Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-27 / 201. szám
PFvr Mf;<* i /: 1987. AUGUSZTUS 27., CSÜTÖRTÖK Erőn felül is Még a nyár elején történt Tápiószőlősön, ahol a íalu apraja-nagyja korra és rangra való tekintet nélkül, éjt nappallá téve dolgozott, hogy elkészüljön az iskola. Köztük serénykedett egy idős paraszt- ember. akinek ízes beszéde elárulta: más vidékre való. — Nógrádból jöttem — magyarázta —, hogy segítsek itt, az építkezésen. Tudja, az én munkámra is szükség van. meg aztán itt tanít a lányom, ezért hát nem mindegy, összejön-e őszig a dolog... Ez a kis történet jól példázza: a gyerekekért sok mindenre képesek vagyunk — gyakorta még erőnkön felül is. S ahogy a megállapítás érvényes a szűk családra, ugyanúgy igaz a kis és a nagyobb közösségek gondolkodására. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy augusztus húszadika táján 28 tantermet, egy tornatermet és egy uszodát avattak Pest megyében, s most, az új tanév kezdetén. ezen a hét végén további 54 tanteremmel bővülnek iskoláink. S a sornak még nincs vége. Az ősz folyamán pedig még gyarapszik oktatásügyi hálózatunk. Köztudott, hogy szűkebb pátriánk a közoktatás helyzetét tekintve több szempontból is hátrányos helyzetben van; egyrészt az aggasztóan súlyos pedagógushiány. másrészt a tantermi ellátottság szempontjából. 1984-ben 732 oktatóhelyiség hiányzott, ami annyit jelentett, hogy iskoláink 36.5 százalékában váltakozó rendszerű volt a tanítás — több helyütt a tanulók 80—100 százalékára kiterjedően. Tavaly a Művelődési Minisztérium hátrányos helyzetű iskolákat segítő programja keretében Pest megye 110 millió forint támogatásban részesült, mely összeg tizenöt község, illetve város között oszlik meg. Ebből a pénzből 1990-ig hatvannyolc tanterem épül föl. Az idén eddig átadott 82 tanterem azonban megyei céltámogatásból, illetve a helyi erőforrásokból készülhetett el — s mindez olyan gazdasági helyzetben, amikor mindenütt kétszer-háromszor is meg kell hogy nézzék, mire adnak ki egy-egy forintot. Tudjuk, hogy sok mindenre lenne szükség a településeken: vízre, útra, telefonra, csatornázásra. Am mindahánv helyen egyöntetűen vallják: ha iskolát építünk, akkor salát sze*>b, boldogabb jövőnket alapozzuk meg. Kö. Zs. Ráckevei nyár ’87 A mulatságokból hagyomány lesz Kakas kukorékol — keretben — a meghívó jobb felső sarkában. Alatta pedig nyomtatott nagy betűk hirdetik: Ráckevei nyár ’87. Az Ács Károly Művelődési Központ egy hónapig tartó rendezvényeiről szól az értesítés. Három ízben már találkozhattunk a Nyáresti mulatságok nevű programsorozattal. Takar-e tartalmi többletet is az új cím? — fordulok Dörnbach Pál közművelődési előadóhoz. Tartalmi többlet — Tavaly szeptember óta Kéri Mihály festőművész a művelődési központ megbízott igazgatója — kezdi. — Mint legtöbbször, a személyi változás nálunk is szemléletbeli módosulást jelent. A korábbi esztendőkben az egész rendezvénysorozat gerincét az L. Kecskés András vezette barokk zenei tábor alkotta. Az idén azonban már kiállításokkal is bővítettük a kulturális kínálatot. Sőt — kísérletképpen — az autósmoziban tartottunk koncertet Deák Bili Gyula és a Box Company közreműködésével. — Mire törekedtek a szervezéskor? — Változatosságra. A hónapot Tóth József fafaragó szobrászművész alkotásainak Sa- voyai-kastélybeíi bemutatásával és a helyi népi tánccsoportok egyhetes szakmai tábornyitójával kezdtük. Ez volt az első ilyen találkozó, s nagyon jól sikerült. Színes programokról gondoskodtunk augusztus 20-ra: a népművészeti házban eitera hangszertörténeti bemutató és Molnár Imre szigetszentmiklósi citera- készítő népi iparművész gyűjteménye várta az érdeklődőket. A sportpályán az MHSZversenyek, -bemutatók és KRESZ-vetélkedő zajlott. — Lesz-e folytatás? — Igen. Hagyományt szeretnénk teremteni ezzel az egy hónappal. Jövőre is legalább ugyanennyi programot tervezünk, mert tapasztalataink biztatóak. Bár a Deák Bill-kon- certre kevesebben jöttek el, mint gondoltuk; augusztus 20. estéje talán a tűzijáték miatt nem volt szerencsés időpont. Az utolsó mondatokat Kéri Mihály, a művelődési központ megbízott vezetője is hallja. Éppen most érkezett meg Dömsödről, ahol egy kiállítási anyagot szednek le. Véleményét így összegzi: — Az egész vállalkozás nad- rágszíjszoritás volt — jegyzi meg. — Szerénynek találom. Nincs ugyanis intézményes hátterünk, hiszen egy esztendeje életveszély miatt az épületünket bezárták. Csupán szabadtéri lehetőségeket találunk, ugyanakkor szabadtéri színpad nincs. Egyébként egy elképzelésünket nem tudtuk megvalósítani: szerettük volna a szerb templom fennállásának 500. évfordulójához kapcsolni az egyháztörténet! kiállítást, amire azonban csak talán ősszel kerül sor. E nyári rendezvénysorozat szerves része annak a hosszú távú közművelődési tervnek, amelyet széles körű információgyűjtés alapján készített a a városi jogú nagyközségi pártbizottság. Csökkenő érdeklődés — Milyen sajátosságokkal kellett számolniuk? — keresem meg L istár Lászlóné ideológiai titkárt. — A hosszú távú koncepció nemcsak a helyi, hanem a A népi tánccsoportok szakmai táborát táncesttel zárták. A képen: a felnőtt Kéve együttes V-FIGYELŐ Vetélkedő. Egy kezdőnek már aLigha nevezhető néző összekeverte Vértessy Sándort Petress Istvánnal. Igaz, hogy az előbbi televíziós mu/nkatárs egy ideje búcsút mondott a képernyőnek és irányító posztot foglalt el a Szabadság téren, ám azért láthattuk őt annyiszor, hogy ne azonosítsuk a rádióból az Ablakba át- átránduló — amúgy a közlekedés ügyes-bajos dolgaiban elsőrendűen járatos — kollégájával. Mindez a most felemlegetett malőr azon a családi vetélkedőn történt, amelyet augusztus 20-a alkalmából rendezett meg kedves műsorszóró intézményünk, mégpedig azzal a céllal, hogy megkeresse s egyúttal megjutalmazza a hárommilliomodik előfizetőt. Hát ahogyan baj volt a stúdióba hívott vendégek memóriájával — mondanunk sem kell, hogy más bakik is előfordultak, sokaknál rosszul működött az emlékezet —, ugyanígy a létszám is hibádzott: bárhogyan is számolták, csaknem jött össze a megcélzott eredmény. Sebaj, azért volt ünneplés, nem is csekély csinnadratta, aminek végén a Magyar Posta, mint társrendező, még egy telefonkészüléket is átnyújtott a szerencsés családnak, amely a masinát ugyan szívesen fogadta, de használni nem tudja, lévén új lakásuk egyelőre híjával a távbeszélő- vezetékeknek. Jókat lehetett mindezeken mosolyogni, ám azon a feledé- kenységen, ami minket, nézőket amúgy általában jellemez, már sokkal kevésbé. Mert valljuk be, néhány valóban pompás figyelmű társunktól eltekintve, igen gyorsan rostáljuk ki az elektronikus úton továbbított élményeket, emlékeket. Ki is volt ez? — kérdezzük egymástól, amikor egy-egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti filmben egy ismerős, de azonosítatlan arc elénk kerül; mi is volt ez? — tudakoljuk ugyanígy akkor, amikor az archívumok mélyéről valami magán- vagy társas számot előhalásznak. Maga a készüléktulajdonos persze mit sem tehet erről; van néki elég gondja-baja, hogy a nevek, címek magolását, a mutatványok rögzítését külön házi feladatként ne vállalja el. Továbbra is a nosztalgiázás tárgykörénél maradva: most, kedden este, ismét jelentkezett Szilágyi János új műsora, a Mi lett vele? Ezúttal Illés Lajos, a hajdani híres-neves Illés együttes névadója és vezetője ült bele a faggatószékbe, hogy felidézze, mi minden történt azóta, hogy Szörényi Leventééktöl, Bródy Jánoséktól különvált. Túl sok érdekeset nem tudtunk meg felőle. Egykori hívei mindenesetre megnyugodhattak, hogy így, megemberesedve sem hagyja el magát: komponál, gondos apaként pesztrálja legfiatalabb csemetéjét. Hanem azt a látványbéli körítést, díszletgarnírungot csak nem lehet szó nélkül hagyni, ami ebben a Mi lett velé?- ben oly annyira zavart. Lepel itt, firhang amott — csak azt tudnánk, mi végre. Ha azért aggatták föl ezt a textilhalmot, hogy a nézőt zavarja, akkor a tervező tökéletesen elérte a célt. Akácz László Heti filmtegyzet Pat Garrett és a Kölyök vonzáskörzethez tartozó települések adottságait, lehetőségeit is figyelembe veszi — válaszolja. — Üdülőterületnek számítunk, sok ember megfordul itt. A közművelődés gondokkal küzd. Amit nemcsak a művelődési központ használaton kívül helyezése, hanem a csökkenő érdeklődés is okoz. Éppen ezért szeretnénk hagyományt teremteni a nyári rendezvénysorozattal, amit az előző igazgatóval el is kezdtünk. Elhatároztuk, hogy kétévenként néptánctalálkozókat szervezünk. Május 1-jén tartottuk az elsőt. Az együttesek cseréjére még nem került sor, azonban ezt is tervezzük. — A nyári programokhoz hol gyűjtöttek tapasztalatot? — Mondhatnám, hogy me- gyeszerte. Gyakran meghívnak bennünket olyan rendezvényekre, amelyek számunkra is tanulságosak lehetnek, mint például a visegrádi palotajátékok. Tagja vagyok a KDIB kulturális bizottságának: az ott hallottaltat szintén hasznosítani tudjuk. A KDIB az idegenforgalmi rendezvényeket pénzügyileg is támogatja. Nekünk a Ráckevei ballada című táncjátékhoz nyújtottaik anyagi segítséget. Apróbb lépésekkel — Megítélése szerint hogyan boldogulnak ház nélkül a művelődés munkásai? — Nagyon lelkiismeretesek, ezért a nehéz körülmények ellenére is szép eredményeket tudnak felmutatni. A megbízott igazgató kezdeményező, ötletekkel teli, aki szívén-lel- kén viseli a ráckevei közművelődés ügyét. Az igaz. hogy csak kis .lépésekkel .juthatnak közelebb a célhoz. Hasonló a véleménye Stáhly Istvánnak, a városi jogú nagyközségi tanács vb-titká- rának. — Színvonalasan dolgoznak mind a négyen — állapítja meg. — Ügy látom,, hogy éppen a hontalanság miatt erősítik a szervezési munkát. Bizonyos, hogy hosszú távon számíthatunk rájuk. Amikor arról van szó, hogy adni kell valamilyen kulturális célra, az Aranykalász Tsz sohasem zárkózik el. Ehhez még azt is tudni illik, hogy az ő fenntartásukban működik a népművészeti ház. Balogh Lászlóné és Bodnár Józsefné, a tsz két, közművelődéssel foglalkozó munkatársa éppen szabadságon van, ezért Répást Istvánt, a tsz pártbizottságának titkárát kerestem meg. — Megéri a befektetés? — Ezt a kérdést nem lehet így föltenni — jelenti ki majdhogynem indulatosan. — Ha egy gazdasági egység igazán a településhez tartozónak érzi masát, akkor áldoz. A jövőt építeni az tudja, aki a múltját ismeri. A népművészeti ház oedig helvet tud adni ilven alkotásoknak vagy kiállításoknak. Ha ezek által csak két-három fiatal gondolkodása gazdagodik. má1- megérte. Az 1975 óta eltelt esztendők munkája eredményének tulajdonítom, hogy nem csökkent például a színházlátogatóink száma! Vagy bogv dolgozóink kirándulásokra idegenvezetőt kérnek... Pódiumon a ballada Bizonyára sokan elmennek majd holnap, pénteken a Ráckevei nyár ’87 utolsó napjának rendezvényeire. Holnap lesz ugyanis a ráckevei görögkeleti szerb templom fennállásának 500 éves évfordulója. Ez alkalomból este a Sa- voyai-kastélyban a Fáklya nemzetiségi táncegyüttes előadja a Ráckevei ballada című táncjátékot, a Vujicsics együttes közremű' ödésével. Nyolc órától pedig a lórévi művelődési házban búcsúbál lesz. V. A. A leszámolás pillanata: Pat Garrett (James Coburn) és a Kölyök (Kris Kristofferson) a western egyik utolsó kockáján Hogy az amerikai Wild West már jó száz évvel ezelőtt kitermelte a saját irodalmát, s hogy ezek az alkotások — többnyire roppant gyönge írói kvalitásokat mutató. hatásvadász, túlzó, idealizáló, érzelgős művek — eleinte élő (élt) személyek megtörtént cselekedeteit dolgozták fel, azt rég tudjuk. A vadnyugat, amely valóban vad volt, hiszen az irdatlan térségeken szinte lehetetlen volt a törvényt, az élet- és vagyonvédelmet tiszteletben tartatni és megoldani, ezekből a (nevezzük nevükön) fércművekből kapta meg azt a képét, amelyről nagyon sokáig azt hitték az olvasók (főleg a nem amerikaiak, de közülük is a keleti partokon élő városlakók), hogy hiteles, valódi, életszerű. De még a valóban létezett személyekről készült életrajzok, történetek is alaposan átírták a tényeket. Közönséges bűnözőkből, többszörös gyilkosokból, rablókból, tolvajokból faragtak hősöket, egyes későbbi irodalmárok és történészek véleménye szerint azért, mert Amerikának szüksége volt a hősökre, a példaképekre, akár olyanokra is, akik történetesen útonállók és gyilkosok voltak. Egy ország, amelynek nem volt történelmi tradíciója, mivel gyakorlatilag történelme sem volt (legalábbis nem abban az értelemben, mint egy európai országnak), s nem volt egységes népessége sem (hiszen az őslakos indiánokat leszámítva, mindenki bevándorló volt, a legkülönbözőbb nyelvvel, hagyománnyal, vallással és erkölccsel), talán tényleg igényelte a hős, az eredendően és félreérthetetlenül és csakis és kizárólag amerikai hős megteremtését, még akkor is, ha ezek a hősök törvényen- kívüliek voltak. Viszont ez sem új dolog. Gondoljunk csak arra, hogy nagyjából ugyanazokban az évtizedekben, amelyekben Amerika kitermeli a maga vadnyugati nehézfiú hőseit, s megteremti a vadnyugati romantikát e bűnözők körül, nálunk kialakul a betyárromantika, ugyanígy idea'izáltan. ugyanígy a törvény enkívül lekkel szimpatizálva. Az a film, amelyet most játszanak a mozik, egy létezett és hírhedett bűnözőről szól. A vadnyugat történetének egyik legkülönösebb, de mindenesetre a legrövidebb életű fenegyerekét találta el a halálos lövés 1881. július 14-én éjszaka, az Űj-Mexikó államban levő Fort Sumner- ban, közel a mai Las Vegas- hoz. Billy, a Kölyök, ahogyan a huszonegy éves rablóvezért nevezték (igazi neve Henry McCarthy; később William Bonneyként ismerték). a kortársi feljegyzések szerint éppen huszonegy embert tett el láb alól. Az elsőt állítólag tizenkét éves korában. Kártyacsata közben az illető tiszteletlenül emlegette Billy anyját, mire a fiúcska egyszerűen keresztüllőtte. Akitől viszont a halálos golyót kapta, bizonyos Pat Garrett, korábban maga is benne volt Billy bandájában, de aztán a rablóból pandúr lett: seriffé nevezték ki. Billy, the Kid, Billy, a Kölyök lett egyike azoknak a híres banditáknak, akikről közvetlenül a haláluk után már elbeszélések születtek. Megírták regényes életrajzát, kellő szentimentalizmussal és kellően kiszínezve. És amikor a film felfedezte a maga számára a vadnyugatot, a western mint filmműfaj kialakult, hamarosan filmre is került a Kölyök és Pat Garrett seriff története. A most látható változat a legutóbbi. Nem valami friss munka: 1973-ban készült. Az.; a Sam Peckinpah rendezte, akinek néhány filmje — a Cable Houge balladája, s a Vad banda című western, meg a Konvoj című „kamion- western" — már elkerült hozzánk. (Peckinpah három éve meghalt, tulajdonképpen fiatalon: 1926-ban született). Ám a fi’TTfflék nem ártott meg ez a majd’ másfél évtizedes késés. Am ugyanis, amit ebben a munkájában Peckinpah megvalósít, tartósabb sikert ígér, mint egy szokványos western. Megvan persze itt is minden kellék: nagy lovaglások, gyönyörűen fényképezett hajnalok és esték, pompásan felépített, feszült jelenetek, nagy pisztolypárbajok, verekedések. Vannak persze nők, vannak ivók, le- bujok, homokos sivatagok, ócska hotelok, poros viskók, lovak, coltok és winchesterek. De van még valami, ami nem gyakori (vagy inkább: igen ritka) a westernekben: van lélekrajz, van emberábrázolás. Billy nemcsak véreskezű revolverhős, aki lelkifurdalás nélkül öl, hanem magányos, elvadult — mert elvadított — ember is, akit Pat Garrett szinte félt, óv, többször felajánlja neki a menekülés lehetőségét is. És Garrett sem csak az áruló hajdani rabló, hanem olyan ember, aki felismerte: a vadnyugat hőskora elmúlt, a nagybirtok, a banktőke s a nyomukban járó szükséges rend (akármilyen legyen is) véget vet a Kölyök s társai életmódjának. Talán meglepő a kapcsolódás, de engem ez a film sokban emlékeztet Jancsó Miklós Szegénylegé- nyekjére. legalábbis abban a vonatkozásban, hogy (egyebek között) az is egy élet- formaváltás drámája. Téli este Egy filmjét már láttuk a fiatal grúz rendezőnek, Karen Sahnazarovnak. A Jazz-bo- londok remek zenés film volt, sok humorral és öniróniával. A mostani filmje, a Téli este, kevesebb humorral és több érzelmességgel mondja el egy hajdani híres sztepptáncos történetét. Ám a zene most is kiváló, s elevenek, kiválóan megkoreografáltak a táncbetétek. Az előző film a ’20-as években játszódott, ez most az ’50-es években, az akkor divatos stílusokat felelevenítve. Nagyon jól fényképezett, sajátos légkörű film. Takács István
