. Pedig hogy kikapok érte a lányomtól! A múltkor, egy vasárnap, jó korán keltem, amikor még mindenki aludt. Kiszöktem kapálni. Hát jön utánam az Évike; Mama, mit csinál, kétszáznegyven a vérnyomása 1 „A füvek csak nyőnek, meg kell kapanyi” — így válaszolt unokájának, ö az. aki legszívesebben hallgatja meséit Azaz. a többi három is, de az Évike el is tudja mondani mindet. Évike halvány mosoly- lyal arcán fogadja a dicséretet. A szomorúság indokolt, nemrég halt meg az édesapja, ebben a szobában. Fiatal ember volt, negyvenhárom éves, hogy leszázalékolták. De hát csak muszáj volt neki egy kis kőműves munkára elmenni, az volt a szakmája is. — Az én uram a vasútnál dolgozott — emlékezik Juliska néni. — Kocsirendező volt, elvágta a vonat. Ennek már tizenöt éve... A nagymama legendája Szomorúság ül az arcára, mert hiszen jó ember volt, kímélte őt. Ha piacozni ment a Garayra, vitte helyette a kosarat. Egyedül nem bírja, négy éve már nem is járt Pesten. „Mikó megtörtént a baj, még a’ vöt az isteni szerencse, hogy itt vótunk együtt... Nagyanyja szavait idézi: — Ha bajotok van, bújjatok be egy sarokba, ríjátok ki magatok, de senkinek ne mondjátok. Hát így vótam én is.” A nagymama — élő legenda. Talán mert Juliska néni sosem felejti el hozzátenni tanácsaihoz. hogy tőle hallotta. Mint ahogyan a meséket, mon- dókákat. verseket is. Mert az még úgy volt annak idején, hogy a szülők napestig a földeken dolgoztak, a gyerekeket a nagymamához vitték reggel és estéiig ő gondoskodott az unokákról. Az volt akkor az óvoda, magyarázza. S nemcsak az üres kenyér, hanem a szegénypite mellé körítésnek mesét tálalt föl: „Eccer vót. hó nem vót, vót eccer egy király. Annyi bá- ránykája vót, hogy nem tudta megszámónyi. Az országát kettéválasztotta egy folyó, s a fél országban csak azok legeltek. A király kereste ki tudná megszámóni a báránykáit. Élt az országban egy szegény özvegyasszony, akinek vót egy fia. Éccaka az édesanya megálmodta mit tegyenek, összeszedtek a faluban annyi szép ruhát, hogy meg tudjanak jelenni a király előtt. Olyan keskeny pallót fektettek a víz fölé. hogy csak egy tudjon rajta átmennyi. A fiú meg mozgatta a száját, mintha számó- na. Amikor az utolsó is lelépett a pallóról, azt mondta: milliomegy! A király úgy megörült, hogy a lányát is és a fele királyságát is nekiadta.” Beszél tovább, de nem mesékről, hanem a szokásokról. hagyományok diktálta szigorú, íratlan szabályokról, melyeket már kicsi koruktól beleplántáltak a gyerekekbe, Egy lány mindig mosolyogjon, mert az az ékessége. Ha a legény fütyül az ablak alatt, nem szabad csak a harmadik után kimenni. Az öreganyának volt a tiszte: kimérni, milyen széles legyen a kapu. Terpeszt csinált, meg még csúszott is egy kicsit, hogy a két oszlop minél távolabb legyen, mert az udvarláskor a fiú az egyiknél, a leány a másiknál állt. Tartsák meg a tiszteletet. Tanítani a szeretetre „Édesanyám mé’ nem vacsorázik? — kérdezte nagyanyámat anyám, mikó kódu- sok pihentek meg az istállóban. Azt felelte: majd. Mikó csöndes lett a ház, meglestem. Kivitte nekik a vacsoráját és elosztotta. Édes lyányom, tanított engem, inkább eccer te ne vacsorázz, de a kódus ne menjen el üres kézzel.” Kicsit röstelkedve válaszol a kérdésre: — Nem nagyon jártam én sehol az országban. Mikor már nagylányok voltunk, az édesanyám elküldött minket István királykor a körmenetbe, a Várba. Persze mindent részletesen el kellett mondani, mert ő is szeretett hallgatni. Háború utári kerestük a Várat, de azt mondták lebombázták. Azóta sem voltam ott. Az öt hónapos Kittike fölébred, magához kéri. — Itt van nekem ez a csöppség — öleli magához a kislányt —, ezt tanítgatom: tapsikolni, táncolgatni. — Elkomolyodik, amikor felém fordul: — Még a szeretetre is tanítani kell, különben soha sem fog tudni szeretni... Kora délután van, mikor elbúcsúzom. A virágokkal teleültetett hévízgyörki főutcán szellő sem mozdítja a tikkasztó meleget. Vennes Aranka A képeken: Sápiné Homoki Julianna mesél Rejtett tartalékok a növényvilágban A jövő táplálékai lehetnek? Gondolnánk-e, hogy az eddig ismert mintegy negyedmillió növényfaj egy tizede ehető? E hatalmas számból mindössze háromezret müveitek valaha kultúrnövényként, s ma már ennek csak töredékét. Egy 1976-os amerikai grafikon szerint a világ harminc legkedveltebb gazdasági növénye közül az első hétnek évi terméshozama az összes többiének a duplája volt. E hét növény pedig: a búza, rizs, kukorica, burgonya, árpa, édesburgonya és a cassava (ismertebb nevén manióka). Ezek képezik tehát éléstárunk alapját, élen a búzával, melyből a FAO becslése alapján 1982-ben világviszonylatban 470 millió tonnát arattak. Ezeket a figyelemre méltó adatokat dr. Szöcs Zoltán kandidátus, a Magyar Tudományos Akadémia vácrátóti ökolókiai és Botanikai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa ismertette kollégáival nemrégiben egy kerek- asztal-beszélgetésen. Különleges kötet Vajon mi lehet az oka, hogy napjainkban ennyire beszűkült a haszonnövények köre? Ez a kérdés egyre jobban foglalkoztatja a szakembereket. Üj fajtákat keresnek, vagy éppen az egykor már bevált, közkedvelt növényeket próbálják feltámasztani. Dr. Szőcs Zoltán néhány hasznos kezdeményezést is felvillantott előadásában. Sok még a kihasználatlan terület, jegyezte meg, különösen azokban az országokban, ahol a szélsőséges éghajlati viszonyok mellett a világranglista élén álló növények meg sem teremnek. Meg kell találni tehát azt a haszonnövényt, amely alkalmazkodni tud a klímához, s ez sok esetben csak évtizedek munkájával érhető el. John S. Gladstons például húsz évig kutatott olyan takarmánynövény után, mely Nyu- gat-Ausztrália rendkívül száraz vidékein is megterem. Végül a nálunk keskeny levelű csillagfürt néven dísznövényként ismert faj több millió egyedét átvizsgálva bukkant rá arra, amit keresett. Kutatócsoportjával számos olyan alkaloidmentes változatot nemesített ki, melyeknek fehér magja kitűnő takarmány a háziállatoknak; 1984-ben a farmerek inár félmillió tonnát termeltek belőle. Egyedülálló vállalkozás volt Noel D. Vietmeyer könyve: a washingtoni National Academy of Science (Nemzeti Tudományos Akadémia) munkatársa a kutatók véleménye alapján legjobbnak talált mintegy 200 haszonnövény termesztési feltételeit és felhasználási lehetőségeit foglalta össze. A kötet 1975-től 1984-ig hét kiadást ért meg és több tízezer példányt küldtek el térítésmentesen, főleg a harmadik világ országaiba, hiszen a fő cél az volt, hogy ezeknek a nehéz helyzetben lévő államoknak nyújtson segítséget. Ezzel szinte missziót teljesít a kötet. Néhány érdekes példát megemlítünk a rendkívüli sikerű kötetből. A furcsa elnevezésű bivalyborsó hazánkban is ismert, a házak falára felfutó, lila virágú dísznövény. Pest megyei porták kiskertjeiben, kerítéseken is díszük. Hihetetlen, hogy majdnem minden része felhasználható. Gazdasági növényként főleg Indiában terjedt el, termését a zöldbabhoz hasonlóan elkészítve fogyasztják, virágát, leveleit zöldségként megfőzik. Magját megszárítják, s lisztet és fe- hérjekoncentrátumokat is készítenek belőle. A görögdinnyéhez hasonlóan ízletes különleges tökféle a vax gourd, hazája India és Srí Lanka. Nálunk ismeretlen. Érdekessége, hogy kívülről vastag viaszréteg borítja, így kártevő nem támadhatja meg és leszedve 2 évig is eláll, nem veszít üdítő ízéből. Gyorsan nő, évente 3—4- szer hoz termést. Levelét, virágát zöldségként használják fel. Magját a tökmaghoz hasonló módon pörkölik vagy olajat készítenek belőle. A szójáról szólva Különös története van az indiánok burgonyához hasonló növényének, az apaiosnak. Az első amerikai telepeseket ez mentette meg az éhhaláltól. Európában az 1845-ös burgonyavész idején szintén életmentő szerepe volt. Európa gyomra általában nehezen veszi be az újdonságokat — jegyezte meg dr. Szőcs Zoltán. — Néhány évtizede például még a szója is csak takarmányként élt a köztudatban, s ma már gyakran találunk szójalisztet tartalmazó kenyeret az üzletek pultjain. Ez a növény igen értékes a maga nemében. Hátránya viszont, hogy nehezen emészthető, ezért meg kell találni felhasználásának legalkalmasabb módját. A hazai sütő- és cukrászipar már próbálkozik szójás készítményekkel, szakboltokban Pest megyében is árusítják például a szójalisztet, szójás édességet, süteményt. A japánok kb. fél évszázada élnek vele, megfőzik, mint a babot vagy szósz formájában erjesztik; ez a mizo. A természet éléstára A fehérjetartalmú növények különösen fontosak. Ilyenek az amaranthusok is, nálunk csak gyomnövényként ismertek (disznóparéj), de vannak nem gyomfajtáik is. Aranysárga magjaik lisztje kenyérnek is felhasználható. Mexikótól Argentínáig több ezer éve termesztik kenyérnövényként, bár a spanyol hódítás idején a „pogány” növény háttérbe szorult a búza mellett, egyes vidékeken azonban ma is kedvelt. Azt az amino- savat tartalmazza, ami a búzából hiányzik. Búzaliszttel keverve ideális kenyér-alapanyagot adna. Muth Ágota Környezettechnológia Osztrák—magyar napok Tavaly szeptemberben Bécs- ben rendeztek első alkalommal olyan környezettechnológiai szimpóziumot, amelyen osztrák és magyar minisztériumok, vállalatok, hivatalok, költségvetési szervek képviselői közösen tanácskoztak a környezetszennyeződés elleni teendőkről. E rendezvény folytatásaként hagyományteremtő céllal az Ipari Minisztérium, valamint az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal közreműködésével szeptember 30-án, október 1- jén és 2-án osztrák—magyar környezettechnológiai napokat rendeznek Budapesten. A ren- 1 dezvény célja, hogy közvetlen együttműködési lehetőséget teremtsen a környezettechnológia fejlesztésével, ilyen jellegű termékek gyártásával, értékesítésével, alkalmazásával foglalkozó osztrák és magyar cégek között. Az építők Rózsa Ferenc székházában tartandó szimpóziumon az utóbbi évek környezettechnológiai erőfeszítéseit feldolgozó filmeket is bemutatnak. Az osztrák fél, a Zentralsparkasse und Kom- merzialbank a rendezvény alkalmából versenyt is hirdetett három kategóriában (előadás, film, berendezés). Mindhárom kategória győztese a bécsi bank székházában osztrák közönség előtt is bemutathatja „. . ományát”. Eiszoru.t a szívem, ijedten elejtettem a toliamat, amikor a hölgy megállt az íróasztalom mellett. Kopogtatás nélkül érkezett szobámba az a hölgy, köszönés nélkül állt meg az íróasztalom mellett az a hölgy, merey tekintettel végigmustrált engem az a hölgy, majd így szólt nagyon határozottan: — Kis Antalnénak vagyok az unokatestvére. Ettől még nagyobbat dobbant a szívem, fagypont alá hűlt ütőeremben a vér, mert sokat olvasott ember vagyok én, kérem, sok más iromány között jócskán jutottak a kezembe bűnügyi históriák is, láttam néhány kémfilmet is, s azokból tudom, hogy az idegen hatalom ügynöke előre megbeszélt jelszót sziszeg a fogai között, midőn kapcsolatba lép az újdonsült hazaárulóval. A könyvekből és a filmekből tudom, hogy az idegen hatalom ügynöke így szól például: — Leérett a cseresznye! Mire az újdonsült hazaáruló így felel: — Már csak cefrének való! Erre egymás markába csapnak, mert ebből a bárgyú párbeszédből tudják, hogy egy húron pendülnek. A jelentéktelennek látszó hölgy — aki egyáltalán nem olyan, mintha a kémfilmekből lépett volna elő — csak állt, csak állt az asztalom előtt, s mint aki nem biztos a dolgában, ujjaival idegesen játszott, aztán az előbbieknél kicsit bizonytalanabbul megismételte a jelszót: — Kis Antalnénak vagyok az unokatestvére! Kis Antalné küldött, mert Jelszó égbekiáltó panaszom van. Tetszik tudni, van nekem a Duna-parton egy nyaralóm. Nem is nyaraló az, csak egy telek, arra építettünk egy vityillót, amely nem sokkal nagyobb egy fürdőkabinnál. De most jól tessék figyelni, most következik a panaszom. Veres Sándor bácsi engedély nélkül horgászpadot akar állítani a telkemen. Tulajdonképpen engem nem zavarna az öreg, ha olyan hallgatag természetű lenne, mint a jóravaló pecázók, de ennek a Sándor bácsinak olyan csúnya szája van, olyan ocsmány káromkodásba kezd, ha elkerülik a halak, hogy az még a férfiember fülének is sok. Hát nem égbekiáltóan nagy az én panaszom? Megmondtam a hölgynek, hogy a panasz nem éppen égbekiáltó, de az ügyben igaza van, mindenképpen megakadályozom, hogy Veres Sándor bácsi az ő telkén káromkodjék a halakra. Erre a hölgy nagyon vidáman mosolygott, finom kis tenyerét az én tenyerembe csapta és még így szólt búcsúzóul: — Kis Antalné nagyon fog örülni, hogy jóindulattal kezelte az ügyemet. Mikor végre egyedül maradtam, még abban a pillanatban rádöbbentem, hogy valami iszonyú erővel feszíti a fejemet. A rejtély feszítette az én fejemet, a nagy rejtély: ki lehet az a Kis Antalné, akinek itt járt az unokatestvére? Pattanásig feszült aggyal kezdtem számba venni valamennyi Kis Antalné nevű ismerősömet. Kis Antalné... Kis Antalné... így hívják a tárnokréti temetőcsősz feleségét, éppen a napokban ismerkedtem meg egy Kis Antal nevű apaállat-gondozóval, lehet, hogy újdonsült ismerősöm oldalbordájának unokatestvéréhez volt szerencsém, ismerek egy Kis Antal nevezetű maszek zöldségkereskedőt és egyszer beszélgettem egy Kis Antal nevű tanító úrral Acsala- gon. Feltéptem az ajtót és megiramodtam Kis Antalné unokatestvére után. Még utolértem, szelíd, könyörgő hangon megszólítottam: — Tessék már elárulni, ki az a Kis Antalné? Csodálkozva nézett rám. — Hát nem emlékszik rá? Lehetetlen! Hiszen... Hiszen Kis Antallal iskolatársak voltak. — Iskolatársak? Hol? — Ne tessék haragudni, hogy így mondom, de izé... Kis Antal mondta, hogy első elemista korukban egymás mellett ültek ott hátul, izé... a sza- márpadban. Majdnem megbüntettek csendhábo- rításért, akkorát nevettem. A nevetéstől alig tudtam kinyögni, hogy én sohasem ültem ama bizonyos iskola szamárpadjában. Kis Antalné unoka- testvére viszont ettől elsápadt. — Ezek szerint nem intézi el a Veres Sándor bácsit? Megnyugtatom, hogy Veres Sándor bácsit elintézem, már csak Kis Antal- néra való tekintettel is. Simon Lajos
