Pest Megyei Hírlap, 1987. június (31. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
8 Titian 1987. JÚNIUS 13., SZOMBAT Szájtátva Csomagocska Szűkebb a mozgástér a gazdálkodók számára seregnyi dologban. Le a kalappal tehát a magára mindig is adó cég előtt, hogy másokkal ellentétben — és ezek a mások egyre többen lelhetők fel a megyében — az idén is megrendezi nyugdíjasainak találkozóját. Azon a módon, amiként a korábbi esztendőkben. a hírlapíró ugyanis nem először meghívottja a kedves, kellemes összejövetelnek. Ami most is kedves, kellemes. Kiskanálnyi hivatalosság, merőkanálnyi barátság. Hiába, sokat számítanak az együtt töltött esztendők! Ezekre az évekre emlékeztetnek azok a gusztusosán elkészített csomagocskák is, amelyeket — hagyományosan — a vállalat által termelt és forgalmazott árukból állítottak össze a vendéglátók. Sok-sok esztendeje gyakorolják ezt a gesztust, bizonyos, senkit sem sértett, szívesen fogadták az ajándékot, hiszen annak értéke jelképes csupán, a nyugdíjas-találkozóra eljött idősek egyikének sem adomány jeli egű. Az idén azonban valaki gondolt egyet, s a csomagocskák most már, a takarékosság arcpirító változatának megfelelően, névre szólóak, és nem egyformák . . .! A közkatonáknak szerényebb, a tiszteseknek valamivel gazdagabb, a tiszteknek a korábban megszokott tartalmú csomagocskákat nyújtottak át, úgy vélve, az új idők furcsa szelét senki sem veszi észre. Mindenki tudott róla! Es mindenki, még a teljesen kívülről érkezett újságíró is, lesütött szemmel ülte végig a csomagocskák kiosztását, mert érezte, valami olyasmi történik itt, ami jóvátehetetlen. A jelentéktelen csomagocska egyszeriben jelentőssé nőtte ki magát, az otrombaság bizonyítéka lett, tárgyi tanú arra, hogy közkatonákat, tiszteseket és tiszteket, azaz volt beosztottakat és vezetőket miként lehet néhány perc alatt egységbe kovácsolni. A távozók ugyanis „ottfelejtették” az asztalokon a csomagocskákat. MOTTO Egy a lehetséges válaszok közül Keszik találkozója Dinnyések a földeken Hungária görög A dinnyések már javában dolgoznak a határban, ápolják, védik növényeiket. Ezek köpött — kisebb mértékben — már megtalálható az újfajta görögdinnnye, amelyet a Kertészeti Egyetem növényörökléstani és nemesítési tanszékének kutatói fejlesztettek ki. A fajta a Hungária—8 nevet kapta. A dinnyések nagy becsben tartják máris. A hazai görögdinnye-termesztés a korai éréscsoportban eddig mindössze két régebbi fajtával, a Korai kinccsel és a Sugar Babyvel rendelkezett. Most melléjük sorakozott fel az új dinnye, amelyet az első korai tenyészidejű hibridként tartanak számon. Termőképessége jobb, mint vetélytársaié és minőségét is kiválónak — ízesnek, zamatosnak — találták. A Zöldségtermesztési Kutató Intézet szakemberei nemesítették ki a másik, állami minősítést kapott görögdinnyét, a Napsugarat. Egy sárga húsú fajtáról van szó, amelyből az elmúlt harminc évben mindössze egyetlen, a szentesi fajta volt a termesztésben. Ha veszek egy újságot, éppen hogy végig tudom olvasni a buszon. A kenyér nem hűl ki a szatyromban, a mirelit nem enged föl. Húsz perc. Ennyi idő alatt érhet bárki Budakeszire, vagy onnan visz- sza a fővárosba. Már jó ideje divat a gyökértelenségről beszélni. A kötődés, a kapcsolatok hiányáról. Hogy nem érzi senki magáénak a házat, a várost, a földet, ahol él. Nem tudom, megállítható-e ez a folyamat, de ha igen, biztos rajtunk múlik. A Budakeszi Szépítő Egyesület 1935- ben alakult meg. Működési területe egy olyan település, ahonnan az emberek döntő többsége Budapestre jár dolgozni. Ahol az őslakosok alkotják a kisebbséget, a többieket a véletlen, a kényszer, vagy ki tudja miféle erő vetette erre a vidékre. Képe- sek-e, lehet-e igazi otthont teremteni ilyen körülmények között? Feltámadhat-e a hovatartozás érzése? A lehetséges válaszok egy alternatívája csak a Budakeszi Szépítő Egyesület, melyről titkára, dr.Szalóki Gyula beszél: — Egyesületünk egy, a településen már régóta élő hagyomány folytatója. Majdnem 100 éve, 1894-ben alapították a Budakeszi Építési és Szépítési Bizottságot. Tulajdonképpen akár örökösüknek tekinthetjük magunkat, hisz számunkra is nagyon fontos környezetünk szebbé, tisztábbá tétele, a műemlékek megóvása, egy harmonikus településkép kialakítása. Bár azt hiszem mindenki, aki itt szeretne élni, hasonlóan gondolkozik erről, tagsági viszonytól függetlenül. Ezeknek a feladatoknak a megoldása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy lakóhelyünk tényleg;az otthonunkká váljon. (Milyen furcsa ... Elég pár dekagramm súlyfelesleg, és máris rosszul érezzük magunkat. De vajon nem i&ntja-é el közérzetünket ugyanígy a pusztuló házak látványa, a rendezetlenség ?) — Elképzeléseink azonban nem érnek véget ezzel a hagyományos értelemben vett településszépítő és -védő munkával. Egyre jelentősebb lesz a helytörténettel, honismerettel foglalkozó szakcsoportunk működése. Szándékunkban áll F lakeszi történetét feldolgozni a római kortól egészen 1945-ig. A feltárandó anyag bőségét jelzi, hogy ennek a szekciónak már most egy évre előre van munkaprogramja. Tervezzük egy sorozat indítását Budakeszi-füzetek címmel. Az első néhány szám a község múltjával foglalkozna, de a későbbiekben e füzetben jelennének meg az építészetet, a környező vidék növény- és állatvilágát ismertető tanulmányok is. Egyszóval szeretnénk átfogó képet adni a községről. Beton a lakosságnak is Tárnokon a Pest Megyei Út- és Hídépítő Vállalat 2. számú főépítésvezetőségének telepén újabb készbetont keverő gépet helyeztek üzembe. Ezzel az évi 35 ezer tonna aszfalt gyártása mellett megduplázzák, 20 ezer tonnára emelik a beton gyártását. Most már lehetőség nyílik a lakosság, az építkezők kiszolgálására is. (Hancsovszki János felvétele) (Gondolná-e bárki, hogy egy településről, melynek élete ilyen távoli múltba visz, még nem jelent meg önálló kiadvány. Ám, hogy megvalósuljon ez a terv, ahhoz sok türelem, pénz és valószínűleg idő kell. A jelen pedig ...) — Minden hónap első hétfőjén klubfoglalkozást tartunk, melyre saját előadóinkon kívül az adott korban vagy témában járatos külső előadókat is megszoktuk hívni. Ezenkívül megszólaltatunk itt élő idős embereket, vagyis mindenkit, aki segíthet Budakeszi közeli vagy távoli múltjának megismertetésében. És ha már a múltnál tartunk: nagyon elhanyagolt a község temetője. Szeretnénk a sírokat feltérképezni, a köveket, művészi síremlékeket leltárba venni. Természetesen ezek felújítását, gondozását önerőből nem tudjuk megoldani, sok segítségre lesz tehát szükségünk. (Ismerik ugye a történetet az indiánról, aki csekket szeretne beváltani a bankban? Mikor megkérdezik tőle, azonos-e a papíron feltüntetett személlyel, egy tükröt húz elő a zsebéből, hosszasan tanulmányozza magát, majd rábólint. Talán elénk is ilyen tükröt kellene tartani múltból és jelenből, hogy ne csak papíron és igazolványokban létezzen Budakeszi. Vagy nagyon elkalandoztam?) — Azonban nemcsak saját múltunk felderítését tartjuk fontosnak. Közeli terveink között szerepel a Keszi-napok megrendezése. Felvettük a kapcsolatot mindazokkal a településekkel, amelyeknek a nevében szerepel a leeszi szó. Szeretnénk megismerni őket, összebarátkozni velük. Arra gondoltunk, hogy szervezünk egy találkozót, amelyen különböző íémáitoíökbén. ügyességi számokban mérnénk ösz- sze erőinket. A vetélkedés közben bizonyára adódha al kálóm a tapasztalatok kicserélésére is. Ha jól sikerül minden, reméljük, hogy a Keszi- napok hagyománnyá válnak. Hát igen, így is lehet. A véletlen, vagy a szükség hozta-e, de Budakeszin sokkal többet tesznek, mint amit egy szépítő egylet neve sugall. Hiányt pótolnak. Megteremtik egy jó értelemben vett lokálpatriotizmus kialakulásának lehetőségét. Falusy Zsigmond Majdnem vétó után — igazi Miben jár elöl az elöljáróság? Nagy figyelmet fordítanak a környezetvédelemre Számtalan kérdőjelet rajzolt két esztendeje az elöljáróságok megalakulása, a székhely és a társközségek megváltozott viszonya. Az első nagy kérdés az volt: erősödik-e a helyi érdekképviselet az új felállásban, vagy csupán formalitás lesz a tanácstagi csoportok elöljáróságokká alakulása? A másik pedig az: a kívánatos együttműködést vagy a fejlesztési tervek körüli viták kiéleződését eredményezik-e az új jogi garanciák, mint amilyen a vétó alkalmazásának lehetősége? Nem mindenáron Ráckeve társközségeiben, Szigetbecsén, Lóréven és Makádon is annak rendje és módja szerint életre hívták az elöljáróságokat, amelyek kezükbe vették a helyi ügyek intézését. Minden adva van ahhoz, hogy a települések gazdáivá váljanak. A döntési, véleményezési és egyetértési jogok, a segélykérelmek elbírálásától kezdve a községfejlesztési feladatokig, a lakosságot érintő legkülönbözőbb kérdésekig adnak cselekvési lehetőséget. Az elöljáróságok a helyi sajátosságoknak megfelelően próbálnak ezzel élni. Lóréven például a nemzetiségi szokások és tudat ápolásáért is felelősséget érez az elöljáróság. A településfejlesztési hozzájárulás ügyében is aktív szerepet vállaltak az elöljáróságok. Makádon azt kezdeményezték, hogy a község valamennyi utcáját sóderral beterítik, felújítják, s megépítik a hiányzó járdákat, a meglevőket pedig kijavítják. Ehhez nemcsak a lakosságot nyerték meg, hanem a környező gazdasági egységeket is. Lóréven csak a járdaépítéshez szükséges anyagra jutott a tehóból, a munkát a lakosság adta. Szigetbecsén az elöljáróság ázt' javasolta, hogy a teho helyett inkább a vízvezeték megépítésére áldozzanak. Ezt a falugyűlés elfogadta, s az idén létrehozzák a társulást. A székhely és társközségek kapcsolatának legérzékenyebb pontja a településfejlesztés. Melyik község mennyivel részesüljön a szűkös anyagiakból? — ez itt a kérdés. Nyilvánvaló, hogy az elöljáróságok a helyi érdekeket képviselik — de mindenáron? Mert bizony arra is figyelni kell. hogy milyen igények vannak a szomszédban, hiszen a fejlődés csak így lehet arányos. És persze akadnak olyan tennivalók is, amelyeket illendő elsőbbségben részesíteni. Ráckeve térségében a VII. ötéves terv vitájánál némi bonyodalom támadt az érdekek egyeztetésekor. Lóréven majdnem, Makádon viszont a valóságban is vétójogával élt az elöljáróság. Egy félreértés — Két fordulóban tárgyaltuk a VII. ötéves tervet — mondja Stáhly István, a Ráckevei Városi Jogú Nagyközségi Tanács vb-titkára. — Először a koncepciót alakítottuk ki, utána a konkrét tennivalókról tárgyaltunk. Lórév esetében ott volt a félreértés, hogy az első variációból úgy tűnhetett: a község egyetlen fillért sem kap. Ezt természetesen kifogásolta az elöljáróság. A felújítási tervben azonban már szerepelt a helyi feladatok megoldására szánt összeg. Ebből tatarozzák a postát, a tejházat, az iskolát, az óvodát. Jövőre a tanácsi ki- rendeltség kerül sorra. Ezért azután a vétó elmaradt. Nem így Makádon. Az ottaniak napközis konyhát igényeltek, amit a pénz szűkében szembe kellett állítanunk a szigetbecsei iskolaépítéssel. Az utóbbit támogattuk, ekkor jött a vétó. Végül olyan megoldás született, hogy új beruházásra nem, de egy régi iskola átalakítására, felújítására megkapják a pénzt. Ebben fog működni — remélhetőleg már az idén — a makádi napközis konyha. A makádi elöljáróság nemcsak a vétóban, hanem a települést érintő minden kérdés relmek elbírálása is. Amióta helyben döntenek erről, azóta előfordult, hogy nem javasolnak pénzt azoknak, akik korábban minden további nélkül megkapták. A többgyermekesek és a kis keresetűek köréből viszont többen részesülnek ebből a kedvezményből, mint azt megelőzően. Különösen odafigyelnek a környezetvédelemre, ami máris meglátszik a község arculatán. A helyszíni bejárások alkalmával ellenőrzik az utak, járdák, árkok állapotát, szabálysértési eljárást indítanak, ha szükséges. Javaslatot tettek a tanácsnak a Kengyeles-tó természetvédelmi területén elszaporodott önkényes helyfoglalások megszüntetésére. Az elöljáróság rajta tartja a szemét a kereskedelmi ellátáson, s még azzal is törődik, hogy legyen elegendő munka a szociális foglalkoztatóban. Jut idejük arra is, hogy felkeressék a telektulajdonosokat, hogy többletingatlanuk értékesítésével segítsék az új házhelyek kialakítását. Több család jutott így építési telekhez Makádon. De hogyan értékelik ezt az aktivitást a tanácsnál, könnyebb, vagy nehezebb így dolgozni ? Mögöttük a kontroll — Könnyebb is, nehezebb is — mondja Stáhly István. — Megoszlik a felelősség, hátunk mögött a kontroll, ami mindenképpen jó. Gondot okoz viszont, hogy ezzel a korábbinál több lett a munka — de ez nem baj. Gyakran találkozunk, oda-vissza mennek az információk, ezért megalapo- zottabbak a döntések. A lakosság kedvezően fogadta az elöljáróságok működését, mi is jónak ítéljük a tevékenységüket, az együttműködést. Most már megállapítható, hogy az elöljáróságok hatékonyabban képviselik az érdekeket, mint előtte a tanácstagi csoportok. Mindezek ellenére a makádi példa kivételével egyelőre nem érezhető igazán, hogy áz elöljáróságok narrenden'"tartásában ÍTelöl j a településék gazdái lennének‘ jár. Ide tartozik a segélyké-‘ K. L. P lufinak általában a kövérkés embereket becézik. Az a Pufi, akit említenék éppenhogy soványságával tűnt föl iskolás éveimben. És soványságánál is jobban — fürge eszével, utolérhetetlen szorgalmával. Időnként találkozunk, nem ritkán pedig levéllel örvendeztet meg, melyből kitetszik, hogy a Pufi szabású közgazdák miként ítélik meg életünk egy-egy jelenségét. Legutóbb így kezdte elmélkedését: „Hallottuk a hírt a rádióban egy új magyar sikerről: Himalája-expedíciónk eredményes túrája után hazatért. Vezetőjük ugyan örökre ottmaradt, keresésében nemcsak a sajátjuk, hanem az ottani jóakaró honfitársaink pénze is elfogyott; a csúcsot ugyan nem érték el, de minden felszerelésük odaveszett ... Ilyen magyar sikerek is vannak ...” Tehát így kezdte Pufi a levelét. Elszorult a szívem. Hisz ki ne sajnálná őszintén a magyar sportembert, aki életével fizetett nagy álmáért. De az ember óhatatlanul arra is gondol e komor esemény nyomán: nem minden külföldi csúcskísérletünk eredményéről jut el hozzánk ilyen egyszerűen mérlegelhető híradás. Talán kizárólag a sportteljesítmények megítélésére van ilyen lehetőség. Hisz amennyiben a magyar labdarúgó-válogatott a távolban simán kikap egy félamatörökből álló külföldi csapattól, azt a világ egyetlen sportkommentátora sem tudja nemzetközi sikerként tálalni a honi közönségnek. Nem is volna ajánlatos. Korántsem ilyen egyszerű a magyar művészek külföldi szerepléseinek minősítése. Nem emlékszem olyan esetre, hogy a más országokban turnézó magyar együttesekről hazatérésük után így írt volna a sajtó: „Sajnos, küldötteink csalódást keltettek a közönségben is, a szakemberék körében is.” Nem, ilyet sohasem hallunk vagy olvasunk. Soha nem hallott elnevezésű fesztiválokon néha olyan filmjeink is díjat nyernek, melyek hazai vetítéseiről megszökött a közönség, és csak inAz ö dulatszavakkal szólt a kritika. Am az olyan hír, hogy ezt és ezt a filmünket ide meg ide kiküldtük, és ott a mű jószerével leégett: erről sohasem beszél a krónika. Természetesen időnként ennek az ellenkezője is megtörtént. Főként zeneművészeink, énekeseink tartják számon az olyan eseteket, hogy valaki itthon szinte föllépési lehetőséghez sem jutott, és kinn a kíméletlen verseny körülményei között meg világkarriert futott be. Hogy csak egyetlen nevet említsek: Cziffra György életútja is jó példa erre. Gondolom, erről sokan úgy vélekednek: igen, igen, de a művészi teljesítmény sikere vagy kudarca függ a befogadó közönség ízlésétől, a művész személyével kapcsolatos reklámtevékenységtől, de még a politikai széljárástól is ... Szentigaz, de ez sem ment föl bennünket annak kényszere alól, hogy objektiven szemléljük: vajon hogyan szereplünk a világban. És a szereplés nemcsaK foci, nem kizárólag koncertezés vagy filmbemutató. Amit iparunk és mezőgazdaságunk a külföldnek kínál vagy küld, az még jobban alkalmat ád a megítélésre ... Itthon valósággal rákövült fölfogásunkra néhány sablon. Ilyenek: a magyar villanykörte, a téliszalámi, az alumínium, a tokaji bor a nemzetközi piac csillagai. Nagy általánosságban nem gondolunk arra, hogy az égbolt igazi csillagainak fénye sem onnan jön, ahol látni véljük azokat. Az idő és a tér óceánjaiban már évezredek vagy évmilliók óta másutt vannak, mint ahová gyarló szemünk ma helyezi azokat. Nos, valahogy így van ez sok portékánknak a nagyvilágban kialakult tündöklő helyzetével is. így van, s erről az országos érvényű beszámolókban általánosságban mind gyakrabban hallunk. Ugyanakkor az írott sajtóban, a tévében és a rádióban nyilatkozó középvezetők szinte kivétel nélkül a sikereinkről beszélnek. Hopy itt és itt versenytárgyalást nyertek meg; eny- nyi meg ennyi országba exportálják termékeiket; ilyen-olyan vásáron ennyi meg ennyi dollár értékű üzlet kötésére nyílt alkalmuk. Mintha más volna az a magyar népgazdaság, amiről a tervhivatal elnöke vagy az iparügyek minisztere beszél, és más, amit a közönség az egyes üzemekről szóló interjúkból megtud. Nem kétlem, ebben a magyar újságíró-társadalom is ludas. Nehéz ugyanis azt remélni, hogy egy több ezer dolgozót foglalkoztató gyár vezérigazgatója amúgy nyersen megfogalmazná: „Átaludtunk tíz évet. amit gyártunk az drága, korszerűtlen, a kutyának se kell...” Érthető az emberi gyöngeség, hogy aki munkájáról országnyi publikum előtt vall, az igazolni igyekszik azt, amit tett. sőt azt is, amit elmulasztott. Az már a riporter szakértelmén, leleményes voltán, humánumán múlik, hogy beszélgetőpartnerét ne sértse, ne bántsa megi de mégis őszinte beszámolásra bírja. iatal éveimben széles körű, emlékezetes vita folyt arról: milyen a hírünk a világban. Ha jól emlékszem, akkor csupán a körül folyt a disputa, vajon megfelelően ismerik és értékelik-e külföldön a magyar irodalmat, tudományt és művészeteket. Bár ma is változatlanul fontos és érdekes ez is, az élet arra kényszerít bennünket: tudjunk arról, hogy miként vélekedik a külföld a magyar húsiparról, a magyar tévégyártásról vagy a nálunk készített gyógyszerek minőségéről, áráról, és így tovább. Mert ilyen prózai dolgokból élünk, s bármilyen kellemes, ha átmenetileg elandalitjuk önmagunkat, a realitások egyszercsak úgy lehűtnek bennünket, mint a decemberi szél. Bajor Nagy Ernő F
