Pest Megyei Hírlap, 1987. június (31. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
1957. JÚNIUS 6., SZOMBAT PEST MEGYEi Iv^F' • iI« <' MAGAZIN £ íwr:? ji*?' ■ Flamm János: Tiszteletem, Tanár Úr! Azon kevesek közé tartozott Patay Miksa, akiket úgy emleget az utókor: nagy pedagógus egyéniség volt, a szívét is kitette diákjaiért. Ezt vallották róla egykori tanítványai, ma már deres hajú vagy kopaszodó öregdiákok, köztük Vilkovics Oszkár Kossuth-díjas színművész, Fíderin Béla, a neves matematikus, valamint Schwarc Jenő. a külföldön élő hegedűvirtuóz, aki a jeles napra hazalátogatott. Eljött mindenki, aki életben volt, hogy jelen legyen Patay Miksa latin—történelem szakos gimnáziumi tanár Szobrának felavatásán, i Nem volt ez kerek évforduló, születési vagy halálozási időponthoz sem kötődött az ünnepi aktus, mindössze az történt, hogy a kisváros tanácsának erre az évre gyűlt össze annyi pénze, hogy kifizesse a mellszobrot készítő művész honoráriumát. Ami azt illeti, tökéleteset alkotott a szobrász A tanár urat jellegzetes testtartásában örökítette meg Bal hóna alá osztálynaplót szorít, jobb kezével zakóját félretolva mellényzsebébe nyúl úgy, ahogy az évtizedek során az óráira érkezett Családi és tablóképek megtekintése, valamint az egykori diákokkal való meghitt beszélgetések nyomán álmodta bronzba a művész Patay tanár urat. Arcán bölcs derű. megértő mosoly, huncutul összecsípett szem, akár meg is szólalhatna. Vilkovics Oszkár, számos klasszikus magyar dráma főhősének alakítója' vállalkozott az avatóbeszéd megtartására. Tíz óra után néhány perccel beletúrt őszülő hajába, meg- köszötülte torkát és csendet paran- csolóan körbehordozta tekintetét az előcsarnokban összegyűlteken Az első mondatokat még papírlapról olvasta. aztán lekapta szemüvegét és egyre jobban nekihevülve, széles gesztusokkal idézte fel Patay tanár úr életútját. Vilkovics a legjobb alakításaira emlékeztetett:' Bársonyos baritonja végigzengett az aulán, mi- Rént á délf harangzúgáskor melegség és béke töltötte be a hallgatóság szívét Szólt, a gimnáziumi katedrán megélt hosszú évtizedekről, s mint mondotta, túl azon, hogy Patay tanár úr művésze volt hivatásának, a tanórán kívül is mindannyiuk hites barátjának bizonyult. Beszélt a közösen elkövetett diákcsínyekről; a soha vissza nem adott kölcsönökről, amikkel megszorult diákjait segítette ki' pénzzavarukból; bátorságáról, ahogy a vészterhes időkben üldözött tanítványait kimentette a pokolból; és peísze humoráról, rögtönzőképességéről ; hlykor meghökkentő ötleteiről. ahogyan feloldotta az élet nehéz perceinek feszültségét. A hallgatóság együtt lélegzett Vil- koviccsal. aki az apró epizódokból úgy rakta össze Patay tanár úr képét, hogy mindenki azt érezhette, áz öreg tanár ott áll köztük, s arra vár, hogy megkezdhesse óráját Vilkovics beszéde végéhez közeledett, hangja érzelmessé fakult. „Hagy említsek meg végül — mondta — csak egyetlen mozzanatot, aminél semmi sem jellemezhetné jobban a mi drága, szeretett tanárunkat.” Itt rövid hatásszünetet tartott Vilkovics, magasba szegte fejét, mintha röppenő pacsirta útját kémlelné („hiába, ez a Vilkovics mindig megadta a módját!” — súgtak össze diáktársai), majd fátyolos hangon folytatta. „Egy alkalommal, emlékszem. ké«ő tavasz volt, közeledett a matúra Talán ez, talán csak a maihoz hasonló, zsongí- tő napsugár tette, a szokottnál is nagyobb zsivajjal vártuk órájának kezdetét Patay tanár úr belépett az osztályba, s ahogyan máskor is. kivette hóna alól a naplót, letette az asztalra és mellé a zsebóráját De minekünk akkor nem volt elég ez a néhány megszokott fegyelmező mozdulat. Zaioneásunk csak nem hagyott alább Patay tanár úr végignézett, rajtunk, megértőén bólintott, aztán, mint akinek mentőötlete támadt, kigombolta inenvakát. inge mösé nyúlt. kis. ideig keresgélt, maid egyetlen rántással kiténte szívét és az asztalra tette a napló és a zsebóra mellé Döbbent csend támadt az osztályban Ezt a pillanatot kihasználva. a tanár úr megkezdte az óráját,” ' Vilkovics hangja az utolsó szavaknál elakadt, láthatóan a könnyeivel küzdött, de aztán erőt zett magán. ' ;,Az is a történethez tartozik, hogv valamelyikünk, a neve most nem fontos — ahogyan a tanár úr mondaná: norüina sünt odiosa —, egy óvatlan pillanatban elcsente a tanár úr szívét és helyére a táblatörlő spongyát csempészte. Hogy nem vette volna észre a cserét, vagy csak nem akarta elrontani a tréfát, soha nem tudtuk meg Kicsengetéskor eltette óráját, hóna alá szorította a naplót, s végül felmarkolta a spongyát és inge mögé dugva elköszönt ... így tanított... spongyával a szíve helyén még tizenegy évig ..., amíg el nem ragadta . . az oktalan halál.” Vilkovics Oszkár Kossuth-díjas színművész szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Szipogott, krahácsolt, tétován kutatta zsebeit, s hogy hiába, kezének hátával, öklével, akár egy taknyos kisgyerek, tö- rülgette az orrát. Ekkor Patay tanár úr zakója belső zsebéből egy frissen vasalt, dupla- barna-cs'kos férfizsebkendőt vett elő és átnyújtotta Vilkovicsnak. Vilkovics megtörülte szemét, trombitált egy hatalmasat és visszaadta a zsebkendőt. — Hát — fejezte be elcsukló hangon —, ilyen ember ő — és, mint premier után a szerzőre, rámutatott Patay Miksa latin—történelem szakos gimnáziumi tanárra, aki szemét huncutul összecsippentve, szerény mosollyal fogadta az elemi erővel kitörő tapsot. Csanády János: Szabad alatt Szedd a bogyót, az erdei málnát, tüskés szárából fonj koszorút, akaszd a tehenek nyakába, a jámbor, szelíd sugarakra. Miért ragyog a tág mező fölött aranyos bőre kiterítve kankalintól tarka mezőkön, az Ég száll le ránk, s az ég üdve. Lassan, komolyan barangolnak barátaink a barázdákban, megvillan egy barázdabillegető szárnya a sugaras barnában. Rét. szántó békésen megfér a tágasságban: ők a mező, s a pacsirta a magasságban az örök élettel ölelkező. Vízi világ Az iskoláról „... ami különösen szép volt, hogy az iskolát olyan helynek tekinthettem, olyan hellyé iparkodhattam tenni, ahol nem külső bilincsek, hanem valami szellemi szubsztrátum: a tananyag köti össze a bennl evőket. Harmincnegyven ember ül az óra üvegharangja alatt, tanár és tanítvány, s amit behúznak oda, s elpárologtatva megfeledkező leheletükkel egy sajátságos atmoszférává kevernek, az az emberi vívmányok, ismeretek egy parányi, kiemelt része, a szépség egy szemernyi darabja. Mint más elméletkészítők, én is sokat törtem a fejem, hogy lehetne ezekből a kis részletekből azt a világmo- dellt, mellyel az egyén tájékozódik s kapcsolódik a világba, a legcélszerűbben összeállítani; ami azonban édes részegségbe ejtett, amit másokkal is megkívántatni akartam: az az atmoszféra volt. Az volt az igazi óra, amelyen még rászólásra sem kerülhetett sor, az atmoszféra fegyelmezett: amint jó iskolának azt tartom ma is, ahol a nevelés többé-kevésbé durva fogásai helyett ez az észrevétlen, az óraatmoszférákból összeszivárgó fluidum: az iskola légköre nevel.” NÉMETH LÁSZLÓ „Mikor az első órára bementem, és egy dugig telt teremben végignéztem a padokban szorongó diákokon ... akkor és azóta hányszor és hányszor, valami kimondhatatlan melegséget érzek. Ezek a fiatalok tanulni akarnak, ezek a fiatalok hiteleznek nekem, érdeklődő figyelmükkel ajándékoznak meg, ezek a fiatalok a tőlem tanult módszerrel túl akarnak jutni rajtam, megtisztelnek első kétségeikkel, első vitáikkal, ezek a drága fiatalok végül itt hagynak, a fejemre nőnek, elkezdenek tanítani másokat is. engem is, ezek úgy tartoznak hozzám, mint a szülőhöz a gyermek, aki többre viszi apjánál — ezeket én szeretem. S mikor arra is rájöttem, hogy az iskolás padsor és katedra szintkülönbsége csak látszólagos, mert én tanítva, ők tanulva, ugyanazért tanulunk és tanítunk, amikor fölértem becsülettel azt, hogy ugyanakkor, amikor egy iskolás renden belül én vagyok a tanító, de valójában van egy közös tanítónk, hazánk fejlődő társadalmi élete, akkor elértem odáig, hogy már csak a lámpalázam nem múlt el, ha katedrára lépek.” BÓKA LÁSZLÓ „...a magam részéről, s most, a pálya végén nyugodt lélekkel állíthatom, hogy sohase bántam meg kamaszkori elhatározásomat, s a lét megpróbáltatásai között, amelyek főképp a mi időnkben szinte senkit sem kíméltek meg, nemegyszer épp a paiya adott erőt, hitet és vigaszt ahhoz, hogy nyugodtan s önérzettel várjam a jobb idők hajnaiodasát. A hivatás szempontjából, a hivatás, a jól felfogott hivatás eredményeképpen úgy érzem, nem szűkült horizont vár ram hátralévő éveimben, mert hisz a pálya arra tanít, hogy semmit, ami emberi, ne tartsunk magunktól idegennek. A fiatalság szempontjából talán sikerült továbbadnom, bármily gyengén s bármily töredékesen, amit az elődöktől kaptam, s amit a magam élményeivel s tapasztalásaival megnöveltettem. S végül, a magam szempontjából hálával és szeretettel gondolok a tanítványokra, akiknek jókedve, rokonszenve, figyelme es fiatalsága százszorosán megjutalmazott minden értük es velük való munkámért és fáradozásomért, s ha még egyszer újrakezdhetném, megint csak azért küzdenék, hogy igazán megérdemeljem a rám bízott fiatalok barátságát, mosolyát és jó emlékezetét ...” GYERGYA1 ALBERT Csukás István: Míg épült a ház Míg épült a ház, izmosodtam én is, egy-két hét után már versenyt dobáltam a téglát a kőművesekkel, gerendát emeltem, cementes zsákot cipeltem, jól kiégve az izomláz kohójában, erős férfi lettem az erős férfiak között, nagyevő, nagyivó, két lábon biztosan állva, miként azt kell is, megszűntek nyavalyáim, nyavalygásaim elsompolyogtak, bőröm derűsen " kitöltve jártam már a testemre szabott világban, pontosan tudva a helyemet; ahogy épült a ház, vele épült a lélek. Bálványok Durkó Gábor ra\zai Somogyi Tóth. Sándor: A szobor A közgondolkodás sajátságos szobrot őriz a tanár alakjáról. Ércből való szobor, természetesen, arcán patetikus hit, áldozattudat, kozmoszba meredő tekintet, finom, etikus kézmozdulat — a legnagyobb eszmékre figyelmeztető! — a figurát nosztalgikus hála légköre veszi körül — és egy kicsike, alig leplezett sajnálat. Körülötte mellékalakok, persze, a hálás tanítványok fő típusai. Nehéz hivatás, hálátlan, de gyönyörű hivatás! így van. Nem kételkedem: a közvélemény nagyjából hiteles szobrot faragott a pedagógusról. Gyakran elnézegetem az emlékművet, számomra különösen ismerős vonások elevenednek meg az arcon-alakon, hisz gyermekemlékeim, tanártársaim mozdulatai, saját tanári tapasztalataim formálták. De mondhatom, ez a szobor néha meglehetősen profánul viselkedik. Kilép patetikus helyzetéből, rám hunyorog, legyint, jelentőségteljesen rápislog a mellékalakokra, különös büszkeség árad a szemeiből, visszautasítva a sajnálatot, sőt a hálát is. Nem ütközöm meg rajta. így teljes. így igaz a szobor. S a rejtelem talán megfogalmazható: a pedagógus — az igazi — oly tömérdek kincset talál örömből, tapasztalásból, lélekismeretből. hogy az önmagában is indokolja a kívülálló száma-a sokszor érthetetlen büszkeséget. De ez még nem minden. Az iskolában drámai küzdelem folyik A célok Hatalmasak. Az idő mindig kritikus. A tanítva tanulás sajátságos viszonyában életre szóló diszpozíciók fejlődnek (vagy nem fejlődnek), mint például: a tudás beépítése az egyéniségbe égvén és közösség harmóniája, E célok nagyságából következik a harc kockázata, a drámai alternatíva kiteljesedése vagy a kudarca, S a pedagógus nem néző, hanem küzdőtárs és — kár lenne tagadni — néha olyasféle hatalom is adatik a kezébe, aminő a görög drámában az isteneknek A gondola*- indítás hatalma, például, vagy a morális-érzelmi fogékonyság fölébresztése És aztán: e drámai küzdelemben igazán és leplezetlenül kirajzolódik az emberarc — a sok ezer zsenge gyerekábrázat valószí- nűtlenül gazdag lehetőségeiből. Szándékosan kanvarítottam ide e szót. Nyolc esztendeig tanítottam az Attila utcai iskolában, s ez az idő szerves része immár az iskola történetének. És fordítva: az iskola történetéből nyolc év belenőtt az én sorsomba. Dolgozik az emlékezet, az évek órákra, iskolai órákra bomlanak, az órák a küzdelem és kutatás perceire, s a percekben ott zsúfolódik az öröm és a bánat, a rátalá- lás izgalma, a fölismerés szenvedélye, humoros és riasztó találkozások a gyerekpszichével. Eleinte talán csak pedagógiai közhelyekre leltem, de az egyszerű tapasztalatoknak is lehetnek súlyos konzekvenciái. Amikor például rájöttem, hogy az irónia veszedelmes fegyver a tanár kezében. Rájöttem, hogy csak ritkán szabad definíciókkal dolgozni. Amikor tapasztaltam, hogy a gyerek érzi a saját aránytévesztéseit, s ilyenkor önérzetét sérti a didaktikus hang. Sorolhatnám százával. Minek tagadnám. Én tanári működésem idején tudatosan és ravaszul figyeltem, mint a pók, lestem a zsákmányt, gyűjtöttem a pszichés alakzatokat. S hogy egy példát mondjak: eléggé korán észrevettem azt a jelenséget, amit ma akcelerá- ciónak neveznek, E megfigyelésből aztán később „lett is valami” — ahogyan mondani szokták. Mindenesetre a kritikusok fölényes vállve- regetéssel szokták emlegetni pedagógusmúltamat. Mit csináljak? A gyerekmodel] teljessége tárgyában szükség lesz még egy-két vitára... Merő utilitarizmusból figyeltem volna a gyerekeket? Egyet tudok csak mentségemre mondani: szerettem őket. Érdekeltek. Azért mondom múlt időben, mert már nem vagyok köztük. Emlékeket is lehet szeretni, persze. De az nem az igazi. Különben minden pedagógus céltudatosan figyel — valaminő bölcsességet gyűjt —, s a legtöbben fsl is használják. Elméletben, irodalomban — avagy gyakorlatiasan: viszonyalakításra, vagy egyszerűen, hogy módszereiket finomítsák. A tanár szobrához nagyon !g hozzátartozik a bölcsesség akarása. Ezért van az, hogy olykor kilép patetikus helyzetéből, hunyorog, és visszamutat egy útra, vagy talán csak egy kicsi ösvényre, amelyet ő derített föl, és ő ismer — egyedül. A
