Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
T estvérek Hincz Gyula rajza Tanias Menyhérti Férfikor 1. Az égtől távozón nehezül vágyunk, körözve konokul föld felé szállunk, mélyen a fák fölé, neki a nyárnak, hol a kertek fanyar gyümölccsel várnak, közel a magvak termő szívéhez, közel a gyökerek kín-fegyelméhez. 2. Csitul s kopárul ajkunkon már a sző, csendjükben roppan a ki nem mondható. 3. A hűség ránk talál, újra mellénk ül; és csak nyílt arcunk marad fedezékül, s a tett, mit vállalunk. Hagyd hát játékod — semmire sem kapunk már haladékot. Benjámin László: Énekeink A bordák közt a világ lüktetése — Napi»sl meg éjszaka, apály-dagály, tenger és levegő hullámai, évszakok változása, csillagok menetrendje, élet-halál, — a rettegés is dallam és ütem. Kalapácsok ritmusa, evezőké, párosodásé, szívdobogáséi énekeink! Velük tetéztük örömeinket, velük gyógyítottuk siralmainkat, velük bírtuk ki a kibírhatatlant, velük mondtuk ki a kimondhatatlant. Fölkaptak, mint a kisgyereket az apai karok. átemeltek a Góbi felett a szörnyeteg motorok. A Kaukázus meredek hegyeit. Kína ősi falát. jártam a történelem kegyhelyeit, a nagyvárosok piacát — Ha vitt a vonat, ha motor röpített, ha mentem, legényke, gyalog, velem jártak mindenütt a helybeliek tolmácsaiként a dalok. Más volt a vidék és más a beszéd ,— utam akárhova vitt, idegen sehol se volt az a nép: megértettem dalait. 3. Emberek vagyunk: énekelni tudunk. Közös anyanyelvűnk: énekeink. Énekeltünk a templomokban, énekeltünk a műhelyekben, énekeltünk a nászlakomákon, énekeltünk a harctereken, énekeltünk a gályapadokon, sírva-nevetve: dalainkban a kiolthatatlan reménnyel, hogy egyszer majd vidámabb ütemre kering az éneklő csillag, a föld. Szabó Vál: Öregnek lenni Döbbenetes valami az, hogy mennél jobban öregszik az ember, annál jobban azt szeretné, hogy egyre tökéletesebb harmóniában „zengjen” körülte a világ. A világ „zengését” nem én hallottam még legelébb, hiszen Giono ezzel a címmel írta meg akkoriban híres regényét, de én azt hiszem, hogy ezt a büszke, szép címet nem annyira az író, mint inkább a fordítója adta, Illyés Gyula. Igaza van. Mindkettőnek. Még akkor is, ha egyik ezt akarta címében-nevében adni, a másik megadta. Mert a világ valóban zeng. De csak hébe-hóba. Megtörténik, hogy egy-egy szép reggelen már felébredéskor felzendül az élet pompás, szép ritmusos melódiája, és zeng, zeng, bármihez kezd az ember, ha teát főz, ha a malacoknak ád, ha a macskát hajszolja a konyhából vagy az ágy alól, de a világ zeng. zeng, csodálatos és szí- vet-lelket forrósító szép zengéssel. Persze nem mindenki egyformán hallja, az egyik ember így, a másik ember amúgy. Kinek milyen a lé- lekérzése. Hiába hallaná jól és hűen a fül, az a kérdés, milyen a szív és a lélek. Ezeknek az érzetétől lesz az ember pesszimista vagy optimista. De a nagyobb baj mégis ott kezdődik. ha valaki még a fülével se jól hall! A nem jól hallás gyakran felbolydítja, összezagyválja a nem jól hallónak az eszét, ami meg is járná, ha az illető halász-pákász, madarász volna vagy nádvágó, vagy más, magánosán dolgozó vagy bal- lagcsáló, de ha az illető politikus vagy fő-fő funkcionárius ... (Vagy funkcionáriózus? Erről is beszélünk még, ha élünk.) Az optimizmus a legtisztább lélek, tehát értelmi és viszonyulási egyensúly. Ami az összes érezhető, látható létezés feltételeit éli, irányítja és soha nem szűnően formálgat- ja. Hol az a határ, ahol az optimizmus átcsap a nem létező valóságok hirdetésébe? Ott, ahol Giono az említett könyvében azt írja, hogy ... halszaga van a víznek. Igen, lehet halszaga a tálban, tisztításkor, daraboláskor, de a folyóban, tengerben s patakban, tóban? Van szaga, tengerszaga az szalagoknak, mosza- toknak, ugyanez másként a tavaknak, de a patak már más, a folyó megint más! Az már nem optimizmus, ami túllépi a valóság és lehetőség határát. De ezek is csak azért, hogy nem könnyű embernek lenni, hát még öregembernek! Szinte fáj, hogy nem Végezte el az ember, amit tervezett, és visszanézve, nagyon jó lett volna elvégezni, megírni a látott, hallott, érzett, Sokáig, ám mindhiába törtem a fejemet, hogyan került a tücsök a csempék mögé. Mert az építők, meg kell hagyni, ezúttal nemcsak gyors, de hibátlan munkát végeztek. Hat hónap se telt bele s a kis ligetnek, amely a lakóteleptől pór száz méterre, az egyetlen zöld foltként még a szemet gyönyörködtette, maradéktalanul nyoma veszett. Helyén jtízemeletnyi csupa beton, csupa üveg irodaház magasodik, körülötte tükörsimára betonozott parkírozó. Reggelenként nesztelenül suhanó liftek repítik a magasba az itt dolgozókat, pormentesítő és klimatizá- ló-berendezések védik egészségünket, sőt nyugalmunkat ügyfelek sem zavarják. Csak adatokat dolgozunk fel, folyamatosan napi nyolc és fél órában, leszámítvá az ebédszünetet. Ideális munkahely kétségtelen, s igen vonzóak a feltételek: kiemelt bérezés, sokféle szociális juttatás, nyugdíjkorhatár-kedvezmény. Az igazság kedvéért azonban meg kell említenem még valamit. Belépésünkkor a felvételi irodában, szembetűnő helyen az alábbi figyelmeztető tábla fogadott: MELLŐZZÜK A BESZÉLGETÉST, MERT AZ SÉRTI KÖZÖS ÉRDEKEINKET! Hát igen — gondoltuk —, vagyr vagy! A trécselés melegágya a lazaságnak. Az csak később derült ki, hogy e figyelmeztetés több. mint üres szólam. Beépített mikrofonokon ellenőrizték, hogy a köszönéseken kívül, nő meg kivéve azokat a közléseket, amelyek kizárólag a munkavégzéssel kapcsolatosak voltak, nem válthattunk szót egymással. Ha vétettünk e szabály ellen, kis piros lámpa gyulladt ki szemmagasságban előttünk és jelezte, hogy felesleges mondatainkért egyórányi bérünk levonásával bűnhődünk, a vétségek halmozódása pedig súlyosabb szankciókat von maga után. Az ellenőrzés Flamm János: ^ A ZÖLDEKNEK AJÁNLOM kiterjedt a folyosóra, az ebédlőre és a mellékhelyiségekre is. Végül is logikus álláspont: a zavartalan étkezés. a mellékhelyiség célszerű használata a munkakedv töretlen fenntartását szolgálja, a regenerációét, ami pedig alapfeltétele a magasfokú koncentrációnak. Ennek híján ki tudja milyen beláthatatlan következményeket okozó hibákat vétenénk az adatok csoportosítása, ösz- szesítése, értékelése során. Most, amikor e sorokat papírra vetem, tavasz van. Talán munkába lépésem harmadik hetében történhetett, valamikor úgy október táján. Egy alkalommal — a mellékhelyiségben volt dolgom — a mosdó csempéi mögül meghallottam a tücsök ciripelését. Csak néhány másodpercig tartott, aztán csend lett Nyilvánvaló — gondoltam —, itt az ősz, és a gryllus domesticus, népiesen a házi tücsök, behúzódott a jól fűtött, védett helyre. De hogyan -kerülhetett ebbe a már említetten szigorúan modernül épített épületbe, ami körül nemhogy fa, de bokor, se fűnyom se maradt, s amiben ráadásul — ez csak most tudatosodott bennem — élő virágot, faládós cserjét, vagy egyéb zöldet se .láttam Néhány órával később, majd ettől kezdve minden alkalommal, ha ott jártam, ismét és ismét felhangzott a tücsökdal tisztán, jól érthetően, átütve a vízcsobogás hangján. Hiába törtem a fejemet. Ott bújt valamelyik csempe mögött, muzsikált jókedvűen, önfeledten és végül is ez volt a lényeg, s nem az, hogyan került ide. Munkatársaim is hallhatták, mert amiről beszélgetés híján e pár hét alatt leszoktunk, a mellékhelyiségből visszajövet egymásra mosolyogtunk. A tél vége felé járt az idő, február közepét írtuk, és egyre többször gondoltam szomorúan arra, hogy ha kitavaszodik, a mi tücskünk is elhagy bennünket. Ki tudja, milyen úton viszatér a természetbe, megfosztva minket az egyetlen lehetőségtől, hogy más hangokat is halljunk, mint a gépek szüntelen, monoton kattogását. E leverő gondolat járt a fejemben akkor is, amikor egy alkalommal, mielőtt kiléptem volna a mosdóból, lágyan megpörgettem ajkaimat. A tücsök egy pillanatra elhallgatott és .. igen .. bizony mondom, válaszolt.' Az én ügyetlen, kezdetleges ciripelésemet viszonozta. Üjból próbálkoztam, újból válaszolt, sőt úgy értettem biztatott is: „Csak rajta! Csináld!” Ügy tettem, és ettől kezdve minden megváltozott körülöttem. A folyosón, a munkagépem előtt is különböző ajakállásokat gyakoroltam, a kibocsátott levegő mennyiségét, erejét változtattam, cseppnyi rést hagytam á fogaim között, megfeszítettem és ellazítottam hangszálaimat Ha tehettem, a tücsök segítségét kértem, és ő nem tagadta meg. Szorgalmasan korrigálta kiejtésemet. De istenemre, másokét is! Itt is, ott is, egyre *öbb helyen és sűrűbben átszűrődött az egyhangú zakatoláson a tücsökbeszéd. És nem gyulladt ki, nem gyulladhatott ki a piros lámpa! Mi, akik az eltelt hónapok alatt munkahelyünkön kívül is, egyre szótlanabbá váltunk, s akik hovatovább ugyanolyan mechanikusan és automatikusan tettük dolgunkat, mint a gépeink, napról napra szemmel látható változáson mentünk át. Reggelente élénk beszélgetést folytattunk — persze tücsöknyelven — családi gondjainkról, örömeinkről, a televízió műsoráról, csip-csup ügyekről. Hála a tücsöknek és a sok gyakorlásnak, egyre tökéletesebben és árnyaltabban fejeztük ki magunkat, és odáig jutottunk,' hogy vicceket meséltünk, s megértve a csattanót, ciripelve ha- hotáztunk. Nemrégiben váratlan dolog történt. összehívták az alkalmazottakat és két nap rendkívüli szabadságra küldtek mindnyájunkat. Az okát is közölték: ez idő alatt áthangolják a megfigyelő berendezés érzékelőit, amelyek ezentúl nemcsak az emberi hangra, de a tücsökciripelésre is reagálnak, és annak használata a már !smert következményeket vonja maga után. Tücskünk megérezhette a veszélyt. A kétnapi szabadság lejárta után nem adott több életjelt, talán nem akart minket bajba hozni, de az is lehet, hogy az idő enyhültével az általunk ismeretlen úton visszatért a távoli zöldbe. Ezt reméltük. És akkor barátkoztam össze a mellékhelyiségben a két ablaküveg közt döngicsélő léggyeL de fel is vázolt dolgokat, embereket, helyzeteket, történelmi próbálkozásokat vagy sikereket, az ember bármerre lép, magában hordozza, és ez olyan sok és olyan nehéz. De mivel már, nem írhatja ki, önmagához menekül, ami körülveszi az embert akkor is, ha nem lép ki az utcára. Még ha ki sem megyen a házból. A minap itt állok a verandán, mint ahogy annyiszor, de annyiszor szoktam, és csak néztem kifelé, néztem szomorú, fájdalmas és elmúlott életem értelmét kereső fájdalommal. Pontosan derékszögben, izemben van velem egy csaknem magányos vadgesztenyefa a szemközti telken, húsz év elmúlt, hogy mi ketten, én meg a fa, naponta így nézzük egymást. Egyszer olyan kedves, derűs emlékezéseket juttat eszembe ez a fa, máskor meg arról beszél, ami elszomorít. Ö tudja, jobban tudja talán, mint én. Mert ő magános is meg erdőbeli közösséges is, hiszen kicsit odább másik fa, majd több, valójában erdőség ez az egész hegy és vidéke. Két fiatalember, munkásruhában, jön lefelé az utcán. Egyiknek a vállán csákány, a másiknak csak úgy a kezében van valamiféle szerszám. Egyik hajadonfejjel van. Haja túlontúl csimbókos, de mindegy az, Ami hiányzik ebből, megvan amabban. Már csak úgy, pakombartban és haj bókokból. Hát így mennek ezek munkára. De hiszen én... sü- völvény koromban még ilyebbül mentem, még csak nem is munkára, de napszámra. Tölgyfagatya volt rajtam (kendervászont hívtuk annak). De ezek a fiúk már nem napszámra mennek, hanem munkára, és ez más. De még mennyire más! De pont amikor itt mennek, egyszerre csak elkezdenek kóringyálni, 'az egyik ide kap, a másik amoda, valamit felveszen, de hirtelen lelöki, odább hajlik, másvalamit vészén fel, aha! Valamit kővel górálnak ezek fent, a fán, de mit? Egy mókust. Az, szegény, felszalad egy gallyon, ameddig csak bírja a hegye, aztán leszalad, hirtelen, aztán másik gallyon megint lelteié szalad, és egyik kő erről zúg el mellette, a másik kő a fa derekán koppan... A mókus már minden ágat megfutott, és mintha ő maga is fába, kőbe merevedett volna, nézi a szomszédos fát, nézi, és aztán két karom is mintha szárnyakká vált volna, hol kifeszítem, hol összehúzom, hiszen, milyen jó és megnyugtató megváltás volna, ha most a másik fára átpattanhatna! Onnan megint a másikra, harmadikra, negyedikre, és eltűnhetne a hegyek és erdők végtelenjében, ahova nem tudja követni a másokat és mindeneket csak gyötörni tudó ember! Ahol nincsenek teljesen érzéketlen fiatalemberek, akik nem tudják elválasztani a kedves, szelíd élő állatot a veszett rókától vagy a vadmacskától, de még nem is erről van szó. Hanem alig kifejezhetően sokkal többről, másról. De a két csimbókos fiatalember egyre szaporábban zúgatja fel a fára a kődarabokat, a mókus egyre riadtabban leb- ben által egyik gallyról a másikra, és. nincs segítség, és nincs segítség, nem segít a hegyi erdőség olyan bűbájos romantikája, nem segít a Jó- kai-villa, nem segít Eötvös Károly utcája és szobra, nem segít Déryné se, Petőfi se, más múltak nagy öröksége se, és még a heggyel se elmúló lekopó híressége, de én se segíthetek. Pedig még élek, vagyok, és saját kertemben, saját hegy vonulatomban állok. Az összes itt élő, csicsergő, daloló, csattogó madarak már eltűntek innen. Én is eltűnök. Valaha olvastam egy bűbájos, kedves kis regényt, a „Zöld légy és a sárga mőkus”-t, most azt is széjjeltépték ezek a fiatalemberek. És most, de dfek egy pillanatig, mintha az egész Svábhegy feljaj- dult volna. És énbennem annyira dörömböl a kérdés, mintha ökle volna, hogy: de mit is jelenthet az iyen, efféle fájás az embernek, hegynek, életnek és természetnek? Hiszen, ha lenne érzékük, tudnák, látnák, éreznék a fák, bokrok és a szembe röppent madarak és segítenének! Vagy... segíthetnének! de meg ... jelenthet-é az emberre, gyermekre, társadalomra egyáltalán? Nagyon nehéz lenne ezt teljes skálában kifejezni. De hát egy-két példát, következtetést mégis próbáljunk meg. Hogyan? Próbáljunk többes számban? Igen. Próbáljunk. Elsősorban is én, a puszla létezésem, másod- és harmadsorban pedig az eszem, lelkiismeretem és ceruzám. t
