Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
i98j.„Április ii., szombat MAGAZIN A költészet napja A ,2 ember — amikor elő- /1 . szőr lát eredeti J. A.kéziratot — képes a meg- / l hatottságra. Csak jóval később, 02 ocsúdás fejbe kólintó realizmusában ismeri fel: a költészet csapta szivén. Könnyű szellőként érintette meg haját és szemét, hogy aztán orkánként hatoljon mind mélyebbre ... S jő megint az újabb ébredés, és az ember már nemcsak az írást akarja látni, tudni, hanem a megszenvedését is. A kihordását. Mert minden vers önelemzés is. LefS ; ■ pattanó szilánkjai mély sebet ejthetnek, költőben és korában egyaránt. És hozhatnak reményt. Az m-ek rajzossága, a pontos j-ék dii- longélése, az én-ek öntudata, az áthúzások, a szóvégi javítások, nem beszélve a strófarendről — először csak képiséget jelentenek. Később annál többet. Példázatot. Az időről, a meg nem alkuvásról, a hozzáértésről, . a kiszolgáltatottságról. Értőknek és irigyeknek éppúgy. Ezek a sorok — hasonmásban és ólomban szedettek — a költő példázatai. SzeKoltő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan clszivárog, nem lógok a mesék tején, Uürpintek valódi világot, hahzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass. Ölelhess, alliass! A mindervséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanó, a rosszul öltözött. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! lídség rejlik bennük, mint megug-- ro hajtincsben a homlokon, ám a betűk arcéle konok, öntörvényű, értelmes renddé szövi a szavak laza szövetét... Ezek a sorok foszforesz- kálnak. József Attila születésnapján, a költészet napján áll az ember a csillagok alatt és nagyon egyedül érzi magát. All a költő csillagzata alatt és egyszer csak rájön, hogy magánya másoké is, és ők valójában sokan vannak együtt. És a megírt szavak neonbetűkként világítanak immár fényes nappal és sötét éjszakában. Mert az ember előtt egyszer csak fölpattan a burok és megteremtődik a szavak önálló hatalma. A költészet metamorfózisa. S ez nem szó-lakás, panel-gond, mágia-tükör. Nem trombitás átok, kintornás handabandázás. A költő hangjára kinyílik a csönd virága. A születés mágiája ez. Nyomon követés és megkövetés. Az ember nézi a kéziratot, prolongálja szeme előtt, majd magában a verset sorról sorra. Érzi a költő felszívódását a szavakba, miként szobrászét a köbe. Mert a vers is önelemzés. Lepattanó szilánkjai mély sebet ejthetnek. És kezdődik minden elölről, miként a kerék forog, mert „Szállj költemény, szólj költemény / mindenkihez, külön-külön, / hogy élünk ám és van remény — / van idő, csípjük csak fülön __”. K itekintés Bartl József festménye Szakonyi Károly : Szentendrei jegenyék Nyolcadik évükbe lépnek itt, Szentendrén, a házunk mellett a jegenyék. Annak idején nagy gondossággal készítettük el a gyenge, sérülékeny, védelemre szoruló facsemetéknek a talajt. Ha fát ültetünk — vagy ha gyerekeket hozunk a világra —, kétségtelen, hiszünk a jövőben; azt kívánjuk, hogy növekedjék, erősödjék; maradjon itt majd helyettünk jelnek, továbbélő- nek. Persze az ember nem ilyen pate- tikus gondolatokkal ültet fát — vagy nemz gyermeket. Hogy csak a mi faültetésünknél maradjunk: az öt-hat felserdülő jegenyével részben a déli fekvésű teraszt akartuk beárnyékolni, részben a kajlán magasra sikeredett ház képét kívántuk a tájban harmonikusabbá tenni: a giganticusok majd arányban tartják a méreteket. Egész sort ültettünk, szépen, zsinórban, kétméteres távközökben. Az első évben a háztól legtávolabbi két suháng kiszáradt. Megeredtek, de a nyár folyamán zsenge levélkéik összetöpörödtek; őszre a galylyaikat tördelni lehetett. Ezeket aztán másokkal pótoltam, de bárhogy öntöztem, ápoltam valameny- nyit, az újak is csak egy esztendeig bírták. Máig sem tudom, miért. Csak három maradt életképes. Ebből is a házhoz legközelebb álló erősödött meg igazán ... Mára hatalmas, erős, óriási fává növekedett. Társai is igyekeztek utána, de igen erőlködve — mostanra sem mondhatók még derék jegenyéknek. Amolyan közepesek; vannak, vannak, árnyékot is vetnek, ám magasságuk. törzsük, lombjuk középszerű. Meglehet, igazságtalan vagyok. Talán ezek ketten nőttek szabályosan? Talán nyolc év alatt csak ennyit kell fejlődni egy jegenyének? Nem tudom, mert ez a harmadik, ez az óriás, ez megemelte a mércét. A három giganticus közül kettő bizony csak nagyobbacska. Ök Is ellátják feladatukat. Árnyékban tartják a napverte teraszt; messziről nézve esztétikusán siModern Pegazus Ruzicskay György ra\za mítják be a domb rajzolatába a ház otromba tömbjét. De az égbeszökő?! Mindenki megcsodálja. Hogyan? Még csak néhány esztendős? Magunk is így vagyunk vele. Büszkén mutogatjuk; dicsekszünk monumentális, mégis arányos méreteivel. Mintha bizony az a mi érdemünk volna. És kedvtelve nézegetjük; s azt gondoljuk, lám a fák között is akad zseniális. így van ez szép időben. Főleg nyáron, amikor a levelei fényesen megcsillannak a napban. Amikor zöld csúcsa fürdik a tiszta, kék égben, mint valami áttetsző, délszaki tengerben. Így van ez, ha langyos szél támad; szellő; alkonyaikor vagy kora reggel. Hűs áramlatok öblítik; ziz- zennek, sustorognak a levelei. Susog a másik kettő is, de csak amolyan alázatos igyekezettel. Ö nem. Ö barátságosan, de nem hízelgőn. Hanem amikor vihar támad! A domb mögül, a hegyek felől lecsapó szél nekiütközik tömör, erős lombjának. Megküzd vele; a szél először szétborzolja, aztán egy újabb rohammal az ágaiba kapaszkodik; vad erővel hajtja, löki, rángatja. Befogja a vihar. És ő már egy lesz a viharral. Társai? Könnyedén, riadtan, kapkodva hajladoznak. Dőlnek jobbra, dőlnek balra — ahogy fordul az orkán. De ő, az erős, tombol, zúg, süvít, csapdos. A lomb, a gally, az ág a tetőt veri; a félelmetesen meghajtó törzs — a csodált, az óriás — a falat súrolja, döngeti. Aggodalmasan nézzük: nagysága most félelmetes. Félünk tőle: fölénk nőtt; vad és idegen. Gyanakodva lessük minden mozdulatát; nem kárunkra, ellenünkre van-e? Gi- ganticus. Tudtuk, azért ültettük, telepítettük, hogy fölénk — a házunk fölé magasodjék, hogy hasznunkra legyen. De most egyszeriben haragszunk rá. Mintha ő csinálná a vihart. Mintha ő nem ugyanúgy kiszolgáltatott volna szélnek, orkánnak. Északról, délről, keletről, nyugatról támadó viharoknak ... Reggelre elcsendesedik az idő. A földön letépett hajtások, galy- lyak, levelek. A küzdelem nyomai, A fa — az óriás — szelíden, mozdulatlanul áll. Megint szép és derék. De azért titkon latolgatjuk, maradjon-e. Nem kellene-e megcsonkítani lombját, megkurtítani magasságát — vagy egyszerűen kivágni ? Itt ez a másik kettő. Középszerűek, nem szépek; nem derék egyik sem. De árnyékot azért adnak. Nem gigantikus giganticusok, de legalább veszélytelenek.
