Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

MAGAZIN 1986. DECEMBER 24., SZERDA ■MM \ . . i Vadon nőtt ifjúsági ház Változatlanul szabad a gazda szint — a lakószobákéval megegyező alapterület — kizárólag közösségi célokat szolgál, itt klubszoba, bar- kácsműhely, sportterem, szinte bár­mi lehet. Csupán az a bökkenő, hogy a nyitott légterű folyosókon és lépcsőházban, a közösségi helyiségek és a szobák között legfeljebb kabát­ban közlekedhetnek télen a fiata­lok, s nem túl otthonos érzés, ha valaki kalucsnit kell húzzon, ha té­vét nézni megy. Most már — talán valóban a fi­nis előtt — szinte lehetetlen ki­deríteni, ki hagyta jóvá szakmai ellenőrzés nélkül a jó tíz éve ké­szült terveket. Ám, ha alapvető funkciójának ellátására nem is iga­zán alkalmas az épület, valamiféle otthont sok állami gondozottnak mégis jelenthetne. Üzembe helye­zését most már nem a kivitelezés húzódása, nem is a funkcionális hiányosságok akadályozzák meg. Egyszerűen az, hogy mindeddig senki nem vállalkozott az ifjúsági otthon üzemeltetésére. Vonakodását eddig minden érin­tett fél a legelfogadhatóbb indokkal támasztotta alá: nem áll rendel­Eppen egy éve, tavaly december­ben számolt be lapunk Finisben egy régi építkezés címmel arról, hogy a fóti ifjúsági ház hamarosan el­készül. Akkor úgy tűnt, hogy 1986 áprilisában átadják az új intéz­ményt, s átmeneti otthont találnak benne azok a 18. életévüket betöltött állami gondozott fiatalok, akik még utógondozásra, segítségre szorulnak, nehezen tudnák a családi háttér hí­ján reájuk váró munkásszállások, albérletek légkörét elviselni. Utolsó nekifutás? A hányatott sorsú építményt azonban o mai napig sem vehették birtokukba a fiatalok. Sőt, nemcsak múltja, most már jövője is egyre in­kább ködbe vész. Amikor Kádár Jenőné, a Fóti Gyermekváros jelen­legi igazgatója átvette hivatalát, lelkiismeretesen végigböngészte az ifjúsági házra vonatkozó dokumen­tációt is. Az első írásos emléket, amely az intézmény létrehozásáról született döntést tartalmazta, 1973- ból, tehát 13 esztendővel ezelőttről találta az iratok között. Meglepődtek önmagukon — Micsoda? Hogy Mattkovich Ilo­na? Kérem, ilyen nem dolgozik ná­lunk. — Esetleg Pajomé néven .. ? — Pjorné, Pajorné... — várjunk csak. Aha, hát gyesen, pardon gyeden van. — Nem, a Pajor úr nincs bent. Tudja, kötetlenben van, nem ülhet itt mindig. Hogy holnap? Vidéken lesz. Persze átadom. Kicsi helyett nagy Pajor Tibor az üzenetet megkap­ta, visszahívott: — Szia, hogyan jutottunk eszed­be? — Gondoltam, ti lesztek a kará­csonyi témám. Mint két éve is, amikor éppen a szeretet ünnepén keltetek egybe. Most meg arra len­nék kíváncsi, mi történt veletek azóta. Tényleg — együtt vagytok még egyáltalán? Mit lehet tudni ebben a mai világban ... — Gyere csak nyugodtan, holnap este várunk. Hegycsúcson szövődő szerelem — ízlelgetem az akkori riport címét. Leszálltak-e azóta a földre? Jó len­ne, ha nem. Ha megmaradt volna a derű, a jókedv, egymás untalan ugratása. Járnak-e vajon még sportolni, túrázni, hegyet mászni — ami összehozta őket. És mi van a nagy tervekkel? Előrejutás a mun­kában, nyelvtanulás, hamar aka­runk gyerekeket — sorolták. Hogy őket is megtaníthassák mindarra, amit szeretnek. Tibor 30, Ilona 25 éves volt akkor. A fiú a MERT biz­tonságtechnikai osztályának mériiö- ke, a lány a Kaev—Technoimpex közös irodájának üzletkötője. Kis házat keresek, nagyot találók a váci Bajcsv-Zsilinszky utca 13. alatt. A kaputól pallón kell egyen­súlyozni felfelé, mindenütt éoítkezés nyomai. Tágas nappali szobába top­panunk. a boltíven át látni lehet a konyhát,, amelyikbő,! még egy ki­sebb helyiség nyílik. Onnan kanya­rodik felfelé a lépcső, a tetőteret is beépítették. Nincsen kész egyik sem, de már lakható. — Ez az a kis ház, amiről be­széltetek ...? — Az már nincs meg. ez van helyette — mutat körbe Pajor Ti­bor. Eredetileg egy szobát akartunk hozzáragasztani a régi házhoz,- de mindenféle gondok adódtak. A ter­veket sorra visszadobta a tanács, Részletesen talán nem is lehetne felidézni az elmúlt 13 esztendőt. Hol kivitelezőváltás, hol pénzhiány miatt állt az építkezés. A földszinti szol­gáltatóház üzlethelyiségeinek üze­meltetésére egykor vállalkozó kis­iparosok sorra visszaléptek, hiszen ennyi idő alatt téglánként is össze tudták hordani saját műhelyüket. A Fóti Nagyközségi Tanács — an­nak ellenére, hogy nem helyi, ha­nem országos ügyet vett a nyakába — igyekezett lehetőségeihez mérten az építkezést folytatni. Tavaly — akkor úgy tűnt, az utolsó nekifutás előtt — pályázatot adtak be az Ál­lami Ifjúsági Bizottsághoz, s el is nyerték a befejezéshez szükséges 7 millió forintot. Most mégis azt mondja Tóth Sán­dor tanácselnök, hogy talán jobban tette volna, ha igent mond tavasz- szal, amikor egy vállalkozó szellemű cég 30 millióért szállodának meg akarta venni az épületet. Nincs rá fedezet Az ifjúsági ház makettje a tanács­elnök szobájában alaposan beporo­sodott, mire a műszaki átadás szint­jéig eljutott az épület. S mi taga­dás, még porosán is vonzóbbnak tű­nik a törékeny kis papírmakett, mint valódi mása, amely már fel­fedi a belső hiányosságokat is. Mert mi másnak nevezhető a 22 parányi szoba, amelyek alapterülete két em­ber számára nem otthonnak, legfel­jebb éjszakai szállásnak felelhet meg. Igaz, a tervező széles folyosók­kal, közösségi helyiségekkel bősége­sen ellátta az épületet. A legfelső statikailag pedig gyenge volt az épület. Néhány nap alatt lebontot­tuk, újat építettünk. Május 1-jén kezdtük az alapozást, azóta nincs megállás. Előfordult, hogy még éj­félkor is betonoztunk. A felesegem — dicséretére legyen mondva — szintén megfogta a lapát nyelét. Iszonyat egy építkezés. Mindig hiányzik valami, valaki, anyag vagy ember, és minden másképp van, mint ahogy elképzeltük. — Beszéljünk- másról, mert idáig vagyok — mutatja kezével Ica. — Állandóan ez a témánk. Gyakran azon kapom magam, hogy már megint ez jár az eszemben. Pedig a krízisen túl vagyunk. A ház is, mi is. A kettő ugyanis összefügg. — Sportolok, futok, de még az IBUSZ-maratonin sem voltam képes kikapcsolni, azon gondolkoztam, mit kell majd másnap csinálni. Ha most bejelentés nélkül jössz, akkor mun­kásruhában, malteroskanállal a ke­zemben találsz. Prózai tervek Hát az úszással, az evezéssel, a hegymászással mi van? Ica, te pél­dául énekelsz még a kórusban? — Dehogy énekelek. Hamar jött a gyerek. Nagyon aranyos, okos, egészséges kisfiú, hála istennek, de hamar jött. Közben meg az épít­kezés..-. Nem kevés ám két év alatt! Síelni is csak egyszer voltunk, akkor is eltörtem a lábam. A múlt­kor, vagy egy év szünet után végre társaságba mentünk. Éppen csak körülnéztünk, amikor a Tibi ki­nyögte: jó, hogy itt vagyunk, de most már induljunk haza, álmos, fáradt vagyok. — Bent is, itthon is dolgozni, sok egyszerre — teszi hozzá Tibor. — És nagyon kell figyelni, nem kicsi a felelősség. A külföldről érkező gépeket vizsgáljuk munkavédelmi szempontból. Ha valamit elnéz­nék ... Jobb nem gondolni rá. Ja, és közben elvégeztem a szakmérnö­kit a közlekedési karon. — Akkor te most dr. Pajor Tibi vagy’’ — Nem. mert a diplomamunká­mat még nem tudtam elkészíteni. Ugye, kevés az idő. — Én is félbehagytam az angolt, de nemsokára folytatom — mondja Ilona. — Jó volna arabul, kínaiul vagy japánul megtanulni. Nemcsak kezésére az üzemeltetéshez szük­séges összeg. A ház fenntartására — éppen azért, mert tisztázatlan volt, ki lesz a gazda — sehol, se helyi tanácsnál, se a gyermekvárosnál, a GYIVI-nél, a Pest Megyei Tanács­nál, sőt, még a Művelődési Minisz­tériumban sem terveztek költsége­ket. Ennélfogva, amikor a Művelő­dési Minisztérium kérte a Pénzügy­minisztériumtól az ifjúsági házra a működtetési fedezetet, a PM, mini terven felülit, elutasította a kérel­met. az érdekesség kedvéért, hanem a szakmai előrejutás miatt is számí­tana. Egyelőre azonban prózaibb terveim vannak. A gyed második félidejében szeretnék németet és (vagy) oroszt tanítani valamelyik váci iskolában. Ha tíz órát adnék hetente, az nem lenne megterhelő, viszont anyagilag sokat segítene. Aztán, ha letelik a három év, visz- szamegyek dolgozni. Máris félek tőle. Jobban mondva attól, hogy az ingázás miatt nem tudok majd a gyerekkel eleget foglalkozni. És ha lenne még egy gyerekem — márpe­dig lesz —, még nehezebb lenne. Szóval hátrány vidéken lakni, mert sok szakmában, az enyémben is csak Pesten csinálhat az ember kar­riert. — Miket hordok össze? — gon­dolkodik hangosan Ilona. Ha két éve valaki így beszélt volna előt­tem, elintéztem volna azzal: úris­ten, milyen unalmas nö! Akkor annyi minden járt a fejemben, iz­gága voltam, mára megértőbb va­gyok, lecsillapodtam. A Tibi ugyan­így. Azt hiszem, lelkileg cserélőd­tünk ki. Annyi minden történt, annyi mindennel kellett megküzde- nünk. És leszámolni az illúziókkal. Most a földön járunk. Ne hidd, hogy ez rossz. Ettől még vannak ál­maink, terveink, csak győzzük őket megvalósítani. Mielőtt jöttél, előke­restük a két éve született cikket. Ráismertünk akkori magunkra, de meg is lepődtünk a változáson. Ma másként gondolkodunk ugyanazok­ról a dolgokról, másként felelnék ugyanazokra a kérdésekre. Szokványos helyzet Ilona megakad a beszédben, a másfél éves Levente kacsázik be a szobába. Most ébredt délutáni ál­mából. Mindent akar egyszerre. Ját­szani, szaladgálni, enni a papa ölébe ülni. Végül is az utóbbit választja. Sütemény kerül az asztalra, tömjük magunkba a még meleg tésztát. Ki­fogytunk a szóból. Indulnék kifelé, amikor Ilona utánam szól. — Szokványos helyzet, történet, ugye? Szinte sajnállak: mi fogsz te erről, rólunk írni? Tibor félszemme! az óráját lesi, miközben kikísér. Hat óra felé jár. Átvillan az agyán: be lehetne ke­verni egy adag maltert... KÖVESS LÁSZLÓ A hegycsúcsról lefelé, a földre Pillanatnyilag ott tart az ügy, hogy a Fóti Tanács január ötödikéig vállalta, hogy kidolgozza a fenntar­tás anyagi, szervezeti hátterének lehetőségeit. A gyermekváros szak­emberei ez idő alatt amolyan házi­rendet, szervezeti és működési sza­bályzatot készítenek, belefoglalva az utógondozás, szakmai felügyelet kérdéskörét is. Nehéz azonban el­képzelni, hogy például a házirend betartásának kérdésével hogyan bir­kóznak meg. Mi a teendő akkor, ha netán a jövendő otthonlakó való­ban otthonának, nem munkásszállás­nak tekinti a lakhelyet és „teljesen szabályellenesen” férjhez megy vagy gyermeknek ad életet? A pont: januárban Talán épp az ilyen és ehhez ha­sonló érzékeny kérdésektől tartva senki nem szívesen vállalja a gaz­da szerepét. A gyermekváros arra hivatkozik, hogy feladata csupán 3— 18 éves korú gyermekek gondozása. A tanács nem szívesen működtetne egy országos intézményt, különösen szakmai tapasztalatok nélkül, ami­kor a település őshonos fiataljainak lakáshelyzetét is csak üggyel-bajjal tudják megoldani. A tervezéskor úgy látszott, a ház kiindulópontja lehet az önálló lakás­hoz jutásnak. Azóta változott a helyzet. Mi tehát a teendő egy olyan intézménnyel, amely szinte vadon termett, mert mindenki támogatta, de üzemeltetőként, jövendő gazda­ként senki nem vállalta? Amely nagy nehezen elkészült ugyan, de funkciójának igazán nem felel meg, s ráadásul a beköltözők számára az itt töltendő öt esztendő igazi pers­pektívát nem jelent? Az illetékesek olyan megoldást keresnek, amely az eredeti célt szolgálja, az állami gondozott fia­talok önálló életkezdését, lakáshoz jutását segíti elő. Figyelembe ve­szik a pillanatnyi gazdasági, munká­ba állási, takarékoskodási lehető­ségeket. Egy évtizedes huzavona után azonban nem mindegy, med­dig kell még az összefogással épült intézmény igénybevételére várni. Valamennyi érintett fél bevonásá­val januárra tűzték ki azt a meg­beszélést, amelyen az ifjúsági ott­hon hasznosításáról, illetve az üze­meltető megbízásáról végleges dön­tés születik. Az eredményről tájé­koztatjuk majd olvasóinkat. MÁRVÁNYI ÁGNES A megoldás egyik Eltévedtünk Pasthidegkúton, a Pinceszer utcát keresve. Már a har­madik zsákutcából, tolatunk ki, ami­kor feltűnik a Rozmaring Tsz hó­marója. Mivel a szövetkezet köz­pontja a velünk szemközti dombon van, úticélja csak az lehet, ami a mienk, gondoljuk reménykedve. A teherautó nyomában hamar megta­láljuk a mozgássérültek számára épített lakótelepet és a számítóköz­pontot. Szembetűnő, hogy a környé­ken mindenütt vastag h5 borítja az utakat, itt szinte száraz minden ut­ca és járda. A számítóközpont elő­terében kissé meglepő látvány a be­vetésre kész járdatisztító hóeke, de rövid idő alatt rá kell jönnünk, ezen a telepen az átlagostól eltérő köve­telményeket diktál a szükség. Társadalmi lelkifurdalás Az asztalok előtt — amelyeken számítógép-klaviatúra és a monitor áll -r- nincsenek székek. Tolókocsi­ban ülő fiatal nők hajolnak az asz­talok fölé, végtelen számsorokat táp­lálva a gépbe. „Az adatrögzítő a huszadik század rabszolgája", jutnak eszembe Sípos Gézának, a Datafix gt vezetőjének — maga is mozgás- sérült — szavai. Azért mondja, mert tudja, valami szépet, magasztosát szeretnék írni róluk, „sorstársakról”, akik Pesthidegkúton a rokkantak nemzetközi évében támadt társadal­mi lelki ismeretfurdalás után sok se­gítséggel lakáshoz és értelmes mun­kához jutottak. A kampány elmúlt, elcsendesedett a hangulat, nem vált­ják egymást a praktikusan kiala­kított küszöb nélküli otthonokban, a modem, tiszta munkahelyen áz új­ságírók és fotóriporterek. Maradtak a mindennapos gondok, a lakásrész­let törlesztése, a beázó tetők miatti pereskedés. ' Annak idején a rokkantak évében a csekkszámlákra befolyt pénzek és a széles társadalmi összefogás le­hetővé tette, hogy igen jelentős, csaknem negyedmilliós lakásonkénti támogatással épüljenek fel az ott­honok, azon a telken, amelyet a Fő­városi Tanács biztosított a buda­pesti Marcibányi téri Szociális In­tézetnek. Már a tervezés időszaká­ban is sok ellenzője volt annak, hogy külön lakótelep épüljön a moz­gássérülteknek, különösen ilyen tá­vol a város központjától, a min­dennapos bevásárlási lehetőségek­től, ráadásul egy dombon. Ám ezen a helyen a lakótelep mellett elké­szült a Rodata — akkor még a Rozmaring gesztorságával dolgozó gazdasági társulás, amely kimondot­tan a mozgássérültek foglalkoztatá­sára alakult — számítóközpontja, ahol lakásuktól néhány méterre munkát találhattak a nehezen moz­gó emberek. Az eltelt három- esz­tendő alatt a Rodata leányválla­lat lett, a számítóközpont pedig Da­tafix néven a gazdasági társulása. Eközben bizonyították, hogy moz­gássérültekkel is lehet teljes érté­kű, pontos munkát végezni. Kiala­kult a megrendelői körük, termelési értékük — hatvan dolgozóval — meghaladja az öt és fél millió fo­rintot. Bebizonyították, hogy állami támogatás nélkül is életképes lehet egy beteg emberekkel dolgozó vál­lalkozás. Nem adományért — A fizetés itt nem adomány — szögezi le Sípos Géza. — Igen ke­mény munka az adatrögzítés. Bár­milyen egyszerűnek és szépnek is tű­nik a külső szemlélő számára. A ke­reset a teljesítménytől függ. Az át­lagbér közelít az ötezer forinthoz, de van, aki kilencezret is házává sz egy hónapban. Ilyenkor inkább arra kell ügyelni, nehogy az egészsége kárára menjen a magas teljesít­mény, hiszen tudomásul kell venni, hogy a mi kondíciónk nem bír any- nyit, egészségünk is labilisabb. Játék az anyuval. Szóródiné és kislánya, Anna. (Erdősi Ágnes íelvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents