Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-16 / 90. szám

1987. Április ie., csütörtök 5 Katalógus, szociográfia, ismeretterjesztés A reflektorfény árnyékában ■Heti filmtegyzetb Szerepcsere Eddie Murphy és az „édes élet” susztusos kellékei a Szerepcsere című amerikai filmben A könyvek és a megszám­lálhatatlanul sokféle egy kiad­ványok mindennapos társaink: kiszolgálói korunk emberének, így aztán sokat hallhatunk, olvashatunk a magyar könyv­kiadás eredményeiről, belső életéről. Ám működik egy kevéssé ismert területe is, amely föltáratlanul húzódik meg a reflektorfény mögött. Az úgynevezett nem hivatá­sos kiadványokról van szó, vagyis azoknak az intézmé­nyeknek a munkáiról, ame­lyeknek a könyvkiadás nem tartozik a profiljába. Egy- egy múzeum látogatásakor vagy könyvtárakban gyakran kerülnek a kezünkbe ilyen katalógusok, ismeretterjesztő művek, történetírások, hely- történeti füzetek. Szakaszos tervezés Megyénkben vajon ml a helyzet ezen a téren? Ennek a kérdésnek eredtem a nyo­mába, s erről faggattam a már nyugdíjba készülő Tóth Ferencet, a Pest Megyei Ta­nács közművelődési osztályá­nak munkatársát, megyei fő­tanácsost. Bevezetésül meg­tudtam, hogy az 1985-ben vé­get ért VI. ötéves tervidőszak Mint köztudott, a Csepel- sziget és Csepel falu évszáza­dokon át Pest megyéhez tar­tozott, így a magyar ipar leendő fellegvára, az 1892-ben létrejött csepeli Weiss Manf­red Művek, az első magyar tölténygyár telepeit a megye területén mérték és alakítot­ták ki. Az I. világháború igényeit kielégítendő a haditermelés hatalmas méreteket öltött és a gyár óriásira nőtt. Nemzetközi híre szakmailag hamarosan elterjedt. Nem csodálkozha­tunk tehát azon, hogy ^még Törökországból is vetődtek ide családok fiaikat taníttatni, hiszen ez az ország egyébként az I. világháború végén szin­tén a megújulás keserves lá­zában égett. Különös szerződések A Weiss Manfréd Lőszer-, Aczél- és Fémművei Rész­vénytársaság tanoncszerző- dést kötött 1919. június 30-án négy török fiatalemberrel, amely szerződések a követke­ző napon. júl. 1-jén jártak le. Minthogy a tanoncok: Rifaah Murafer fia Rifaah Djemal, Eyub Szabri fia Abdul Malit, Djemil Hassan fia Mehmet Hassan és Mehmet Szelim fia Mustafa Abrahim, valameny- nyien konstantinápolyi szüle­tésűek és 18—20 évesek, a tö­rök császári konzulátus útján igazolták, hogy már több évet dolgoztak a vas és fémeszter­gályos szakmában, ezért szak­munkás felszabadító levelet kaptak. A szerződésen a gyár for­radalmi pecsétjének szövege: Csepeli Acél és Fémművek termelési biztosa. A kispesti járás — amelyhez Csepel tar­tozott — munkás-, katona- és földművestanácsa 1919. jú­lius 4-An igazolta, hogy a szerződést előtte kötötték és az iratokat a feleknek szabály­szerűen kiadták. Miért a nagy sietség? A megnevezett török fiatal­emberek családjukkal együtt Csepelen a Tisztviselőtelepen laktak, vélhetően már több éve, és az üzemben betanított munkásokként dolgoztak való­színűleg. A fémművek szoká­sos tanoncórabére akkoriban első évre 10, másodikra 12, harmadikra 14 és negyedikre 16 fillér volt. 1919 júliusában a háború egyre inkább közeledett Bu­dapest és Csepel felé. A ro­mán királyi hadsereg már má­jus 1. óta állt a Tisza vona­lának hosszában és nem volt várható, hogy nem nyomul to­során 140 ezer 500-as pél­dányszámban, 66 különböző kiadványt jelentettek meg. Ezeknek több mint a felét — a katalógusokkal együtt: 35-öt — a múzeumi igazgatóság égi­sze alatt adták ki. További kilencnek a levéltár, nyolc­nak pedig a megyei művelő­dési központ volt a gazdája, míg a többi tizennégyet egyéb kiadók vagy a helyi tanácsok gondozták. Ez az arány napjainkban is jellem­ző. — A kiadni szándékozókat szakaszos tervezésre igyek­szünk rászorítani — magya­rázza Tóth Ferenc. — Az el­ső ütemben jól meg kell fon­tolniuk, minek és milyen for­mában kívánnak teret adni. Az sem közömbös, hogy eh­hez megtalálják-e a megfele­lő szerzőt. Ezután jöhet a megbízás és a nyomdakész kézirat elkészítése, majd az utolsó fázisban maga a nyom­dai munka. Múzeumi füzetek Hogy ez milyen célokért történik? A katalógusok mel­lett a helytörténeti kutatások eredményei, módszertani ér­tekezések, tudományos-isme­vább előre; nyilván csak a kedvező alkalomra várt, ami­kor az ország megszállását a legkisebb ellenállás letörésé­vel viheti végbe. A győztes magyar Vörös Hadsereg diplomáciai nyomás­ra június 20-án megkezdte visszavonulását a Felvidékről, s ekkor már ellenforradalom zajlik a Duna-Tisza közén és Tolnában is. Egyre inkább szűkült tehát az a terület a főváros és Csepel körül, ahol még békésen vasesztergályos szakmai fogásokat lehetett ta­nulni, netán szakmai titkokat ellesni, amivel aztán érvénye­sülhet az ember otthon, Tö­rökországban, ahol akkoriban még igencsak ritka lehetett a modern fémesztergályos. Azt mondhatjuk, hogy az utolsó órában határozták el a hazatérést a török családok Konstantinápolyba. Reméljük, hogy a magyar ipar egyik fellegvárában jó tanulók vol­tak gyermekeik és Törökor­szágban jó hírt, jó nevet sze­reztek magyar mestereiknek és hazánknak. Horváth Lajos Huron. Vígopera — prózá­ban. Elképzelhető, hogy szá­mos készüléktulajdonos fogal­mazta meg így a benyomását, amíg Gáspár Margitnak Az ál­lam én vagyok című tévéjáté­kát nézte. Sőt, talán még Olya­nok is akadtak, akik Ránki György nevét kezdték emle­getni azzal a toldással, hogy bizony ő, és csakis ő tudna ebből a zenés színpadra oly annyira illő vígjátékból egy takaros kis áriacsokrot kanya- rítani; olyasfélét, mint a Po­made király új ruhája. Ránki helyett azonban Ne­mere László nyúlt hozzá a szépséges Clairon meg a této­ván hisztérikus herceg édes­bús, fanyar-élces történetéhez. Nem dallamokat adott a szó­jukba, hanem a kamerák és a stúdióbeli mikrofonok előtt beszéltette őket. így jobb híján mindenki a maga el­képzelései szerint aktorko- dott. Bács Ferenc, mint állam­miniszter, valahonnan a me­sejátékok kulisszái mögül hoz­ta elő csipkés, rizsporos figurá­ját; Rátonyi Róbert operett- színházi bugyutáskodásaira ré­vedezett vissza; Zen the Ferenc — ellentétben az imént emlí­tett főkamarással — úgy pró­bált meg gárdaezredessé zor- dulni, hogy egy félrerende­zett rossz opera fals hangula­retterjesztő és forrást feltáró érdekességek, szociológiai munkák kerülnek az olvasó- közönség elé: általában 500— 1000 közti példányszámban. Néhány sorozat is napvilágot lát. Ezek közül a legjelentő­sebbek a Studia Comitaten- sia tanulmányai, a Pest me­gyei minikönyvek, a Téka monográfiád, és az aszódi, ceglédi, nagykőrösi múzeumi füzetek. Ugyanakkor feltűnő a szépművészeti művek hiá­nya. — Hát igen! — felel az észrevételre a főtanácsos. — Egy-két ellenpélda azért akad. A százhalombattaiak a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattal közösen kiadnak egy antológiát. Említhetem még a Pest megye versek­ben vagy az érdi Tiéd a táj című köteteket, ám a többi próbálkozás önmagában halt el. Ügy hiszem, ez nem is igazán a mi feladatunk, mi­vel a hivatásos állami ki­adók nagyobb tömegekhez juttathatják el termékeiket. — A terjesztés hogyan tör­ténik? — Zömében a kiadók vég­zik, de nem is lenne kifize­tődő más cégeket megbízni ezzel. Olykor körlevelek ki­bocsátására is sor kerül, eset­leg a saját dogozók jutalékos közreműködésével árulják a könyveket, vagy gyűjtenek előfizetéseket. Előfordult már az is, hogy az ünnepi könyv­héten sátrat nyitottak nyom­tatványaik értékesítésére. Ebben az évben 25 nem hi­vatásos kiadványt szándékoz­nak megjelentetni. Ezek kö­zül ötezres példányszámával kiemelkedő M. Várhelyi Van­da Vajda Lajosról készült minikönyve, míg háromezres nagyságrendben kerül majd ki a nyomdából a Mezővárosi építészet című kötet Novák László szerkesztésében, vala­mint Hídvégi Lajos Albertir- sa, Dánszentmiklós, Mikebuda című történeti feldolgozása. Némi hiányérzet Érdekesnek ígérkezik Kalma János XIX. századi kéziratos könyve, a pilist cisztercita apátságot bemutató Gerevich László-mű, a Falu Tamás­bibliográfia, valamint Kokas Klárának a zenei nevelésről írt tanulmánya és a Dunake­szi tízéves fejlődését bemuta­tó kiadvány. Üdvös lenne, ha kevésbé bánnának mostohán az ilyen jellegű kulturális értékeinkkel. Prukner Zoltán ta lengte körül. A párizsi nagyszínpad után a kis német fejedelemség csúcsára csöp­pent Clairon szerepében Bán­sági Ildikó pedig? Nos, ő szinte beállításról beállításra változott: hol a kiebrudaltság tragédiáját mondta fel, hol a nagyon okos nők fölényét éreztette, hol meg csáberejét fitogtatta, tegyük hozzá, igen mutatósán. A herceget, ezt a folyvást szerencsétlenkedő hölgyimportőrt a kaposvári színház prózai bonvivánja, a ritka rokonszenves Máté Gá­bor igyekezett elpáváskodni, mégpedig olyanformán, mint­ha egy jó stílusérzékű, tehát a komikumot szatírizálással vegyíteni jól tudó Márkus László lenne. De hát ő nem az — még nem az! Ennyiféle felfogás, manír és modor szükségszerűen csak eleggyé, és nem holmi szerves vegyületté állhatott össze, s ilyenformán az összkép sem kerekedett valami nagyon mu­tatósra. Mindehhez az itt elősorolt alakításbeli tarkasághoz mínu- szos előjellel maga a rögzítés oka, vagyis éppen az oknélkü­lisége is hozzá társult. Hogy tudniillik mivégre ez az egész?! Miért ezt, és miért most? Csak azért, mert van ez a kétségkí­vül jó rutinnal és nem kevés Új kiállítás Szoborsorsok Szoborsorsok címmel láthat tárlatot a közönség a Buda­pest Galéria Lajos utcai kiál­lítóházában. A bemutatón má­solatok, korabeli metszetek, vázlatok és fotók adnak átte­kintést a mai főváros terüle­tén 1692 és 1945 között a köz­tereken felállított képzőművé­szeti alkotásokról. E témából hasonló, átfogó összeállítás még nem került hazánkban a közönség elé. A budapesti és a vidéki múzeu­mokból, valamint a Budapest Galéria tavalyi felhívására a magángyűjteményekből beér­kezett anyagból mintegy 80 köztéri szobor kis mintája látható, kiegészítve a pályáza­ti kiírások eredeti dokumen­tumaival. Az időrendet köve­tő bemutató nemcsak az egy­mást váltó stílusokról és mű­vészeti irányzatokról ad átte­kintést, hanem tükrözi a város, illetve az ország társadalmi, politikai és szellemi életének változásait is, A XIX. század első felétől kezdve a művek többsége pá­lyázati rendszerben valósult meg. így egyebek között a Széchenyi-, az Erzsébet király­né-, illetve az Arany János- emlékszoborhoz készült egy­kori terveket láthatja a kö­zönség. A kiállítás legkorábbi munkája a XVII. század vé­gén készült pesti Szenthárom­ság-oszlop, a sort pedig a Vá­góhíd utcai lakótelep díszíté­sére kiírt 1943-as pályázat két mintája zárja. A tárlathoz — amely május 24-ig látogatható — az érin­tett időszak összes megvaló­sult emlékművét, emlékszob­rát, díszítő szobrát és dom­borműves emléktábláját doku­mentáló katalógus készült. Az Operaház tervei A Magyar Állami Operaház a következő évadban három opera-, két balettbemutatót és öt felújítást tervez. Az Ope­raház színpadán láthatja majd a közönség Purcell egyetlen teljes operáját, a Didó és Aeneast, továbbá Vajda János fiatal magyar zeneszerző Ma­rio és a varázsló című dal­művét. A két produkció egy előadásban kerül színre. Ugyancsak az Operaházban újítják fel Mozart Figaro há­zassága című, valamint Wag­ner Trisztán és Izolda című operáját. A dalszínház új műsortervében helyet kap egy balettest premierje is. Az Erkel Színházban Ko­dály Háry János című daljá­tékát, Puccini Tosca és Verdi Nabucco című operáját újít­ják fel, s ugyancsak bemutat­nak egy balettet. szellemmel megírt, jó pár or­szág számos színpadán kipró­bált magyar darab? Ez a sansz azonban kevés. Vers. a költészet napja al­kalmából bőven hallhattunk verseket is. Elsősorban és a legszívesebben abban a Mes­ter és tanítvány című össze­állításban, amely Juhász Gyu­la és József Attila megindí­tván bensőséges atyai-fiúi kö­tődését mutatta be a kiváló irodalomtörténész, a szegedi Péter László szakmailag fö- lülmúlhatatlanul megbízható dirigálásában. És szintén sokáig ott kísért majd tudatunkban az a szava­lat is, amelyet ugyancsak er­re a szombati estére iktattak be — óriási balfogásként, nyil­vánvaló tévedésből. Petőfi Sán­dornak A XIX. század költői című versét ugyanis a rossz formában levő, sem a költő­höz, sem annak az írásához közöt nem érző, éreztető Ven- czel Verával mondatták el. Egyrészt ez a strófasor férfi­szájba való, mert jól tudjuk; ki írta, s azt is, kiknek; más­részt meg ha mégis egy másik nembéli szájára kerül, hát ak­kor olyan valaki legyen a sze­rencsés, akiben van valami drámai erő. Akácz László Akár egy modernizált mese, olyan ez az amerikai filmvig- játék. Mert lássuk csak: az ügyes, használható és szolgá­latkész fiatalembert (aki tör­ténetesen egy hatalmas és gaz­dag vállalat alkalmazottja) szeszélyes és gyermeteg öreg főnökei egy bugyuta, egydoj- lár értékű fogadás megnyeré­se érdekében egyik napról a másikra „ejtik”, lehetetlenné teszik, nyomorba taszítják, hogy bebizonyítsák: az embert a körülményei alakítják (vagy nem, merthogy épp en­nek az eldöntése a fogadós tárgya). A tétel ellenpróbá- jáként pedig felszednék — szó szerint az utcáról — egy szí­nes bőrű fiatalembert, akit az ideális körülmények közé he­lyezve villámgyorsan „átprog­ramoznak”. Ebből a tanulat­lan, rossz modorú, iszonyatos rondán beszélő fiúból percek alatt ugyanolyan jól használ­ható munkaerő lesz, mint a magas képzettségű másik fia­talember volt. S a gonosz fo­gadás szép csöndben le is zaj­lana, ha a véletlen a két fia­talember tudtára nem adja: rút manipuláció áldozatai mindketten. Mi sem természe­tesebb, hogy egy ügyes fordu­lat (és egy zseniális tőzsdei manőver) segítségével vissza- lőnek, és a két öreget — akik testvérek, s a Duke and Duke cég tulajdonosai — az anyagi csődbe taszítják, ők meg vi­dáman élik az édes életet a hirtelen megszerzett milliók jóvoltából. Mese tehát a megfelelő és kötelező tanulságokkal: a lók elnyerik jutalmukat, a rosz- szak megbűnhődnek. Louis- nak. a lehetetlenné tett derék tisztviselőnek, és Billynek, a csőlakó színesbőrűnek a dél­tengeri szigetek édeni partjai és a jobbnál jobb csinibabák jelentik a kárpótlást szenve­déseikért, Duke and Duke pe­dig. azon túl. hogy hatalmas pénzügyi birodalmuk öt perc alatt összeomlik, még „kihúz­nak’’ egy infarktust meg egy idegösszeomlést is. Csak hát ez a modern ame­rikai mese azért mégsem ily egyszerű. Azt nem állítanám, hogy társadalomkritikai mély­ségű műről volna szó. John Landis rendezőnek ilyesmi még véletlenül se igen jutott eszébe. Mindössze annyi tör­ténik, hogy ez a különben na­— de nagy fejed van! így szól a közismert mondás, ami arra vonatkozik, hogy olyas­mit vetünk valakinek a sze­mére. amiben mi is vétkesek vagyunk, azaz: mi sem va­gyunk jobbak a Deákné vász­nánál, vagy: ha ő tizenkilenc, mi egy híján húsz vagyunk, esetleg: egyikünk kutya, má­sikunk eb. És még egy tucat hasonló szólásmondás ... Amik egyébként nem vélet­lenül juthatnak eszébe a né­zőnek. míg ezt a Rolando Diaz által írt és rendezett kubai filmet szemléli. Nem véletle­nül, mert maga a történet is eléggé olyan, hogy a fenti, s hasonló szólásmondásokra asz- szociáltat bennünket — más szóval: sok benne a jól ismert közhely, a bejáratott sztereotí­pia —. azon kívib pedig a film szép lassú, kényelmes csörgedezése is időt enged a gyón szórakoztató, nagyon for­dulatos, szellemes és ötletes vígjáték, minden bizonnyal az eredeti szándékain túlmenően, vagy (fogalmazzunk másképp) a mi szemünkben, a mi nézői „hátterünkkel" elárul valamit, mintegy objektíve, arról a vi­lágról, amelyben játszódik. Mégpedig azt, hogy bármily mulatságosan adatik is elő az a bizonyos szerepcsere, a do­log lényege nagyon is komoly: az életben (odaát, a Nagy Víz túlsó oldalán) valóban rette­netesen fontos, ki milyen kör­nyezetből jött, milyen volt a neveltetése, a családi háttere, — ám ugyanakkor mindez egy pillanat alatt felborulhat, sze­szélyes, a szenilitás határán már át is lépett főnökök bár­mikor felboríthatják a kiala­kult helyzeteket, és ha vala­kinek ekkor éppen arrafelé van útja, beleeshet a szeren­cse kellős közepébe. )viajd éppúgy ki is eshet Fortuna kegyeiből. Tehát az élet, úgy alapjában véve, merő esetle­gesség. ki vagyunk szolgáltat­va a véletleneknek, a szeszé­lyeknek, a főnököknek. S in­nen nézve, a Szerepcsere már nem is olyan jaj de víg játék. Nagyokat lehet rajta nevetni, de ez a nevetés itt, s nekünk, egy icipicit keserű szájízt hagy maga után. A filmet nem szinkronizál­ták. s ez most azért jó, mart észre kell venni azt a nyelvi bravúrt is. amit a film készí­tői megvalósítanak. A művelt, irodalmi angolt beszélő Louis, és a legvadabb amerikai néger dialektust használó Billy nyel­ve úgy cserélődik fel fokoza­tosan, ahogyan a helyzetük változik. Louis egyre borzasz­tóbb nyelvet használ, Biily egyre finomabban beszél. Mi — legalábbis egyelőre — még nem érzékeljük ilyen kemé­nyen a társadalmi helyzet kü­lönbözőségének nyelvi vonat­kozású eltéréseit, a rétegnyel­vek ilyen mértékben nálunk még nem alakultak ki, de sajnos már nem ismeretlen ez a jelenség mifelénk sem. A Szerepcsere szerencséje még a jó szereposztás. Dán Aykroyd mint Louis, Eddie Murphy mint Billy, a gusztu­sosán szexi, s ezt nem is rej­tegető Jaime Lee Curtis mint az érzőszívű rosszlány Ophe­lia, és Denholm Elliot mint Louis angol komornyikja iga­zán kiváló alakítást nyújt. meditációra, vagy ha már meditálni kezdtünk, nem za­var ezen elfoglaltságunkban. A történet röviden azt me­séli el. hogyan szeret egymás­ba a csinos Magdalena és a jóképű Emilito, majd. egy vá­ratlan (?) fordulat révén, ho­gyan történik meg ugyanez a két fiatal „felmenőivel": a lány özvegy papájával, s a fiú özvegy mamájával. Amit természetesen (?) a fiatalok helytelenítenek — azaz: ba­goly mondja verébnek..'. De nem kell félni, a végén min­den szépen elrendeződik. A filmet vígjátéknak hirde­tik; mi inkább csak derűs hu­morú munkának érezzük. Ér­dekesek viszont a kubai, kö­zelebbről a havannai hétköz­napok felvillanó képei, bár ezek néhol kissé lakkozottnak tűnnek. Takács István Érdekességek a Pest Megyei Levéltárból Török tanoncok Csepelen Tv-figyelő' Bagoly mondja verébnek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents