Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-25 / 121. szám
1981. MÁJUS 25., HÉTFŐ HÍMflD 5 Babakiállítás Szentendrén Mintha követségbe jönnének Kinyitom az emlékkönyvet. Somogyi József szobrászművész bejegyzése található az első oldalon: „A babákról sokszor azt hisz-' szűk, csak játékok, pedig* eszméletünket is segíthetik, hisz szeretetiinket, ragaszkodásunkat mily sokszor elsők között feléjük árasztjuk, hisz a gyermek-' kor hajnalán még velük alszunk, mert szépek és jók.” Különös kiállítás ez. Baloldalt Maszkparádé, jobbra pedig Varázslatos felirat körül babák pihennek. Egyenként ismerkedem mindegyikükkel. Játékbabák egyáltalán ezek a textilből készült, egyszerű eleganciával fölöltöztetett bábuk? Még inkább: furcsa lények ők, akiknek gyermekszemei időtlen tekintettel néznek ránk vagy inkább mögénk? Mintha nem is játékokkal találkoznánk a szentendrei gyermekkönyvtár babakiállításán, hanem merengő élőlényekkel, akik önmagukban éppen valamilyen gondolatot, életérzést fogalmaznak meg. Öt gyermekkel — Nagyon szűkös helyről kerültünk szeptemberben a PMKK egyik tágas termébe. Ezért ez az első kiállítás nálunk, amely július 17-ig tart nyitva — magyarázza Szeredy Mária gyermekkönyvtáros. — Tekintettel a sikerre, tervezünk másikat is az év második félében: Rényi Krisztina gyermekkönyv-illusztrátor igényes munkáit szeretnénk bemutatni. A babakiállítás ötlete egyébként kolléganőmtől származik. — Én is foglalkozom bábozással — meséli Pethő Zsolt- né. —A, pMKK-ban.vgyeripekeknek szakkört vezetek. — Pirk Jánosné Remsey Ágnest régóta ismerem, tudtam, hogy érdekes, szép babákat alkot. Egy alkalommal hirtelen gondolatom támadt, és megkérdeztem: odaadán-e kiállításhoz? Nagyon örült, és azt mondta: szívesen, öt gyereket neveltek föl férjével, s a háború alatt saját maga készített játékbabákat gyermekeinek. Ráadásul ez egyfajta megélhetési módnak bizonyult, mert a babákat élelemre tudta cserélni. — A bábok szeretete hagyomány a családban — veszi át a szót ismét Szeredy Mária. — Ági néni nagymamája: Olgyay Molnár Johanna egyedül maradt öt gyermekével. Éjszaka játékbabákat varrt; ezeket eladta a vásárokon, hogy megélhetést biztosítson önmagának és családjának. Az ő fia Remsey Jenő festőművész, Ági néni édesapja, akinek nővére, Gizella, nagyon szép bábokat készített. Pem- sey Jenő gyermekei: Ágnes és Iván, már gyermekkorukban családi bábszínházát csináltak és tartottak nyilvános előadásokat is. Felnőtt fejjel a testvérek nagyméretű, hivatásos marionettszínházat alapítottak, amely a Népművelési Intézet támogatásával 1948-tól 1953-ig működött. Kócos figura Sohasem jártam még Szentendrének e vadregényes részén. Még a kertekben is megmaradt valami a természet valódi voltából. A csendes utcácskák olyan hangulatot árasztanak, mintha az emberek és otthonaik csak véletlenül kerültek volna ide. Pirk Jánosék házából sem sokat látni az utca felől. A fehérre meszelt, szerény külsejű és méretű épületből az idős festőművész lép ki. László fiát kíséri, aki látogatóban volt édesapjánál. Meglepő véletlen: Ági néni nincs itthon. Szíves szóval behívnak. — Itt szeret dolgozgatni Ági — mutat körbe a szobában az idős festőművész. — Öt-hat esztendővel ezelőtt fogott ugyanis újra a babakészítéshez ... A régi, «gyszerű faragott Táncos fiú bútorok és a sok szőttes azt az érzetet keltik, mintha az ember egy parasztház tisztaszobájába lépne, amely színes, gazdag lelkületű egyéniségről tanúskodik. A könyvszekrényben babák üldögélnek, s a dikón is akad kettő-három. — Melyik Ági néni kedvenc babája? Pirk László — aki festőművész — mosolyog, s fölvesz egy kockás inges-nadrágos kócos figurát: — A Kucás. Édesapja elneveti magát. — Ez volt Laci beceneve. — Honnan vesz ennyi és ilyen sokféle anyagot a baba- készítéshez? — Már nagyon régóta gyűjti a rongyokat. Mindig kiválasztja, egymáshoz illeszti a megfelelőket. Először a fejét mintázza meg — magyarázza Pirk László —, majd a testet, és csak ezután öltözteti föl a bábut. — Játszottak velük annak idején? — Igen. Nem sok játékunk volt... Az aranygomb Pirk János kezd beszélni: — Hosszú évekig írással foglalkozott a feleségem. De mindegyiket a fiókba tette. Aztán, sok évvel később szerette volna ezeket megjelentetni, de azzal hárították el, hogy első könyvnek nem tudják elfogadni az ilyen jellegű írásokat: olvasmányaival kapcsolatos gondolatait, véleményeit, kritikáit gyűjtötte ösz- sze. Es a meséit. — Nagyon sokat mesélt — idézi föl a gyermekkort László. — Az aranygomb mesére még ma is nagyon jól emlékszem. A babákról pedig írt könyvnyi jegyzetet — teszi hozzá, s az íróasztalt kezdi vallatni, a fiókokban gondosan összerakott dossziék közül a babákról szólót próbálja előkeríteni. — A feleségem mesevilága szokatlan tündérvilág — bólogat az ősz ember. — Vajon abból fakad ez, hogy nagyon szép gyermekkora volt? — faggatom. — Minden bizonnyal. A gödöllői művésztelephez tartoztak. Itt tanulta a szőnyegkészítést. Ági érettségi után egy évig járt ugyan a főiskolára, de abbahagyta. Azután nyitott szőnyegszövő műhelyt, és vezette a művésztelepen a szőnyegiskolát. Nagybányára jött gyapjúért és mintáért. Akkor én éppen ott dolgoztam. Tőlem kérdezte meg, hol a művésztelep. Három nap múlva feleségül kértem. Ennek már negyvenhárom esztendeje.., Titkok közt Pirk László végre megtalálja. amit keresett. A címoldalon ez áll szépen rajzolt betűkkel: Nem tárgy, nem élőlény. Belelapozok. „A nagyanyám babakészítő volt — olvasom az első sorokat — Nagy sors volt az övé. De ő ezt nem tudta. Alakja szimbólum lett a családban Emlékezés Nagy szíve bennünk él tovább szilánkjaiban.” Csodálatos és egyszerű költői nyelvezet. Zavarba jövök, mint aki titkok közt kutat illetéktelenül. De a vallomás folytatódik. „Nagyon hálás vagyok a babák apró népének és fontosságuknak, hirdetem. Ők segítettek át a háború nyomorán, ők vezettek el soksok titokhoz. Mindig meghatottságot érzek, ha más országok, idegen, messzi tájak bábuival találkozom, mintha követségbe jönnének és ismeretlen, új varázst hintetének széjjel. Bárhová megyek, utazom, keresem őket. S ha örökké új alakban mutatkozó, üde arcocskájuk valahonnan rám kacsint, mindjárt otthonosan érzem magam. Megfogom apró kezüket, és hagyom magam vezetni.” A nyolcVannégy esztendős művész gondolataiba mélyed: — Nem értek Ági babáihoz, de nagyon örülök munkáinak — szólal meg —: ír, rajzol, fest. Mindenkor kereste és megtalálta az önkifejezés formáit. Magasztos szellemű nő. Olyannyira, hogy én nem is tudok igazán hozzáemelkedni... Vennes Aranka Fiatal előadók A játék minden emberé; hangzott el egy szakmai megoeszélésen, s ezt adhatnánk a találkozó mottójának is. A hét végén ugyanis Gödöllő adott otthont a Montágh Imre országos gyermekszínjátszó találkozónak. A rendezvény hagyományai tízéves múltra tekintenek vissza. Ekkor volt ugyanis a megyében először hasonló összejövetel. A város 1985 után most ismét országos szintű szemlét rendezett, s egyben a névadó pedagógusnak is emléket állítottak. Ez a szemle azonban nem a szokványos általános iskolai bemutató volt, ahol zsűri értékelte a produkciókat, hanem a múlt év szeptemberéig kisegítő iskola néven működő tan- intézmények seregszemléje. Éppen ezért nem is a versenyszellem jellemezte ezt a háromnapos rendezvényt, mint inkább a bemutatkozás, a megjelenés volt fontos, ugyanis ezek a gyerekek az átlagosnál kisebb esélyekkel indulhatnak a szokványos általános iskolai színjátszóversenyeken. Ám annak ellenére, hogy hivatalos formában értékelés nem volt, a legszínvonalasabb alkotások részt vehetnek az idei pécsi országos fesztiválon. A lényeg azonban az együtt tanulás és együtt gondolkodás megteremtése volt, s ezt a rendező gödöllői kisegítő iskola pedagógusainak sikerült is elérniük. A részt vevő 220 gyermek és 50 felnőtt együtt szórakozta, együtt játszotta végig a három napot. Ez a tény már önmagában is megérte azt a sok fáradozást, melybe a házigazdáknak, az országos és megyei úttörőelnökség, valamint az Országos Köz- művelődési Központ munkatársainak került ez az emlékezetes hétvége. Az örömbe persze üröm is vegyült, hiszen az országban működő mintegy 250 kisegítő tanintézetből összesen 22 visszajelzés érkezett a rendezőkhöz, s végül mindössze II csoport vett részt a bemutatón. Ez az arány pedig a következő évekre is éppen elég tennivalót ad az illetékes pedagógusoknak. ■Tv-FT GYE LŐ' Beszélgetés. Persze hogy tilos dolog utcasarkokon, a metróállomások ki- és bejáratainál otthon termett virágot, ki tudja milyen házi műhelyekből származó kötött sapkát, miegyebet árusítani, de hát -ha egyszer eltessékelik ezeket a jogosulatlan boltosokat, akkor is újból meg újból visszalopakodnak. A gyalogosok forgalmát bizonyosan zavarják, de a világ nem dől ösz- sze szabálytalankodásaik miatt. Régóta így van ez már Pesten, de éppen nem ekképpen Moszkvában! Ott ha egy nyugdíjas — érdemekben dús munkásévek után — mégis arra fanyalodik, hogy egy-egy csokrocska eladásával egészítse ki havi illetményét, nem csupán büntetés áldozata lesz, hanem akár drámahős is. Vagy jobbik esetben vitacikkek főszereplője, amely írások azt latolgatják: összeegyeztethető-e ez a magánkezdeményezés a közösségi munkán alapuló társadalom létezési szabályaival. Hogy mennyire így van ez? azt kitűnően példázta a minap bemutatott Képzelt beszélgetés című tévéjáték. Tévéjáték? Inkább dramatizált érv- és ellenérvrendszernek mondhatnánk annak a Fjodor Burlackijnak ezt a dialógusát, aki amúgyis csak alkalmi drámaíró, hiszen politikusként keresi kenyerét, lévén ő a Politikatudomány Szovjet Társaságának az alelnöke. Mint ilyen közéleti ember érzett késztetést a hallott szöveg papírra vetésére, s mondatai egytől-egyig a legidőszerűbb és a mostanság oly annyira vitatott — az átalakítás, a nyitás-nyitottság témaköréhez kapcsolódó — tennivalókhoz kötődtek. Mit nem tett, s ha tett, mi mindenben döntött rosszul az a Szabó Gyula megmintázta távozó titkár, neve szerint Sztresnyev, és mi mindennek a túlhaladására, átigazítására készül az utód, Sirokov, akit Avar István elevenített meg — egészen röviden így foglalhatjuk össze e szellemi párbaj lényegét. Azét a szellemi párbajét, amely — s ezt nyilván sokan érezték így —, sokszor olyasmik ellenében, illetőleg védelmében folyt, ami mifelénk, hogy úgy mondjuk, már nem téma. Például éppen a ma* gánkezdeményezések ügye; tehát az, hogy szabad-e, s ha igen, mekkora ajtót tárjanak az egyéni próbálkozásoknak, a privát szolgáltatások egyikének, másikának. Nos, mi már úgy emlegetjük a maszek taxizást, mint bevett és bevált ipart, míg ellenben a szóban forgó tételdráma országában köztudomásúan csak most, ez év májusától közlekedhetnek ilyen gépkocsik. S ez csak egy példa az idézésre alkalmas különbségek közül! Mindezeket figyelembe véve nyilván az a néző gyarapodott szellemiekben, okosodhatott hétköznapi politikusként, aki úgy figyelte Szőnyi G. Sándor dicséretesen friss rendezését, mint a peresztrojka és a glasznoszty híreit, a helyszíni tudósításokat oda- átról. Az összehasonlítás csábításának persze nem lehetett mindig ellenállni, ám ha — netán helyszíni emlékeket, élményeket felidézve — beleképzeltük magunkat e két perlekedő helyébe, nos, az ottani másságok, helyi körülmények tudatában mindjárt izgalmasabbak, tartalmasabbak lettek a gyakorta, bizony közhely értékű szavak.' Aki e recept szerint nyitogatta a fülét, az aligha bánta meg, hogy lemaradt a kettes csatornán közvetített röplabdameccsről... Rádiónap. A 62 éves rádió 62 órányi műsorral ünnepelte meg most, szombaton — illetőleg vasárnap reggel 6 óráig fent virrasztva — magát. Óriási vállalkozás volt; aki bele-belehallgatott, mindig elcsíphetett valami egészen szokatlant, érdekeset. A televízió, mint ifjabb testvér, szintén nyomon követte ezt a parádét, és igazán jól sikerült tudósításokban mutatta meg a múltat és idézte meg a legjelenebb jelent. Tapintatos, okos, alkalmasint igen szórakoztató jelentkezéseket láthattunk, hallhattunk Wisinger István dirigálásában. Akácz László A Szép Szó könyvben Sajtótörténeti ritkaság folytatja új sorozatát a Kossuth Könyvkiadó: a sajtótörténeti ritkaságok megjelentetését, mégpedig fakszimile kiadásban. A cél, hogy az 1935—1945 közötti évtized kiemelkedő alkotásaiból szociográfiák, irodalmi antológiák, sajtóviták — adjon ízelítőt a ma olvasóinak. A magyar népfrontmozgalom legfontosabb eseményeinek, fordulóinak dokumentumait akarják közkincsé tenni. Ennek a sorozatnak az új kiadványa József Attila folyóiratának, a Szép Szónak kötetbe gyűjtött válogatása, amelyet eredeti formájában kap kézhez az olvasó. A Szép Szó, mint ismert, 1936 és 1939 között jelent meg, szépirodalmi és társadalompolitikai folyóiratként indult, s feladatának tekintette, hogy a baloldali íróknak, társadalomkritikusoknak lehetőséget adjon a publikálásra. Szerkesztői Ignotus Pál és József Attila voltak. Az utóbbi így fogalmazta meg a folyóirat ars poeticáját: Szép Szó magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, amelyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek elismerése, megvitatása, az egymásra utaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern maga magát fegyelmező, rendbe foglaló szabadságot... Ma is megszívlelendő sorok, hitvallás. A válogatás kitűnő. A kötet közli a folyóirat első, 1936 március 1-jei számának borítóját, belső címlapját, Ignotus Pál: Vissza az értelemhez című esszéjét, Radnóti Miklós Decemberi reggel című versét, Veres Péter Helyzetkép falumból című írását. A folyóirat munkatársai, írói között megtalálhatjuk Bálint Györgyöt, Móricz Zsigmondot, Nagy Lajost, Déry Tibort, Bartók Bélát, Füst Milánt, Weöres Sándort, Jékely Zoltánt és Németh Andort. Olyan írókat indított útra, mint Örkény István, Benjámin László, Devecseri Gábor, Képes Géza, Fodor József, Tersánszky Józsi Jenő és Vészt Endre. De közölte írásait Thomas Mannak, Karel Capeknek, Szergej Jeszenyinnek, Jean-Paul Sartre-nak. Igényes, a kor színvonalának kimagasló folyóirata volt a Szép Szó. Még ma is érdemes olvasni, mert irodalmi anyagából, a társadalomelemző írásaiból a mai ember is sok újat tudhat meg, nem beszélve arról , hogy megismerjük belőlük a két háború közötti Magyarországot. Nem ennek az ismertetőnek a feladata, hogy értékelje a Szép Szó folyóiratanyagát, megtették ezt már sokan és mások elégszer. Inkább arra a tanulmányra szeretném felhívni a figyelmet, amely a kötet utószavaként jelent meg Agárdi Péter irodalomtörténész tollából, összefoglalja a Szép Szó tartalmi részét, irányvonalát, azokat a szerepeket, amelyeket Ignotus, József Attila és Rejtő Ferenc játszottak, mint szerkesztők. A kötet így Is valóban sajtótörténeti ritkaság, mert egy kötetben birtokunkba kerül ennek a folyóiratnak legfontosabb anyaga. Kitűnik belőle, hogy népfrontlap volt, legalábbis tendenciáját illetően. A folyóirat a harmincas évek következetes hazai szellemi baloldalának, a társadalmi-nemzeti progressziónak, a népfrontos jellegű törekvéseknek — ahogyan a lap any- nyiszor fogalmazott: a „néparcvonalnak” — volt egyik legértékesebb műhelye. A folyóiratot, amint a kötetbe gyűjtött anyagokból is kitűnik — a sokszínűség és egység jellemezte. Ahogyan Agárdi Péter megfogalmazta: a Szép Szót a Nyugat harciasabb hőskorához, a radikális Ady-élményhez való visz- szakapcsolás, illetve a korabeli Nyugattal való burkolt vagy nyílt elvi és generációs alapú szakítás motiválta. Ami pedig a lap társadalomtudományi, eszmei, politikai arculatát illeti, a XX. századi modern, progresszív polgári tudományosságot (Freudtól Kari Mann- heimig, Ferenczi Sándortól Vámbéry Rusztemig, J. S. Milltől Róheim Gézáig, Molnár Antaltól Trencsényi- Waldapfel Imréig); az osztályharcos genezisű és távlatú szocialista eszmeiséget terjesztette. A föld és a nép, a nemzet problémái is foglalkoztatták, csakúgy mint a hazafiság, a kelet-európaiság és a humanizmus kérdései. Megtalálhatjuk a kötetben az 1945-ös Szép Szó Almanachot is, illetve annak borítóját, egy szép könyvhirdetést, belső címlapját és Remenyik Zsigmond Számadás és hitvallás című írását. A szerző emlékezik a világégés után és az új társadalom hajnalán a Szép Szóra, amely a humanizmust, a demokráciát és a szocializmust szolgálta. Emlékezik azokra, akik a Szép Szóban állták a sarat. Az „élők és holtak köteleznek — a holtak talán jobban, mint az élők” — írta. Közli a kötet Radnóti Miklós Az alvó tábor című versét, amelyet Borban írt, s először az almanachban jelent meg. S idézi Thomas Mann néhány sorát, amelyek ma is érvényesek. A kötet anyagát Bozóki András válogatta és szerkesztette, a lektor Agárdi Péter volt, aki — mint már említettem — az utószót is írta, a sorozat szerkesztője Sípos Attila volt. Mindhárman jó munkát végeztek. Dicséret illeti a Szekszárdi Nyomda dolgozóit is, akik tiszta és szép munkát adtak ki a kezükből. Gáli Sándor I
