Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. Április 4;, szombat

' 'h 7

Bar any i Ferenc:

Alkalmi vers

Azzal nincs elintézve semmi, hogy drapériás asztalok mögött az elnökség kifejti, hogy mely nagyon szabad vagyok, azzal nincs semmi elintézve, hogy egyezményes kegyelet honi akácfejfákta véste a cirillbetűs neveket,

nincs semmi elintézve azzal, hogy márciusnál pirosabb lett e nemzetközi malaszttal kibővült áprilisi nap.

Akkor marad miénk az ünnep, ha nagybetűje — ama rőt — szemünk láttára feketül meg. külön pirosságunk előtt,

az ünnep akkor a miénk, ha a korhadt sírkereszt-akác megkövesül bennünk, miként a soktömbű összetartozás, miénk marad az ünnep akkor, ha drapériásan innen is igazat szól, ki pirosat szól, bár mond fehéret, zöldet is ...

Vészi Endre:

A legközelebbi vonattal

Az előszobában fűszeres aromakörök szálltak: saját keverésű pipadohányának illata. Aszódj nem értette. Ha ő most jött haza, tehát nincs — ahogy a feleség nevezi — a nappaliban, akkor ki szívja az ő dohányát? Jött eléje a felesége, finom porcelánbőre az arccsonton kigyulladva — Képzeld — mondta —, vendégünk van, egy öregúr — nyújtotta hűvös, a házimunkától kicsit érdes kezek és bevezette a szobába.

Az örégúr fölemelkedett — Aszódi foteljében ült —, vastag, rovátkáit bőrét széthúzta az érdeklődő mosoly. Ott volt az egész család, az anyós, aki vasárnap átjött segíteni, a két. hároméves, lángpiros ikerfiú — mire megnőnek, szépen megsötétedik a hajuk — és Aszódi agglegény öccse, vasárnapi ebédvendég.

— A bácsi valaha itt lakott — magyarázta az asz- szony.

Az öregül bólogatott, hogy itt, itt.

— Itt is születtem, ezelőtt hetvenhárom évvel.

— Képzeld, egy deszkabódéban — egészítette ki az anyós. Ók már az egész történetet tudták, másfél órája hallgatták az öreget. — És még egyszer az életében látni akarta ezt a helyet.

— Ön keveri ezt a dohányt, uram? Nincs ez kicsit

túl finomítva? t

Az anyós tovább sorolta.

— Több mint kétszáz kilométert utazott ezért a fél óráért.

A vendég most kívülről figyelve a róla szóló elbeszélést, átélte az egészet, mint egy idegenét, teljesen meghatódott.

— Itt gyerekeskédtem De nem ismertem rá — újra megtömte a pipáját .a házigazda dohányával, — Ott, ahol most a városi házak vannak, ott volt a sorompó meg a járványhatár. Ott vizsgálták a marhákat meg a sertéseket,' nincs-e bennük nyavalya, x- Apró, fekete szeme a mesés távolba úszott, a hangjába baljóslatú keveredett. — Hát megy előre a világ. — Vizet kért, lehetőleg szódavizet, mivel a pipa kiszárítja az ember torkát. — Hát csak bejöttem, engedélyt kértem, hogy belülről kinézzek, mert én még mindig kintről láttam a kintet. Belül nekem nem volt.

Az asszonyok kimentek a konyhába, ebédet főzni.

Az ebéd hosszúnak ígérkezett, mert becsinált csirke volt, és a vendég aggályosán átvizsgált minden cson- tocskát. hogy leszopogassa. Nagy zsebkendőjével hosz- szan törölgette a száját, a csokoládékrémet apró ke- nyérdarabkhkkal itatta föl az üvegtányérból. Hosszan, ráérősen, mintegy kitágítva az idő határait.

Az asszonyok kimentek a konyhába mosogatni, a két gyereket lefektették, a vendég maradt a helyén. A lakótelep házai közé köd. majd eső nyomult. Az asz- szonyok, végezve a. mosogatással, visszajöttek, s mert a vendég, mint valami háromszögelési pont, ott volt a helyén, leültek hozzá.

— Hogy éleredt! Nálam meg nincs kabát. így jár az ember, ha legér.ykedik. Ebben az időben elindulni!

Az asszonyok biztatták, hogy csak maradjon.

Aszódi átment a másik szobába, telefonálni, szabadulni tőle. <s mire visszatért, az öreg feie már sií'vo- san félrebillent, elaludt a házigazda foteljában. Allan, a rőtes tüskékben, megcsillant a lámpa fénye. Lábujj- hegyen jártak körülötte: betakarták pléddel. Mire fölébredt, odakint a gödörben már feketék voltak a tó-, csák. Előhúzta a zsebóráját.

— A közvetlen vonatom elment. A legközelebbi csak éjfél után. — Az éjfél után úgy hangzott, mint egy távoli hegycsúcs megjelölése.

Vacsoránál újra együtt éltek, utána a vendég kiment sétálni. Ahogy ö mondta: kiszellőztetni a fejét. Mire visszatért, arca megfényesedett az esőtől.

— De a földnek — mondta — ugyanolyan szaga van, mint hetven évvel ezelőtt. Fura egy valami!

Aszódi dühei kiélesedtek.

— Éjfélig majd csak elüti valahol az időt. Amíg

megy. a legközelebbi.

— Itt is kihúzhatom, uram. Csak tévézzenek maguknak nyugodtan.

Elment az anyós, elment a férfi agglegény öccse is. Az asszony csöndes, könnyű mozdulatokkal ágyazott.

— Az öreg újra elaludt.

Az . ablakot vastagon mosta az eső, a tócsákban higanyfényű idegbaj reszketett. A vendég vastagon gyűrt arca különválni látszott a törzsétől a csillár világításában.

— Képes vagy és ágyazol neki.

— Nem lehet, hogy itt, ebben a székben törődjön

egész éjjel.

— Éjfélkor megy a vonatja. Én tízkor ébresztem — mire megfogalmazta ezt, kioldódott belőle az indulat.

— Csinálj, ámít akarsz, megyek aludni.

Előhúzták a kinyithatós ágyat, keményen suhogott a mosószer illatú lepedő.

— Tessék lefeküdni — ébresztette az asszony az

öreget.

A lakásban, a férfi ezt félszegen tapasztalta: kisebb- nagyobb változások történtek. Az öreg ittléte több volt az ittlétnél, iszonyú tenyészet volt. Kis zugok keletkeztek, apró használati tárgyaival, A falra fölkerült egy régi fotó, menyasszony és vőlegény vagy férj és feleség. Kartonpapíron, barna előhívásban.

,,.$.z^regember napjait a városban töltötte, de a vacsoránál pontosan ott ült az asztalnál. Aszódi módszeresen megkérdezte, hogy mikor megy a vonatja. A legközelebbi. — Éjfél után, mondta ilyenkor az Öreg.

Lassan a környezet is tudomásul vette ittlétét. Volt, aki úgy tudta, a valóságos főbérlő az öregember, aki valamilyen beláthatatlan ok miatt befogadta Aszódit és családját. Eltartási szerződés — vélekedtek mások. Megint mások: tulajdonképpen az öreg az asszony igazi apja. mert az asszony, ez tény, csak persze titkolják, házasságon kívül született

— A vonatja? — kérdezte most már beidegződött szokása szerint egyik délután Aszódi, de minden fenyegetés nélkül.

— Igyekszek, nehogy lemaradjak.

Aszódi megkönnyebbült. Ismerte a szavak súlytalanságát.

— Igyekszek — ismételte az öregember minden tréfa nélkül, inkább kis fenyegetéssel.

Egyik vacsoránál az öreg nem jelentkezett, üres maradt a.helye. Űj trükk, gondolta Aszódi, emelkedő-haraggal. Az asszony elsírta magát.

— Most aztán elment, és nem jön vissza. Soha. Tudtam én! Mert a te célzásaid!

Este tíz után szisszent a kulcs a zárban, nyílt az ajtó is. Bejött az öregember.

— Részeltettem magamnak egy kulcsot. Minek csöngessem ki magukat. — Leült, nyakába gyűrte a szalvétát. — Végigjártam a régi kollégákat. Már a játszótársakat. Hát, képzeljék, kedveseim, már csak egy él közülük. Velem együtt kettő. Hát elmentem a temetőbe. Mind az öt temetőbe. Még a zsidótemetőbe is.

— Rágyújtott a házigazda dohányából.

Aszódi likőrt tett az asztalra, fölgyújtottak minden villanyt, a lakás kontúrjai meglágyultak a fénytől. Odakint, mintegy a ház tövében, hosszú szerelvény dörömbölt, a mozdony még sípolt is. Ez volt az öregember vonatja.

Szeberényi Lehel:

> \

Virágok a tornacipőn

Fiatal barátaim szaporodnak. A gyerekek hozzák ezt az életet a házba. Csapatostul jönnek néha fiúk, lányok, gimnazista pajtásaik. Magam vagyok közöttük a „vén huligán”. E cím az ő kitüntetésük, a megértésért és szeretetért, mellyel figyelem őket. Tanúsítja, hogy bizalmuk övez.

Mondhatom, fölöttébb békeszerető ez az ifjúság. Csupa virág a lelkűk, csupa nőiesség. A gitár a fegyverük — nőies szerszám, hajuk lágy, hullámos —, nőies viselet, színes öltözékük azonképp. Trikójukra a tömjél len es és békeóhajos szövegeket pingálnak — csakis angolul, fogékony lelkűket átitatja a szelíd tétlenségre vezérlő hippi tanítás, miként tinta az itatóst. Csupa rajongás és „eredetiség” valamennyi. Mint minden kamaszifjúság a majmolásban. Ezért oly megejtően kedvesek, ha fejünk csóvájával illetjük is őket, ahogyan harsányan divatoznak a békejelszavakkal — nem az itthoniakkal, az importtal, többnyire csomagolásukért.

Ezért lepett meg, amikor egyikük kezében háborús könyvet láttam. Frissen kaparintott antikváriumi példány. A hosszú címet jól ismertem: „A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig.” Csizma az asztalon — szólottám magamban —, mit keres e könyv a gitáros nemzedék cuc- cai között? A „vén huligánok” nemzedékének olvasmánya, amelyik nem tudja elfelejteni alapélményét, a háborút.

Néztem hát-csodálkozva, kérdőn.

— Ez különc — mondták ifjú barátaim. És meséltek a gyerekről, akinek odahaza a polca csupa ilyen könyvektől roskadoz. Ezt főképp a képekért vásárolta, szép csatacirkálók, bombavetők és harckocsik láthatók nagy bőséggel benne. A képeket kinyesi a könyvből, s albumba ragasztja, magyarázó szöveggel.

Már egy albuma tele van a legkülönbözőbb típusú harckocsikkal. Valamennyit jól ismeri, és betéve tudja az adataikat. Melyiknek milyen kaliberű a lövege, mekkora a sebessége, mozgékonysága, úszik-e a víz alatt vagy csak a víz fölött, fel lehet-e szerelni rakétalöveggel, hogyan működik a célzószerkezete. Ez menet közben lő, az infravörös sugárral tapogatózik a sötétben. A Nimród nevű kiszolgált magyar harckocsiról, melyet többszöri látogatással tüzetesen tanulmányozott a Hadtörténeti Múzeumban, egyszavas véleményt alakított ki: túró.

Képzőművész-hajlamait mindenütt1 kiéli, ahol üres hely akad a papíron. így tankönyveiben és füzeteiben hemzsegnek a bombázók és harckocsik, lapszéleken és fejezetek között.

A halál ötven. órája című amerikai. filmet kilencszer, nézte meg. A benne, látható tankcsata miatt. Magnót vitt a moziba, hogy a zörejeket, kivált a láncok csikorgását szalagra vegye, otthon is hallhassa.

A tanároknak sejtelmük sincs a gyerekről. A reménytelenek közt tartják számon, mert nem figyel, szórakozott, lélekben nincs az iskolában, és már azt se nagyon veszik észre, ha olykor fizikailag sem, minthogy elfoglaltságai bokrosak.

Múltkoriban egy lángszóró megszerkesztése kötötte le minden idejét. Egy ballont hajtott fel hozzá, s egy kiszolgált orvosi fecskendőt, injekciós tűvel a végén. Utóbbiakat osztálytársnője, szállította az orvos p*apa készleteiből. A lángszóróval — ha szavai hitelt érdemelnek — háromméteres szúrólángot produkált, a benzines ballont hóna alatt nyomkodva, az orvosi fecskendőn és injekciós tűn át valami műanyag ragasztót lövellve. Az eredményt barátaim szemükkel látták: szobájának fehér mázas ajtaján a kerek fekete foltot,s a terjedelmes lepattogzást. A művelet aligha találkozott az egyszerű és kispénzű hivatalnok szülők helyeslésével. Hiszen egyszer már csaknem felgyújtotta a nagymama falusi házát. Puskaporral szórta meg a fal mentét. A háznak nem történt baja, mert szinte egyetlen lánggal ellobbant az egésze Arca azonban azóta is tele van vörhenyes p Örsen és ekkel, melyek időnként gyulladásba jönnek.

Alkotó fantáziájának más bizonyságairól is. tudnak a barátok. Történetesen egy rakétáról, melyet csévélőhüvelyből szerkesztett, íúvókája pedig dugóba ágyazott orrcsöppentőből készült. Sikeres föld alatti robbantását elektromos úton gombnyomással hajtotta végre, egy puskaporos üvegbe zárt wolframszál éstegy közbeiktatott szárazelem segítségével.

Különös, hogy ennyi fantázia ellenére sincs sikere az iskolában. A, tanárok nem indulnak meg. Ámbátor múltkor mintha megindultak volna. A fiú egy feketébe lakkozott német rohamsisakkal állított be az iskolába, s cipőjét megvasaltatta, hogy úgy kopogjon, mint a csizma. A sisakot egyébként egy osztálykiránduláson Zebegényben találta, levakarta róla a rozsdát, s vasiakkal leápolta.

Egyedül a tornatanár jelentette, hogy a gyerekben idáig nem tapasztalt buzgóságot vett észre iskolai tantárgy iránt. Külön is gyakorolja a fekvőtámaszt, gyűrűhintán a felhúzódzkodást, háton fekvésből a hirtelen felülést, s naponta kétezer métert fut.

A tornatanár nem tudta, hogy a fiú diverzánsképzésről olvasott könyvet, s kíváncsi volt, meg tudna-e felelni a követelményeknek.

Hallgatag gyerek másképpen — mondják a jelleméről ifjú barátaim. Alig lehet szóra bírni társaságban, csak ha a téma olyan.

— Milyen? — kérdem.

— Hát például: hogyan kell valakit zajtalanul kínyiffantani.

— És szerinte hogyan?

— Ügy, hogy az ürge háta mögé kell lopózni, a kés hegyét a bal lapockája alá helyezni, hirtelen elkapni a száját és belerántani.

A gyereknek némi szokásai állandósultak, önfeledtté váltak, nemkívánatos helyzetekben is előjönnek, amikor is több mint furcsán hatnak, így sohasem nyúl kézzel a kilincshez; ha ajtó kerül útjába, berúgja, és máris lead egy jelképes sorozatot, miközben arca vonásai vérszomjassá merevednek. Egyszer csaknem az igazgató ajtaját is berúgta, mikor az raportra rendelte, de észbe kapott, s így a rúgást szolid kopogtatásnak lehetett hallani. Az igazgató meghatódott a kopogtatástól, s távolról se firtatta oly keményen a gyerek igazolatlan mulasztásait, mint szándékozott. Gyöngéd szavakkal kérte, hogy próbáljon az órákon ott lenni testben és lélekben is. Minthogy máskülönben tisztelte a gyerek ambícióját.

Nem azt, amelyikről nem tudott, hanem amelyikről tudott, vagyis hogy festőnek készül. Nem szobafestőnek, mint esetleg gondolnánk, hanem igazi festőművésznek. A harckocsik után gyakori témái az állatok és a virágok. E kettőt egyesítette kedves alkotásában, melynek címe: Kutya a temetőben.

Nyákon egy textilgyárban volt gyakorlaton más diáktársaival. Többször utánalőtt a művezetőnek szokásból és sportból; társai egy frászban voltak, hogy hátranéz a művezető, és félre találja érteni: Mert a gyerek ilyenkor mindig vérszomjas arcot vágott, melynek hiányzott’a sérelem- alapja.

Máskor virágokat festett a tornacipőjére textilfestékkel. A divat alól ő se tudja magát kivonni.

Virág a divat és szelídség. És régen volt a háború.

Ünnepi irodalmi oldalpárunkon DURKÓ GÁBOR művei láthatók