Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
5 1987. MÁRCIUS 7., SZOMBAT Italo Caivino: Házastársak A rturo Massolai munkás éjszakai műszakban dolgozik, reggel hatkor végez. Hazáfelé hosszú utat kell megtennie; szép időben ,,kerékpárján, rossz, időben meg télen villamoson jár. Háromnegyed hétkor, hétkor ér (laza; vagyis hol kissé előbb, hol valamivel később, mint amikor feleségét, Elidét felriasztja az ébresztőóra. Gyakran a két zaj, az óra csörgése és hazatérő férjének léptei, ösz- szekeverednek Elide tudatában, s így érik utol álma mélyén, e kora reggeli tompa, mézsűrű álomban, melyet, miközben arcát párnájába fúrja, igyekszik még néhány percre kiélvezni. Aztán hirtelen felugrik*-*; szinte kiszakítja magát az ágyból, szemébe lógó, csapzott hajjal, vaktában bebújik a pongyolájába. így lép a konyhába, ahol Arturo épp előszedi a táskájából az üres edényeket az éthordót meg a termoszt, s berakja őket a mosogatóba; a gázt meggyújtotta már, és föltette á kávét. Elide, ahogy magán érzi férje tekintetét, hátrasimitja a haját, erőnek erejével tágra nyitja a szemét — mintha csak újra meg újra szégyenné, amiért hazatérő férje mindig így, ilyen rendetlenül, álórnittas képpel pillantja meg. Más dolog, ha együtt alszik két ember: reggel mmd a ketten ugyanabból az álomból ébredeznek — egyenlőek. Néha a férfi kelti fel; egy perccel az .. ébresztőóra csörömpölése előtt, kezében kávéscsészével, belép a szobába. Ilyenkor minden természetesebb, az álomból kiszakadás fiStórát valami édesen lustálkodó vifhás lágyítja meg, a nyújtózkodó meztelen karok a férfi nyakába kulcsolódnak. Megölelik egymást. Artúron esőköpeny; ahogy hozzási- múl, aszerint, hogy nedves vagy hideg, Elide arról is tudomást szerez, .milyen idő van. odakint: esik, jjavazik, köd szitál ... De azért megkérdezi: — Milyen az. idő? —, a férfi, meg belefog szokásos félig-' rneddig gúnyolódó dörmögésébe; sorra veszi a kellemetlenségeket, . amelyek aznap érték. A végen kezdi; milyen volt a bicikliút hazafelé, és milyen idő fogadta, amikor kilépett 3 gyárkapun — egészen más, mint tegnap este, amikor bement; szót ejt: a munka körüli mérgelődé- seferől, arról, milyen szóbészéd járta az üzemben, és a többi. ilyenkor, e kora reggeli órákban a lakás- mindig kissé hideg, kihűlt. Elide mégis teljesen levetkőzik, s picit vacogva mosdani kezd a kis fürdőszobában. Férje mögötte lépked, tempósan ő is levetkőzik, szép nyugodtan, lassan lemossa magáról az. üzem porát, piszkát. Ahogy félmeztelenül mindketten egyazon mosdó fölé hajolnak, kissé merev tartással, de azért lökdösődve is olykor, s egymás kezéből kapkodva a szappant, fogpasztát, tovább beszélgetnek — így élik át a bizalmas .együttlét perceit; néha, amint meg- törlik egymás hátát, mozdulatuk si- ■ mogatássá lágyul, majd ölelkezésben végződik. De Elide egyszer csak felkiált: — Istenem! Hány óra? ;—, s máris szalad, kapkodva felkapcsolja haris- ; nyakötőjét, felhúzza a szoknyáját, megfésülködik, miközben hajtűit összászorítött ajkai között tartva, a szekrény tükre felé nyújtogatja a nyakát. Arturo mögötte ácsorog, rágyújt egy cigarettára, így nézi; ilyenkor mindig kis zavar fogja el, hogy csak áll itt, és nem tud mihez kezdeni. Elide végül elkészül, az előszobában bebújik a kabátjába, megcsókolják egymást, nyílik az ajtó, s már a lépcsőházból hallatszik, mint szalad lefelé. Arturo egyedül marad. Hallgatja Elide cipősarkának kopogását a lépcső kövén, s amikor már semmi sem hallatszik, gondolatban követi tovább a gyors tipegést az udvaron, a kapun át, a gyalogjárón — egészen a villamosmegállóig. A villamost hallja is, amint csikorogva fékez,-megáll, s kicsapódik az ajtaja. „Elérte” — gondolja, s szinte' látja a feleségét szorongani a' munkások és munkásnők zsúfolt tömegében, ott, a tizenegyes villamoson, amely most is, mint mindennap, beviszi a gyárba. Elnyomja a csikket, behúzza a zsalut, és a sötétben bebújik az ágyba. ' •••»>*«>'** Az ágy, úgy maradt, ahogyan EÍíde kikéit belőle; de Arturp oldalán majdnem egészen érintetlen, mintha csak az imént vetették volna meg. Kényelmesen elnyúlik a maga oldalán, de cs’akhamar átdugja egyik lábát; rpég ott érződik feleségének melege. Aztán a másik lábát is átnyújtja, s így fokról fokra, lassanként egészen átcsúszik Elide oldalára® abba a meleg mélyedésbe, mely még őrzi felesége testének körvonalait. Beletúrja fejét az asszony párnájába, beszívja' illatát, és elalszik. E ste. amikor Elide hazaér, Arturo már egy kis ideje tesz-vesz a lakásban: begyújtott a kályhába, és föltett valamit a tűzhelyre. Némely házi munkát ő végez el ezekben a vacsora előtti órákban: rendbe rakja az ágyat, söpröget egy kicsit, beáztatja a szennyest. Elidé szerint mindez balul sikerül, és ő — őszintén szólva — nem is nagyon igyekszik; amit csinál, az tulajdonképpen afféle szertartás, a várakozás szertartása; valahogy ezzel megy az asszony elé, miközben valójában otthon marad a négy fal között, odakünn meg kigyulladnak az esti fények, Elide járja az üzleteket, annyi más asszonytársával együtt, akik ebben a városrészben mind ilyen szokatlan időben végzik a bevásárlást Végre a lépcsőházból felhangza- nak az ismerős léptek — most egészen másképp, mint reggel, elnehezedve, tompán kopognak, mert Elide fáradtan vonszolja magát a napi munka és a bevásárolt holmi súlya alatt. Arturo elébe megy a lépcsőfordulóig,, ott kiveszi a kezéből a szsityrot, beszélgetve lépnek a lakásba. A konyhában az asszony le sem vészi a kabátját, csak leroskad egjy székre, eközben férje kirakodik a szatyorból. — No, lássunk hozzá! — mondja végül Elide, feláll, leveti kabátját, belebújik a házi ruhájába. Nekilátnak a főzésnek: elkészítik a vacsorát — mindkettőjük vacsoráját — aztán a férfi uzsonnáját, melyet éjjel egykor szokott megenni a gyárban, az asszony ebédjét, melyet másnap magával visz, s végül azt az ebédet, melyet Artüro holnap délután fog megenni, amikor felébred. Elide tesz-vesz egy kicsit, aztán elüldögél a szalmafon atú zsámolyon, és irányítgatja a férjét, mit hogyan csináljon. Az viszont frissen, pihenten - ide-oda sürgölődik, mindent egymaga akar csinálni — de kissé szórakozott is, gondolatai már másutt járnak. Ezekben a percekben néha majdnem veszekednek, már-már csúf, goromba szavakkal vagdalkoznak — mert az asszony azt szeretné, hogy az embere több figyelemmel csinálja, amit csinál, nagyobb buzgalommal; vagyis hát álljon jobban mellette, legyen közelebb hozzá, igazi támasza legyen, nyújtson több vigaszt.:. Az viszont, az asszony hazatértekor érzett első öröme múltával, gondolatban már nincs otthon, azon igyekszik, hogy gyorsan végezzen, mert hamarosan indulnia kell. Megterítenek, mindent úgy készítenek az asztalra, hogy ne kelljen mellőle fölkelni; s ekkor mély szomorúság fogja el őket, hogy ily keveset lehetnek együtt — alig megy le torkukon a falat a vágytól, hogy még tovább is ott üljenek ' és fogják egymás kezét, De még meg sem itták az utol- ‘ só korty kávét, a férfi, már a kerékpárja körül foglalatoskodik, .vizsgálja, minden rendben van-e rajta. Megölelik egymást. Ar- r túrón csak most villan ■ át a gondolat, milyen bársonyos, meleg a felesége teste. De felkapja a vállárra a kerékpáriát, és óvatosan le- b.áktat a lépcsőn. , Elide elmosogat, megszemléli a .lakás minden szegletét, fejcsóválva nézi, mit végzett a férje. Arra gondol. hogy az most épp a lámpákkal szegélyezétt sötét utcákon kariká- zik, tán már elhagyta a gáztartályt. Bebújik az ágyba, eloltja a villanyt. Ahogy ott fekszik a maga fekhelyén, átdugja a lábát a férje paplana alá, hogy érezze a melegét; de minden esetben rájön array hogy az az oldal, aho,l ő fekszik, melegebb — tehát Arturo is ott alszik mindig; és nagy gyönyörűség fogja el. (Telegdi Polgár István fordítása) Kassák Lajosi Ajánlás Fogadd el ajándékom oly szerény csak az eget adja és a földet a zöld tengert az álcázott gyilkost ki sok cápát ölt meg és sok halászt. Fogadd erdőimet mezőimet hol galamb fészkel szőke nyúl szalad és fogadj el engem mert végül is minden én vagyok e zord világon s én neked ajándékozom magam egy vörös csókért egy halvány mosolyért, Fogadd el ajándékom kedvesem oly hálatelt és oly neked való. (Az illusztráció a szerző alkotása) Makay Ida: Kérdés alkonyaikor Figyelj most Válaszolj: Mi ez? A nap vége? — Már a világé? Nézd a fölizzó Napkeresztet: Végítélet? Alkonyparádé? Hallod a szüntelen dübörgést? . Kő hull a kőre? Vasra vas? Közeledik. Lobog az árnya. Apokalipszis?! — Ürlovas? Csanády János: T ávolból Hable Tibor: Égitestek Bizonyos égitestek addig izzanak, míg néha testük helyén egy lyuk marad. Bizonyos égitestek keringnek vakon, fényük más fénye, sorsuk nyugalom. Bizonyos égitestek élnek, mint a Föld, Vannak hófehérek, mások színe zöld — Súlyra, sorsra, évre egy se azonos, csupán az együvétartozás szoros rendszere köti bolygó létüket, különben önzö mind; hitetlen süket, pusztulni kész, és újraszületni nem gátolja őket soha — soha semmi. Most nem simíthatod zavart fejem, távol vagy, mint lágy fátyol az egen, ki tudja, tán ez lesz a gyógyulás. Kérdezgetem, visszafelelgetem a vakvágányra futott ifjúság, rapszodikus billentyűritmusát; vad szavak, szurkos lávák hullanak: hisz viharban sodródott még a Nap maga is az örvényes égén át! — Mint karcsú vázát, karcsú nő nyakát markoltalak már fuldokolva át: ketten pörögjünk! Tájiénak tűnhetett vergődésünk így: a művészetet csavartuk magunk köré, menteni elmét, szerelmet, jövőt, elétet, — de rácsapott égj? Szörnyű réteget a kívülről ránkfröccsent durvaság, s páncélba zárt! Merevítő vasát le tudjuk-e vajon még fejteni most, hogy a Iágyabb tavasz ránktaláit, s oly fojtogatóir szörnyű egyaránt megtartani és kifelejteni! Mert martalak és felemeltelek r játékból előbb; majd komolyra fordult; s vittelek már. mint zsákmányát a vad, fogaim közt tigris-agyar csikordult, s mikorra hittem: enyém vagy, húsodból ezer vipera vágta fel a fejét! Midőn el voltunk telve szerelemmel, méregként csöngött erünkben a lét! Tükrömben most Mefisztó-fejet látok, elfordulok, ne sértsén mosolya: úgy idézem eléd azt a világot, fényes napja riem csordul le soha! Festék, paletta, vászon és ecset színrehozták a friss szigeteket. amelyeket ki ném törülhetett térképedről e rongy-örvényű élet; festék, paletta, vászon és ecset, — leghívőbben akkor szerettelek, ha kezeden a festék tüze égett! Álmodtunk addig. Mint a föld ha áll, s mozdulatlan a választóvonal fény és sötét közt, vagy akár a mag, melyben milliárd létek alszanak fedél alatt csirában vékonyan; miként a mozgás fény és éj között, életünk és az élétálmunk közt léttelenül vegetálunk. Azután szörnyű robajjal kitört, forgott, elkezdett forogni a föld! , Kipattant a teremtő mozdulat, söpörni kezdek az éj-nap vonal az életgömb göröngyös fölszínén; és vér és könny & kacagás gyöngyözött aranyfQnál és lószőr söprűjén! Hol járhatsz most, amíg e korty vizet forgatom itt kezemben és a szám a belefutó vértől megremeg a halhatatlan szerelem után? Minden belémtÖrt nyílhegy-ösztönöm horga megrándul, régi seb sajog: a bordarácsos. mohos várköröndön özvegy legények tánca hánytorog! A távolság, a béke megnövel. Megsokszoroz, már minden nő te vagy. Mikor kinyújtom feléjük kezem, s szavam eláll, eszméletem kihagy: Teérted nyúlok — nem tévesztem el.
