Pest Megyei Hírlap, 1987. június (31. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
1987. JÜNIUS 27., SZOMBAT Strict u MAGAZIN . .. -j.' , .íV-Av Csuka Zoltán Karadzic-fordításairól Kétszáz éve született Vük Karadzic J^r étszáz éve született Vük Stevanovic Karadzié, ff a szerb kultúra kimagasló alakja, az encik- I \ lopédikus ' műveltségű nyelvész, néprajzku- I \ tató. Nevéhez fűződik a szerb nyelvtan és helyesírás megreformálása, és ő volt az első szerb szótár készítője is. Karadzic életműve kapcsolódik a magyar kultúrához is. Székács József 1836-ban megjelent Szerb népdalok és hősregék című fordításkötete Karadzic gyűjtéséből a délszláv költészet 123 gyöngyszemét tette közkinccsé magyarul. A könyv megjelenésének 150. évfordulóján az újvidéki Fórum Könyvkiadó hasonmás kiadásban ismét megjelentette a gyűjteményt Szeli István és Vujicsics Sztoján köteteivel. KaA Délvidéki Szemle 1944. évi 1. számában a magyarországi szerb irodalomról készített összefoglaló ismertetőjében Székács Józsefre, Vit- kovics Mihályra és Margalits Edére hivatkozva azon kesereg Csuka Zoltán: „Milyen kár, hogy a szerb nép- költészet iránt magyar irodalmi körökben csak fél évszázados időközökben lobban fel az érdeklődés lángja..Ügy tűnik, ettől az utóbbi évtizedek sem tértek el, mégis megértéssel nyugtázhatjuk, hogy nem nőnek föl nemzedékek anélkül, hogy egy-egv jelentős balladafordítással, gyűjteményes kötettel ne gazdagodnánk. így volt ez négy évtizeddel ezelőtt is, amikor Délszláv népballadák címen a Faust Könyvkiadónál megjelentek Csuka Zoltán balladafordításai, a könyv címlapján föltüntetve (mintegy a hitelességet, az igényességet hangsúlyozva), hogy „Vük Sztevan Karadzsics eredeti népdalgyűjtéséből”. Amikor a pacifista Csuka 1944- bea —szavával élve — önkén- tcsi.rp nie tőségben Érdligeten hozzá- fógíítt-a. balladák fordításához, a közelben még ágyúlövések váltották egymást, és csak a megszállottak hittek újra a sorsközösségben. S eközben Csuka számára nincs „aktuálisabb” tennivaló, mint a balladafordítások: rábízza magát a történelmi anyag időtlenségére. Pedig lapszerkesztői, költői és műfordítói énjéből az utóbbiból mutatta a legkevesebbet. hiszen ezt megelőzően psnk Todor Manoilovic: A centrifugális táncos című misztériuma és Milos Crnjanski: örökös vándorlásának e'ső része jelent meg könw alakban. S bár Csuka mindig is kiemelte művei közül a szám szerint harminc fordítást tartalmazó könyvet, mégis ez csuoán rövid szakaszát öleli fel pályájának. A kötet .elkészültéig mindössze három publikációról tudunk: az Iván huszár és Avrám földesúr szerb népdal megjelöléssel (Láthatár 1940/ 12. sz.), a Milics zászlós házassága utalva Karadzié gyűjtésére horvát népballadaként (Kalangya 1944/5. sz.), és A rigómezei lány délszláv népballadaként (Sorsunk 1945 1—2. sz.) jelent meg. Utána tovább dolga-, zott e műfajban: később Karadzic gyűjtéséből tette közzé a Vén Vu- jadint, valamint a Ha a kedves messzire van, és A lány és a tündér címűeket, utóbbi kettőt mint bos- nyák virágénekeket. Ma már csak feltételezésekbe bocsátkozhatnánk, ha e fordítások megjelenési helyét, a rövid lélegzetű Déli Csillag perspektivikus vállalkozását idézzük, de a folyóirat utolsónak megjelent két számában olvasható A Jaksityok osztozkodása, és a karácsonyi délszláv népdalokból és koledákból összeállított ciklus tíz verse, szintén Csuka tolmácsolásában. A Déli Csillagnak alig több mint egy teljes évfolyama jelent meg 1947—48-ban, így a már hivatkozott fordításokon kívül meg kell említenünk a lap másodikként megjelent számát, amelynek címlapján látható a nép- da! gyűjtő Karadzié arcmása. Már az eddigiekből is kitűnik, hogy Csuka a köteteimtől eltérően nem csak balladákat, énekeket fordított. Hadrovics László epikus énekmondást említ. Angyal Endre megítélése szerint a legtöbb költemény voltaképpen kis eposz, s ezek a délszláv eposzok lépten-nyomon elárulják, hogy részesei a mediterrán kultúrkörnek. Csuka fordításairól szólva mindenképp pozitívumként keli értékelnünk, hogy Székács József és Margalits Ede munkáinak ismeretében nem azok „jobbítására” törekedett, hanem új anyag átültetésére vállalkozott. A Székács-kötettel három azonossági pontot találunk. Ezek A rigómezei lány, a Král- jevics Márkó halála és a Hasszán aga felesége; ugyanakkor Margalits harmincegy fordításával ellentétben a Králjevics-ciklusból csupán kettőt fordított, a Králjevics Márkó és Kosztandin bég, és a Králjevics Márkó halála címűeket. Csuka fordításai akkor születtek, amikor a két nép, de különösen a magyarok újabb és újabb fogódzót kerestek dél felé. A Csuka által többször is hangoztatott egy égbolt, és a jószomszédság, a közös események és a közös, de ki nem sajátított hősök és hősiességek parttalanná tették — vagy fogalmazzunk úgy, hogy —, egy mederbe terelték múltunkat. Szeli István közelmúltban megjelent tanulmányában úgy ítéli meg Csuka vállalkozását, mint aki „kiváló stílusérzékkel, nagy készültséggel, enyhén archaizált alakzatokkal, a szókészlet gondos megszűrésével, a forma jó ismeretében oldja meg feladatát, de mindvégig a stilizálás tetten érhető jegyeivel”. Idézzünk Ortutay Gyula korabeli kritikájából, aki nem nyelvészeti szempontból értékelte azokat, hanem a balladát mint műfajon belüli egységet részesítette előnyben: „Csuka nem könnyed fordító, van benne valami darabosság, rögösség, ami ez alkalommal szinte nem is hiba: érzékelteti a délszláv balladák sűrű pompáját, komor hanglejtését, fenyegető súlyosságát, a jókedv színein átütő keménységet és mord erőt.” Miért fontos mindezt külön is kiemelnünk? Azért, mert Csuka egyetlen saját sorát sem ültette e balladákba. Lehet, hogy nem minden sora, nem minden megfogalmaradzic munkássága hatással volt a Buda környéki rácok kultúrájára, így többek között a Szentendrén született és tevékenykedett Jákov Ignjatovic írói működésére is. Vük Karadzié jelentőségére mutat az is, hogy az évfordulót az UNESCO fölvette a világévfordulók sorába. Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia székhazában június 3—4-én rendeztek tudományos tanácskozást hazai és jugoszláviai irodalmárok részvételével. Itt hangzott el az alábbiakban — rövidítve — megjelenő írás is. Karadzié szobrát — amely Nebojsa Mitric alkotása — az egykori budai „rác városban’’, a Tabánban állították föl, a Szarvas téren. zása telitalálat, de a „szabad versen” nevelkedett költőnek mindenképpen próbatétel volt e munka, a deszete- rac szabályaihoz Való szigorú ragaszkodás. Csuka költészetét többször is jellemezték már összefoglalóan; ekkor a költői alázat mellett egy számára idegen érzés megjelenítésével is küzd, hiszen alig van ballada halál és vérontás, tragédia nélkül. Szembetűnő és érthető is az a hangulatában eltérő válogatás, amellyel a Csillagpor című jugoszláv lírai antológiában találkozunk. A fordító vallomása sajnálatos módon nem utal Karadzic gyűjtésére. A már ismerteken kívül tizenhárom újabb fordítást jelentet meg a gyűjteményben, amelyek közül ismét csak kettő mutat azonosságot, illetve rokonságot Székács fordításaival. Az egyik vers, a Hunyadi János és Jé- la özvegyasszony megjelent Kiss Károly tolmácsolásában is a Hunyadi énekek gyűjteményben. E versnek három fordítása teljes tartalmi hűséget mutat, az eltérés nem több, mint ami a fordítók alkati-költői vénájából ered. Lényegesen szembetűnőbb a különbség a másik vers esetében: Rossz szokás (Székács József) Sólyom repül Szai*ajevón átal (Csuka Zoltán) Székács fordítása egybefüggően 19 sor, Csukáé (6+3+6) 15 sor. Az első -kiíenofóiem? sor különbségei jelen esetben kevésbé fontosak a vers második feléhez képest. Székács hasonlatában a Szekfű özvegyet a kopott arany, a Rózsa lánykát az újonnan vert ezüst váltja föl. Ugyanaz a második esetben az öz- vegy=víz, lány=bor párban jelentkezik, s a választás sem egyezik, bár az újabb fordításból erre csak a következmény fokozásából, mintegy a rábeszélésből következtethetünk. S ha Csuka fordítását is teljes versnek fogadjuk el, a lényegesebb eltérés mégsem abban van, hogy Székács sólyma mást forgat a fejében, mivel a vers varázsa a pluszsorokban rejlik. Abban a kérdésként föltett átokban, amely kibillenti a verset az andalító képzelgésből, s történetté gazdagítja a konfliktust. Ugyanennél a versnél (az első sor megismétlése helyett) a cím aforizmaszerű bölcsességre utaló megállapítás, — mintegy visz- szájára fordítva a sugalmazott mondanivalót — s ez teszi azonossá a két vers végső kicsengését. A Délszláv népballadák és a Csillagpor megjelenése között negyed század telt el. Csuka életművéből — mennyiségileg — csak egy vékony szeletet jelent e félszáz népköltészeti alkotás átültetése, melyeket Hadrovics László a magyar nyelv virtuóz kezelésével történt hű tolmácsolásként jellemez. A „mennyiséget” azonban pontosítanunk kell, mert mindazoknak a történelmi regényeknek a miliőjében, amelyek átültetése nevéhez fűződik, ott vannak ezek a balladák is. HARMAT BÉLA Victor Tulbure: A szép lány Mint friss harmat a még le nem szedett gyümölcsön, akár a rét ma sarjadó virága, zsenge, szűz, — járása, mint a víz folyása sima völgyön, kivarrt ingvállán bukdosó galamb lepkéket űz. Mezítelen léptére a mák lángolva rebben, dústerhű ág fordul felé, amerre útja visz. Elveszti halk lélegzetét a szél a berken ... Utána fordítják fejük a szép virágok is. (Fodor András fordítása) Benyo Vend iásrajza Budakázi István: Az oszlopok menetelnek A kisfiú a nagymamával ment a járdán. Mögöttük az édesanyja és Béla bácsi. Béla bácsi már hónapok óta járt hozzájuk, eleinte csak ritkán, de újabban már ott is lakott. Mióta apa nem jár haza, ő a férfi a háznál. A nagymama nem szerette Béla bácsit. Hallotta, amikor veszekedve mondta az anyjának: — Nem szégyellsz összeállni egy cigánnyal? Anya védekezett, hogy jóember, mert azt is mondta, hogy nem részeges, mint apa volt. A kisfiú nehezen barátkozott meg Béla bácsival. Mindig összehasonlította apával, aki játszott vele. a térdére ültette. Csokoládét most is kap, de ezeknek sokkal másabb az íze. Amit apa hozott, az édesebb volt, kívánatosabb. Most a városban voltak, valamilyen hivatalban. Ügy értette, hogy Béla bácsi és édesanya összeházasodnak. Ö a nagymamával egy másik szobában volt. Látta nagyanyja arcán a dühöt, a haragot. Most hazafelé mentek. Az úton velük szembe alig-alig jöttek. Az őszi napsugár a kisfiú arcába világított szelídmelegen. A szeme káprázott. Egy- egy szembejövő férfiban mintha apát látta volna. Ám kiderült, hogy ez csak a fény játéka. Újra lecsukta a szemét. Most világosan látta apát, magas, szép alakját, s a hangját is hallotta. Ekkor iszonyú fájdalmat érzett az arcán, ütést. Egy betonoszlop állt előtte, annak gyalogolt neki. Arcát elöntötte a vér. Felordított. A nagyanyja ekkor megfordult, s látva a történteket, segítség helyett a kisfiúnak esett, s csak verte, verte. A kisfiú elterült a földön. A nagyanyja fölemelte, és ismét verni kezdte. Ekkor szólalt meg Béla bácsi: — Ne tessék ütni a gyereket, anyuka! Nem tehet róla. Biztosan elgondolkodott. Ám az idősödő asszonyt nem győzte meg, sőt az még dühösebb lett, s ezt mondta: — A fene egye meg a bamba kölykét! Nézzen maga elé, ha az utcán megy. Ne menjen neki az oszlopnak! S újra ütni kezdte a kisfiút, nem törődve azzal, hogy annak már orrából-szájából dől a vér. A kisfiú ordított addig, de egyszerre elcsendesedett. Már összeszorított fogakkal tűrte a verést. Azt még látta, hogy édesanyja lép feléje tétován, mint aki nem akar, nem mer beleszólni a csetepatéba. Hirtelen nagy fényességet látott, s mielőtt sötét lett volna minden a szeme előtt, hangosan felkiáltott: Apa! Rossz szokás Száll a’ sólyom Sarajevo táján, Hús árnyékot kémlel hol hűsöljön. Sarajevo közepén fényűt lel, A’ fényűnek alján hűs vizecske, A' víz mellett Szekfű őzvegyecskc, Szekfű özvegy ’s szelíd Rózsa lányka. Forgathatja a’ sólyom fejében. Kit csókoljon. Szekfű özvegyecskét, Vagy csókolja Rózsa lányt, szelídet. Gondol, gondol, mindig egyre gondol, Végre ekkép szólal meg magában: „Jobb az arany ha kicsinyt kopott is Mint ezüst, bár újonnan verett is.” ’S megcsókolta Szekfű özvegyecskét. — Rózsa lányka szörnyen szitkozódik: „Sarajevo bimbózz ’s ne gyümölcsözz: Mért szenvedsz olly rűt szokást magadban. Hogy legénycsók özvegyekre szálljon ’S vének’ csókja szép szüzekre szálljon?” (Székács József) Sólyom repül Szarajevón átal Sólyom repül Szarajevón átal, lombot keres, ahol hűsölhessen. Talál is egy árnyas, szép fenyőfát, a fa alatt leterített dolmányt. Ott ül rajta Szumbul, a szép özvegy, inellette meg Ruzsica leányzó. Meg is fordul a sólyom fejében: kit szeressen — a szép özvegyasszonyt, avagy inkább Ruzsica leányzót? A hegycsúcsról akkor kiáltás szólt: „Ó, te szegény, szürke hegyi sólyom! Vizet iszol, ha özvegyet csókolsz, de bort iszol, ha szép leányt csókolsz. Bortól lesz a lány arca pirosabb, lány oldalán a szív mámorosabb.” (Csuka Zoltán)
