Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
MAG AZ I IN ii a —1987. ÁPRILIS 25, SZOMBAT ■ Színházt levél A költészet madarai Vagy dráma vagy líra — a kettő nemigen fér össze a színpadon. Ezt szoktuk néha mondogatni, ha kissé vaskalapos elvek szerint szólunk a színházról. Pedig hát az az igazság, hogy a színpad nem nélkülözheti a lírát. Iszonyatosan száraz az a még legkiválóbbnak mondható dráma is, amelyből a líra (vagy inkább: a költészet) hiányzik. Líra — vagy költészet? A kettő nem ellentmondó, s nem is külön fogalom. Csak hát a lírát Valamiképp fenntartjuk a vers műfajának jelzésére. Költészet — ez tágabb fogalomnak tűnik. Költői akár egy novella is lehet. S egy dráma is, anélkül, hogy versben íródott volna, vagy hogy kifejezetten lírai hangütésű lenne. A költészet — legalábbis ebben a vonatkozásban — tulajdonképpen nem más, mint az élet szép, nemes és tiszta oldalainak a megmutatása, műbe emelése. Szép, tiszta és nemes emberek, szép, tiszta és nemes cselekedeteket hajtanak végre, s szép, tiszta és nemes érzelmeket élnek át. Talán egy icipicit a rideg valóság fölött is járva, épp a költészet lebegésével emelkedve a realitások fölé. Színpadi mesterember, a 6zakma, a drámaírás fogásainak ismerője sok van. (Bár kevesebb, mint kellene, ezért fordul elő annyi rosszul megírt, gyatra mesteremberi fel- készültséget mutató színpadi mű a mi színpadjainkon is.) De a színpad költőiből kevés találtatik. Kevesen voltak régebben is, és mára egyre kevesebben vannak. Elég kár, Tamási Áron mindenesetre Ilyen költő volt. És nem csak a színffedon. Költő volt ő a novelláiben, regényeiben is. Tündérkedő, aranyszavú arany humorú, bölcs és góbés költő, akinek sikerült az egyik legnagyobb, ami íróembernek sikerülhet: természetes mozdulattal emelt be a művészetbe egy etnikumot, s egy csodálatos zengésű, költőien színes, érzékeny és árnyalt nyelvet, ennek az etnikumnak a nyelvét. Tamási székely származású volt; szülőfaluja Far- kasíaka, ahol 1897. szeptember 20-án a világra jött, Ud- varhelyszókben van Székely- udvarhely közelében, a Hargita nyugati oldalának aljában. Innen hozta nemcsak azt a nyelvet, amit előtte nemigen ismert a magyar irodalom, hanem azt a látásmódot, azt az élményvilágot, s azt a mesét a valósággal egybeszövő, a mindennapok kemény ségét költői álmokkal oldó lelkiséget is, amitől Tamási Áron új s egyedi jelenségként tűnt fel irodalmunkban, már legelső, az 1920-as évek második felében megjelent elbeszéléseiben és regényeiben is. Hangvétele, látásmódja, hu mora s nyelve mélyen s gyökereiben székely hát — de mindez nem jelent beszűkülést, provinciális érdekességet. Nem különlegesség vagy különcség; egyszerűen valami őserejű megnyilatkozás, amely a kifejezési forma különösségét is arra használja fel, hogy egy etnikai csoport életéről szólva egyetemesebb gondolatokat mondjon el, általánosabb gondokat közvetítsen.' Tamási székely világába belefér a nagyvilág, s ez annál is inkább fontos tény, mert jelentkezésekor is, meg később is éppen azt vetették a szemére sokan, hogy amit ír, az csupán helyi érdekés- ségfl s érvényű. Még később, az 50-es években pedig azért marasztalták el, mert narod- nyiknak és nacionalistának bélyegezte valaki. Holott ha van magyar író, akinek a népisé- ge sugárzóan tiszta és világos, és mentes minden népieskedéstől, álnépiességtől vagy minden nemzetieskedő, — nemzetiszin bombaszttól, akkor Tamási minden bizonnyal ilyen író. Az olvasókat egyébként ezek a felcímkéző manőverek nemigen izgatták. Tamási pompás Ábel-trilógiája, a Szűzmáriás királyfi, a Jégtörő Mátyás, vagy az 50-es években aztán mégis „kegyelmet” kapott író két későbbi remekműve, a Hazai tükör s a Bölcső és Bagoly, meg a sok-sok novella népszerűek voltak, s azok ma is. Amivel kevesebb szerencséje volt Tamásinak, azok a színművei. Nem mintha nem kaptak volna színpadot; sőt, inkább azt mondhatjuk, szívesen adták elő őket. De azt a jellegzetes tónusú Tamási Áron-világot, azt a hangvételt, az alakoknak azt a természetes módon könnyed realitását és tündéries lebegését, amitől ezek a színművek oly igen sajátos alkotások voltak, igazából nem tudták eltalálni a színházak. Hol túlcifrázták, túlhímezték, túl sok vitézkötéssel varrták ki e darabokat, hol meg a székely etnikum jellegzetességeit hangsúlyozták túlságosan. Mi tagadás, roppant nehéz is eltalálni a Tamási-színművekben az arányokat, a tónust. Talán mindezek miatt is örülhetünk szívből most egy új kísérletnek. A Nemzeti Színházban a legtöbbet játszott Tamási-színmű, az Énekes madár felújítására került sor, annak a rendezőnek — Herényi Imrének — a munkájaként, aki két ízben — 1971-ben a főiskolán vizsgaelőadásként, 1973-ban a Madách Színházban — már kísérletet tett ennek a műnek a színrevitelével. Akkor ezek, emlékezetem szerint, rész- szépségekben és kitűnő részletmegoldásokban bővelkedő előadások voltak, de az egész átfogása, megoldása neki sem sikerült. Most viszont, úgy tűnik, a harmadik nekifutás sikerrel járt. E nnek okai viszonylag egyszerűek (bár a realizálás nem lehetett könnyű). Herényi először is úgy tekinti most a művet, mint amelyben el- sődlegesebb a humánum, a humor, a költészet, s a pompásan megfogalmazott alakok színes élettelisége, mint az etnikum különlegessége. Mindamellett ezek a figurák, s ez a játék erőteljesen hordozzák eredetük jegyeit. Székely játék ez, ízeiben, nyelvében, szemléletében, humorában, de — s ez igen fontos — nem ragad le e vonások hangsúlyozásánál, magasabb szintre, általánosabb humánum, tágabb horizontú tündéri lebegés régióiba tudja emelni a tiszta- szívű ifjú szerelmespár, s a vesztükre törő öreglányok és öreglegények „varjúserege” igaz mese történetét. Herényi fel tudja röppenteni a költészet madarait ebben az előadásban — talán először igazán, az Énekes madár 1935-ös bemutatója óta. Takács István Ha egyenrangú partnerként... Tiszteletdíj fellépés nélkül — A művésznő mindössze három nótát énekelt, majd elrohant! Behallatszott a nézőtérre a kocsibúgás, amint elhajtott a művelődési ház udvarából! — mérgelődött a népművelő. Meglehet, az igen tisztelt művésznő a fővárosba sietett, hogy színházi kötelességeinek tegyen eleget, de az is lehet, hogy csak a szomszédos faluba hajtott: ha ott is csak három nótát énekelt el, maradhat ereje az esti, budapesti fellépésre is. Három meghívás egy napon, három dal mindenütt, háromezer forint tiszteletdíjért. Akárha a szállóige érvényesülne: három az igazság... Mivel lapunk egy korábbi írásában tájékoztattuk az ugyancsak tisztelt olvasót — aki művelődési házak programjainak nézője más esetben — arról, hogy a Művelődési Minisztérium külön figyelmet fordít majd intézményeinek ilyféle gondjaira, s e célból szórakoztatózenei felügyelőséget hív életre, és mivel a községi művelődési házak műsorszervezési lehetőségei nem változtak hathatósan azóta sem, ezúttal kicsit részletesebb tájékoztatást adunk a különböző programok szervezésének módjáról és lefolyá- sáróL Fél pénzért is kapható A rendezőirodák által ajánlott műsorok megfizethetetlenek a kis- és nagyközségekben dolgozó népművelők szerint. A Z’Zi Labor zenekar fellépti díja negyvenezer forint akkor, ha a helyszín közel van a fővároshoz. Az Országos Rendező Iroda által ajánlott egyszemélyes előadóestek átlagos ára öt-hatezer forint. Ugyanakkor magam beszéltem Vágó Istvánnal, kérve őt, fogadjon el egy meghívást az iroda közvetítését mellőzve. A közismert műsorvezető készséggel vállalta a fellépést — a fenti összeg feléért. Emlékszem arra a Bárdy György-ta- lálkozóra is, amelynek ötezer- hétszáz forint volt az ŐRI által meghatározott ára. Vajon milyen haszonkulccsal dolgozik a közvetítő iroda? Van-e mód arra, hogy a művelődési intézmények megtudják az erre szintén igényt tartó előadóművészek műsorának tartalmát, tiszteletdíjuk összegét és a címüket, amelyek segítségével közvetlenül is felvehetik a kapcsolatot? Ennek az élelmesebb népművelők körében már régóta ismert módszernek kivált nagy keletje lehetne mostanában, amikor a művelődési ház dolgozói csak magukra számíthatnak. Megvallom, nekem ugyanígy az Ifjúsági Rendező Iroda és a Mikroszkóp Színpad írásos megállapodásai is elgondolkodtatóak. Egészen pontosan azok a papírok, amelyeken csak a programok címei és az átutalandó összegek szerepelnek. Még inkább izgat ez a módszer azóta, amióta láttam egy művészeket delegáló színházi alkalmazott noteszét egy községi művelődési ház öltözőjében, s kiderült, hogy bár a megállapodás szerinti összeget utalja át a művelődési ház, néhány előadó meg sem érkezett ... Csakis azt, amit kérnek A leendő intézkedés első pontjában arra kellene kötelezni a szervezőket, hogy azt és csak azt a művészt delegálják, akit a megrendelő kér! Ezzel át is tértünk a programszervezés másik — valamivel olcsóbb, de ennek arányában még zavarosabb — módjára. Ez jellemzi ugyanis a magánzókkal, házaló menedzserekkel való népművelői viszonyt. Ilyen esetekben ugyanis komplett műsort kell megvásárolnia a művelődési ház illetékesének. Nyilvánvaló, hogy ez a gyakorlat kizárólag a szervezők és a művészek érdekeit tükrözi: általában egy közismert művész és tizenkét kevésbé ismert és ennek arányában lehetséges előadó szerepel a programokban. E sorok írója egy ízben már ott tartott — népművelői pályafutása során —, hogy kifizette, majd megkérte a szervező-nótaénekest: sem ő, sem a lánya és annak fiúja ne lépjen fel a műsorban. Tette ezt azért, mert attól tartott, hogy a falu ap- raja-nagyja összefog és meglincseli. Ugyanis a szóban forgó művészek a legkülönbözőbb műsorokban szerepeltek már ugyanazon a színpadon, ugyanazon számokkal meglehetősen közeli időpontokban. A helyzet humoros is, kétségbeejtő is, hiszen a népművelőnek nincs más megoldása; ugyanaz a szervező több művészcsoport fellépéseit intézi szerte az országban. Ezt az előnyt kihasználva többféle programban is fellép! Neki nincs más megoldása, hiszen különben éhkoppon maradna, mivel önmagát nem tudná eladni. Szerintem a leírtak kimerítik a hazánkban tiltott árukapcsolás fogalmát. A magára várató intézkedés második pontjában megtiltanám, hogy a művész több fellépést vállaljon ugyanazon estére. Ne fordulhasson elő, hogy míg a program második felét élvezik a nézők egy községben, néhány kilométerrel arrébb már ismét kezdődik az első fele, és mire az előbbiben fellépők utolérik a stáb elővédjét, azok már indulnak is a harmadik határba ... az így letudott fellépések színvonala nem lehet kétséges. Ide kívánkozik még egy apróság: közismert művészeink akkor is az önálló műsorért járó négy-ötezer forintot veszik fel, ha csak a közreműködői tiszteletdíj járna nekik. Bár az is lehet, hogy újabb kori művelődéspolitikánk ezt is lehetővé teszi, ám akkor tájékoztatni illenék a művelődési házakat erről is. Zsebbe vágó kérdés A művelődésiház-igazgatók türelmetlenül várják azt az időt, amikor egyenrangú partnerként tárgyalhatnak a zsebbe vágó szerződések ügyében. Anyagiak által meghatározott művelődéspolitikáról lévén szó, célszerű volna, ha nem késne sokáig a megfelelő intézkedés. Szilas Zoltán Iskolai előadáson Szöktetés a szerájból Múlt esztendőben olyan sikerrel adták elő Mozart Szöktetés a szerájból című művének harmadik felvonását az aszódi ének-zene tagozatos gyerekek, hogy az idén az egész operát műsorra tűzik. Tarr Gábor vezető énektanár írta át a művet számukra s az idei záró hangversenynek ez lesz a programja. A kísérő zenekar mostani és régi általános iskolai növendékekből, valamint a zeneiskola tanáraiból alakult. A jövőre harmincesztendős aszódi zenei tagozat tanulói és pedagógusai nagy lelkesedéssel készülnek az előadásra, amelyre április 26-án vasárnap délután 4 órai kezdettel kerül sor a Csengey úti Általános Iskolában. Bárdos Lajos zenei hetek Immár tizenegyedik alkalommal rendezik meg a Bárdos Lajos zenei hetek rendezvénysorozatát Budapesten május 9. és 31. között. Az országos jellegű és egyúttal nemzetközi zenei esemény a budapesti művelődési központ, a kórusok országos tanácsa, a budapesti kórusok tanácsa, a Fővárosi Tanács, a Pest Megyei Tanács, az óbudai művelődési ’ ház, a Solymár Nagyközségi Tanács Apáczai Csere János Művelődési Háza, a budaörsi Jókai Mór Körzeti Művelődési Központ és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szervezésében, illetve támogatásával valósul meg az idén. A Bárdos Lajos zenei hetek — a solymári zenei hetek közvetlen folytatásaként — tükrözteti a zenének a közművelődésben játszott szerepét, ízelítőt ad a vokális és a hangszeres népzenéből, illetve a zeneszerzők alkotásaiból a régmúlttól napjainkig. Így a magyar kóruskultúrára épülő eseménysorozat bemutatja a zenei élet fejlődését, alkalmat ad szakmai tanácskozásokra és a társművészetekkel való kapcsolat elmélyítésére is. A Bárdos Lajos zenei hetek nyitó hangversenyét május 9-én a régi Zeneakadémián tartják. Ezen a délutánon kamarakórusok lépnek színpadra. Május 11-től rendezik meg a karvezetők és énekzene tanárok szemináriumát az óbudai művelődési házban. A többnapos tanácskozáson szó esik a határainkon túl élő legrégebbi magyar csoport múltjáról és jelenéről, a hangképzésről, a gregorián zenéről, a klasszikus formák világáról. Az előadásokat népdalkörök, kórusok előbe- mutatója gazdagítja. Május 16-án a Vándor Sándor munkásénekkari szemle hangversenyét, azaz vegyes karok koncertjét hallhatják az érdeklődők a budaörsi Jókai Mór Körzeti Művelődési Központban, másnap pedig a férfi- és a női karok találkozójára kerül sor a solymári Apáczai Csere János Művelődési Házban. Május 22-én ifjúsági zenekarok lépnek fel a József Attila Gimnázium dísztermében, 23-án a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és az ifjú zenebarátok központi kórusa ad hangversenyt az óbudai evangélikus templomban. A rendezvénysorozat május 31-én az óbudai Fő téren fúvószenekari hangversennyel zárul. Rádiófigyelő! Kömény Móka (Cvetkó Sándor f. h.) és özvegy Köményné, a Möka anyja (Szemes Mari) az Énekes madár egyik jelenetében ECO-MIX. A szerda réggé- i li adásban újra szóba került László Ferenc szegedi profesz- szor, aki ötezer agyalapi mirigyet juttatott külföldre. A jelenlegi joggyakorlat hézagai miatt nehéz volt felelősségre vonni. Szó esett az ipari kisszövetkezetekről is, amelyek jó pár éve termelőszövetkezetekben alakultak meg, de a kedvezőtlen adóztatás miatt ma már megszűnőben vannak. Furcsa történeteket hallottunk az építőiparból, ahol a munkákat sokszor nem verseny- tárgyalások, hanem megvesztegetések útján kapják meg a kivitelezők. Az utolsó percekben pedig az 1988. január 1-jén bevezetésre kerülő személyi jövedelemadóra készítettek fel bennünket. No, de hogyan? Mint említették, az USÁ-ban április 15-ig kellett bevallani a jövedelmeket. Megtudtuk, hogy miként lehet megtalálni a kiskapukat, hogyan lehet kicselezni az adózást. Eddig mintegy 5 millió amerikai kért halasztást, sokan pedig — ha csak egy napra is —. átlépték az országhatárt, hogy ne kelljen a határidőt betartaniuk. Igaz, mindannyiunknak tájékozódni kell a személyi jövedelem- adóról. Ezek szerint arra is idejében felkészítenek bennünket. — mielőtt még tudnánk pontosan, miről is van szó — miként lehet kibújni a jövedelembevallás, az adózás kötelessége alól. Sajnos, van egy olyan rossz sejtelmem, hogy azoknak az ..elégedetteknek” sikerül majd megtalálnia ezeket a kiskapukat, akiket eddig sem tudott a gazdasági rendőrség leleplezni. ÖTÖDIK SEBESSÉG. A pergő műsorösszeálliításban szót kaptak azok az egyetemisták, akik tagjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem természet- védelmi klubjának, s megrendezték az úgynevezett savaseső hetet. Méréseikkel, tanácskozásaikkal a fővárosi levegőszennyezés ellen küzdenek. Hisznek abban, hogy véleményükre odafigyelnek. Talán fiatal korukkal magyarázható lelkesedésük, amely annak ellenére érezhető volt, hogy tudják: 1993-ig nem fog 30 százalékkal csökkenni a kéndioxid-szennyezés — bár szinte létkérdés lenne — és azt szintén, hogy még évfolyam- társaik is sokszor bizonyulnak közönyösnek a mindannyiun- kat érintő kérdések iráni. Még egy kis közösség, a Kokó Klub tagjai is szót kaptak. Milyen sokszínű az ifjúságunk! Ez a csoport Harry Jackins újraértékelő konzultációs pszichoterápiáját alkalmazza. Ennek a módszernek az a lényege, hogy míg az egyik fél önelemzőén fel tárulkozva, magában beszél addig a másik — a konzultáns — csak csendben figyel. így jöhet létre az az érzelmi kisülés, amely már önmagában lelki megkönnyebbüléshez, sót teljes gyógyuláshoz vezethet Ha az USA-ban bevált és országosan elterjedt ez a nem hivatalos szervezeti keretekben alkalmazott gyógymód talán jó lesz nálunk is. DlAKFÉLÖRA. Csütörtökön délelőtt, a 125 évvel ezelőtt született Beke Manó matematikatanárra emlékeztek. Csodálatos volt még hallani is, hogy a századfordulón, illetve e század első felében létezhetett olyan polihisztor matematikatanár, teljes életet élő személyiség, amilyet ma már nem fedezhetünk fel környezetünkben. Persze ma is vannak nagy műveltségű, a természettudomány magas szintű szaktudása mellett az irodalomban, a közéletben is tájékozott emberék, de olyan már ritkán akad. aki 17 év alatt tíz korszerű tankönyvet meg tud írni és maga körül iskolát teremt. 1911-ben a tanévnyitón elhangzó gondolatai mintha ma születtek volna: „Hazánknak nemcsak egyoldalú szaktudósokra van szüksége, hanem művelt emberekre... A műveltség nem annyira kész állapot, mint inkább képesség: a tudományos, művészeti, társadalmi kérdések iránt való eleven érdeklődés ...” Ahogyan a most 96 éves lánya, G. Beke Margit mondotta., ő még hitt abban, hogy ha az emberek többet fognak tudni, akkor jobbak lesznek. Lehet, hogy nem fejlődik a világ? Még ma is csak vágyunk arra. hogy sokoldalúan műve t szakemberek dolgozzanak tár sadalmunkban, de leggyakrabban, csak szűk értelemben vett szakemberekkel, szellemi segédmunkásokkal találkozunk .., <Jjj Iris* T
