Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-11 / 109. szám

1987. MÁJUS 11., HÉTFŐ 5 Az abonyiak és a váciak készülhetnek Zánkára Diadalmas hangokat varázsoltak A Kőrös! tavasz rendez­vényfolyamának újabb ese­ményeként úttörő vonószene- kari fesztivált tartottak vasárnap Nagykőrösön. A Pest megyei válogatóra se­reglett össze A bony, Cegléd, Szentendre, Vác és e házi­gazda Nagykőrös úttörő­együttese, hogy az április vé­gén, Ráckevén megtartott fú- vósveíéUcedő után a vonósok között eldöntsék, melyik a legjobb zenekar. Az Arany János Művelődési Központ kitűnő akusztikájú színház­termében dr. Makai Katalin művelődési osztályvezető köszöntötte a versenyzőket, s a vendégeket. Ott volt Var­sányi Lászlóné, a Pest Me­gyei Tanács főelőadója, Tóth Dénes városi tanácselnök­helyettes, Germán Istvánná városi úttörőelnök. A zsűri­ben Tátrai Vilmos Kossuth- díjas hegedűművész elnökölt, Kertész Ferenc főiskolai ta­nár, valamint Kertész Ottó művésztanár társaságában. Dr. Makai Katalin hangsú­lyozta, a zene nemcsak ön­magában szép, hanem egyben élményt adó, barátokat szer­ző tevékenység is. Elsőként a házigazda nagy­kőrösiek tavaly alakult húsz­tagú együttese lépett a pó­diumra, Reininger Zsuzsa vezényletével. Különösen jól sikerült a Corelli-mű előadá­sa. Igen karakterisztikus hangzást értek el, meleg hangszínek szólaltak meg, s megidézték a kor hangulatát is. A ceglédi zeneiskola úttö­rő vonószenekara Dávid Sán­dor vezényletével mutatkozott be. A kötelező Kókai-darab mellett Skovran: Dubrovniki kontratáncok című szerze­ményével is megpróbálkoztak —- Meggyes Andrea szólóhe­gedűje magával ragadó volt. A Vujicsics Tihamér Zene­iskola ifjúsági vonószenekara Szentendréről érkezett. A huszonhat tagú együttest Me- zey Erika dirigálta, kevés eszközzel, de igen hatásosan. Sugár Rezső: Rondóját zenei­leg, formailag tökéletesen ol­dották meg, a feszültségeket hordozó, azokat fokozatosan kibontó, majd feloldó darab­ban Füstös Katalin ült a zon­goránál — dinamikus játéka szerencsésen húzta az együt­test. A váci Bartók Béla Zene­iskola úttörő vonószenekara Kutasi Margit vezényletével szólaltatta meg tanult darab­jait. Olykor bizonytalanság volt észlelhető játékukban, de műsoruk végére teljesen magukra találtak, s diadalmas hangokat varázsoltak elő hangszereikből. A Kókai-da­rab dinamikai felépítése kü­lönösen kidolgozottnak tűnt. Az abonyi Bihari János Ze­neiskola és Gyulai Gaál Mik­lós Általános Iskola vonós- zenekara negyven tagú, fú­vósokkal is kibővített együt­tes. Dinamikai kidolgozottság mellett a szép, tömör hang­zás volt jellemző játékukra, s ezt kellemesen segítette a bőgő a ritmusképietek hang- súlyozásával. A nap legna­gyobb sikerét ők aratták Síol- te: Neubr ander burger kon­cert című darabjának előadá­sával. A magyarországi be­mutató lüktető zenét, ritmi­kus hangzatot eredményezett. A délutáni értékelésen Tát­rai Vilmos mindegyik zene­kar munkáját alapos elem­zésnek vetette alá. Rámuta­tott, a tökéletes zenei hang- zatok elérésének szándéka mellett elsősorban a zene, az együttzenélés megszerettetése a cél, amit jó tanárok, s sze­rencsésen választott darabok együttese alakíthat ki. Ker­tész Ferenc az értékelés ne­hézségeiről szólván elmondta, a belső szólamokkal majd többet kell foglalkozni, a rit­musképietek exponálása nem volt mindig elég kidolgozott. Kertész Ottó hangulatosnak ítélte a vetélkedést, s külön elemezte a csellisták játékát. Tátrai Vilmos végül nagy­szerűnek nevezte a verseny rendezését, ideálisnak a hangversenyterem akusztiká­ját, s ismertette a továbbju­tást jelentő javaslatot. Az abonyiak mellett a váciakis készülhetnek Zánkára, az or­szágos fesztiválra. Ballai Ottó Ma kezdődnek az érettségi vizsgák Első a magyar nyelv Az idei érettségi vizsgák ma kezdődnek: a gimnáziu­mok nappali tagozatán ez­úttal mintegy 25 ezer, a szak- középiskolákban pedig csak­nem 31 és fél ezer tanuló ad számot tudásáról, a négy év alatt elsajátított ismeretek­ről. Az első napon a magyar nyelv és irodalom írásbeli feladatait oldják meg a diá­kok, a többi tárgy írásbeli V-FIGYELŐ Szomszédok, Osztap Bender, ez az 1920-as évek Szovjetunió­jában oly népszerű regényfi­gura — Itf és Petrov közös szellemi gyermeke — jut az ember eszébe, amikor a Szomszédok című, úgyneve­zett teleregény eszméjét és megvalósításának első jeleit ízlelgeti. S nemcsak azért, mert a Tizenkét szék és az Aranyborjú nagy kombináto- ra is kalandról kalandra röp­pent, a legvalóságosabb jelen jellegzetes hőseként élt át oly sok különös helyzetet, ha­nem sokkal inkább azért, mert éppen ez volt az ő ál­landó titulusa: o nagy kom- binátor. Ha valaki, ő aztán mindent meg tudott szervez­ni, kijárni, elintézni, akciót indítani és csapatokat verbu­válni. Tehát éppen annak volt a tudós mindenese, ami ennek a televíziós Szabó csa­ládnak a folyamatos és — re­mélhetőleg színvonalas — megorganizálásához kellett és kell. Mert gondoljunk csak bele: ezúttal a Szabadság téri mű­sorszóró intézmény is sínre tette a maga Daliását, tehát azt a folytatólagos mesét, amit az élet diktálta esemé­nyek sodrásában fognak min­dig leforgatni. Kiszagolják, hogy miről beszél a város, aztán nagy sebesen lekopog­ják. és máris csapódhat a csapó, vagyis indul a felvé­tel. S teszik ezt egyrészt egy féltucatnyi családdal — e fa­míliák több tucatnyi bel- és kültagjával — s teszik más­részt olyan körülmények kö­zött. amelyeket nem kell kü­lönösebben ecsetelni. Tehát úgy, hogy számítani kell rá, egyszer az egyik író kap gondolatszikkasztó fejgör­csöt, másszor az egy pa­nelba terelt szomszédság va­lamelyik tagja veszti el hang­ját az éjszakai szinkronizálás során, harmadszor meg a bé­relt taxiban felejtődik az a bajusz, amit egy orr alá ra­gasztani rendezői parancs, maszkmesteri kötelesség .. Nos, hát tengernyi ilyen malőr leselkedik ezután Hor­váth Ádám rendezőre, Bernát László dramaturgra, valamint a három szerzőre, nevezetesen Miskolczi Miklósra, Szabó Györgyre és Polgár András­ra. ők tudják, mire képesek, mindenesetre az indítópisztoly eldördült, és most már egy ideig — fél évig, egy-két esz­tendőig? — nincs megállás. Megállás nincs — megálla­pítás viszont van. S ez az, hogy a Szomszédok is körül­belül azt a rutinmunkát ígéri, mint az első két szcenarista most, kedden befejeződő Nyolc évszak című filmfolyama. Azt a rendelésre szállított, min­den ihletettséget nélkülöző, valamiféle mondandótól meg nem termékenyített iparter­méket, amelyet különben, mint a naprakészség adalékát már emebben az új vállalko­zásban is megemlegettek, mondván, hogy mostanság ez is egy esti ücsörgésre csábító program. Nemigen tetszett tehát az, ahogyan a mentős doktort, a kertes házból kiakolbólított nénit, bácsit, a nyomdászhoz férjhez ment. s ezzel egy ran­gon aluli házasságra, meza- lianszra csábult tanárnőt, e frigy kárvallottját, a múzeumi környezetben dúskáló papát, mamát és a többieket ebben a legelső félórában elibénk ringlispilezték. Nem tetszhe­tett, mert egytől egyig papi­rosfigurákként jelentek meg, s csetlésük-botlásuk szintén az előre eltervezettség és nem a természetesség reguláját sej­tette. Mindehhez már csak any- nyit lehet hozzátenni, hogy bár tévedne az, aki így fa­nyalog. Bár megtáltosodna ez az epizódgyártó szövetkezet, s az új otthonok lakóiba sorra- rendre lelket, jellemet lehel­ne. Enélkül ugyanis hiába az olyan bravúr, hogy a mentő­orvos kitüntetése mellé az Országos Mentőszolgálat szá­zadik jubileumi ünnepségét is odamontírozzák előadóstul, Kongresszusi Központostul. Ez valóban rögzítési hőstett, de csupán csak egy mutatós gomb azon a rosszul szabott­nak, hevenyészve összefércelt- nek mutatkozó kabáton ... Akácz László vizsgáit az ezt kővető napo­kon — május 15-ig — tart­ják meg. Fizikából, matema­tikából, kémiából és bioló­giából a közös írásbeli érett­ségi-felvételi vizsgákat má­jus 18-án és 19-én rendezik. A szóbeli érettségik június 8. és 19. között, a gimnáziumi záróvizsgák június 1. és 8. között lesznek. A gimnáziumokban a ta­nulók magyar nyelv»' és iro­dalomból, valamint idegen nyelvből írásban és szóban is, matematikából csak írás­ban, történelemből csak szó­ban vizsgáznak. Az ötödik érettségi tárgy — a diákok választása szerint — ezúttal is sokféle lehet, így például fizika, kémia, biológia, föld­rajz, technika, idegen nyelv, vagy valamelyik gyakorlati fakultatív tantárgy. Birinyi József portréműsora Mosolyogva és fergetegesen a Még nem telt el egy hó- í nap, hogy lapunkban hírt ^adtunk a 10 éves jubileu- ^ mát ünneplő Dél-Pest me­ggyei táborfalvi népzenei ^ együttesről. Az elmúlt hét ^ végén, pénteken a buda- ^ pesti Egyetemi Színpadon íúira hallhattuk a tábor- f falvi gyermek-, ifjúsági ^ Csutorás és felnőtt népze­nei együttest. Vezetőjük, ^ Birinyi József egy olyan ^ portréműsorra vállalkozott, £ amelyben nemcsak a szü- | lőfalujában néphagyomá- ínyokat ápoló és teremtő f csoportja, hanem azok a ^ munkatársai, tanítványai ^ és barátai is felléptek, ^ akik végigkísérték a több ^ mint egy évtizedes peda- ^ gógusi-előadóművészi tevé- í kenységét. A másfél órás előadás ne­héz feladatra vállalkozott. A teljes magyar nyelvterület nepzenei hagyományait kí­vánta bemutatni, több mint hatvan szereplővel és mintegy 15 féle hangszer megszólalta­tásával. A műsort Olsvai Im­re népzenekutató nyitotta meg a Birinyi József által citerán előadott virtuóz, de a kezdés izgalmát magán viselő szólójaték után. A szünetig a Kóta munkatársa, Jezsek Éva útmutató szavai kalau­zolták a zömében laikusokból álló, az egész nézőteret betöltő közönséget a különböző hang­szerek és zenei dialektusok hirtelen váltakozásában. Egy­mást követve először a fel­nőttekből álló táborfalvi nép­zenei együttes dél-alföldi ösz- szeállítását hallhattuk, majd a gyermekegyüttest, amely gyermekdalokat adott elő ka­nállal, furulyával, citerával kí­sérve az éneket, majd a Biri­nyi család: az édesapa, Biri­nyi József és két fia, András és József éreztették a családi muzsikálás örömet szájhar­monikával, citerával és teke­rőlanttal. A táborfalvi együttesek be­mutatkozása után következett a Forrás együttes és a Budai Ilona által vezetett III. kerü­leti Vikár Béla népdalkör, Birinyi József dudaszójával vezényelve palóc dudanótákat adtak elő. Drama turgiailag jó ötlet volt Havas Judit előadómű­Birinyi József és a táborfalvi népzenei együttes (Vimola Károly felvétele) vésznek átadni a szót, aki Kányádi Sándor és Sütő András gondolatait idézte fel. Szerény, mégis határozott egyénisége figyelmet érdemlő. A szünet után egy olyan 20 perces nonstop zenei ösz- szeáliítás következett, amely­től a szakmabéliek első hal­lásra egy kicsit megijedtek. Mindenféle hangszer, tájegy­ség és szereplő egymás ütáni pergő felvonultatása szokat­lan a népzenei műsorok ha­gyományaihoz képest. Mester László pontos és ka­rakteres kontrás hírében áll, ez alkalommal is formában volt. Doór Róbert bőgős azon kevesek közé tartozik, aki ko­rábban ’ is bőgőn végezte ze­nei tanulmányait. Játéka ha­tározott, biztos alapra helyezi társainak muzsikáját. Kár, hogy rossz minőségű hangsze­ren játszott. Ezután gyors egymásután­ban somogyi kanásztáncok, hosszú furulyán, majd Fehér Anikó, Maczkó Mária tiszta énekhangja, dunántúli dalla­mok citerával, tamburával, később a felvidéki „hajnalo- zó” körtesíppal csendültek fel. Berecz András mindenkit meghökkentő tiszta, erőteljes hangjával lírai hangulatot te­remtett. Tekerőlant kíséreté­ben énekelt. Sajnos csak egy dalt hallhattunk tőle, a Ma­gam vagyok a csárdában, egyedül... kezdetűt. Az ezt követő dél-alföldi dallamokat nádsíp kísérte, majd a lassú csárdásról a frissre térve te­kerőlant vette át a szót. Rö­vid volt az idő ezen utóbbi számban Sára Ferenc és Szta- nó Hedvig kibontakozására, de később a gyimesi csángó tánc, amely a legarchaikusab- bak közé tartozik, a sebes magyaros, kárpótolt bennün­ket. Ezt követte Székely Le­vente csodálatos szólójátéka: Katonabúcsú, majd a teljes táborfalvi együttes dél-alföldi stílusú dalokat énekelt. A táncosok ismét a színpadon voltak és a végére szatmári dallamokban verbunkban és frissben egyesült az összes szerplő hangja, a cl tér ások és a vonósok muzsikája. Csodá­val határos módon a szatmári friss rendkívül gyors tempó­jával is mindannyian együtt szóltak, a táncosok bírva a lábuk alá húzott muzsika rit­musát pontos lépésekkel, ka­rakteres mozdulatokkal, mo­solyogva mutatták be ennek a táncnak a fergeteges han­gulatát. Az utolsó akkord pil­lanatában Sára Ferenc össze­csapta a lábát, s harsányan kiáltott: hoppá! Meglepő for­dulat, rövid csönd, majd tapsvihar. Űjj írisz Hazára leltek Mikor Csíkból elindultam \ zetben voltak. Megterhelte vi­szonyukat a németekkel való együttélés, az egész telepeskér­dés keserű bizonytalansága, a parasztpolitika ismert cik­cakkjai. S csak a termelőszö­vetkezetek megszilárdítása, a befogadó németség megnyug­vása, helyzetük rendezése hoz­ta meg számukra is a nyugal­mat, s létbiztonságot. Nyelvükről annyit, /hogy ma is képekben, hasonlatokban gazdag, ízes szóhasználatuk feltűnően hangulatfestő. A fia­talok már az irodalmi magyart használják, csak néha lehet észrevenni, hogy mégiscsak székely származásúak, amikor egy-egy, gyermekkorban hal­lott szót el-elejtenek. Pest megyében Érden élnek nagyobb csoportban, mintegy 1500-an, megtalálható Halász­telken is néhány család. Meg­szólal a könyvben Káka Rozá­lia tanítónő, aki életét annak szentelte, hogy megmentse a bukovinai népmeséket maga is mesemondó lett. Székely előadóművész. Népe sorsából született. Abból s annak él. A szerző könyvét a borító fülszövegében így ajánl já: Szolgáljon hasznára mind­azoknak, akik idegenbe sza­kadt magyar néptöredékek et­nikai alakulását kutatják, aki­ket ma is sötét előítéletek sú­lya nyomaszt, akik nem isme­rik a társadalom mélyvizeiben futó áramlatokat. S leginkább a bukovinai székelynek szól­nak a sorok, aki szereti, ha róla szólnak, s mégis félti, mert ebben is oly sokszor csa­lódnia kellett. Csak remélhe­tem, hogy ezúttal nem így lesz. Bizonyíték rá a könyv, amely szerint Magyarország határain belül hazára leltek, s hasznos polgárai a szocializ­must építő országnak. Gáli Sándor döntés: a kitelepült tolnai, ba­ranyai svábok helyére költöz­tetik őket. Erről az új honfog­lalásról, megkapaszkodásukról, székelységük megtartásáról, ugyanakkor a magyarságba való beolvadásukról szól a kö­tet. ök mindig is magyarok­nak tartották magukat. Leg­tisztább magyar nyelven be­széltek, s szokásaikban, nép­viseletükben is megtartották csíki magyarságukat. Az új honfoglalásuk hogyan sikerült? Feleletet kapunk er­re, ha elolvassuk Csupor Ti­bor könyvét. Félelmek és szen­vedések, emberi, családi tra­gédiák, tenniakarás, küzdés az életért, az emberségért, meg­annyi sors és emberi viszony bontakozik ki. Megmaradás a népcsoporton belül, feloldódás a környezetben, vegyes házas­ságok és megbékélések, viszá­lyok és megnyugvások. Küz­dés a törvénytelenségekkel, a megnemértéssel. a butasággal, s mindig arra törekedve, hogy megmaradhassanak embernek. A szerző szinte az egész népcsoport keresztmetszetét adja. Mindenféle foglalkozású, indíttatású ember megszólal a könyv lapjain. Végül leírja Csupor Tibor a székely élet­módot, ahogyan ma látja. Hiába laknak sokfelé, szoká­saikhoz ragaszkodnak. Igyekeznek egy csoportban, családi közösségben maradni, bár a fiatalok kevésbé törőd­nek vele. Leginkább a tolnai völgységben lakók tartják szo­kásaikat. Igazából a hatvanas évek óta érzik jól magukat, mert előtte nagyon nehéz hely­bálta nyelvét, szokásait meg­tartani egészen napjainkig. Sokan és sokat írtak már er­ről, sőt maguk a bukovinai székelyek legjobbjai maguk mondták el, írták le, hogy mi­ként alakult a sorsuk. Ez a könyv azonban újat ad, mert újkori történetüket mondja el, miközben egész életútjuk fel­tárul az olvasó előtt. Micsoda emberi sorsok, po­kolra járások, szívszaggató történetek bontakoznak ki a könyv lapjain. Nézegetem a bukovinai székelyek életfáját, s látom, hogy ez a nagyon élet­re való népcsoport miként igyekezett újra és újra megka­paszkodni, keresni a boldogu­lását. Nemcsak szapora volt, nyolc-tíz gyermek volt egy családban, hanem nagyon ösz- szetartó és hagyományát őrző népcsoport is. Már a század elején ki akart törni a buko­vinai száműzetésből. Egy cso­port Kanadába tartott, míg a másik Észak- és Dél-Erdély- ben telepedett le. Míg aztán a Horthy-rendszerben a nacio­nalista vezetés hazacsalogatta őket Bukovinából, s 1941—1944 között Bácskába telepítette őket. Ahol tudjuk: alig mele­gedtek meg, máris menekül­niük kellett, mert az elűzött szerb családok helyére költöz­tették őket. Megrázóak azok a történe­tek, amelyek a menekülésről, a front mögötti hányódásról szólnak, szinte teljesen szét­szórva az utak lakói, vándo­rai lettek, akiket szinte senki sem fogadott be. Míg aztán 1945—1946-ban megszületett a Ki ne hallotta volna a gyö­nyörű-keserves székely népdal bukovinai változatát, amely így hangzik: Mikor Csíkból el­indultam — Színem sem volt, úgy búsultam — Kezem fejem­re kapcsoltam — S én maga­mat úgy sirattam. Valóban csaknem kétszáz évig tartott ez a siratás. Mert két évszá­zadnál is több ideje, hogy 1764-ben a lázadó székelyek megfélemlítésére Mária Teré­zia erdélyi katonai főparancs­noka, Siskovics báró Mádéfal- vánál halomra lövette a tilta­kozó, ellenszegülő népet. Ek­kor kezdődött a székelyek egy csoportjának a kálváriája: Moldvába menekültek, majd még tovább vándoroltak, s 1784—1786 között Bukovinába települtek, s megalakították Hadikfalva. Andrásfalva, Jó- zseffalva és más községeket. Azóta két évszázad telt el, s ennek a népcsoportnak ke­vés nyugta volt, mert tagjai mindig vágyakoztak, hogy újra az óhazában élhessenek, de a körülmények úgy alakultak, hogy csak a második világhá­ború után találtak nyugalomra Magyarországon, a dunántúli dombok között. Addig azonban nagyon hosszú és keserves volt az út. Ezt írja meg Csu­por Tibor a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyarország felfedezése sorozatában most megjelent könyvében, amely­nek a címe: Mikor Csíkból el­indultam. Ez egyben arra utal, hogy ez a valamikori székely népcsoport, miként szakadt ki csíki hazájából, s hogyan pró-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents