Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-10 / 58. szám

1987. MÁRCIUS 10., KEDD Az IKR újdonságai Gépdiagnosztika Több új műszaki szolgálta­tást vezet be az idén 262 part­nergazdaságának minél ered­ményesebb segítése érdekében a bábolnai Iparszerű Kuko­ricatermelő Közös Vállalat. A gépdiagnosztikai szolgál­tatások kiszélesítése érdeké­bén az idén öt új szervizkocsi áll munkába. Ezek mindegyi­kében van fékpad, üzem­anyag-fogyasztásmérő, kombi­nált műszeres motorvizsgáló berendezés, valamint a hid­rosztatikus és a hidraulikus rendszerek tesztelésére szol­gáló műszer. Így a szakembe­rek a helyszínen és nagyon rövid idő alatt meg tudják ál­lapítani a géphiba okát. A taggazdaságok, illetve a termelésszervezési egységek és az IKR központja közötti összeköttetés javítása érdeké­ben ' már korábban URB-rá- dióhálózatot alakítottak ki. Most a rádióforgalmazás fel­tételeinek javítását tűzték ki célul. Ennek érdekében két termelésszervezési egységben új átjátszóberendezéseket te­lepítenek. Ezzel újabb gazda­ságokat is bekapcsolhatnak a hálózatba. Kifejlesztettek az IKR szak­emberei egy új elektronikus szemveszteségmérő műszert, amit a kombájnokra szerelnek fel. A berendezés mutatja, hogy túllépték-e a megenge­dett szemveszteségszintet a kombájnosok, akik az idén már e mérési adatok alapján, munkájuk minősége szerint kapják fizetésüket. Koronák az avarban r «.«* PssillffiMÄSiss; Merre lehet az agancs párja? A gímszarvasok bikái feb­ruár-márciusban hullajtják el fejdíszüket. Megtalálásuk nagy feladatot ró a vadászokrá, akik ilyenkor gyakrabban keresik fel a szarvasok táplálkozási­mozgási körzeteit. A szarva­sok nem egyszerre vesztik el agancsukat, így nagy szeren­csének számít, ha valaki pár­ban lel rá egy összeillő fej­díszre. Megjelentek az első tar bi­kák a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság Duna menti erdejében is. A gímszarvasai­ról híres vadrezervátumban a bikák 120 nap alatt váltják agancsukat, s újat, díszeseb­bet növesztenek. A levetett koronákat a vadgazdák ösz- szegyűjtik, s ezekből követ­keztetnek a szarvasbikák fej­lődésére, a várható trófea mi­nőségére. Gyakran 20—25 tonnányi' tesz ki a begyűjtött hullott agancs, amiért pénzt kapnak a megtalálók. A puska nélküli zsákmány egy része az erdé­szet keselyűsi agancsmúzeu­mát gazdagítja. A kerülőt is szívesen vállalnák Kellene egy kis felhajtás Az országot járva még ma Is tapasztalhatjuk, hogy helyenként szeszélyesen kanyarognak mellékútjaink. Té­vedés azt hinni, hogy az útépítők megfontolt szándék­kal tervezték a nyomvonalba a kacskaringókat. A földbirtokosok hozzájárulása kellett annak idején ah- hoz, hogy területükön az út keresztülmehessen, így sok egyéni érdekhez kellett az építőknek igazodniuk. Gyöngyöst például — a mai lakosság legnagyobb bosz- szúságára — a vasúti fővonal hasonló okoknál fogva kerüli el. Valódi áron! Hogy kerülnek elő napja­inkban az út- és vasútépítés hőstörténetének kalandos ese­ményei? Csak úgy, hogy érde­mes az építkezésekkel kapcso­latos régi és mai érdekviszo­nyokat összehasonlítani. Nem mondhatnánk, hogy a mosta­nában kisajátított telkek, há­zak árán bárki palotát épít­hetne. Ez ma már nem kife­jezetten jó üzlet, Azt a gya­korlatot azonban, hogy a ki­sajátítás összege eleve alacso­nyabb a napi forgalmi érték­nél — s csak bírósági úton érheti el az érintett ház- vagy telektulajdonos, hogy ingatla­na valódi árát kapja meg, s a bosszúságon, költözködésen, ügyintézésen és egyéb kelle­metlenségeken kívül ne ma­radjon még anyagilag is veszT tes —, talán már túl kellene lépni. Ennek köszönhető ugyanis, hogy a közelről érintettek egyáltalán nem örvendeznek a közös érdekeket szolgáló be­ruházások kezdetekor. Világos, hiszen ha fél életük munká­jának eredményét, családi há­zukat, nyaralójukat kénytele­nek elveszíteni, ráadásul küz­deniük kell azért is, hogy az új egzisztenciateremtéshez ele­gendő kártérítéshez jussanak, nem fogják a közösség érde­keit elsődlegesnek tartani. Ám mégis elgondolkodtató, ha odáig vezethet az egyéni ér­dek, hogy egy út építéséről a falu le akar mondani. Közös érdek Dunaharasztiról van szó, az MO-ás körgyűrű, illetve a rá­vezető csomópont építéséről. Itt merült fel ugyanis — nyilván a környéken lakók ré­széről —, hogy hagyják el a csomópontépítést, a Dunaha- rasztin élők megteszik majd inkább naponta a következő soroksári csomópontig az MO-ásra való feljutáshoz azt a néhány kilométert. Hagyják érintetlenül a pillanatnyi álla­potot, ezt kívánja egy-két tu­cat ember érdeke. A dunaharaszti csomópont kell, hiszen az agglomerációs település közlekedésének fő iránya Budapest, idő- és ener­giapazarlás lenne, ha minden­ki évtizedeken keresztül csak kerülővel juthatna fel az MO- ásra néhány helybeli kedvéért. Igaz, ma már elismerjük, hogy emberséges ügyintézés­sel, humánus hozzáállással enyhíteni lehet az ilyenfajta feszültségeket. Ám a jelek szerint mindez kevés. Meg ké­ne találni annak a lehetősé­gét, hogy a közös érdek mi­att kárt szenvedők ne keserű szájízzel, makacs ellenkezés­sel fogadják a terveket. Le­het. hogy utópia, de hátha mégsem: mi lenne, ha a le­endő út szomszédságában lé­vő, a zajtól, füsttől, rezgéstől értékcsökkenésen áteső épüle­teket, amelyeknek esetenként kertjét is megcsonkította a te­rületrendezés, a tanács meg­vásárolná és a sorbanálló la­kásigénylők számára olcsó bér­leti díjért, mint szükséglakást utalná ki. A házak volt tulaj­donosai pedig a kártérítésből és a vételárból az eredetivel azonos értékű és színvonalú otthont vehetnének. Emberséggel Természetesen mindenki tisztában van az ellenérvek­kel: a tanácsoknak pillanat­nyilag nincs ilyesmire pénzük. Mint ahogy valószínűleg a ki­sajátítási összeg sem azért ma­rad el a valódi forgalmi érték mögött, mert a hatóságok ele­ve rosszindulatúan állnak a kérdéshez. Ám ennek ellenére az emberséges ügyintézésnél többet kellene tenni a kisajá­tított ingatlanok tulajdonosai­ért, hiszen enyhén szólva anakronisztikus lenne, ha rossz közérzetüknek, ellenke­zésüknek az lenne a következT ménye, hogy az MO-ás kör­gyűrűbe — akárcsak hajdanán egy-egy földbirtok határánál — kisebb kitérőt, kanyart kellene építeni, vagy valóban elmaradná kedvükért a fel- és lehajtópálya megépítése. Márvány! Ágnes Csak a szó meg az írás nem elég Amire kötelezi őket Ügyeljünk rá, véletlenül se kerülhessen a közvetve, közvetlenül két szó közé — a vessző helyett — egy har­madik. Nem közvetve vagy közvetlenül, hanem köz­vetve és közvetlenül egyaránt élnie, léteznie kell sokféle formában a munkahelyi demokráciának. Azonos tarta­lom más és más formái, megjelenítői csupán a közvetett és a közvetlen módszerek, fórumok. Nincsenek alá- és fölérendeltségi viszonyban. Egyformán fontosak. Egyfor­mán fejlesztésre szorulnak, de — nem a másik rovására. Néhány hegyibeszéd Ismerős mondat: a bizalom kötelezettségekkel jár. És megtisztelő persze. Sűrűn hal­lani ezt. Főként különböző testületek tagjainak megvá­lasztásakor. A munkahelyi de­mokrácia érvényesítését, köz­vetett formájában, a dolgozók — hivatalosan: az alkalmazot­tak — testületekre bízzák. Például a munkahelyi pártbi­zottságra, pártvezetőségre. A vállalati tanácsra, a küldött- gyűlésre. A szakszervezet kü­lönböző testületéire. A mun­kahely tagolódásának megfe­lelő párt-, KISZ-, szakszerve­zeti tisztségviselőkre, az álta­luk irányított testületekre. A választottakat, legyenek akár tisztségviselők, akár gya­logkatonák, a voksoló társak kifejezte bizalom kötelezi. Ok ezt természetesnek tartják. Arra a kérdésre azonban, mi­re kötelezi őket a bizalom, kevesen keresik a választ. Mire is? Természetesen arra, hogy ismerjék a testület elé kerülő ügyek eredőit, hátországát, mindenféle vonzatait. Mond­ják el a véleményüket, s per­sze, azokét szintén, akik meg­választották őket. Legyenek harcosak, igényesek, ügyelje­nek okok és okozatok össze­függéseire, tartsák szemmel az érdekek ütközését, ne bólo­gassanak ... Álljunk csak meg a gondo­latok, a kívánalmak könnyen száguldó paripáival, nehogy a felhők közé ragadjanak ben­nünket. Maradjunk a földön! Elvben helytállóak azok a kö­vetelmények — meg a sok-sok többi is —, amelyeket az előb­biekben sorolni kezdtünk. A gyakorlatban a sokféle köve­telménynek nagyon nehéz, olykor lehetetlen eleget tenni. Ami altkor is igaz, ha minden érintettben a legnagyobb jó­szándék feszül, hát még ak­kor mennyire valóság, amikor híján vannak az akaratnak, a jószándéknak, az elvi követ­kezetességnek! Ez utóbbi ese­tekben a közvetett demokrá­cia fórumainak ténykedése formálissá válik. Azért lesz keveset érő, mert semmi más, pusztán — ahogyan ezt az üzemi szóhasználat csúfolja — néhány hegyibeszéd hangzik el. A vezetők, a szakterület il­letékesei számadatok és szak­mai kifejezések, szándékkal Ö rvendetes tény, hogy a megye 17 áfésze ta­valy 76 millió forintos nyereséget könyvelt el. Az eredményekre jótékony ha­tást gyakorolt a fogyasz­tási szövetkezetek között meghirdetett szocialista munkaverseny is, melyben a legjobb helyezést — a Mészöv értékelése alapján — a Gödöllő és Vidéke Áfész érte el. Árbevételük és nyereségük évről évre gyarapodott, a közösség szekere két évtizede jó irányban halad, bár gon­dokkal kikövezett úton. Nyitottak például — mint azt a küldöttgyűlé­sükön hallottuk — jó né­hány új vendéglátó egy­séget, ám azok egyike- másika veszteséges lett, s megszaporodtak a problé­máik a szerződéses üzle­tekkel is. A fejlesztési ala­pok szűkösek, ezért új bolt nyitására csak a helyi és a megyei tanács támogatásá­val kerülhet sor, mint pél­dául a Rét utcában is. Gondokkal kövezett út Az áfészek egyik legna­gyobb gondja a kistelepü­lések lakosságának ellátása megfelelő mennyiségű és választékú áruval. ' Figye­lemre méltó, ahogyan ezt a gödöllőiek teszik: még a kínálat színesítésére is oda­figyelnek, melyet az áru­házi cserével valósítanak meg. Az viszont már koránt­sem csak gödöllői specia­litás, hogy az agglomerá­ció boltjaiban dolgozóknak alacsony a fizetésük, s a főváros munkaerőpiaca — éppen ezért — óriási szívó­hatást gyakorol. Az eddi­gieknél arányosabb anyagi megbecsülés feltételeit a szövetkezeteknek kell meg­teremteniük — mutatott rá az áfész küldöttgyűlésén Csonka Tibor, a Pest Me­gyei Tanács elnökhelyet­tese. Erre minden lehetőség adott, hiszen a megyében a gödöllői áfésznél a leg­nagyobb a vagyon- és bér­arányos nyereség. A pénzt megérdemlik a dolgozók, mert tavaly például az egy főre jutó termelékenység 16 százalékkal nőtt. Az áfész árbevétele 10, nyere­sége pedig 23 százalékkal több volt 1986-bah az elő­ző évinél. A megyei tanácsi veze­tés kiemelten kezeli a kistelepülések áruellátásá­nak ügyét. Községek sorát említhetjük, ahol a me­gye, illetve a helyi elöljáró­ság támogatásával épült fel az új ABC. Pénzhez jutni pályázat útján le­het, eddig száz bolt újult meg, az idén pedig továb­biak bővítését, korszerűsí­tését tervezik. árnyékban hagyott összefüggé­sek kiragadott elemeit zúdít­ják a hallgatóságra. Boldogul­janak, ha annyira kellett az a demokrácia... Jobb' esetben, amikor nincsen sanda szán­dék, az a baj, hogy az előter­jesztők, az előadók — és en­nek tapasztalói éppúgy lehe­tünk üzemi, mint intézményi körben — igyekeznek „tudo­mányosak” lenni, technikai, technológiai, közgazdasági részletek halmazát rakják az asztalra. Értetlenül tapasztal­ják, a résztvevők keveset vagy semmit sem jegyeztek meg az előterjesztettekből, előadot­takból. Ha valami megmaradt a fejekben, akkor az annyi: kellene. Sok minden kellene. Hogyan, mi módon? Pontosan erről nem esett szó ... ! Erről nem kérték az adott testület — és ilyen értelemben mind­egy, ha ez a testület a pártbi­zottság, a vállalati tanács, a KISZ-vezetőség — tagjainak a véleményét. Holott ott, e kér­dés feltevésével kezdődött vol­na a kollektív munka, a de­mokrácia közvetett fórumának a hasznossága, a hasznosítása. Marad a régiben Kevés kivételt ismerő meg­állapítássá fogalmazható meg tapasztalatunk: esetléges, ren­dezetlen annak a gyakorlata, hogy mit érdemes, mit szük­séges és mit kell a munkahe­lyi demokrácia közvetett fóru­mai elé terjeszteni. Különösen szembetűnő ez napjainkban a vállalati tanácsok, vezetősé­gek, illetve közgyűlések eseté­ben. A jelenleginél világosabb — egyértelműbb — párt, álla­mi, szakszervezeti, ágazati fel­ügyeleti stb. útmutatásokra, irányelvekre, utasításokra van szükség. Azért van ezekre szükség, hogy ne egy vagy né­hány vezető elhatározásától, akaratától függjön, megvitat­nak-e valamit a testületekkel, avagy „rövid úton” döntenek, s a közösségnek nem marad más, mint a tudomásulvétel. Mert kz hálátlan, megalázó szerep! Mi több, jogtalan is. Tökéletesen igaz ugyanis a le­nini útmutatás, „a megvitatás — közös, a felelősség — egy­személyi.” A szó elrepül, az írás meg­marad, tartja a közbölcsesség. Üjabban és sokszor — és egy­re erőteljesebben tapasztalha­tóan — már az írás sem ér semmit. Könnyű ez is; „el­repül”. Hiszen — átlépve a munkahelyi demokrácia köz­vetett formáihoz — jegyző­könyv, emlékeztető, összefog­laló stb. készül az üzemi mun­kásgyűlésről, a termelési ta­nácskozásról, a brigádértekez­letről, a brigádvezetők helyi, nagyvállalati tanácskozásáról, az ifjúsági parlamentről, a szakszervezeti bizalmiérte­kezletről, a törzsgárda össze­jöveteléről, a műszaki konfe­renciáról, a párt- és a szak- szervezeti, a KlSZ-taggyűlés- ről, az igazgató tanács ülésé­ről... azaz tekintélyes a fó­rumok száma, talán sok is. S érthetően tekintélyes az e fó­rumokon elhangzott észrevéte­lek, javaslatok, bírálatok mennyisége is. Csak éppen ... „ .. .azt szeretnénk, hogy ha­tékonyabban működjön de­mokráciánk, és nem úgy, ahogy ma ' még sok helyen előfordul; a dolgozók elmond­ják ugyan a véleményüket, a vezetők meg is köszönik azt, de minden marad a régiben” — állapította meg Kádár Já­nos 1974. március 28-án, a nyíregyházi pártaktíván. S mondhatjuk-e, a megállapí­a bizalom fást érvénytelenítette a gya­korlat kedvező, kívánt irányú változása?! Ma sorozatosan ugyanezzel a helyzettel talál­kozunk, ugyanezt a véleményt halljuk! Mindenki mondhatja a magáét... azaz csak a szó, meg csak az írás nem elég. Arra is szükség van — és rég­óta él ez a szükség! —, hogy a kötelező cselekvés útjait, módjait társadalmi összesség­ben is. munkahelyi sajátossá- \ goknak megfelelően is, ki­munkáljuk. A kötelező cselek­vés módjait, azaz a vezetők személyes felelősségének érvé­nyesítését a dolgozók közvet­len tapasztalatainak figyelem- bevételében, hasznosításában. Napjainkban — mind a dol­gozók szemléletét, igényét, mind társadalmi közállapo­tainkat tekintve — eljutot­tunk addig, hogy a közvetett és közvetlen munkahelyi fó­rumoknak érdemi szerepet, hatáskört, ha úgy tetszik, jog­kört szánunk, deklarálunk. A formalitások helyett. Formai­lag ugyanis minden fórum él. Például a termelési tanácsko­zás is. A legtöbb helyen rend­szeresen megtartják azokat. Ám mi múlik a dolgozóknak ezen az összejövetelén? Gyak­ran csak annyi, hogy rábólin­tanak a főnökség által java­soltakra, legyenek kiváló dol­gozók ... A foglalkoztatottak politikai, műveltségi, s persze szakmai tudásszintje ma jóval fölötte áll a valamikorinak. Igényük van tehát a többre. Arra például, hogy — akár a termelési tanácskozások új jellegű lebonyolításával, akár más formák keretében — ér­demben mondhassanak véle­ményt közvetlen munkahelyi vezetőjükről, a vállalat, az intézmény tevékenységének egészéről és részleteiről, a hangnemről, a bánásmódról, a munkaszervezésről, a bére­zésről ... Érdemben mondhas­sanak véleményt, azaz úgy, hogy szavuknak súlya, követ­kezménye, gyakorlati nyoma legyen. Ügy, hogy véleményü­ket a döntést hozó testületek, szervek, személyek kötelezően mérlegeljék, s kötelezően ad­janak választ, mit miért' ve­tettek el, mit miért fogadtak el. Hasson tehát a cselekvést kialakító mechanizmusra a vélemény, s ne illedelmesség­ből kikért, meghallgatott, de rögtön el is felejtett, mellőzött mondatokká, szavakká zsugo­rodjék az alkalmazottak ítél­kezése, segítő készsége. Nélkülözhetetlen Érdekes és elgondolkoztató tapasztalatként összegezhet­jük a szinte mindenütt azo­nos véleményt, ami szerint beszélgető társaink döntő ré­sze nem kíván a munkahelyi demokrácia fórumain további bővítést — sőt, ismétlődő megítélés volt, túlságosan is sok a formális lehetőség —, ám a meglévők hatásos mű­ködtetését annál inkább sze­retné. Igaz, többségük úgy szeretné ezt — és ilyen érte­lemben nem mutatkozott kü­lönbség a fizikai és a szellemi foglalkozásúak csoportjainál —, hogy mások, valamilyen, közelebbről meg nem jelölt központi akarat hatására vál­tozzék meg a helyzet... S ez utóbbi azért sejtet valamit a szubjektív akadályokból is, az objektívak mellett, azaz nem feledhetjük el, a szemé­lyes részvétel igénye koránt­sem kapcsolódik össze a sze­mélyek és aktív közreműködés igényével sokaknál. Ez a má­sok szervezzék meg, ez a má­sok intézkedjenek, mi meg majd beszélünk vélekedés, magatartás, felfogás lényegé­ben azt mutatja, hogy megle­hetősen széles azoknak a köre, akik összetévesztik a célokat és az eszközöket. A demokrá­cia ugyanis nem cél, hanem eszköz ... ! A hatásosabb cse­lekvés, a társadalmi-gazdasági haladás gyorsításának semmi mással nem helyettesíthető eszköze. Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents