Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-30 / 75. szám

1987. MÁRCIUS 30., HÉTFŐ A Győri Balett vendégszereplése Prospero — a nagy Mágus A budapesti tavaszi feszti­vál egyik legrangosabb ese­ménye immár évek óta a Győri Balett színre lépése. Az idei tavaszon változott a helyszín: a Vígszínház adott otthont a Markó-társulatnak. Hovatovább úgy érzem; ér­demes a művészeti vezető ne­vével is fémjelezni a győrie­ket. Mert vitathatatlan: te­hetsége, akarása meghatároz­za a társulat létét, életét. Is­kolát teremtett — nem akár­milyen fokon. Mint ahogyan a költők és az írók a szó erejével, a zeneszerzők a han­gok harmóniájával, úgy Mar­kó Iván a tánc nyelvén mond el mindent a világról, amit tud, s amit érzékeivel meg­sejt. „Természet és művészet, költészet és próza, lelkiség és érzékiség, földi és isteni, élet és halál olvadnak eggyé a balettben — mondotta egy­kor Schlegel, a balett nagy­mestere. Ezek a szavak vissz­hangzanak bennünk, amikor a színpadon megtestesül a cso­da. A legújabb produkció, a Prospero hordozza mindezt. Nézzük, mit mond Markó Iván az ősbemutatóról: .A varázsló eltöri pálcáját. isTv-FIGYELŐ' Világnap. Annál szebben és tartalmasabban tisztelgő tele­víziós műsor tálán nem is kö­szönthette volna az 1987. évi színházi világnapot, mint amely most, pénteken este ke­rült a képernyőre. Hibátlan volt formájában, nagyon gaz­dag és változatos tartalmában — így hát le a kalappal mindazok előtt, akik valami­lyen módon közreműködtek benne. Jó alapötlet volt már az is, hogy az ország első számú teátrumának produkcióira, annak művészeire építették ezt az egész másfél órát, hi­szen szóljon a pletyka így, szálljon a rosszindulatú meg­jegyzések raja amúgy, mégis­csak a Nemzeti Színház a mi nemzetünk élenjáró játszóhe­lye. S hogy mennyire az, azt az anyaépüLetből, a Várszínház­ból meg emez utóbbinak a reíektóriumából továbbított darabrészletek és nyilatkoza­tok meggyőzően bizonyították. Igenis erdemes ezt a társula­tot figyelemmel kísérni — si­keres bemutatóik sorra érik el a félszázas, százas szériákat — és igenis él még ott a Blaha Lujzák egykor oly összetartó, rangot, tisztességet adó visel­kedési, gondolkodási hagyo­mánya. Mert amit Törőcsik Mari és Kállai Ferenc kezdő színészként ellesett, megtanult a maga ifjú korának nagyjai- tól, azt most Kubik Anna és Bubik István lélegzi be, rak­tározza el. Noha a világnap mint al­kalom és a sok fényes hely­szín mint körülmény igazan csábított az elréveöésre, a nagy szavakkal való dobáló- zasra, semmi ilyesmire nem került sor. Mégpedig elsősor­ban azért, mert Wismger Ist­ván műsorvezetőkent olyan szordínosan kulturált alap­hangot ütött meg, amelyhez egyszerűen nem illett semmi­féle véglet. Ebbe a társalko- dásba csakis higgadtan, tárgy­szerűen lehetett és kellett be­kapcsolódni, még akkor is, amikor szorongatóan izgalmas témák dobódtak fel. Például az új Nemzeti Színház felépí­tése! Hát erről egyrészt Bánffy György képviselő-szí­nész parlamenti felszólamlását izgulhattuk végig ismét, amit jelezte, kérte: tegyen le a kormányzat a Városligetbe tervezett óriás épület megvaló­sításáról, és a szűkösebb idők­höz igazodva hozasson tető alá egy kisebb, de azért a ranghoz illő palotát. Másrészt meg azon tűnődhettünk el, amit Vámos László, a Nemzeti művészeti vezetője mondott á várbeli építkezés lehetségessé­géről. Kispolgárok. Továbbra is a színház világánál maradva: egy nappal eme valóban csil­lagos ötöst érdemlő ide-oda kapcsolás előtt szintén alak­váltások igyekezték lekötni az előfizetők figyelmét. Ekkor a budapesti tavaszi fesztivál ke­retében Gorkij Kispolgárok című drámája került adásba annak a Fiavas Péternek a rendezésében, aki egy ideje tiszteletre méltó szívóssággal jeleníti meg a javarészt orosz klasszikusokat. Amikor az első perceket él­hettük át a Besszemenov há­zaspár nyomasztó és vissza­tartó családi légkörében, már akkor megérezhettük, hogy miként a darab szellemének, a dirigálás modorának az ege fölött is Csehov lelke lebegett. A színészek ennek az alap­vetésnek megfelelően szintén e regula szerint fájdalmas- kodtak, s közülük csak azok játéka hagyott mélyebb nyo­mokat, akik a feladat teljesí­téséhez valamivel többet ad­tak magukból a szokásosnál. Koncz Gábor járt messze ezek élén, mert ő a szőrmók Tye- tyerevként igazán megszen­vedte annak a tehetséges em­bernek minden hitevesztését, célföladását. Nagy alakítás volt! Akácz László Prospero feladja mágikus mesterségét? Nem teheti. Sa­ját testéből-lelkéből sarjad utód, varázserejének örököse. Ariel, a kis kóbor szellem kínlódva - válik emberré, mestersége művészévé. Per­zselő tűzhöz hasonlatos az erő, amely formálta őt. Pros­pero létrehozza élete nagy al­kotását, átülteti tudását újjá­született, újjáteremtett lényé­be. Prospero lelke halhatat­lan.” Azt hiszem, nem kell kü­lönösen magyarázni, miről van itt szó. A nagy mágus — maga Markó Iván — ha­talmas erővel, teljes odaadás­sal megteremt valamit. S ez a valami nem más, mint a balett huszadik századi újra­fogalmazása. Ám a vérrel, verejtékkel dolgozó, az élet nagy titkait kutató művész egyszer csak rádöbben arra, hogy szükség van a folytatás­ra. Ügy tűnik, a Prosperóban találta meg a halhatatlanrág útját, s a folytatás szépségét Ariel személyében. Ariel a tizenhat esztendős Popova Lészja, a Győri Balett isko­lájának növendéke. Vérében van a balett, szinte mindent tud ez a fiatal lány, s így vá­lik teljes értékű partnerré. Igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk az est egészé­ről. Az ősbemutató mellett még három remek alkotással mutatkozott be a balett. A Madarak voltunk című mű — Mendelssohn e-moll hegedű- versenyére készített koreográ­fia — példázza, miként lehet Jelenet a kitűnő előadásból a klasszikus balettet mai for­mában megjeleníteni. Légies szépségnek lehettünk tanúi a látványkompozíció nyomán. A fájdalmak útja — Bartók-ze- nére — a sötét, tragikusabb érzelmeket elevenítette meg, fájdalmas szépséggel. A „tisz­ta forrás”-ból merített koreog­ráfia a népművészethez köze­lítette a balett formanyelvét. Az est egyik legnagyobb meg­lepetésként szolgált Bartók A csodálatos mandarin című művének felújítása. Ezúttal egy teljesen mai, teljesen más balett bontakozott ki a sze­münk előtt. Nemhiába csodáljuk az év­ről évre megújuló nagy má­gust és társulatát. Ezért ér­demes áldozatot hozni! Nem véletlen, hogy az utóbbi idők­ben annyira foglalkoztatja Markó Ivánt a továbbélés, az utánpótlás lehetősége. Erdős! Katalin Csáth-filmet forgatnak Cegléden ■ A pengén gyilkos fény csillan ILIdrcius 15-én, nem sokkal éjfél előtt olyan zord idő van Cegléden, mint a 905-ös Tor című novellában: „A hi­deg itt sem volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte vol­na magát a falakba és a pad­lóba ...” Két suhanó csönget Koltai tanár úr kapuján, hogy bead­ják neki a dolgozatokat. A ta­nár átveszi a füzetköteget, a fiúk az ablakok alatt sétálnak tovább. A nagy sarokablaknál aztán egyikük felkapaszkodik a.párkányon és bekukucskál a belső szobába. A latintanár lányát nyalka katonatiszt fal­ja, vadul csókoloznak, a lány egyik keze a zongora billen­tyűin babrál. „Édes Jolán” — — sóhajt bele a jeges éjsza­kába a diák, de mi már me­gyünk is vissza a jelenet ele­jére, jó húsz méterrel bát­rabbra. Megállunk Steszadlek késesüzletének kirakata előtt, a pengéken megcsillan a gyil­kos fény. Amott csókolóznák, itt meg kopott felirat hirdeti: KÉS, OLLÓ BÁRD. Készül a Csáth-film. Trepovot, a könnyű, lágy húsú hullát felpofozza a hul­laházi legény, mert gyűlöli őt még életéből... Vagy a két Wittman-gyerek, akik megölik anyjukat, hogy a szeretett lánynak ékszereket vihesse­nek ajándékba ... Vagy a kis Emma, aki a padlásra indul akasztósdit játszani, ám ez lesz életének utolsó önfeledt játéka... Hát igen. Ök is mind-mind Csáth Géza alak­jai. Azé a Csáth Gézáé, akivel igencsak mostohán bánt az utókor. A századik születésna­pon persze minden megbo- csáttatik, így a Nyugat első nemzedékének legendás író­egyénisége is előléphet Csipke­rózsika-álmából. A rendezővel a Csáth-film születéséről beszélgetünk: — Ma is húzódoznak tőle — ecseteli Molnár György —, és nem volt ez másképp húsz-hú- szonöt évvel ezelőtt sem. Az ötvenes-hatvanas években az iskola elintézte a Nyugatot egy-két tanítási órában, en­gem viszont már akkor le­nyűgözött Csáth világa, Mégis túlzás lenne, ha azt monda­nám, régi tervem a film. Mert ilyenkor úgy szoktak nyilat­kozni, hogy megcsinálom én ezt a filmet és kész. Ez azért nem így van. Tény, hogy rá­akadtam erre az évfordulóra, elkészült hamar a forgató- könyv és beadtam egy pályá­zatot a tévébe. Sikerült. — Más kérdés, hogy azt is megérzem, mikor mi van a levegőben. Most valami átala­kulóban van a tévénél is, be­le lehet fogni egy ilyen vállal­kozásba ... Persze engem na­gyon érdekel az, amikor az emberek félrefordulnak. Mon­dok egy példát. Mész az utcán és meglátsz egy bácsit, aki nem úgy néz ki, mint ahogyan megszoktuk. Egészen más, mint te vagy, mondjuk üveget szed ki a kukából. Mit csi­nálsz? önvédelemből elfordí­tod a fejed. Ugyanez van Csáthtal is. ö lemegy olyan mélységekbe, ahová az embe­rek nagy része nem mer le­jutni ... Gördül a sínen a stáb. Az ember kezd qdafagyni az út­padkához. Amíg bámészko­dom, s valami tea után nézek, csáthos élményeimben turká­lok. Lőrinczy Huba szombat- helyi főiskolai előadásaira gon­dolok, ahol gyakran szóbake- rült ez a baudelaire-i színeze­tű életmű. Meg hogy Csáth, ha tetszik, ha nem, Freud egyik első honi követője volt, úgy mindenestől; az orvos is, az író is. Aztán egy Csurgai-fest- mény címe valahol egy tápió­szelei kiállításon: A varázsló kertje. A kép mögött ajtó, az ajtó mögött buja szépség. „Ez Jolán, Koltai Jolán” — kiál­tom befelé. Akinek nagy, sö­tétszürke szemei vannak, és a a „szeme alatt, a fehér bőrben, két hamvas-lilaszínű karika kanyarodik”. Van egy szeles-hűvös dél­után a pesti Duna-parton, a vízben egy macska hullája. Fázósan magyarázok Babának, a tanítónőnek: „Csáth kábító­szertől csonkig roncsoltan le­lövi feleségét 19 nyarán, nem sokkal utána a demarkációs vonalon néhány szerb katona gyűrűjében megmérgezi ma­gát, de ez az irodalompolitika vesszőparipája hosszú évtize­deken át. Csáth a kábítószer­nek köszönheti korai halálát, magyar író maximum alkoho­lista lehet, narkós nem,. Nem igaz, hogy nem hallottál Csáth Gézáról”. L ddig jutok el, amikor a rendező — ki tudja, há­nyadik menet után — kezd elégedettnek látszani: „Most már jó volt, gyerekek, csinál­juk meg még egyszer”. Zádo- ri Ferenc operatőr is bólogat, csupán egy hajszárítót kér, mert a kamera lencséje bepá­rásodik a hidegben. Nincs is más dolgunk, mint előszedni a fényképeket az eddigi forgatá­sokról. De erre már egy meleg szobában kerül sor, nem sok­kal három előtt. A szomszéd­ban Jolánt fésülik. Rab László Marx és Engels a szerelemről, barátságról Az összetartozás öröme Marxot és Engelst úgy ismerjük, mint a tudományos szo­cializmus megalapítóit. Tudtuk róluk, hogy írtak a szakszer­vezetekről, az ifjúságról, a művészetekről és irodalomról, de hogy a barátságról, a szolidaritásról, a szeretetről, sőt a sze­relemről írtak volna, azt eddig nemigen tudtuk. S íme itt van egy kötet, amely az összetartozás öröméről szól. A kötelet Heinrich és Hilde Gemkow állította össze. Az előszót is ők írták, amelyet a Kossuth Kiadó a magyar nyelvű kiadásba átvett. Ízléses kiadásban, szép borítóval, finom Delta papíron je­lent meg, s a szöveghez átvették Thomas Scäsleusing illuszt­rációit. A remek miniatűrrajzok csak növelik a kötet eszté­tikai értékét. Versek, levelek Jennyhez A könyv olvasása kapcsán meggyőződünk róla, hogy Marx és Engels valóban gyak­ran mondták el véleményüket írásaikban és leveleikben az alapvető emberi érzelmekről és erkölcsi értékeikről. S ami még fontosabb: a szeretet, a szerelem örömeit és gyötrel­meit, a barátság boldogságát, a szolidaritás kötelességét és jótéteményét — az összetarto­zás örömét — is értékelték, ta­pasztalták és maguk is átél­ték. Ezzel a kis kötettel is ho­mályt oszlatunk, mert eddig elég széles rétegekben, főleg azoknál, akik csak felületesen ismerték a marxizmus klasz- szikusait, csak az élt, hogy ők a gazdaságpolitikában, a társa­dalmi elméletben voltak ott­honosak, hogy száraz észem­berek voltak. S hogy mennyi­re nem így volt, mi se bizo­nyítja jobban, mint ez a kö­tet, amelyben maguk vallanak ezekről az említett témákról. A kötet előszavából megtud­juk, hogy Marx és Engels már ifjúkorukban találkoztak a szeretet és a szerelem, a ba­rátság és az összetartozás ér­zésével. Marx már tizenhét évesen elajándékozta szívét Trier város „bálkirálynőjé­nek”, gyermekkori játszótár­sának, Jenny Westphalennak. Olyan szerelem volt ez, amely egy életre szólt. Engels is már fiatalon megismerte a remény­teljes szerelem boldogságát, de a szerelmi bánat keserveit is. Egy ír származású manches­teri gyári munkásnőhöz fűzte szerelmi viszony, de némi szó­rakozást más lányokkal nem tagadott meg magától. Ismert az is, hogy Marxot és Engelst milyen mély barátság fűzte egymáshoz, mennyire gondos­kodó volt Marx gyermekeivel, s Engels barátaival szemben. A szerkesztők úgy válogat­ták az anyagot, hogy előbb azt mutatják meg; a szerelem, a házasság milyen volt elmé­letben, s aztán milyen a gya­korlatban. Idézik azokat az írásokat, amelyek ezekkel a témákkal foglalkoznak. Sze­melvényeket közölnek A csa­lád, a magántulajdon és az ál­lam eredete című műből, Marx A tőkéjéből és A válási törvénytervezetből. A szere­lem, házasság — a gyakorlat­ban című részben közreadják Marxnak Jennyhez című ver­Eperjes Károly, az író szerepében (balra). Zádori Ferenc Claudia felvételei) operatőr (jobbra). (Csicsay sét, amelyben ilyen sorokat olvashatunk; — Vedd hát e dalokat, szerelmem — Hordja mind lábaid elé, — Hol líra­hangon nyílt terekben — Pa­rázsfény jár, a léleké. Ugyancsak közük Marx le­veleit, amelyeket Jennyhez írt. A szerelmes leveleket is, amelyekben legbensőbb érzé­seit fedi fel. „És szeretem va­lóban, jobban, mint ahogyan a' velencei mór valaha is sze­retett” — olvasható az egyik levélben. Bensőséges családi kapcsolatok A családi bensőséges kap­csolatokra is bőven van uta­lás. Az apa és a fiú között ba­rátságról, valamint az unoka­húghoz való barátság és roko­ni kapcsolatról. Engelsnelc édesanyjához írt levelei, ame­lyekben közli érzéseit, szerete- tét, ami megnyilvánult min­den írásában, amelyet drága anyjának küldött. „Most pedig isten veled, drága Anyám, mindenkit nagyon szívélyesen üdvözlök, s ha útiterveitek vannak, közöljétek velem, hogy lehetőleg ahhoz igazod­jam; ahogy most állok, nem kell rám tekintettel lennetek. Szívből köszönt fiad Fried­rich.” Ismert, hogy Marxot és En­gelst milyen őszinte és egész eletre szóló barátság fűzte össze. Szinte példa nélkül ál­ló szövetség. Jóban-rosszban együtt voltak. Anyagilag is se­gítették egymást. Különösen sokat segített Engels Marxon, hogy az tanulmányait, kutatá­sait folytatni tudja. „Hogyan képzelheted, hogy egyetlen pil­lanatra is cserben hagylak! Te mindig meghitt barátom ma­radsz, ahogyan én remélhető­leg a tied ...” Engels hasonló hangnemben válaszol barátja leveleire. Egyik érdekesebb, mint a má­sik. Csak egyetlen levélből idézek, amelyben. arról van szó, hogy Marxnak küldött 50 fontot, s beszámol neki, hogy miként költözik olcsóbb la­kásba. „Mihelyt azután az öre­gem ideérkezése közeledik, fi­nom lakásba költözöm, finom szivarokat és borokat szerzek be stb., hogy imponálhassunk. Ilyen az élet...” A szolidaritás lényegéről, a harcostársak közötti kapcsola­tokról és nagyon szép írások, levelek tanúskodnak, hogy mindketten mennyire fontos­nak tartották a szolidaritást, s mi mindent megtettek, hogy segítsenek a mozgalomban dolgozó barátjukon, elvtársai­kon. Szolidárisak voltak a po­litikai és gazdasági harcban is. Jobban megértjük őket A kötetet bő jegyzet és út­mutató egészíti ki. így az ol­vasó pontosan eligazodik ab­ban a világban, amelyben ezek az írások, levelek szület­tek. Nagyon jó, hasznos, és egy­ben fontos ismeretterjesztő a kötet, mert még közelebb visz bennünket a marxizmus klasz- szikusaihoz, még inkább meg­értjük e két nagy géniuszt. Gáli Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents