Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
10 1986. DECEMBER 31., SZERDA Bérpolitika és keresetszabáSyozás Kevéssé ösztönöz jé munkára Az ősszel tartott — és sorrendben a negyedik — munkagazdasági konferencián — különösen nagy figyelmet keltett Héthy Lajos, a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatója, aki többek között kijelentette, hogy bérpolitikai és kercsetszabályozási gyakorlatunk kimondottan akadályozza gazdaságunk új növekedési pályára való átállítását. Héthy Lajost meggyőződésének indítékairól, s általában a hosszú évek óta rendre mődosítgatott, toldozott-toldozott bér-, illetve keresetszabályozással kapcsolatos véleményéről kérdeztük. • Még mindig egyenlősdi ® Fékezi a teljesítményt • A kitörés ára Mindenekelőtt arról, vajon megteremthető-e a jelenlegi bérpolitikával és a hozzá kapcsolódó szabályozással kiáramló vásárlóerő és az árualap egyensúlya, miközben a keresetszabályozásnak az anyagi ösztönzés funkcióit is el kell látnia? — A bérpolitika és a keresetszabályozás sajnálatosan „egyfunkcióssá" vált, olyan értelemben, hogy szinte kizárólagos feladatának tekinti a vásárlóerő és a fogyasztási árualap egyensúlyának fenntartását. Máris hangsúlyozom: ez nagyon fontos funkciója — éppen az inflációs tendenciák lehetséges fékezése miatt —, de azt is látni kell, hogy emellett nem, vagy csak alig-alig észrevehetően érvényesülhet a keresetszabályozás ösztönző funkciója. Amúgy kétségeim vannak a tekintetben is, hogy a keresetszabályozás önmagában , mennyiben képes a vásárlóerő kizárólagos szabályozására? Azért is, mert a bérek, illetve a munkahelyi keresetek nem azonosíthatók a lakosság valóságos — és ugyancsak vásárlóerőként megjelenő — pénzjövedelmével. S ez a jövedelem még mindig nem azonosítható a vásárlóerő egészével, hiszen számolni kell a jelenleg egyszerűen megfoghatatlan — legföljebb csakis óvatos becslések alapján méricskélhető — úgynevezett láthatatlan jövedelmekkel, az összességében sokmilliárdos nagyságrendű borravalókkal, hála- és csúszópénzekkel... Mindebből pedig az következik, hogy a bérpolitika, illetve a keresetszabályozás gyakorlatilag reménytelenül bajlódik a vásárlóerő-kiáramlás szabályozásával. $ Ne haragudjon, de ez az összefüggés azért nem egészen vilá4ÍJS. Miért ne lehetne az anyagi ösztönzés szolgálatába állítani azt a keresetszabályozást, amelynek egyébként feladata a vásárlóerő cs az árualap lehetséges összehangolása? — A valóságos anyagi ösztönzéshez egyrészt az kell, hogy a munkateljesítmények és ezek fizetsége között valamiféle, s lehetőleg szoros kapcsolat legyen. Márpedig manapság aligha mutatható ki egyértelmű kapcsolat a vállalati eredményesség — vagy éppen eredménytelenség — és a vállalati bérszínvonal között. Másrészt: a központilag elhatározott és érvényesített keresetszabályozás olyan alacsony szinten nivellálja a vállalatok bérszínvonalát, hogy megfelelő ösztönző erőt megtestesítő bérkülönbségek lehetőleg ne, vagy csak egészen kivételes esetekben alakulja© Miközben a teljesítmények szerinti és erőteljes kereset- differenciálás deklarált alapelv és követelmény ... — ... Ön mondta: „alapelv”. Hadd tegyem hozzá: jószerével gyakorlati konzekvenciák nélküli alapelv ... Visszatérve az iménti gondolatsorhoz: napjaink bérpolitikája egyszerűen figyelmen kívül hagyja az emberi, ha úgy tetszik, a munkavállalói magatartást. s főleg ennek indítékait. Bérpolitikánk évtizedek óta konzervált alapelve, hogy a központilag meghatározott — és a keresetszabályozás által reguláit — összeg igenis elegendő, a mennyiségileg és a minőségileg is színvonalas munka mindenkori honorálására. A jelek szerint nem elegendő 1 • Ha jól értem Bnt, akkor tehát az ösztönzési gyakorlatnak a mai állapotokhoz képest egy fordított logikát kellene követnie? — Vitathatatlan, hogy a bérnek mindenkor határt szab a teljesítmény. Ám ha hiszünk az anyagi ösztönzésben, akkor ez fordítva is igaz. S erről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: az embereknek, a munkavállalóknak, a termelőmunkát végző szervezeteknek olyan garanciákat kell adni, amelyek egyértelmű biztosítékai annak, hogy ők csakis a több, a jobb, a piac által is értékelt színvonalasabb munkájuk révén, s nem más úíon-módon juthatnak el anyagi boldogulásukhoz. Kétségtelen, ez a központilag tervezett bérszínvonal, amelyet szinte kizárólag a gazdasági egyensúly követelményeiből kiindulva határoznak meg, valamelyest fékezi az infláció gyorsulását. Csakhogy: a vállalatok, s az egyéb gazdálkodó szervezetek olyan bérszínvonalra törekednek — s gyakorlati példák sokasága bizonyítja, hogy törekvéseik nem eredménytelenek —, amely mellett a bérköltségek számukra még elviselhetőek, de egyszersmind a számukra fontos — például különlegesen kvalifikált — munkavállalókat is megtarthatják. Ám e törekvéseik közben rendre beleütköznek a keresetszabályozási fékekbe, korlátokba. És ne feledkezzünk meg az egyéni szempontokról sem. A munkavállalóknak csakis az az elfogadható bérszínvonal, amely a számukra elfogadhatónak és kívánatosnak ítélt életnívót biztosítja. Q Vagyis, ami a gazdaságirányítás és az államigazgatás számára kívánatos és elfogadható bérszínvonal, az a vállalatok, s legfőképpen az egyes emberek számára elfogadhatatlan. Jól értettem? — Igen. Következésképpen: a vállalatok igyekeznek a bér- színvonalukat minél magasabbra emelni, s erre megany- nyi lehetőségük adódik, vagy éppenséggel és kényszerűségből eltűrik a teljesítménykövetelmények egyébként nyilvánvaló lazítását, rendre szorgalmazzák a vgm-munkát, a béren kívüli juttatások lehetséges növelését, túlságosan is liberális premizálási gyakorlatot követnek. Ügy is mondhatnám: a munkáltatók egyfajta kitörési lehetőséget keresnek — és találnak — a keresetszabályozás korlátái közül, de ugyanezt keresi a munkavállaló is. S ő sem sikertelenül, mert élhet a munkáltatója által felkínált többletkereseti, illetve a ma már legalizált második gazdaság nyújtotta jövedelemszerzési lehetőségekkel. De gyakorta kell élnie az olyan kényszerű lehetőségekkel is, amelyek ugyan pénzben számolható közvetlen jövedelmet nem, ám költségmegtakarítást jelentenek (például a családiház-épí- tés jórészt saját munkával...) © Ha íigry vesszük, e „kitörési” kísérletek és módozatok végül is szimpatikusnak ítélhető megoldások. Csakhogy: mindennek mi az ára? — Súlyos ára van. Gondoljuk csak meg: a népgazdasá- gilag is érzékelhető — mert hasznot hozó — és nem kevés erőfeszítéssel létrehozott teljesítmények nem ott jelentkeznek, ahol egyébként a gépi felszereltség és maga a termelési szervezet is eleve magas termelékenységet és hatékonyságot garantálna; tudniillik az állami szektorban, s főleg ott is a nagyvállalatoknál. A teljesítménykövetelmények érvényesítése — sajnálatos módon — manapság inkább csak a népgazdasági szempontból periférikus területeket jellemzi. És mégis: mert az állami nagyvállalatok képtelenek tartósan magukhoz kötni a legjobb munkavállalókat, mert képtelenek számukra megfelelő munkakörülményeket és az elvárható teljesítményeket kellőképpen honoráló fizetséget biztosítani, hát úgymond pótcselekvési és pótkereseti lehetőségekre kényszerülnek: a vgm-ek gyakorta indokolatlan gyarapítására és „futtatására”, s a teljesítménykövetelmények már említett szisztematikus lazítására. © Akkor most még egyszer: mindez a bér-, illetve a keresetszabályozás számlájára írandó? — Hadd kerüljem meg kissé a kérdésre adandó választ, remélve, hogy azért érthető leszek. Idézőjelek között mondom, hogy a „kisebb” gond az, ha a gazdaságban — pontosabban az állami szektorban — nincs a kívánatos teljesítményeket kiváltó ösztönzőerő, érdekeltség. Sokkal nagyobb gond, hogy az érdekeltség most már állandósult, hosszú ideje tartós hiánya idővel olyan, nem helyeselhető magatartásformák kialakulásához vezet, amelyek az emberek mindennapi — és nem csak a munkahelyeken tapasztalható — cselekvéseit tartósan meghatározzák. Hogy miként hozható ez kapcsolatba a keresetszabályozóssal? Egyszerűen úgy, hogy ha kialakul — márpedig szerintem máris tapasztalható — az a meggyőződés, miszerint az állami szektorban nem érdemes tisztességesen dolgozni, s ez egyfajta általánosítható magatartásszabály- lyá emelkedett, akkor számolnunk kell azzal, hogy az emberek munkavállalói magatartását még hosszú ideig ez a meggyőződés vezérli. Meglehet, kissé messzire kalandoztam az alapkérdéstől. Szakemberek sokasága gondolkodik a megoldáson, mert az iménti kérdésre — sajnos — csak az a válasz, hogy jelenlegi bérpolitikánk és főleg a keresetszabályozásunk helyett valami egészen más és vadonatúj megoldást kell kitalálni. Vértes Csaba Egyetlen fillért sem láttak a mustármagért Csődbe ment a Trelleborg cég A szilveszteri asztalon egymás mellett van a mustáros virsli és a pezsgő. így szoktuk meg, így szeretjük. Az már viszont a véletlen müve, hogy a most következő történetben is együtt szerepel a kedvelt ízesítő alapanyaga, a mustármag és a gyöngyöző nedű. Nagyszabású gazdasági bűnügyben fejezte be a nyomozást a Pest Megyei Rendőrfőkapitányság. A feljelentő a Boscoop Agráripari Fejlesztő Közös Vállalat. A gyanúsított dr. Nemeskéri Tibor agrármérnök, aki korábban a cég kereskedelmi irodájának a vezetője volt. Hátrányos szerződés A Boscoop azért fordult a rendőrséghez, mert fegyelmi vizsgálatuk alapján bebizonyosodott, hogy a kereskedelmi iroda volt vezetőjének magatartására visszavezethetően, rendkívül jelentős anyagi kár érte a vállalatot. Arról van szó, hogy kötelességének megszegésével olyan hátrányos szerződést kötött, amivel a vállalatot 10 millió forinttal megkárosította. Ezért júniusban állásából fegyelmi úton feli üggesztették. Nézzük hát a történteket. Dr. Nemeskéri Tibor 1984. november 20-án szerződést írt alá a svédországi Trelleborg cég tulajdonosával, Lars Jöne- rupp úrral. Ennek értelmében a Boscoop köteles volt a részükre összesen 830 tonna mustármagot szállítani. Ilyen esetekben az a gyakorlat, hogy a vásárló megnyitja a revolving accreditivet, ami az üzleti életben fizetési biztosítékot jelent. Dr. Nemeskéri Tibor azonban még a szerződés megkötése előtt intézkedett: szállítsanak Svédországba 5 kamion mustármagot. Ekkor egyébként a vállalatnak még nem volt önálló külkereskedelmi joga, ezt csak az idén januárban kapta meg. Kértek ugyan a Külkereskedelmi Minisztériumtól eseti exportjogot, de ez aznap lépett életbe, amikor a külkereskedelmi iroda vezetője már aláírta a szerződést. Garancia nélkül Az iroda vezetője arra hivatkozott, hogy telefonon tájékozódott, s azt a felvilágosítást kapta: az engedély már megérkezett. Időközben a Trelleborg céggel dr. Nemeskéri Tibor aláírt egy szerződéskiegészítést is, amely rendkívül- hátrányos volt a Boscoopra nézve, mert ugyancsak nem tartalmazott olyan fizetési garanciákat, melyekre a magyar partnernek szüksége lett volna. Mivel nem kaptak pénzt és fizetési biztosíték sem volt, a Boscoop igazgatója a múlt év októberében leállította a szállítást. Ekkor már 11 millió forint értékű mustármagot adtak át svéd partnerüknek, anélkül, hogy az fizetett volna. Közben megnyílt a vállalat külkereskedelmi irodája is, a helyzet pedig mind tarthatatlanabbá vált. A Boscoop igazgatója Svédországba utazott, s ügyvédet is fogadott, hogy képviselje érdekeiket, járjon el követelésük behajtása érdekében. Nem volt könnyű dolog, mivel a svéd cég időközben csődbe ment Végül olyan váltót tudtak szerezni, amely Lars Jönerupp személyi vagyonára vonatkozik. A 11 millió forintra rúgó tartozásból ily módon 2 milliót sikerült megmenteni. A nyomozás során az is bebizonyosodott: a külkereskedelmi iroda akkori vezetőjének tudnia kellett arról, hogy a svéd partner nem fizetőképes. Dr. Nemeskéri Tibor ugyanis korábban a Mo- nori Állami Gazdaságban dolgozott, és már akkor is foglalkozott mustármagüzlettel. Mindkét cég bonyolítója a Pharmatrade Külkereskedelmi Vállalat volt, amely 1985. márciusában tájékoztatta a Boscoopot, hogy Lars Jöne- ruppék nagyobb összeggel tartoznak, ezért nem vállalja tovább a mustármag kiszállítását. Ennek ellenére ugyanaz év augusztusában megköttetett a szerződés. Változott a névjegy Dr. Nemeskéri Tibornak azonban úgy látszik, ennyi nem volt elég. Amikor állásából felfüggesztették, jelentkezett a Monimpex Külkereskedelmi Vállalatnál, mint a Bioteam ügyviteli irodájának az igazgatója és egyben egy svájci cég budapesti megbízottja. Névjegyén áthúzta a Bos- coop-feliratot, helyette a Bioteam szerepelt és a saját lakásának telefonszáma. Ekkor már — jogosulatlan külkereskedelmi tevékenységet folytatva — pezsgőben utazott. Ügyét vádemelési javaslattal átadták a Pest Megyei Főügyészségnek. Gál Judit A fedélzeten, még sisak nélkül Segítői kulccsal húzzák meg a búvársisak csavarjait. r antázia, misztikum lengi körül személyét. Hidak pillérei- •* nek építésétől kezdve a Dunába esett autók kimentéséig számtalan feladata van. A nehézbúvár — mert róla van szó — könnyűbúvár társaival szemben nemcsak felderít, hanem ott lent a mélyben nehéz fizikai munkát is végez. Engyel Árpád, a Hídépítő Vállalat búvára naponta ölti fel — immár hat éve — gumiruháját, súlyos bronzcipőit, száll alá a kavargó, sodró víz mélységébe. A búvárhajón a brigád valamennyi tagja felelős a másikért. Szinte együtt lélegeznek még azok is, akik fentről vigyázzák mélybe merülő társuk víz alatti útját, a felszín minden rezdülését. Kétezer óra. Kimondani is sok, hát még ennyit eltölteni a sokszor jéghideg vízben. Hiába a vastag gyapjúruha, elég egy apró sérülés, lyuk az öltözéken és ott, a szivárgás helyén nagyon hideg tud lenni. Legutóbb az érdiekért is vállalta a veszélyt: a Duna alatt fektetett ivóvízvezeték útját egyengette lent, a sodró mélyben. Létrán ereszkedik a melybe. (Hancsovszki János felvétele!)
