Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-07 / 56. szám

Céltól célig - örömtől örömig

Magára, nem a csodára alapozott

Évával 1983 karácsonya előtt találkoztam először, amí- £ 'kor alányokat kerestem újévi riportomhoz. Olyan fia4 tolókkal beszéltem, akik az előttük álló évtől sokat várf tak, első saját otthonuk elkészülését. Éva tulajdonkép$ pen kilógott a sorból, hiszen akkor ö már egy lakást

$ otthagyott. Huszonévesen, ötéves kislányával lépett ki

£ egy rossz házasságból, amelyről nem sokat beszélt, ám

^ a körülményekre talán utal valamit az. hogy mit sem

4 törődve az előítéletekkel, visszavette lánynevét, ismét

i Wolner Éva lett.

Szerepkörök

Maradj csendben, anyád dolgozik

Valóban elhamarkodott lépés volt?

Sejtették-e vajon a századforduló harcos amazonjai, a női egyenjogúság zászlóvivői, miféle szellemet sietnek kiszabadítani a palackból? Gondoltak-e arra, amikor teljes női öntudattal munkához, tanuláshoz, függetlenséghez való jogukat hangoztatták, hogy néhány évtized múltán mindez már nem frissen kivívott jog, hanem természetes kötelesség lesz?

Valószínűleg nem. Küldetéstudatuk teljes komolyságával próbálgatták akkor azokat a szerepköröket, amelyeket korábban csak férfiak viselhettek, tanultak, küzdöttek, hogy elszakadjanak a főzőkanál mellől, túllépjenek a háziasszonyi, anyai, hitvesi lét szűk határain. Regények, drámák, novellák őrzik a kor jellegzetes nö- figaráit, a tanítónőt, a postáskisasszonyt, aki már maga keresi meg kenyerét, szigorú és megközelíthetetlen, csak a munkájának él, mert a nehezen változó értékrendű világban igy őrizheti meg becsületét, függetlenségét.

A második fészek

Első találkozásunk idején lánya, a kis Éva nyolcéves volt, s három éve élvezték már a nagymama vendégszeretetét. Ám érezték, hogy ez nem lehet végső megoldás, Wolner Éva lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy tizennyolc éves becsének mihamarabb visszaadja a szobáját.

Egyenes, őszinte és nagyon kemény embernek ismertem meg Évát, s különösen az ragadott meg, ahogy mindenféle siránkozás, vádaskodás, csodavárás nélkül a lehetőségeiről beszélt. Az OTP-örök- lakást otthagyta a férjének. Egy hasonló lakótelepi akcióba rpég talán be tudna ugrani, de a három és fél ezer forintos fizetésből és a szerény gyerektartásból képtelen lenne rezsit, törlesztést fizetni és megélni. Marad a házépítés, ahol azután a kertben megtermelhető sok minden, ami kell, és baromfi tartással is, csökkenthető a húsra kiadott pénz.

A ház 1983 őszére lábazatig készült el, Éva anyagi helyzetét elemezve kiderült, hogy saját pénze már alig van, elsősorban az OTP-kölcsönökre támaszkodhat, mégis meghívott: látogassam meg egy év múlva a saját házában.

Azóta valahányszor csak Nagykátán a Telefongyárban jártam — itt raktárvezető Wolner Éva —, eszembe jutott a fiatalasszony. Vajon elkészült-e az otthona? Szerencsét hozott-e az 1984-es esztendő, amelytől olyan sokat várt, s amelytől egyúttal annyira tartott?

Nem tudunk behajtani a Kodály Zoltán utcába. A vendégmarasztaló sárban néhány kőlap jelent biztos pontot, ezekre lépkedve tesszük meg az utolsó néhány métert. Ha ricm tudnánk, hogy a frissen vakolt énület tulajdonosa Wolner Éva. akkor is sejteni lehetne, hogy itt asz- s~ony a gazda. Nyoma sincs szanaszét heverő építőanyagoknak, az egész kert kitűnik a környezetéből rendezettségével.

Topfitem, veszsksdt3.il

Wolner Éva kicsit meglepődve. de kedvesen fogad. >T'h-n'' pillantás elég annak m'''’ál'apításnra. hogy ezt az o‘‘hont rendkMili gonddal és ’■'< ízléssel rendezték be. A három évvel ezelőtti találkozás után szerénvebb méretű °s kivitelű házat vártam. De be kell látni, hogy a szép padlóburkoló kerámia, a kazettás ajtók alapjában meghatározzák a ház belső hangulatát, elesánsabbnak tűnik az egész miliő.

— Ugye, amikor találkoztunk, csak a ház lábazata állt? — kérdez rám Éva. — A lakhatási engedélyt 1984 szeptemberében állította ki a tanács. Persze, ekkor esetlen *zoba volt lakható. . Ma is csak a nappali és egy hálószoba van kész. Ránk vár a fürdőszoba beépítése és a víz bevezetése.

Ebből azonban első pillantásra semmit nem látni, a nappaliban — ahol üldögélünk — különleges, téglából rakott kályha ontja a meleget, a konvhába belesve az érkező ebédlőgarnitúrát, kecses tálalószekrényt lát. Természetesen jön a kérdés, ennyire megváltozott Éva anvagí helyzete? Vagy egyszerűen egy ügyes, a pynzt mesterien beosztani kepes asszony bűvészmutatványa mindez?

— Száz forint híján ötezret keresek, a gyerektartás ezer forint. Ennyit fizetek az OTP-tartozásra, tehát alig ötezerből élünk — sorolja a bevételeket, kiadásokat Éva.

— Ma is egyedül vagyok a kislányommal. Tulajdonképpen csak magamra számíthatok, így volt ez az építkezés alatt is. Igaz, a szüleim nélkül képtelen lettem volna végigcsinálni mindezt, de bevallom, nem szívesen támaszkodom rájuk. Éppen elég hosszú ideig éltem a nyakukon.

Újra és újra az édesapa kerül szóba, ő építette a duruzsoló cserépkályhát, készítette a szép garázskaput, műgonddal javítgatja a hanyag iparosok hagyta szépséghibákat.

— Az építkezés előtt ütemtervet készítettem — emlékezik vissza Éva azokra a nehéz napokra. — Állandóan szerveztem. Ha az egyik mester nem jött a megbeszélt nap reggelén, már délutánra kerítettem másikat. Rengeteget talpaltam, veszekedtem... De végül is megérte!

Apránként alakult az egyetlen betonpadlós szoba meleg otthonná. Hónapokig gyűjtött a szőnyegpadlóra, a kályha anyagára, az ülőgarnitúrára, az ebédlőbútorra.

— Az én lányom tisztában van azzal, hogy neki nem lesz 1200 forintos dzsekije, hogy nem kap újat, amíg ki nem növi az előzőt. Most tizenegy éves, de pontosan tisztában van az anyagi helyzetünkkel. Szeretném sok mindenre megtanítani, arra, amit én is az édesanyámtól láttam. Például a pénz beosztására. Éva olyan, mint a mai gyerekek. Kicsit szétszórt, és bosszan- tóan rendetlen. Könyörögni kell, hogy ne dobálja szanaszét a levetett homiját, de ha kérem, az első szóra jön és megmozgat húsz mázsa tűzifát.

Még gyűjteni kell

Sok mindenről beszélgetünk, anyagi gondokról, napi bosszúságokról, a telefongyári munkájáról, mégis hiányzik valami a válaszokból. Boldog? — kockáztatom meg a kérdést.

— Mi a boldogság? Talán sok apró öröm — feleli elgondolkodva. — Apró örömeim naponta vannak. Ha kétszáz forintért kapok egy szép kis függönyt az ablakomra és fel tudom tenni úgy, hogy nem látszik rajta a szövési hiba. Vagy árleszállításkor megvehetek egy jó kabátot a gyereknek. És öröm az is, amikor hazajövök, lerúgom a cipőmet és leülök a szobában. Megnyugszom, kiengedek. Ez a boldogság. Éva lányom a napokban rámkérdezett, miért nem megyek férjhez. Harmjncéves múltam, van, aki ilyenkor kezdi az életet. Én sem akarom befejezni, de az bizonyos, hogy hivatalosan nem kötném össze a sorsomat már senkivel. Talán amikor még nem volt semmim, akkor mertem volna. Ma már féltem a nehezen megteremtett nyugalmamat. Hiszen mit adhatok néhány év múlva a gyerekemnek? Ezt a házat, amely bővíthető, alakítható. Persze, jó 'enne egy igazi társra találni. Csakhogy társat találni sokkal nehezebb, mint partnert.

Szavaiban, hangjában nincs panasz vagy önsajnálat. Higgadtan és józanul méri fel a lehetőségeit, akárcsak három évvel ezelőtt.

— Hogy elfáradok-e néha? Nehéz erre válaszolni. Gyenge csak akkor vagyok, ha nincs szükség az erőmre. De ilyen luxust már évek óta nem engedhettem meg magomnak. Mindig van egy következő cél, a nagy. a házépítés után kisebbek.

Van' egy nagy vágya. Szeretne kereskedői engedélyt váltani.

— Nem akarom otthagyni a Telefongyárat. Minden odaköt és kell egy biztos anyagi bázis annak, aki egyedül neveli a gyerekét. De mellék- foglalkozáskérít, hétvégeken vásárokba Járni, pulóvert árulni, az más. Egy kis előnyt kellene szerezni, hogy ne fizetéstől fizetésig éljünk. Azt hiszem, jó kereskedő lennék.

A sarokig kísér, a kúthoz megy. Még gyűlik a pénz a víz bekötésére.

A Szorgalmas, megbízható, rendezett külsejű tisztviselő- nőket, a postáskisasszonyokat és tanítónőket ma is őrzi egy- egy szőkébb közösség emlékezete. Néhányan meg köztünk élnek közülük, ök, akik kiszorították a zord, nádpálcás tanító bácsikat a népiskolákból, elfoglalták a csiptetős, könyökvédős hivatalnokok helyét, végignézhették, mint hódít meg nemük újabb és újabb szakterületeket, egészen a túlzásig, a traktoroslányok megjelenéséig.

Aztán — napjainkra — kialakult valamiféle egyensúly. Amennyiben egyensúlynak lehet nevezni azt, hogy a korábbi férfiunalom helyett bizonyos pályákon ßzinte valamennyi állást nők töltenek be. Nagyítóval kell az iskolák tanári szobáiban férfit keresni. A tanácsi alkalmazottak, ügyintézők. hivatali dolgozók többnyire csak a főnökökben tisztelhetnek férfit. Az egykor talárt, parókát viselő bírák helyét is a gyengébb nem képviselői foglalták el a bií- rói pulpituson. S a legfrissebb adatclk szerint már az orvosi egyetemekre felvett hallgatóknak is több mint ötven százaléka nő.

Érdemes lenne azon is eltöprengeni, . milyen pályák, ágazatok szippantják el az említett területekről a férfiakat, ám inkább azzal foglalkozzunk. hogyan állnak, állhatnak ma helyt a nők a meghódított szakmákban. Külső szemlélő — ráadásul férfi — festett nemrégiben rendt kívül érzékletes képet a nők kettős teherviseléséről. A Pest Megyei Bírpság előtt, délután öt óra tájt, amikor hazafelé indulnak a bírónők megfigyelhető a jelenség: a tárgyalási napot követően egyik szatyrot aktákkal, a másikat vacsorának valóval teli cipelik haza. Mert a következő tárgyalási nap ügyeire otthon kell felkészülni, alaposan át kell tanulmányozni az írásos anyagot, a bíró nem engedheti meg magának, hogy felkészületlenül hozzon ítéletet. Ugyanakkor a családi hadszíntéren is helyt kell állni — közhelynek számít, mindenki tisztában van vele —, még nem vélt gyakorlattá jóformán sehol az apai intés a gyerekekhez; maradj csendben. anyád dolgozik.

Az egykor tisztelettel övezett bírói státust ma elfoglaló asszonyok hogyan azonosultak a szerpkörrel? Erről beszélgettünk a Pest Megyei Biróságon az érintettekkel.

— Nekünk, büntetöbirák- nak — mondja Frankné dr. Tollár Ilona másodfokú tanácselnök — komoly önfegyelemre van szükségünk, hogy elbírjuk az idegi terhelést. Sok fogalmazó — köztük frissen diplomázott férfiak is — azért hagyják el a pályát, mert nem bírják a feszültséget, gyakori a gyomorfekély, az id>agösszeomlás is. A bíró nem borulhat ki. nem kiabálhat, akármilyen bűnügy kerül elé, bármilyen helyzet adódik a 'tárgyaláson, akárhogy viselkednek a beidézettek.

— Ügy kell berendezzük az életünket — kapcsolódik a beszélgetésbe dr. Hainisch Bayer Katalin, a Buda Környéki Bíróság elsőfokú burája —, hogy a tárgyalási nap szent, olyankor nem lehet beteg a gyerek, az egész család, a baráti kör a mi időbeosztásunknak van alárendelve. Nem könnyű, különösen, amíg kicsik a gyerekek. Mégis csináljuk, mert az egyéni döntés felelőssége függetlenségérzetet ad az embernek, igazi hivatás bírónak lenni.

Miért választja mégis ezt a hivatást egyre kevesebb férfi? Nem biztos, hogy elegendő magyarázatnak az alacsony fizetés. Dr. Kerekes Györgyi, a Pest Megyei Bíróság elnökhelyettese szerint közrejátszik az is, hogy iszonyú szorgalom. kitartás, tűrőképesség kell ekkora — havi, 140—150 ügy — munka pontos, felelősségteljes elvégzéséhez.

Körültekinthetünk az isko_

Iákban is, ahol szintén hajszolt, több feladatkört betöltő nők igyekeznek mindenol- dalúan fejlett, szocialista embertípust nevelni a sokszor trehány, nyughatatlan csemetékből. Szerencsés-e közülük, yagy sem az a néhány, aki — mint Manoika is — minden idejét hivatásának szentelheti, mért nincs gyermeke, a második műszakot tetszése szerint oszthatja be. Mancika, aki 30 esztendőt töltött a pályán a pedagógiai munka nemek közti megoszlását egyéni módon értékeli.

— Én még ismertem a régi

falusi tanító bácsikat, akiket az egész falu tisztelt. Ma egy kicsit gügyének nézik azt a férfit, aki a gyermeknevelést választja hivatásául. Engem soikan óvtak annak idején, amikor lány létemre ezt az utat választottam,'hogy a szülőfalumban helyezkedjek el. Azt mondták: mivel minden-’ ki gyerekkoromtól ismer, nem lesz elég tekintélyem.

Mancika hivatástudatával, felkészültségével határtalan gyermekszeretetével szülőfalujában, is kivívta magának a tiszteletet. Maga mondta, egy idő után az egész falut rokonának érezte, hiszen volt osztálytársai gyermekeit nevelte, egykori tanítványaiból kollegák lettek. Saját bevallása szerint elsősorban nem tanítani, hanem nevelni szeretett. Együtt élni a gyerekekkel. részt venni minden örömükben és gondjukban. Nyugdíjaztatásakor virágzó gyakorlókertet, lelkiismeretesen gondozott dísznövényeket hagyott az iskolára, évtizedes munkájának eredményeit. A gyakorlókertet azóta gyom veri fel. lassan kiszáradnak a dísznövények ...

Hallani ma már némelyektől, hogy elhamarkodott lépés volt mindenáron egyenjogúságra törekedni. Hiszen a mai napig nem lehet egyenlőségjelet tenni egy gyermekeket vállaló anya, mint munkaerő és egy ugyanarra a feladatra beosztott férfi között. S ha hősiesen, nagy szorgalommal és kitartással igyekeznék is asszonytársaink mindkét területen — a munkában és otthon — helytállni, kevesen mondhatják el magukról. hogy tökéletes teljesítményt nyújtottak mindkét szerepkörben.

Márványi Ágnes

Móza Katalin

FALUS GYÖRGY—DOHÁNY ZOLTÁN

A MEGBÍZOTT

— A két adó rendszerint más kóddal dolgozik. De vannak esetek, amikor egy kódot használnak. Ebből az értékelők azt a következtetést vonták le, hogy mind a kettő önállóan is működik, de az egyik alá van rendelve a másiknak, helyesebben esetenként utasításokat adnak, esetleg tájékoztató jellegű közléseket tesznek, egy közös akcióra készülnek.

— Megvizsgálták annak a lehetőségét, hogy melyik irányítja a másikat?

— Szinte kivétel nélkül mindig az a kezdeményező, amelyik feltételezésünk szerint Budapesten vagy annak körzetében ad.

— Tehát Budapesten van a központi irányító, és a másik annak az utasításait hajtja végre?

— Ezt nem jelentették határozottan az értékelők. Ehhez meg kellene fejteni a kódot, akkor minden kiderülne.

— Akkor meg kell fejteni! — csapott az asztalra Ujszászy. — Meddig tapogatózunk a sötétben?

— Az értékelők és a rejtjelmegfejtők éjjel-nappal dolgoznak. Énnél többet nem lehet tőlük követelni.

Rövid csend állt be. A vezérőrnagy érezte, hogy nem szabad a húrt pattanásig feszíteni, hiszen emberei mindent megtesznek.

— Lehetőleg úgy végezzék a munkát, hogy tudják: engem is sürget a legfelsőbb hadvezetés.

Kopogtak az ajtón, a szárnysegéd lépett be. Tétován állt meg az ajtóban, kezében egy papírlapot tartott.

— Fontos? — nézett rá Ujszászy.

— Különben nem bátorkodtam volna zavarni.

A vezérőrnagy intett:

— Tessék.

— Ma este tizennyolc órakor a Kárpátalján levő Monasztirec környékén felrobbantották és megsemmisítették a fakitermeléshez tartozó teljes vasúti vonalat. Hatalmas kár keletkezett. Ennek elhárítására kérik, azonnal vezényeljenek a helyszínre műszaki alakulatokat. — Hirtelen felnézett és a dermedt arcok láttán elakadt a szava.

— Folytassa, kérem! — szólt ingerülten a vezérőrnagy. — Mi van még?

— A fakitermelés elmaradása nagymértékben nehezíti az Árpád-vonal építését. Ha ez az alapanyag, a fa, nem érkezik kellő időben és mennyiségben a helyszínre, a védelmi berendezések építése leállhat.

— Ki tette? — buggyant ki Fóthy- ból a kérdés.

— Feltehetően a partizánok. A helyszínre érkező csendőrnyomozók a friss hóban két személy lábnyomát fedezték fel, akik a hegyeken át ellenkező irányba tartottak. Ezeket a lábnyomokat találták nem messze a robbanástól az elektromos forrásként szolgáló akkumulátor mellett is — folytatta az ezredes.

— A rádióról van valami hír? — kérdezte Hajnácskői.

— A délelőtt folyamán vettük az adását. Bemérték és az összevont erőkkel lezárták a környéket. ^Mindent átkutattak és kihallgatásokat eszközöltek, eredmény nem volt. Ezek után történt a robbantás, a rádióadás bemért helyétől ellenkező irányban.

— Szándékosan elvonták az erőket, hogy nyugodtan dolgozhassanak. Jelenteni kell a vezérkari főnök úrnak — áilt fel Ujszászy.

Minderről Pataki természetesen semmit sem tudhatott, de jó napja volt, mert sikerült a levelet Bajcsy-Zsilinsz- kyhez eljuttatnia. Szerette volna örömét mással is megosztani, ezért elhatározta, hogy kimegy Üllőre, Kónya Éva otthon volt, és nagyon megörült Patakinak. Sokat gondolt rá, de amióta az írógépet átadta, nem látta. Végtelen tiszteletet keltett benne a férfi nyugalma és intelligenciája, komolyan aggódott érte.

— Alig vártam, hogy lássam.

— Miért?

— Annyi borzalom történik manapság a világban, hogy állandóan aggódásban élünk és akiket kedvelünk, még jobban féltjük.

— Igazán kedvel? — nézett rá Pataki gyöngéden. — Tudok én magamra vigyázni, miattam ne aggódjon. Ismeri a régi közmondást: csalánba nem üt a mennykő!

— Csak nem csalánnak érzi magát? — nevetett föl Éva-.

— Csípni én is tudok. A csalán szapora, és igénytelen gyomnövény, úgyhogy a hasonlat nem is rossz. Ma úgy megcsíptem ellenfelünket, hogy vakarózhatnak tőle.

A lány közben megterített. Pataki a rádióhoz lépett és Moszkvát kereste. Sikerült beállítania és szó szerint fordította a híreket.

„Partizánalakulataink a mai napon nagy erejű robbantást hajtottak végre Kárpátalján. Megsemmisítették a Monasztirec körzetében lévő fakitermelés vasútvonalát. Felrobbantották a hidakat és az átereszeket. Nagy meny- nyiségű fa a tűz martalékává vált. Használhatatlanná lett egy vasúti szerelvény is, mozdonyostul. Az akció végrehajtói semminemű veszteséget nem szenvedtek.”

Pataki arca sugárzott az örömtől.

(Folytatjuk)