Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

MAGAZIN :v • i*'- r ' ■' I * rí cyy? 1987< ma,us so” szombat ‘•;-T \ • * ' ;_________________________________________________________________________________________________________________________________________________i Elfelejtett pincék után kutatnak Öregfaluban nyugtalan a föld Még rágondolni is rossz, mi történik, ha történetesen nem egy garázs, hanem egy lakóház áll ott, ahol jó egy esztendeje be­szakadt a föld Diósdon. A gépkocsitároló néhány perc alatt az alatta keletkezett kráterbe süllyedt. A helyi tanács azonnal intézkedett a közelben álló három lakó­épület kiürítéséről és a négy család elhe­lyezéséről. Ezek a házak ugyanis már ja­nuár óta repedeztek, néhány méternyire pedig egy mély, már körbekerített üreg tátongott. A földindulás óta eltűnt a mel­lette ásott, pumpás kút vize, nagyon való­színű, hogy a pincék ismeretlen járatai­ban, A történtekről szóló beszámolónk még meg sem jelenhetett, néhány napon belül újabb beomlásokról kaptunk hírt Diósdról. Veszélyeztetett körzet Titokzatos pincék, üregek Diósdon? Szó sincs róla. Csak­nem mindenki tudja, hogy a XVII. századtól a szőlőműve­lés adott megélhetést a tele­pülés lakosságának, egészen a múlt század végéig, amikor megjelent a filoxéra, s ez véget vetett a virágzó szőlő- és bor­termelő kultúrának. A pincék többségét befalazták, gazdáik kihaltak. Oj lakók jöttek, s az elfelejtett pincék fölötti telkekre építettek. A sok szép új házzal szin­te teljesen beépült öregfa- iu — most már tudjuk — ve­szélyeztetett körzet. Közmű­vek épültek, utak, amelyeken már nem lovas kocsikkal, ha­nem nehéz tehergépkocsikkal, kamionokkal is közlekednek. Persze most, hogy „nyugta­lankodni” kezdtek a már-már elfelejtett ősrégi borospincék, az emberekben is feltámadta szorongás érzése. Végül is a pincerendszer létezéséről min­denki tud, csak az elhelyez­kedésüket nem ismeri senki. Bár korábban is jelezték lé­tüket beomlásokkal, de mivel nem okoztak nagyobb bajt, senki nem csinált ügyet; a gödröket betemették s elfe­lejtették. A múlt évi tavaszi esemé­nyek után azonban a Diósdi Tanács azonnal hozzálátott á pinceügy tisztázásához. Amikor szintén tavaly, egy hónapon belül ismét ott jártunk, a község tanácselnöke, Nagy István elmondta: rengeteg pénzbe kerül a feltárás és a betömítés. Akkor már dolgoz­tak a fentebb említett térsé­gen a Földmérő és Talajvizs­gáló Vállalat szakemberei. Műszereikkel bemérték a há­rom föld alatti üreget és alat­tuk átlósan (!) egy negyedi­ket. Átlagos mélységük 3—5 méter volt. Hány ilyen lehet még az öregfaluban? Mi a további teendő? Megalapozott .döntés csak átfogó, műszeres talajvizsgálat után születhet. Ez már akkor nyilvánvaló volt. Ám csupán ehhez akko­ra összegek kellenek, ame­lyeknek még a töredékét sem tudja előteremteni egy kis­község tanácsa. Hová máshoz fordulhattak volna megoldha­tatlan . gondjukkal, mint a Pest Megyei Tanács vezetői­hez. Megértésre találtak, de pénzt a múlt évben még nem tudott adni a megye. így az új iskola melletti befejezés előtt álló tornacsarnokra tar­togatott pénzhez nyúltak. A közvetlen életveszély elhárítá­sára és a további mérésekre 1,6 millió forintot fordítottak tavaly. Az ismert és ismeret­len pincék felkutatásához az idén 2,5 millió forintot utalt át a megyei tanács Diósdnak. Ez azonban kevésnek bizo­nyult, hiszen a tornacsarnok befejezését sem lehet sokáig •halogatni. Magyarán; vissza kell tenni a „kölcsönvett” pénzt. Építkezési tilalom Szóval már tavaly történt egy s más a diósdi pincék ’ügyében. Mindenekelőtt a he­lyi tanács felkutatott egy el­fogadhatóbb partnert, a buda­pesti Atlas Tervező és Szolgál­tató Kisszövetkezetet, amely méltányos és reálisabb árak­kal számol, s a megbízatást követően bányamérnökeivel, geológusaival nyomban hozzá­látott a veszélyeztetett felső falurész geofizikai bemérésé­hez. Speciális eljárással 15 méter mélységig feltárják az ismert és ismeretlen ürege­ket, majd a megszüntetés módját is kidolgozzák. Egy­idejűleg a sűrűn beépített tér­ség közvetlenül érintett 140 ingatlanának az állagát is fel­mérik. Tavaly augusztusban az egész területre elrendelték az épitési tilalmat. Tájékoz­tatták a Közúti Igazgatóságot is a 70-es útról Törökbálint felé leágazó országutat is ve­szélyeztető tényekről (a for­galmat azóta se korlátozták!), és leállították a gázvezeték fektetését. Mert a föld nem nyugodott meg Diósd öregfaluban. Üjabb omlások, épületrongálódások következtek be. Bontani kell. A közelmúltban egy kiköltöz­tetés hírére tértünk vissza is­mét a fővárossal határos kis­községbe. Béres László, az öregfalu egyik tanácstagja — tagja a tanács vb-nek is — ugyan­csak a veszélyeztetett körzet­ben, a Ságvári utcában lakik. Neki is van egy régi pincéje. Hogy van-e folytatása? Ki tudja? Errefelé szűkek a te­lekhatárok. — A tilalom elszabadította az indulatokat. Vannak, akik ennek ellenére folytatják az építkezést, mondván: úgy sem történik az égvilágon semmi. Az emberek többsége szeren­csére megértő. Tanácsunk pe­dig még a legfelsőbb szerve­ket is tájékoztatta a történ­tekről. Kovács László, az or­szággyűlési képviselőnk a mii niszterrel levelezett az ügy­ben. De amíg nem tudjuk do­kumentálni a tényleges álla­potokat, addig mit tehetnek a felsőbb szervek? Néhány hónapja még úgy tudtuk, hogy bekerülünk az országos pinceprogramban szereplő te­lepülések közé, amelyek ha­sonló problémáik megoldásá­hoz jelentős állami támoga­tást kapnak. Erről tájékoztat­tuk a lakosságot is. Ám mire sor került a tanácstagi beszá­molómra, már nem szolgál­hattam jó hírrel. Jártuk a zegzugos, jelzett és névtelen kis utcákat, az el­kanyarodó közöket, közben a tanácstag gondjaikat ecsetel­te: Felvetődött, nem lenne-e olcsóbb, ha lebontanák az egész öregfalut. Ennek híre ment, és ... Képzelheti! Ezen a környéken jobbára idős, kispénzű emberek laknak. Pénz, pénz, pénz. Ami nincs. De vannak dolgok, amelyekre kell hogy jusson! Hiszen Diósdon 30—40 ház kerül életveszélyes állapotba, és legalább 60—70-et csak je­lentős felújítással hozhatnak rendbe, ha jövőre nem kez­denek hozzá az elhárító mun­kákhoz. Azon a környéken jártunk, ahol egy éve oly ne­héz órákat töltöttünk együtt a kiköltözőkkel. Egyikük Szi­lágyi Sándorné lánya volt, kisgyermekével. A szomszéd­ban lakó mamával most újra találkoztunk: — A mi házunk is présház volt. Annak idején csak azt néztük, minél olcsóbban meg­oldjuk a lakásgondunkat. A mi pincénk fölött is egy mé­ter föld van, És ki tudja, hol a vége? Sok ilyen van itt. Kijött a szomszéd is, a nyugdíjas Kiss Péter, aki már visszaköltözött: — A kertem végében az út alatt feltárt pincerészt tavaly betemettette a tanács. Vala­mikor ugyanezt csináltam ón is a házam alatt. Találkozzunk Diósdon Találgatások. Látható és feltételezett, meg rejtett pin­cék. Mi legyen a sorsuk? Mindaddig kérdés marad, míg szeptemberre be nem fejezi a munkát az Atlas kisszövetke­zet, A néhány ellentmondás, a lassúnak ítélt kibontakozás láttán mi is a megyei tanács általános elnökhelyetteséhez, Vágvölgyi Józsefhez fordul­tunk kérdéseinkkel. Miután amúgy is szándékában állt is­mételten a helyszínen tájéko­zódni, azt javasolta: találkoz­zunk Diósdon. Érthetően ér­dekelte a helyszínelés Ko­vács Lászlót, a körzet or­szággyűlési képviselőjét, és erre az alkalomra a tanácsel­nök odakérette Lévay Tibort, a felméréseket végző kisszö­vetkezet elnökét is. — Mindenekelőtt az életve­szély elhárítása a legfonto­sabb — hangoztatta Vágvöl­gyi József. A megyei tanács elnökhelyettese helyeselte a Diósdi Tanács intézkedéseit az építési tilalomról és a köz­művesítés leállításáról, annak ellenére, hogy itt létfontossá­gú lenne a csatornázás, a csa­padékvíz elvezetése, ugyanis a lösztalaj tulajdonsága: ha víz éri, összeroskad. (Jóllehet, a kispénzű emberek — s fel­sőfaluban ők élnek többség­ben — még gondolná sem mernek ingatlanuk közműve­sítésére. És valószínű, hogy ez is a bajok egyik forrása!) Vágvölgyi József augusztus, ra egy előzetes, de részletes írásos tájékoztatást kért a fel­mérésekről. Nem tett, nem te­hetett semmiféle konkrét ígé­retet. Hiszen százmilliókról van . szó és ennyi pétiké a (negyének sincs. — Az országos pinceprog­ramba sajnos Diósd már nem fért bele. A pénzt akkorra ugyanis már szétosztották — tájékoztatott gondterhelten Vágvölgyi József. — Me­gyénkből a hasonló problé­mákkal küszködő Szentendrét és Nagymarost a kiemelt be­ruházás, a vízi erőmű építése miatt sorolták be a program­ba. Mielőbb meg kell ismer­nünk a helyzetet, annak min­den részletét. Csak ezután, a teendőik pontos ismeretében kereshetjük meg a segítség módját, mikéntjét. Ennél többet ígérni — fele­lőtlenség lett volna. Kádár Edit Gyermekeink A z egykori gyermekna- ** pókból már csak a színes léggömbökre és a hajóhintára emlékszem. Meg arra, hogy ezen az utolsó májusi vasárnapon egy picit többet szabadott rosszalkodni és hogy vala­melyik kedvenc ételemet főzték ebédre. Nem is értettük igazán — s hiszem, hogy a mai magyar gyerekek többsége is így van vele —, hogy mi szükség van egyáltalán gyermeknapra. Egy olyan vasárnapra, amikor meg­különböztetett figyelmet fordítanak a felnőttek cse­metéikre. Nem értettük, hiszen az év minden nap­ján körülöttünk forgott a világ. Nekünk már volt szép ruhánk, jó cipőnk és egymást licitáltuk túl a legkülönfélébb játékcso­dákkal. S ha ez igaz volt huszonegynéhány esztendő­vel ezelőtt, még inkább igaz ma. A felnőttek többségének is természetes, hogy gyer­mekeiket féltő gonddal, odaadó szeretettel nevel­jék, hogy igyekezzenek őket minél jobban felké­szíteni az önálló életre, a tisztességes munkára, a becsületes helytállásra. S hogy mégsem fölösleges az év egy napját deklaráltan a gyermekeknek szentelni, a figyelmet feléjük fordí­tani, azt sok-sok szomorú példa igazolja: riasztó sta­tisztikák a veszélyeztetett kiskorúakról, az elhanya­golt, mostoha körülmények között tengődő apróságok­ról, olyanokról, akiknek ritkán jut simogatás, becé­ző szó, s akiktől soha nem kérdezik meg, mi a ked­venc ételük. Május utolsó vasárnap ján ezt is végig kell gon dőlnünk, amint önfeledten játszó gyermekeinkre te kiütünk. Az egész évben hiányzó szeretetet, gondos kodást természetesen egy nap alatt nem lehet pótol­ni, mégis szívesen szer zünk örömet lányainknak, fiainknak a színes, vonzó, gazdag választékot kínáló gyermeknapi programok­kal. Nyugodtak viszont csak akkor lehetünk, ha a jövő felnőttjei a színes léggöm­bökre emlékeznek majd gyermekkorukból. M. N. P. A H IÉT hír El ÉREMESÉLY' O A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöksége a zöldségtermesztés helyzetét és fejleszté­sének teendőit tekintette át. ® Békéscsaba adott ott­hont a szlovák nyelvű órák szakfelügyelői országos tanácskozásának. ® A győri műcsarnokban kiállítás nyílt Ferenczy Béni alkotásaiból. ® Nemzetközi konfe­rencia zajlott le Tihanyban Biológia a vízgazdálko­dásban címmel. ® A hét híre az is, hogy megkezdte munkáját Keszthelyen a III. numizmatikai nyári egyetem. Tévesen, de éppen a téve­déssel jellemezhetően, az em­berek nagy része a numiz­matikát a régi pénzekkel, a numizmatikust pedig azok gyűjtőjével azonosítja. A nu­mizmatika, azaz az érem­tan a történettudományok egyik segédtudománya, s a pénzhez annyi a köze, mint bármely más érméhez, ami kort, társadalmat, gazdaságot jellemez. Hasznos tudomány, sokféle felismeréshez segítette hozzá a történészeket. így például a numizmatikusok működtek közre az 1720-ban végrehajtott francia pénzre­form kulisszatitkainak kide­rítésében. Akkor ugyanis — a felhalmozódott államadósság rendezését remélve — rende­letileg előírták minden for­galomban levő pénzérme be­szolgáltatását és újra való ki­cserélését. Mi volt ebben a ráció? A numizmatikusok megadták a feleletet. A régi érmékből újakat vertek. Csak éppen ezeknek egyötöddel ki­sebb lett az ezüsttartalma. Egyrészt ezt az egyötödös hasznot tehette el az állam- kincstár — vagy inkább a kormányzó régens, Orléans-i Fülöp herceg és környezete? —, másrészt viszont lebonyo­líthatta az igazán nagy üzle­tet. A kisebb ezüsttartalmú, azaz ténylegesen kisebb érté­kű, de a gyakorlatban a ko­rábbiakkal azonosnak vetetett érmékkel fizették ki az ál­lamadósságot ... Ilyen és ha­sonló trükkökben nem szűköl­ködik a történelem. A megye múzeumai sok tekin­tetben rákényszerülnek, hogy fogukhoz verjék a garast, ám ugyanakkor — tele van­nak pénzzel...! Igaz, ezek a pénzek szerény tárlókban, raktárakban pihennek. Ré­giek, tehát mai javakra — például beruházási tárgyakra — át nem válthatók. Sajnos? Szerencsére, mert hiszen ak­kor aligha lenne néhány da­rabnál több az országban I. Lajos garasaiból, Hunyadi János aranyforintjaiból, II. Rákóczi Ferenc mellképes du­Zsigmond király és kora Zsigmond király korát és az időszak művészetét áttekintő tárlat nyílt tegnap a Buda­pesti Történeti Múzeumban. Az uralkodó magyar trónra lépésének 600. és halálának 550. évfordulójára emlékező kiállítás felidézi Zsigmond személyiségét. valamint az 1387 és az 1437 közötti idő­szak magyarországi történeté­nek, társadalmának és kul­túrájának sajátosságait. A kiállításon látható számos új hazai és Magyarországon eddig még be nem mutatott külföldi műtárgy és dokumen­tum is. Képeink még a tár­lat rendezése alatt készültek. A rendezők éppen Zsigmond király nagyváradi sírjában ta­lált halotti jelvényeinek elhe­lyezését vitatták meg. kátjaiból, ha ki-ki a pénz­tárhoz járulhatna, s kérhetne mai bankót a régi érme el­lenében. A muzeológusok egyébként azt mondják, áré- g i pénzek különösebben nem érdeklik a látogatókat, gyor­san továbblépnek a tárlók elől. A mai pénzek is egyszer majd régi pénzek lesznek. S mennyit ér majd akkor a már ma is feledett — lyukas — kétfilléres, az ötfilléres, s a lassan-lassan szintén em­lékpénzzé váló tíz-, húsz-, ötvenfilléres—? Azt az „iga­zi”, azt a „békebeli” százpen­gőst — ami persze már nem érme, hanem bankó, papír­pénz — ma darabonként het­venöt fillérért vásárolja meg a bizományi erre szakosodott üzlete, ötven esztendeje ki­sebb vagyonként tekintettek eev-egy százpengősre azok, akik — milliós sereg! — fil­léreket láttak munkájukért. A megyében 1934-ben a gyár­iparban a tanoncok átlagos órabére 12 fillért, a fonó- és szövőiparban a férfi munká­soké 45, a nőké 31 fillért ért el. A megye piacain akkor nyolc fillérért kínálták a tojás darabját, a pékek öt fillérért adtak egy zsemlét... s mégis, furcsa módon, a mai mennyi­ségnek mindössze az egytíze- dét vásárolták meg a vevők. Lehet, hogy valamikor a mai árakra is. így tekintenek majd vissza a minket köve­tők, akik — ahogy mi ma­gunk — saját pénzük szű­kössége miatt tele lesznek panasszal, mi minden óhaj- tottra, áhítottra nem futja belőle?! Az éremesély az át­lagembernek is kecsegtető le­hetősége, csak éppen keserves belátni, az esély — esélyecs- ke. Valamicske éremre; pén­zecskére. Szép$£g&Sérme készült Hu­nyadi Mátyás és Brankovic unokájának eljegyzése alkal­mából; igazi kincsnek számít ma. A szó nemes, tehát nu­mizmatikai értelmében. Az ilyen kincsek azonban mindig is megmaradtak a szakembe­rek szűk körén belül. Az a 136 bank (!), amely 1913-ban a megye akkori területén te­vékenykedett, egészen más kincseket vélt fontosnak, s az állami költségvetés kétbalke­zes tudorai sem egészen úgy gondolhatták az éremesélyt 1932-ben, ahogyan sikeredett, hiszen 54 millió pengő hitelt kellett felvennie a magyar államnak a költségvetési hiány fedezésére, holott az állam adósságai már felette voltak a kétmilliárd pengő­nek ... A lakosság pénzbevé­tele az idén január és már­cius között 157 milliárd forin­tot tett ki... Mire mennek majd századunk egymást ker­gető milliárdjaival a majdani — numizmatikusok?! Mészáros Ottó Zsigmond királyi jelvényei, melyeket a nagyváradi sírban ta­láltak meg

Next

/
Thumbnails
Contents