Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
1987. JULIUS U., SZOMBAT .»ff.G ICIVi Cíiiem 5 I MAGAZlA ' Beák Mór: Szavak egymás mellett [ — Jó volt? — Nagyon. És neked? — Nem tudom... nem jó volt... Inkább kicsit olyan, mintha beléd haltam volna. — Miért? Az milyen? — Azt sem tudom. Csak azt, hogy nem egyszerre hal meg az ember. Szépen, lassan, apránként... mintha előbb meghalna a kisujja, aztán a füle, a bal lába, a szíve. És egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nem él. Jár-kel, dolgozik, kö- szönget, szeretkezik, de halott. Egy hulla fekszik rajtad... mit nevetsz? — Olyan jókat tudsz mondani... méghogy egy hulla fekszik rajtam. Nem úgy éreztem... ne menj ki! — Anyám egyszer tanúja volt, hogyan rúgok be ... Végignéztem a leépülésedet, mondta másnap. Végignéztem, hogyan veszted el magad ... a nagyobb baj az, hogy nem találtam meg magam azóta sem... mit nevetsz megint? — Hát azt, hogy elvesztetted magad ... mint egy gyűrűt vagy egy órát... elképzeltem, ahogy visszamész a berúgás színhelyére, és megkérdezed az ismerős pincért: mondja, nem hagytam itt véletlenül egy Deák Mórt? Te képes vagy rá. Te megteszed ... ne menj ki! — Mondtam, hogy halottat ölelgetsz. Látod? Hulla ő is. Szerelemhulla. Áldozat. Saját halottamnak tekintem egyébként. És te? — Én is. Mit nevetsz? — Elkéozeltem, hogy felravatalozzuk. Szemfedő, kandeláberek, gyertyák. „Szolgálata teljesítése közben elhunyt.” Vagy hősi halált halt? — Hősi halált. Gyászinduló? Lesz? Mit nevetsz megint? — Egyszer meglestelek, amikor a lányodat keltegetted reggel. Pont isv simogattad. Ébredj fel! Kelj fel! — Miért? Reménytelen? — Elég ritkán tetszhalott, aki megadia magát. ■— És te? Te sem akarod? — "Dehogynem. Csak az én parancsaimnak már régen nem engedelmeskedik. — Hát akkor megparancsolom neki énl — Hiába. Látod ? Katonaszökevény. — Így nem Is lehet. Ha mindig nevetünk. — Amikor szomorú vagyok, mindenen nevetek. — Baj van? — Baj, de úgyse mondanám el. Figyelj csak! Bőrsivatagban szőroázis, ostromló, védő, fáradt a vár is. — Hát... volt jobb. Különben sem védekezem. — Az igaz. De én sem támadok! — Támadok én! — Mit csinálsz...? — Fülemet a füledre szorítom. Hallgatom. Szememet a szemedre szorítom. Nézem. Számat a szádra szorítom. Szeretlek. És nem engedlek el. — Ne kezdd újra. — Tudom, tudom... feleséged van és gyerekeid, sose válnál el tőlük, csodálatosan éltek. Sose panaszkodtál, sosem volt egy rossz szavad sem rájuk... de a kutyaúr- istenit! Akkor miért vagy itt?! Mit keresel itt?! Miért nem velük vagy!? Miért?! — Hagyjuk. — Ne hagyjuk! Elváltam a férjemtől! Nincs senkim rajtad kívül! — Nem kértelek rá. — Igaz. De barátaim sincsenek. Hogy egyedül legyek, amikor jössz. Hogy csak rám figyelj. Hogy csak nekem beszélj, s én csak téged hallgassalak. És én várok, minden este várok, nem tudom, mikor jössz, nem tudom, meddig maradsz, csak várok. Nekem belőled csak a várakozás jut. És nagyon rossz várni. Téged különösen ... — Gyere, késő van. Zuhanyozzunk. — És amikor eljössz, elfelejtek mégis mindent. El, hogy mennyit várlak, el, hogy nemsokára mész. El. hogv nem tudom, mikor jössz legközelebb. Elfelejtem még azt is. ÍJOgv < haldoklik az apám. Hogy szonda van a torkában. Hogv nan- jai vannak hátra, és én csak ritkán Kamarás Istváni Szerelem — A lányok hülyék. — A fiúk is. — De a fiúk erősebbek. — A lányok meg szebbek. — A fiúk viszont okosabbak. — A lányokat ez egyáltalán nem érdekli. — A lányokat semmi sem érdekli, csak a szerelmeskedés. — A fiúkat meg csak a nők. — A nőket meg csak a férfiak. — A férfiakban meg nincsen érzés. — De van, tudd meg, mert az én bátyám is szerelmes. — Az én nővérem viszont a földrajztanárába szerelmes. — A gimnáziumiba? — Abba. Teljesen. — És te melyikbe? % — Semelyikbe. — A dirihelyettesbe sem? — Abba sajnos nem lehet. — Mert öreg? — Mert lapátfüle van. — És aztán? — És aztán felesége is van. — És őt nem izgatja, hogy a krapeknak lapátfüle van? — Tudod, ez az, amit nem értek. — Pedig egyszerű. A feleségének meg biztosan még lapátabb füle van. Akora, mint egy elefántnak. Biztosan ezért nem hozza sosem az évnyitóra. — Biztos. — Egyáltalán nem biztos, de lehet. — De jó, hogy nekünk nincsen akkora fülünk, mint a dirihelyet, tes feleségének. Remélem, nem is fog megnőni akkorára. — Másunk nő meg. A fülünk már ki van fejlődve. A bátyámé se nő már évek óta. — És igazi szerelme van a bátyádnak? — Azt elhiszem! — Le is tudod rajzolni? — Nem. Elvből nem rajzolok lányokat, érted? — Akkor rajzold le a bátyád! — Te meg a nővéredet, jó? Lerajzolták őket egymás mellé. Egy meztelen nőt és egy meztelen férfit, Köréjük fákat, virágokat, patakokat, hegyeket, ugra- bugra állatokat és nagy-nagy csöndet. — Szép — mondta a kisfiú. — Szépek — mondta a kislány. Heverő látom, mert nem merek elmenni hazulról. Hátha jössz. Hátha éppen akkor jössz. — Mennem kell. Gyere, zuhanyozzunk. — És elfelejtem azt is, hogy nem ismerlek. Hogy egy vadidegent szeretek annyira, hogy odaadom neki az ágyamat, magamat, mindenemet. A reményeimet. És néha elfelejtem, hogy nem szeretsz. Pedig tudom, hogy nem szeretsz. — Dehogynem szeretlek. Szeretlek. — És nem azért nem szeretsz, mert nem akarsz, nem. Hanem azért, mert képtelen vagy szeretni. Nincs meg benned ez az érzés. Kész, slussz-passz. Nincs, Van, aki énekelni nem tud, van, aki rajzolni nem. Te meg szeretni vagy képtelen. Tudtam, tudom már régen. Csak azt hittem, én leszek az, aki megváltoztat. — Mi van veled? Sokat ittál? — És tudom azt is, hogy igazat mondtál az előbb. Hogy halott vagy. Hogy elvesztetted magad. Tudom, mert ismerlek, és mégis idegen vagy. Vagy talán épp ezért vagy idegen...? Hogy csinálod? Mondd, hogy csinálod?! — Rosszabb vagy a feleségemnél. — No. Először hasonlítasz össze vele. Kíváncsivá tettél, folytasd. — Hagyjuk... de most már tényleg mennem kell. Jössz zuhanyozná? ..............Mért nem felelsz? — Szeretlek. — Én is. — Nem igaz. Ha szeretnél, Ittmaradnál velem. Ha szeretnél, nem csak velük lennél lelkiismeretes. Nem csak velük törődnél, nem rohannál folyton... még egyszer sem aludtál nálam. — Tudtad, tudtad a kezdet kezdetétől, hogy nős vagyok. — Igen. Te nem hazudsz. Te azzal áltatod magad, azzal hazudsz, hogy igazat mondasz. Hogy megmondod, nős vagy, aztán a te szó- használatoddal ágyesz-bugyesz, probléma egy szál se, te igaz maradtál. Holott csak éppen a felelősséget nem vállaltad el. Holott csak éppen azért sem vállalsz felelősséget, amihez pedig nekem semmi közöm. — Mit akarsz? — Nem sokat. Maradj velem. Maradj itt ma éjszakára. — Ezek után? — Éppenhogy ezek után. Mert ha ezek után elmész, ne gyere soha többet. — Nem jövök soha többet. — Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Gyenge vagy még ehhez is. Lázadsz a lázadás, kitörsz a kitörés ellen. Inkább a biztonság, igaz? Majd csak akad valaki... — Mindig akadt valaki. — És még buta is vagy. önző, nagyképű és buta. Küldök üdvözlő- kártyát a házassági évfordulódra ... — Te meg szemét vagy. Zuhanyozunk? — Én majd igen, te itt soha többé. Öltözz és takarodj. — Füledet a fülemre szorítottad, hallgattad. Szemedet a szememre szorítottad, nézted. Szádat a számra szorítottad: szerettél ? — Szerettelek. És most menj. Szia ... — És most megyek, mert Itt a vége, és mert mindig jó tudni, hol van valaminek a vége. És mert ri- pacskodva könnyebb elmenni. Szia. Falusi élet Gy. Vad Erzsébet alkotása Előd László versei: Úton Tobozába Értsd meg a kort, ha benne akarsz élni! Nem lehetsz dón kihót, és szancsó sem fog mindig elkísérnil Malmot ha látsz, csak sarkantyúzd lovad! dulszineád, a szép tobozól, másokkal mulat... Malom a világ? vagy őrtorony világit? szűzföldeken lépünk? vagy más is járt itt? Menj, és győzz vagy hagyd ott a fogad! Megálld a próbát — Gondolkozz! csak ne gyanúsan sokat. Suhanó nyár. Margaréták illeg a lány. billeg a lány, táncol a melle, hozza a nyár, viszi a nyár, táncos a kedve, csípője ring — két árva madár: repdes s melle szállj, te madár, ikermadár két tenyeremre, forró a nyár, tüzes a nyár, bő szerelemre érik idő —> ring ez a lány, száll ez a lány, táncol a melle Ha már bicegősen, há már kótyagosan, ha már eszelősen, ha már jóllakottan... A sok jó lakoma, ha már csömörré vált, indulnod kell vissza, szedd össze sátorfád! Menj csak bicegősen, lódulj kótyagosan, nevess eszelősen — Majd kijózanodottan megtorpan tőled a szél: hajad loboncát nem tépi már. Lassú esöcske szemerkél. Villámot ad-e? Ad-e még záport az ég? S akitől gyönyörré válik a társas félelem? Arcára mókás grimaszokat ráncol-e még a Hold? Amikor margaréták dőlnek a melledre részegen ... Pintér Lajosi Hegyi ének Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva a csillagos ég is: a Tejút csillogó vaslánc, vaspánt. Fekszem a fekete ég alatt hason. Fekszem a réten, füvek testvére, két könyéken, nézem, ahogy a repülő gépek, sugárzó szitakötők vagy a szárnyanött, mérgezett kések szállnak a fejem fölött az égen. fekszem a füvön, fönn a hegyen, fönn a margarétás réten. Füvek testvére, támaszkodom: szétvert arcom, szétvert öklöm vermében rejtőzködik el mélyen. Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva a csillagos ég is: a Tejút csillogó vaslánc, vaspánt. Fekszem a fekete ég alatt hason. Májusi éjszaka. Virágot bont: gyertyáit gyújtja a gesztenyefa. nézem. Virágzó gesztenyék: fények, remények. Katona Judit: Szapphó ; Miként a szülő nő vajúdik, — úgy kell verset írnom, ahogy zaj nesszé csöndesül, — úgy kell verset írnom, ahogy várandós nő teszi: kezét hasához emeli apró rúgást tapintva. Mint aki bűnét vetkezi, — úgy kell verset írnom, szisszenve, félve, fájva, lobogva s lassan égve is, erőt, irgalmat esdekelve ha ép a csönd s ha eltörött. Áldott az asszonyok között, aki szívében verset hordhat, ha eleven szót szttl is. ha holtat, s ha kínnal ír reményt viselve örömre, dühre és haragra kel értetek. Csillaga fénye csalja magasba, löki mélybe, 8 legyen áldott, ha igy akarta. i
