Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. AUGUSZTUS 15., SZOMBAT *F.ST • ,%iFG Ytii 5 % waste* ' it, ®ÄA|p , Karinthy Ferenc: Jóska bátyám Kedvesem, most van egy kis Idom, a Belie Ferroniere (Szop ko­vácson) kavéházban ülök, a Champs Elysees egytk mellékutcájában, kö­zel a PEN Club vendeghazához, ahová szálltam. Es megírom neked, milyen ember Jóska nagybácsim, apám régóta ide kivándorolt öccse, az imént búcsúztunk el, utazik vissza Clermont-Ferrandba. ott la­kik. Illetve több lakása is van. Pá­rizsban az elegáns Rue Saint-Hono- rén, nem messze a Palais Royaltól, a régi királyi palotától (bár még sose jártam nála), az irodája pedig a híres Pigalle tér környékén, ám lehet, hogy ezeken kívül is tart fenn még néhányat, az egész elég­gé furcsa, rejtélyes. Odahaza élő­szóban is elmesélhetném, de félek, a részleteket elfelejtem, jobb így frissiben. Megdöbbentő, mennyire hasonlít apámhoz, a homloka, szeme, orra. álla, csak némileg soványabb ki­adásban, és persze öregebben, hisz hetven elmúlhatott, húsz esztendő­vel élte túl bátyját. Amellett, a tü­körbe nézve, az én arcomon is jócskán fölfedezem vonásait, s az ő korában, ha ugyan megérem, bi­zonyára ilyesformára vénülök majd. Öltözködésében. megjelenésében, modorában tökéletesen, megkülön- böztethetetlenül idős francia úrrá idomult. Ebben a nyárelői hőség­ben is nehéz felöltőt, széles kari­májú kalapot visel, régies szabású, vastag posztóból készült, zárt, sö­tét. ruhát, nyakkendőt, zakója alatt kötött szvettert vagy inkább mel­lényt, csuda, hogy meg nem sül, s mindig nála az elmaradhatatlan hatalmas esernyője, degeszre tö­mött. legalább tíz-tizenöt kilós irattáskája — ő serviette-nek ne­vezi, Amikor a PEN-bén megláto­gatott, a gondnoknő. aki addig alig titkolt bizalmatlansággal, sőt gya­nakvással fogadott és viselkedett velem, rossz tapasztalatai lehettek a külföldi, kivált Keletről érkezett iróvendégekkel. rögtön földerült, megenyhült: — Ah, c’est votre oncle monsieur... un vrai pári­sién! Jóska tehát, vagyis Joseph Ar­mand* ahogy ó írja nevét, először is elragadóan kedves, végtelenül fi­gyelmes, és — noha anyagi hely­zete, különös egzisztenciája számom­ra áttekinthetetlen — szünet nélkül azon töri a tejét, hol segítsen, mit ajándékozzon nekem vagy küldjön haza, minő hasznos tanácsot, útba­igazítást adjon stb.; csupa készség, jó szándék, szívélyesség. Másrészt azonban a legügyefogyottabb. két­balkezes figura, akivel valaha ta­lálkoztam, s teljesen felfoghatatlan, hogyan lehet egy nagy madagasz- kári aranybánya ügyvezető igazga­tója: kolosszális energiatékozlással, hibaszázalékkal él és dolgozik. El kell jutnunk például a Mont- parnesse-on a Cafe Dome-ba, me­lyet itt oly általánosan ismernek, mint kb. Pesten a Hungária kávé­házat. Nos, már a közlekedés a metrón is probléma. Hiába mutoga­tok a jól olvasható, világosan meg­fogalmazott szövegű táblákra, nem hallgat rám, örökö'en atyaian párt­fogol, hogy ne szóljak bele, ő évti­zedek óta lakik idekinn, bízzam magam nyugodtan reá, el fog ka­lauzolni, „bon, un moment, ah, si, sí, igen, már tudom” felkiáltások *. közepette csalhatatlan szimattal s ellenkezést nem túrve fordul be a rossz folyosón, más kocsiba tuszkol, nem a kívánt állomáson vagy át­szállásnál csörtet ki, majd vissza az egész, és megint elölről — is­métlem, a párizsi metrón, ahol egy gyerek se tevedhet el, mert e töld aiatti labirintusban minden ponto­san, szabatosan, íélreerthetetlenül s feltűnően ki van írva, jelezve, nyi­lak, különböző színek, figyelmezte­tők és így tovább, a rendszer a descartes-i szellem, a „szükséges és elegendő” gall logikájának paratlan csúcsteljesítménye, diadala ... Bá- csikám azonban ragaszkodik hoz­zá, hogy engem istápolnia kell, lo­hol előre hajlott háttal, az esernyő­jével és ordas táskájával, bosszan­kodik, csettint az ujjával, „ja igen, c’est ea, már tudom, aha, aha” monologizál, és újból elvéti, más­felé megy. Nos, hosszas tévelygés­sel, ténfergéssel végre-végre rá­akadunk a keresett viszonylatra, de aztán mégsem a Vavin megállóig utazunk, amely épp célunknál, a Dome-nál van, mert hasztalan til­takozom, eggyel korábban taszigál és cihái ki a szerelvényből, a Montparnasse-Bienvenue-n. Semmi baj, jelenti ki Jóska, ez már nem távolság, csupán egy ugrás, és ha­talmas, határozott léptekkel elindul valamerre. Szólni próbálok, hogy nem lesz jó, ám ö letorkol, én csak ne dirigáljam, s akkor száz-kétszáz méternyire maga is ráébred, sűrű fejcsóválással, ingerült mormogas- sai. Igaz, az az utca a kávéházig meglepően hasonlít ehhez itt, de „aha, aha. voila”, s újra helytelen irányba terel. Mindezt pedig meg­vesztegető bájjal. a pillanatnyi bosszúság és fölfedező öröm szün­telen váltakozásában, letörve s fel­villanyozod va. közbe-közbe izgal­mas és elmélyült társalgásokkal.) a legkülönfélébb családi, bölcseleti, elméleti és filozófiai kérdésekről, hozzá a hetven évével úgy lóstat. rohan, hogy én, a jóval fiatalabb és sportember alig bírom az iramát, kifulladok mellette. el-elmarado- zom. Vagy másfél órás reménytelen üresjárat, keringás után elunom, erővel karon ragadom, és odavon­szolom a Dome-ba. ahol annak ide­jén, ösztöndíjas diák koromban so­kat üldögéltünk cimboráimmal* s amúgy is többször keresztül-kasul bebarangoltam a várost, (övele az alkalommal nem találkoztam, sose leveleztünk, bizonyosan azt sem tudtam, él-e és a világ mely tájé­kán.) Erre kijelenti, hogy nekem kivé­teles tájékozódási érzékem van, mért nem léptem katonai pályára, régóta tábornok volnék, és híres, sikeres hadvezér. Már megrémülök, ha Jóska reggel értem jön, s fel­ajánlja, gondjaiba vesz, elkísér az utamra. dolgomra, félő. ismét eípo- csékoiódik a délelőttöm. esetleg az egész naoom. Erős a -gyanúm, hogy nagybátyámnak, noha említet­tem. negvven esztendeié él- itt. csu­pán halvánv és eléggé zavaros fo­galmai lehetnek Párizs topográfiá­járól: amikor látja, természetesen felismeri mondjuk az Eiffel-tor- nyot. Diadalívet, Notre-Dame-ot, Panteont, vagy más ily nevezetes épületet, de hogy ezek voltaképp hol is vannak, miként viszonyúi­nak egymáshoz és közelífhéfÖk meg, az őbenne fölöttébb ködös, kavargó, tisztázatlan. Ha váratla­nul rákérdeznék, hamarjában talán még azt se tudná teljes bizonyos­sággal, melyik a jobb és a bal part. Idejének, erejének, ténykedésé­nek kilencven százaléka avval te­lik, hogy nem a megfelelő autó­buszra száll, téves számot tárcsáz, örökösen elhagyja az ernyőjét vagy a táskáját, messziről vissza kell mennie érte, kutakodik a zsebei­ben. a roppant serrnette-ben, a tö­méntelen mennyiségű irat, papiros, titokzatos okmányok között, számos notesza van. ám egyikben sem akad rá a keresett névre, kiejti, elszórja a pénzét, s nem engedi, hogy én szedjem össze, maga haj­long le nehézkesen, hibásan címezi a leveleit, és kevés bélyeget ra­gaszt föl, elfelejti, milyen halaszt­hatatlan ügyben sietett ide vagy oda. s csak órák múlva, egészen másutt ugrik be emlékezetébe, kezdhetjük újból stb., stb. — megannyi üresjárat. A mai napunkat azzal töltöttük, hirtelen eszébe ötlik. valami össze­get elmulasztott valami bankba el­juttatni, ugyanis hétfőn egy váltója fut majd be, sürgősen, határidőre kifizetendő, ő azonban akkor már vidéken lesz. Ezt elküldhetné utal­ványon, netán táviratilag vagy csőpostán, de sima borítékban is megkapják addig, sőt, akár Cler- mont-ból, onnét se kési el a lejá­ratot. Még kézenfekvőbb, ha átadja nekem, hiszen a pénze megvolt rá, s én személyesen vinném be — la­tolgatta is jó háromnegyed óráig e verziót, ám hiába ajánlottam fel igazán szívesen a segítségem, el­vetette. Nyilván nem abban kétel­kedik. rám bízhatja-e az aligha túl jelentős . summát, csupán, hogy el fogom és tudom-e rendben intézni. Ehelyett az irodájában kilenctől délig egy levélen kotiik a banknak, hússzor eltépi és újrafogalmazza, s mire nagy sokára megszületik, ki­derül, elhibázta a keltezést, erre megint szétszaggatja apró fienikre, folyvást „un moment” une minute**, nyugtatgat, rögtön indulhatunk. Végül mégsem fejezte be. átjöttünk ebbe a kávéházba, ismét elővette; az egész nem több három sornál, hogy itt van ennyi meg ennyi frank a holnapu+án beérkező s esedékes váltójára. Én közben föl a PEN-be, megfürödtem. megborotválkoztam, átöltöztem, és vissza a Belle Fer- ronniere-be. Akkorra kész a levél, de így sem igen tetszik neki, néze­geti. silabizálja, hümmög, elégedet­lenül. Fizet, s mindketten el, rossz busz, újabb busz, a szokott módon és tempóban, ám még most sem a bankba, haitim egy másik kávé­házba, ott szándékszik letenni az aktatáskáját míg végzünk a dol­gunkkal. Aminek semmi értelme, mert az a kávéház jó távol esik a miénktől, a banktól szintén, és a táskáját már úgyis én cipelem, de őszerinte csakis ott van megbízható helyen Na jó. a fő. hogy beadta, a pincérnek hatszor a lelkére köti, nagyon-nagyon vigyázzanak reá. rendkívül fontos, pótolhatatlan do­kumentumokat tartalmaz, s ő majd estefelé vggy tán már korábban, de legkésőbb nyolc és kilenc közt ok­vetlen érte jön ismét metró, nem részletezem to­vábbi bolyongásainkat, s még húsz lépésre a célunktól se talál oda, ke­ringünk reménytelen. Végre két hosszú óra múltán ott vagyunk, a bank azonban. Jóska ámuló elször- nyedésére, már zárva. sőt. kiderül, szombat lévén ma ki se nyitott. A levelet tehát kénytelen a portán hagyni, ám hiába keresgéli meg­számlálhatatlan zsebeiben egyre iz- gatottabban, nincs és nincs — per­sze, csap homlokára, hiszen a tás­kájában maradt. Istenem, édes jó istenkém. Mit tehetünk, vissza a kávéházba, pénzváltás, hogy legyen aprója borravalóra a portásnak, rossz autóbusz, messze a külváros­ba vivő metró, ahol már kibukkan a felszínre, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj. Aztán késő délután megint a bank, s a közönyös, komótosan falatozó portásnak háromszor felolvassa, ami a levélben úgyis benne van, és így tovább, és így tovább. Kedvesem, a fentiek nevetségesen hangozhatnak, de hidd el, legkevés­bé se túlzók, sőt, erősen rövidítek, tömörítek, Tacitus hozzám képest bőbeszédű fecsegő, mert lehetetlen apróra elmondani mind a félreérté­seket s kalandokat, akadályokat és buktatókat, orv csapdákat s háló­kat, melyekbe bácsikám napi rendes teyéjíspysége, ..rnpzgása,, útjai sprán foiytónosan es szükségszerűen bele­keveredik. Ami közben a földalattin, buszon, taxin, sétáinkon, még sebes nyarga- lásainkon is Jóska a legsúlyosabb témákkal birkózik családunk, ko­rúnk és a lét fő problémáival... Kifejti, miféle mentális típus volt apám, aztán evvel szemben ő. a két fia, korán elhunyt felesége, na meg én, szerinte mit örököltem és meny­nyiben ütök el szüleimtől, meglepő emberismeretről adva tanúságot, válóban szinte a vesénkbe, sor­sunkba lát, érez rá a lényegre. Vagy hogy mért terjed rohamosan a homoszexualitás az egész földke­rekségen, s ehhez kapcsolódva a nőkérdés a századfordulón és most, Nyugaton s nálunk, Közép-Európá- ban. Azonkívül: Freud mélylélekta­ni eredményei, bár túlzásai itt-ott vitathatók, milyen megsemmisítőén cáfolják és zúzzák szét Nietzschét, akit ugyan sokan elmondtak csirke­fogónak. de tudományos módszeres­séggel először ő szándékozik ezt bebizonyítani, a nemrég nagyjából már föl is vázolt tanulmányában Mitől világirodalmi rangú remekmű Áz ember tragédiája, sajnos nincs hasonértékű idegen nyelvű fordítá­sa; számos okból s kizárásos ala­pon magát érzi erre leghivatot- tabbnak, évek óta dolgozik rajta És miért abszurdan elhibázott a marxista materializmus, azt is ki fogja mutatni egy aránylag rövid, frappáns dolgozatában, amire negy­ven esztendeje készül, két láda anyagot gyűjtött össze hozzá, Ez értekezését azonban — nem vall különösebb tájékozottságra — Ma- gvarországon kívánja megjelentetni! mivel idekinn a francia kommunis­ták úgyis meggátolnák, ővele pedig talán rövid úton végeznének is (!?) etc., etc. Befejezem és majd otthon folyta­tom. Rengeteg másról beszámolhat­tam volna, de hát ezúttal Párizs­ban Jóska a legizgalmasabb élmé­nyem. Millió csók, a családnak is, stb. C. Adni akarsz Megédesedett a nyár gyümölcse számban, hízott barack, csurranó körte, szemed ismerős kertekbe csalogat, pillantásodért keltem útra, pedig élő falakkal védtem magam, s őriztem lehorgonyozott csillagomat — most mélán a víztükörben kövér árnyak lebegnek mindenütt, vonul a nyár, ráncos búzaszem-arcán megpendül a napsugár, s bearanyozza a Krisztus-képet — remeg bennem még pár év, az évszakok patája alatt megpuhulok, akár szőlőszemek, kering a nyár, birkáit hajtja, a játékos l'ellegeket; olyan vagy már, mint ez a nyár, adni akarsz, de restelled még, hogy a szél hajtogatja szétnyílott ingedet. Tóth-Máthé Miklós: Egy kosár dió A közért előtt idős asszony árulja a portékáit. Virágot, gyümölcsöt, to­jást, zöldséget, mikor mit. Nem csu­pán ő árusít ott, többen is. Idős emberek, akik a kertjükben, kis gaz­daságukban termelt javak piacolásá- bó! szerzett pénzzel csekélyke nyug­dijukat egészítik ki. Ameliett a ma­gányukat is megfelezhetik a társak­kal. hiszen árusítás közben beszél­getni lehet. nézelődni, tölteni az időt. Az a kedves asszony a falumbéli öregekre emlékeztet. ízes beszédű, mosolygós. Ismerősként köszöntjük egymást, sokszor veszek tőle tojást, leveszöldséget. De, akik igazán el­nyerték a tetszését; a gyerekeim. Mindig a kezükbe hyom valamit. Almát, napraforgómagot; virágot. Hiába intem ettől, csak mosolyog. „Ugyan tessék már hagyni, jó szív­vel adom az aranyoskáknak. A múltkor a kisfiú olyan komolyan el­beszélgetett velem, mint egy fel­nőtt.” Aztán egyik alkalommal csön­gettek. ő állt az ajtónk előtt egy kosár dióval. „Megígértem a gyere­keknek, merthogy azt mondták, sze­Győri László: Búii, bújj, zöld ág Lányok bújj-bűjj-zöld ága közt, bár leharsan, reccsen a platánhéj simlisen fölöttem, bújok, te zöld-zöld levelecske, bújok a zöld-zöld ág alá, lehajlok a tar platán tövére, incselegve bújdosom, élek. rétik.” Nem engedte, hogy kifizess sem. „Ne tessék már megsérteni, ajándékba hoztam. Fogyasszák a kis aranyosok egészséggel.” Eltöprengtem az eseten, nem elő­ször már. Életem folyamán sokszor volt alkalmam megtapasztalni a sze­gények „gavallériáját”. Akik a ke­vésből is önzetlenül adtak. Olyan természetesen, ahogy egy pohár vi- zet nyújtunk át a szomjazónak. És persze volt alkalmam tapasztalni az ellenkezőjét is. Az anyagi javakban dúskálók mérhetetlen fukarságát. Ál­talánosítani természetesen egyik esetben sem lehet. Akadnak jószívű tehetősek is, ahogy megkeseredett kuporgató szegények. De azt nyu­godt szívvel állíthatom, hogy az utóbbiak között ezek csak „fehér hollók”. Az általános típust az én szememben ez az öregasszony kép­viseli. Mi lehet a lelki indítéka neki és a hozzá hasonlók adakozó nagyvo­nalúságának...? Nehéz ezt megfej­teni. Talán mert más szemszögből nézik a világot. A sokat próbált, nélkülözött emberek megedződött te­kintetével. És mert földi javakat gyűjteni nem állt módúkban, így be­lülről gazdagodtak, oda halmozva föl mindazon lelki értéket, melyeket szerencsésebb embertársaik Vagyo­nuk gyarapítása közben elsorvadni hagytak. És itt mindjárt fennáll a kérdés is a mai elanyagiasodott vi­lágban: vajon ki hát a szegény, és ki a gazdag? Szegény-e ez az öreg­asszony, aki a kevésből is adni tud, és gazdag-e az a minden földi jó­val körbe kerített, akinek csak ön­zése dagasztja egyéniségét? A vá­lasz, úgy gondolom, nem nehéz. Ez az öregasszony a gazdagabb. Irigy­lésre méltóan.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents