Pest Megyei Hírlap, 1987. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-25 / 148. szám

1981. JÚNIUS 25., CSÜTÖRTÖK Karinthy Frigyesre emlékeztek Karinthy Frigyes író, költő, kritikus, műfordító, humoris­ta születésének 100. évfordu­lója alkalmából szerdán ko- szorúzási ünnepséget rendez­tek a Mező Imre úti temető­ben. Sírján koszorút helyez­tek el a Művelődési Miniszté­rium, a Magyar Írók Szövet­sége, a Petőfi Irodalmi Mú­zeum, a Magyar Irodalomtör­téneti Társaság képviselői, valamint családjának tagjai. A Magyar Rádió elnöksége ebben az' esztendőben — a rádió kabaréműsoraiban nyúj­tott többéves, kiemelkedő te­vékenységéért — Karinthy Ferencet jutalmazta a Karin­thy Frigyes-emlékgyűrűvel. A gyűrűt szerdán a Magyar Rá­dió székházában Hárs István, a rádió elnöke adta át. Elsők két tantárgyból Kis gimnázium — nagy eredmények Sokan emlékeznek vissza szeretettel egykori iskoláikra, amelyek nem csupán ismeret- anyagot, hanem egy életre szóló útmutatást adtak. Egy fiatal gimnázium vágya mi más lehetne, mint hogy ők is bekerüljenek a híres alma materek közé? De az ide ve­zető út nehéz, sok és fárad­ságos munkába kerül. Az ered­ményeket leginkább a tanul­mányi színvonal alapján lehet lemérni. A dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium diákjai im­már évek óta rendszeresen el­jutnak a középiskolai tanul­mányi versenyek országos döntőibe. Idén Katona Katalin földrajzból és Pugymer Csaba orosz nyelvből országos első lett. Ehhez a sikerhez kellett az iskola vezetőségének támo­A Hincz-gyűjtemény kamaratermében Nádler István grafikái Nádler István festőművész a' Hincz-gyűjtemény kamarater­mében legújabb grafikáit mu­tatta be. A műveken ugyan­annak a motívumnak külön­böző változatai szerepelnek. Ez az ismétlődő motívum nem azonosítható biztosan a tár­gyi világ egyetlen jelenségével sem, de felidézi az alkotó egyik korai művéből ismert Niké alakját vagy a más mun­kákon megjelenő madár-, szi­rom-, illetve háromszögmotí­vumát. Valamennyinek jel­lemzője, hogy felfelé törő erőt sugároznak. Elvonatkoztatott élmények Niké még a győzelem által felfelé emelkedő figurát je­leníti meg, a madár a fölül­emelkedni tudás állapotából adódó rálátásnak, az össze­függések megértésének, a biz­tosabb tájékozódás lehetőségé­nek a nyugalmát és örömét jelzi. A háromszögmotívum egészen elvonatkoztatott for­mában ad kifejezést a Niké vagy a madár alakjában már megjelent élményeknek. Nád­ler valamennyi alkotásán a fölfelé törekvés mint folya­mat. mint mozgás jelenik meg; szemben a föntlét kimereví­tett képével. Az elvonatkoztatással, az absztrakcióval ugyanazt a műveletet végezte el élményei, tapasztalatai megjelenítésében, amelyet a mikroszkóppal vagy kémcsővel dolgozó tudós, il­letve a térképkészítő tesz: va­lamely valóságdarabot kiemel eredeti összefüggésrendszeré­ből és ezáltal — felnagyítva vagy lekicsinyítve, esetleg más összefüggésrendszerbe he­lyezve — jobban megismer­hetővé válik annak természe­te. A kiállított grafikák egy része fehér alapon egyetlen fekete vonallal jelölt konst­rukciót mutat: a biztos tájéko­zódást adó egyszerűség vi­lágáét a maga elvontságában. Az alkotások másik csoportja ezzel szemben élénken lükte­tő színfoltokból épül fel. A fehéren feketék nyugalma után mozgalmasságot, belső feszültséget érzékeltetnek. Va­lamennyi mű jellemzője, hogy azokon az egyértelműséget, s ezért biztonságot is adó sza­bályos geometriai formák lí­raivá, szabálytalanná alakítva jelennek meg: amint az az emberi természetünk, értel­münk és érzelmeink által is meghatározott. A fehéren fe­kete grafikák a valamire rá­tekinteni tudásból adódó bel­ső nyugalmat, biztonságot su­gallják. Világuk a szilárd ér­tékrenden nyugvó biztos tá­jékozódásé. Ám Nádler műveinek má­sik csoportja jelzi, hogy az embert nem elégíti ki az egy elért nyugalmi helyzetben va­ló megragadás, az ebbe tör­ténő görcsös kapaszkodás. Az ember önteremtése folyamat, amelyet szakadatlanul új ér­tékek teremtésének és meg­szilárdításának igénye moz­gat. S ha ennek a folyamat­nak egy-egy állomásán betel- jesültséget érezhetünk is, vég­leges megelégedettséget so­hasem. Ezt jelzik az élénken lüktető színfoltokból felépülő művek. Világuk csupa rejtély, megfoghatatlanság, többféle lehetőséget jelző, választást engedő. Az alakulás is állapot Nádler István munkáiról szólva meg kell említeni azt is, hogy a festőművész pá­lyájának minden szakaszán megjelenő motívum a Mále- vics-interpretáció. Az alkotó ezzel azt is jelzi, hogy eszté­tikai rendszerét, művészi ma­gatartását a málevicsi alapál­lás döntően meghatározta. Eb­ből kiindulva, ezt továbbfej­lesztve alakítja a maga élmé­nyei alapján saját képi vilá­gát. Amíg a festmények már befejezettséget sugalló álla­potokat rögzítenek, addig a grafikák ezek alakulásának fo­lyamatát érzékeltetik: nem téve értékbeli különbséget maga az alakulás és az ered­ményeként létrejött állapot között. Bakonyvári M. Ágnes Folytatják az ásatásokat Gorsiumból Föveny lett Folytatódnak az ásatások Tác mellett, a római kori Gorsium területén. A még nem ismert korai temetőket igyekeznek felderíteni és a városfalakat. A római katonák által 46—49-ben alapított városka feltárása során az utóbbi há­rom évtizedben több százezer, a település történetét, a falai között élők életmódját bizonyí­tó kisebb-nagyobb lelet került elő: paloták, fürdők, szenté­lyek, középületek maradvá­nyait bontották ki a régészek. A szántóföldek alátt rejtőző római kori romok azonban még évtizedekig munkát ad­nak a szakembereknek. A feltárások eddigi eredmé­nyeiből mind részletesebben bontakozik ki Gorsium histó­riája, kialakulásának, virágzá sának, majd hanyatlásának a története. A Sárvíz partján fekvő katonai tábor először Traianus császár idejében in­dult fejlődésnek, majd a mar komann háborúk rombolásait követően Septimus Severus és fia korában született újjá. Harmadik virágkora Diocletia- nus császár idején volt, a 370-es évekig tartott. Fejlődé­sét az egyre gyakoribb barbár támadások akadályozták ugyan, de megérte a magyar honfoglalást, s Föveny néven egészen a török korig fenn­maradt. A maradványait ku­tató feltárásoknak elsősorban a belső városmag kibontása, valamint a temetők kutatása a célja. gatása, a tanárok felkészült-’ sége és természetesen a diá­kok tudása is. Ingyentáborozás Szabados Miklós igazgató mindig is fokozottan segítette a minőségi munkát. Igyekezett megteremteni a lehetőségeket a differenciált foglalkoztatás­hoz, valamint anyagilag és er­kölcsileg is jutalmazni a ki­emelkedőket. Rendkívül fon­tos, hogy ebben a megbecsü­lésben nemcsak a tanárok, hanem a diákok is részesültek. Ezen túlmenően a nyári szüne­tekben például az orosz nyelv gyakorlóinak második év után belföldi, harmadik után lenin- grádi tanulmányi táborokat szerveztek — méghozzá in­gyen. A tények önmagukért beszélnek: nem volt felesleges a sok pluszenergia. Nagyon szerényen úgy vélte, hogy az idei, kiugró év volt, amihez a szerencse is közrejátszott, de az elmúlt évek adatai is azt bizonyítják, hogy helyűk van a legrangosabb intézmények között. A már említett két tantárgyon kívül még mate­matikából és biológiából értek el kimagasló eredményeket az elmúlt időszakban, de a fel­vételi statisztikáikkal sem kell szégyenkezniük. Csaba is körülbelül ezeket a tényeket sorolhatta fel, ami­kor a döntő egyik feladataként arra a kérdésre kellett oroszul rögtönöznie a választ, hogy miért érdemes ebbe az iskolá­ba járni. Ebből is látszik, hogy az országos döntőn már első­sorban a beszédkészségre, mint a nyelvtanulási folyamat meg­koronázására figyeltek a zsűri­tagok. Csabának ez olyan jól ment, hogy még azt is meg­kérdezték tőle, vajon nincs-e a családban valaki, akinek ez az an-'anyelve. Pedig nincs. Ez a nagyszerű szereplés a fel- készültség és a tudatos munka eredménye. Választott hivatás Igazolódott az a pedagógiai felfogás, hogy a diákok elé konkrét célt kell kitűzni. Ö im­Heti filmtegyzet De fiatalok voltunk! már három éve elhatározta, hogy Moszkvában, a nemzet­közi kapcsolatok iskoláján sze­retne továbbtanulni. Ennek ér­dekében rendszeresen figye­lemmel kíséri a hazai, illetve a szovjet újságokat, folyóira­tokat. Pontosan ismeri az ak­tuális politikai eseményeket. Ahogy ő fogalmazta: választott hivatásának ez természetszerű velejárója. Szereti az irodal­mat, s mégis, ha választani kell, legkedvesebb tantárgya­ként a történelmet jelöli meg. Már most nagyon kulturáltan, kidolgozottan válaszol a kér­désekre: — A feladat megoldása köz­ben a zsűrin semmit sem le­het lemérni. De különben sem az eredményre kell figyelni, hanem a megoldásra. Ha vala­mit rosszul mondok, azt érzé­kelem, a jót nem annyira. Az­az menetközben nem tudtam, hogy milyen esélyeim vannak az esetleges győzelemre. Min­denesetre nagyon jó érzés volt, hogy a tanárom ott állt a há­tam mögött. Számomra szinte elengedhetetlen feltétel ez, mert így nincs olyan nagy szakadék a verseny és a fel­készülés között. Oktathatnák is... A tanár, Skripeczky István is azt hangsúlyozta, hogy első­sorban a légkörre kell felké­szíteni a diákokat. Az első helyezettek között csak árnya­latnyi különbségek; az adott pillanatban a jobb reakció­készség dönt. Ezek a tanulók gyakran már olyan tudásanyag birtokában vannak, amellyel nemhogy tanulásra, de tanítás­ra is nyugodtan vállalkoz­hatnának. Logikus tehát, hogy az órákon is külön kell őket foglalkoztatni, hiszen a töb­biek színvonalát játszva túl­szárnyalják. Ugyanakkor ez a magas szín­vonalú munka egyúttal húzó­erőt is jelent mások számára. A minőségi képzésre fordított idő nem az átlag színvonalá­nak rovására történik. De azt hiszem, hogy a bevezetőben le­írtak ezt már eddig is kellően bizonyították... Szabó Z. Levente ■Tv-figyelő' Ablak - 200. Én nem csil­logni, de szolgálni jöttem — szokás idézni a poétái szava­kat, amelyek most azért kí­vánkoznak ismét a papírra, mert a kétszázadik adásán is túljutott a televízió egyik legnépszerűbb és alighanem leghasznosabb műsora, az Ab­lak. Ahogyan az lenni szokott mostanában: szordínós derű­vel, visszafogottan, önmagára éppen csak egy pici büszke­séggel figyelve jelentkezett. Kedveljük, szeretjük, és hozzá fordulunk örömünk­ben, bánatunkban. Azt per­sze mondám sem kell, hogy ez utóbbi okból halmozódnak inkább azok a segítséget kérő levelek, s ha az ügyeletes stáb fölkerekedik, akkor általában valami köz-, illetőleg magán­életi gubancot igyekszik ki­bogozni. Azt is, hogy miért olyan pocsékul permetezett az a bérelt helikopter, s azt is, hogy tényleg a kőbánya rob- bantgatásai miatt repednek-e sorra a falak Dunabogdány- ban... Nincs tehát kis téma és nagy találat az Ablak számá­ra! Csakis az vezérli ezt a csapatot, hogy jelentsenek, be­mutassanak, visszakérdezze­nek, tehát hogy az ő moz­golódásukra érkezzen meg a segítség. Az olyasféle oltalom pél­dául, mint amilyenben az a két szép budaörsi őstölgy fog részesülni, ahelyett, hogy fű­rész marna beléjük. Mert­hogy még ilyen mentőakciók­ra is hajlandók vállalkozni az ablakosok! Emlékezhetünk: a közelmúltban arról szólt a panasz, hogy ezt a két pom­pás tölgyet el akarják tá­volítani, s lám, mit ér az, ha a rossz hírt nagy sebesen köz­hírré teszik — a gyilkosság elmarad. Helyette éppen az önkéntes természetvédők se­gítsége érkezett meg, akik mint láthattuk, még egy kis háziünnepséget is rendeztek a megmenekítés örömére. Mindezt csak azért idéztük itt fel, hogy lássék: Peták István felelős szerkesztő és számos munkatársa tényleg nem ódzkodik még az ilyen apró szolgálatoktól sem, ha­nem ugrik, közbeszól, segít. Mi mást kívánhatnánk te­hát ennek a közönségszolgála­ti rajnak, mint azt, hogy erő­ben, egészségben és éberségük birtokában érjék majd meg a háromszázadik, a négyszáza­dik, sőt a íélezredik adásukat is. Hétvége. Szintén az élő közvetítések friss izgalma járta át a Hétvége című két­napos monstre műsort. Még az a jó rutin is ott munkán benne, amelyet ennek az or­szágos ide-oda kapcsolásnak a közreműködői már megszerez­tek. A gépezet tehát olajozot­tan működött, s a néző, aki hol ekkor, hói amakkor pis- lantott bele ebbe a képrenge­tegbe, mindig elcsíphetett va­lami váratlant, valami érde­keset. Olyasmit például, mint ami Szilágyi János faggatózá­sa során a popzenészek me­nedzselésének tárgyában ki­derült vagy ami Nagy Sán­dornak. a SZOT titkárának a feleleteit oly közérdekűén fontossá tette, hiszen őt ugyan mi másról, mint a kö­zelgő adóreformról és a várható szociális módosulá­sokról faggatták. Felnőtté érett tehát ez a Hétvége is, s mondják bár gigantomániásnak, túlságosan felpukkasztottnak, azért a néző szívesen nézi, mert min­dig kedvét leli benne. Akácz László Jelenet a De fiatalok voltunk! című szovjet filmből Ez a mai középnemzedék filmje — mondhatjuk a szov­jet rendező, Mihail Belikov al­kotására. A negyven és ötven közöttiekről szól, azokról, akik a háború előtt születtek, s az 50-es évek végén voltak fia­talok. De talán a náluk pár évvel idősebbek is magukénak érezhetik a filmet, amelyben elsősorban a három évtized­del ezelőtti események és szi­tuációk pontos megidézése, az „ötvenes évek” légkörének új­rateremtése az érdekes. Belikov maga is ennek a ge­nerációnak a tagja. Mégsem csak nemzedéki filmet akart készíteni, bár kétségtelen: en­nek a szinte gyerekfővel a há­ború utáni évtizedet megélt évjáratnak van miről mesél­nie. Hiszen gondoljunk csak bele: kicsiny gyermekként él­ték végig a II. világháború éveit, aztán kamasszá csepe­redve a „legszebb” sztálini időket, s erre az időre esett a háború utáni talpra állás ke­mény küzdelme is. Szinte le­gendás távolban vannak már tőlünk ezek az évek, s ha vala­ki netán nosztalgiával tekint vissza* rájuk; már nem i» tu­dunk nagyon tiltakozni — igen, hát igaz, hogy kemény évek voltak azok, de volt vala­mi szépségük is. Ha más nem, mondhatjuk Belikowal, az, hogy fiatalok voltunk (vol­tak) a történet hősei. Me • történet egyébként kis­sé olyan, mint egy akkori, né­miképp sematikus regény meséje. Igaz, hogy a film az enyhülés időszakában játszó­dik, akkor, amikor a szovjet politika szembenéz a múlt hibáival, de azért az egyes em­ber sorsát még a régebbi kötöttségek határozzák meg. A főhősök, Szása, az építész- mérnök és szerelme, Julka él­nének már nyíltabb, kötetle­nebb életet is, de a rendel­kezések, a megkötöttségek még szorosan körülveszik őket. Drámai fordulatot mégsem et­től vesz a sorsuk, hanem attól, hogy Julka — egy még a há­borúban szerzett súlyos sérülés (foszformérgezés) következté­ben leromló szervezetével nem éli túl a szülést. A gyermekük életben marad, de őt, sok év­vel a harcok befejezte után is, elpusztítja a háború. S ta­lán az is, hogy maradék ener­giáit a családteremtés fára­dalmai, hercehurcái, a megél­hetés mindennapi gondjai emésztik fel túlságosan is gyorsan. Ha akarjuk, figyelmeztető hangsúlyokat is kihallhatunk a filmből, de ha akarjuk, azt is mo dhatjuk: túlságosan ér­zelmes, helyenként már-már megmosolyogtató a stílusa. Azt hiszem, mindegyik megállapí­tás igaz. Belikov nem titkolja szándékait: az érzelmekre,^ ható ilmet akart készíteni, s egyben azt is szerette volna, ha a saját nemzedéke is, meg a mai huszonévesek is elgon­dolkoznak, milyen volt az, ami­kor az apáik nemzedéke olyan f.atal volt. Talán lehetne ez a film mélyebben elemző, kemé­nyebben fogalmazó, kevésbé elnéző a hibákkal szemben, le­hetne kevésbé melodramatikus a befejezése is. De feltétlenül érdeme, hogy egy alig tárgyalt időszak problémáiba kíván be­világítani. S érdeme, hogy a két főszereplő (mindketten fő­iskolások), Tarasz Gyenyiszen- ko és Jelena Skurpelo igen jól játszik, szinte úgy, mintha ma­guk is annak idején lettek volna fiatalok. Hubertus-vadászat Nem krimi ez az NDK-beli film, hiszen nem kell semmit sem kiderítenie senkinek: a megtörténő gyilkosság a sze­münk láttára pereg le, elkö­vetője és áldozata ismert, s még a motívumok, az indíté­kok is világosak. Inkább tehát csak amolyan tragikus végki­fej letű történetnek nevezhet­jük a Hans Werner rendez­te, másfél órás filmet. És hogy miért ilyen dramaturgiájú a történet és a film, azt köny- nyen megértjük, ha tudjuk — s a főcím nem is titkolja —, hogy ez a munka egy az NDK televízióban régóta folyó soro­zat része (méghozzá éppen a századik rész!), s a sorozat cí­me: Az államügyészé a szó. Azaz itt olyasfajta filmmel van dolgunk, mint mondjuk a Derrick vagy a Két férfi, egy eset, azzal a különbséggel, hogy a szóban forgó állam­ügyész nem jelenik meg, ha­nem csak „felvezetik” a törté­netet, amelynek a végén való­ban már az államügyészé lesz a szó. hiszen a záró fejezet a bíróságon játszódik majd. A baj viszont ezzel a film­mel, hogy nem eléggé érdekes. Először is: az 50. születésnap­ja körül hirtelen megbolon­duló, azaz egy fiatal nőbe ta­lán az utolsó fellobbanással beleszerető fővadász, Just tör­ténete merő közhely. A titko­lózó szerelmesek, a mindent megtudó feleség, a szerelmesek közti civakodások: sokszor látott, olvasott mozzanatok, s előre kiszámítható, mi tör­ténik a következő jelenetekben Az sem köti le az érdeklő­désünket, hogy Just környeze­te nem örül ennek a kap­csolatnak és szituációnak, az meg, hogy Marianne, Just fele­sége, bosszút forral, szinte kö­telező fordulat. És az is, hogy egy vadászat alkalmából (Szent Hubertusnak, a vadászok védő- szentjének a napján) a fele­ségnek alkalma nyílik egész egyszerűen lelőni vetélytársnő- jét, aki — hogy vadászkifeje­zést használjunk — tűzben le­rogyva marad ott. A lö­vés mindenesetre Marianne vadászerényeit dicséri: egyet­len patront használt csak el. Kétséges persze, hogy az államügyész értékeli-e majd ezeket az erényeket. Más szóval: a Hubertus-va­dászat úgy tesz, mintha társa­dalmi hátterű bűnügyi törté­net volna, pedig csak egy meg­lehetősen szokványos három­szög-történetről van szó. Per­sze nem minden háromszög­történet végződik egy jól cél­zott lövéssé! (alaposan emel­kedne a halandóság, ha így volna), de ha egy történet ilyen tragikus végkicsengésű, legalább annyit meg kell ten­niük az alkotóinak, hogy nem felejtik ki belőle a lélektani motivációkat. Just fővadász alakítója, a kitűnő Rolf Hoppe, még így is majdnem elhihető figurát játszik. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents