Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-17 / 296. szám

A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXX. ÉVFOLYAM, 296. SZÁM 1886. DECEMBER 17., SZERDA El kell vetni a rossz terveket Cegléd még ma is patinás város Van mii mntaini unokáinknak A múltkoriban már hírt ad­tunk a városbarátok szervez­kedési szándékáról, amely most a tanácstagi klub leg­utóbbi öszejövetelén is meg­erősítést nyert. Mi sem bizo­nyítja jobban, hogy a városi tanács és a népfrontbizottság magáénak érzi ezt az ügyet, mint az, hogy Fekete Antal tanácselnök és Kovácsné Sza­bó Veronika népfronttitkár fogadta és kalauzolta a Ceg­lédre látogatott Ráday Mi­hályt, a Magyar Televízió fő- munkatársát, aki az Uno­káink sem fogják látni című népszerű műsor életre hívója és szerkesztője. Terepszemle A híres szerkesztőt eredeti­leg a tanácstagi klub invitál­ta a városba. Megállapodás szerint néhány órával az elő­adás megtartására kitűzött időpont előtt érkezett, és az említett vezetők társaságában alkalma volt rövid terep­szemlét tartani a településen. A belvárost tekintette meg, pillantást vetett a lakótele­pekre, miközben értesült a városfejlesztés további szán­dékairól. Kötetlen eszmecsere keretében tárta fel benyomá­sait, adta át más hazai és külföldi városokban szerzett tanulságos tapasztalatait. Ez a nyílt hangnem folyta­tódott a helyőrségi művelődé­si központban megrendezett tanácstagi klubfoglalkozáson is, ahol Győré Sándor, a klub elnöke mondott köszöntő sza­vakat, majd azt a rövidfilmet vetítették le, amelyet Kocsis Gyula, a Kossuth Múzeum igazgatója és Soós Imre ama­tőr f ilmes készített Képek Ceg­léd múltjából címmel. Ezt követte a Városvédők, város­védelem című tájékoztató, amelyet Ráday Mihály tartott. Épségben a terek Az építkezési gyakorlatunk­kal kapcsolatban elhangzottak cáfolhatatlan tények, és Ceg­lédre is jellemzőek. A kertes porták helyén toronyházak kaptak helyet,. az volt a cél, hogy olcsó közművesítéssel sok lakás elférjen kis helyen. Az alföldi kisvárosba nem illő lakótornyok — ma már tudjuk — kivitelükben többe kerültek a , hagyományos négyemeletes . épületeknél. Csak ‘az a reményünk lehet, hogy több nem épül ezekből. Sok a kockaház, némelyik tűzfalával fordul a főút felé. — Cegléd azon szerencsés városok egyike, amelynek vi­szonylag érintetlenül megma­radt a központja — mondot­ta a vendég, majd a továb­biakban a napjainkra jellem­ző előremutató próbálkozá­sokról beszélt, így például Makovécz Imre paksi és pé­csi megbízatásairól. A régi épületek átalakítá­sának veszélyeire is felhívta a figyelmet. Ezekkel a be­avatkozásokkal , praktikusab­ban használható az intéz­mény, de félő, hogy unifor­mizálódik külsejében. Az át­épített művelődési központ céljának ugyan összehasonlít­hatatlanul jobban megfelel, de tervezői hiba volt homlok­zati frontját a hagyományos ablakok helyett azoknál sok­kal nagyobb méretű, alumí­niumkeretes, üvegtáblákkal megtörni. Ez a megoldás el­vakítja az épületet. A Kossuth téren a — min­den arra közlekedő jogos kritikáját kiváltó — hepe­hupás kockakő burkolatot vé­delmébe vette. Azt kellene újra lerakni, mert ez is hoz­zátartozik a környezet pati­nájának megőrzéséhez. A piactér és környékének ka­raktere ugyancsak figyelmet érdemel. Nagy szerencse, hogy a Szabadság és a Kossuth te­ret mindeddig sikerült meg­óvni a jóvátehetetlen változ­tatásoktól, más településeken az egyetlen főtér sem úszta meg ilyen sértetlenül az utóbbi évtizedek városformá­lási törekvéseit. Ráday szerint ma már nem tanácsos lebon­tani a városközpontokat. Ahol rossz tervek készültek, de még nem valósultak meg, a legolcsóbb jó megoldás, ha megfelelő tervezővel alkalma­sabb megoldást keresnek. Bizonyos esetekben viszony­lag kis ráfordítással is elfo­gadhatóbb formát ölthet kör­nyezetünk. Sikeres törekvé­sek mutatják az úgynevezett zöldépitészet jövőjét. Az unal­mas, csúnya lakótelepi háza­kat barátságosabbá formál­hatja a felkúsző zöld növény­tömeg. A lapos tetőkre hagyo­mányos tető építhető. Így még egy lakószintet is nyer­hetnek ezzel a megoldással. A városhoz fűződő mondanivaló összegzése az volt, hogy Ceg­léd még ma is patinás város, itt megmaradtak olyan érté­kek, amelyeket unokáink is láthatnak. Kezdeményezzenek A városvédő és -szépítő egyesület megalakításával kapcsolatban gyakorlati ta­pasztalatait mondta el. Fon­tos, hogy megtalálja feladatát, saját hangját, és okos, követ­kezetes partnere legyén a vá­ros vezetőinek. Kezdeményez­zenek, vitákban érleljék ki a közös álláspontot a tervekkel kapcsolatban, és ahol lehet, legyenek a kivitelezésben is kezdeményezők, önzetlen köz­reműködőket állítva maguk mögé — hangzottak a meg­szívlelendő jó tanácsok. T. T. Az adóbevallásról Időszerű témáról, az adó- bevallási lapok kitöltéséről tart tájékoztatót • dr. Károlyi Miklós, a KIOSZ-közpon,t fő­munkatársa. A -rendezvény december 18-án, 15 órakor lesz a ceglédi kisiparosok székházában. Felzárkózás ürügyén A december 2-án megjelent Kezdjük a felzárkózástl című írásra reagálok, amely som­másán nyilvánított véleményt 106 sorban egy rétegről egy félresikerült összejövetel kap­csán. Vagy talán szórólapnak szánta a szerző? Kedvcsináló­nak? Akárhogy is forgatom szavait, bágyadt, keserű iró­niát érzek ki soraiból. Ne kezdjük a felzárkózást! Ha mégis, akkor a felzárkózást anyagilag kellene megkezde­ni.. (Már a pedagógusnak az orvos és a jogász mellé. így mondja ezt Rab László cik­kében a művelődési ház igaz­gatója. A szerk.) Egyébként mihez, miért kel­lene felzárkózni? Kinek jut eszébe, hogy felzárkózzon egy jól menő közgazdászhoz, or­voshoz, mérnökhöz? Hiszen világos, hogy ő azt tanulta, ahhoz a szakmához ért, én pedig ezt választottam, és ti­zenegy év után értek is hoz­zá. A felzárkózásról — rövi­den — ennyi jutott eszembe. Az alakuló pedagógusklub­ról pedig annyi, hogy „erőlte­tett menet”, hiszen mi min­dennap egy „klubban” dol­gozunk, ahol szakmai — pe­dagógiai — egyéni örömöket, gondokat beszélünk meg. Meghallgatjuk egymást, mert kíváncsiak vagyunk egymás­ra, de ebből a szűk szakmai— baráti műhelyből ennyi talán elég is. Nagyobb szükség lenne vi­Újítások a Micsurinban A dánszentmiklósi Micsurin Termelőszövetkezetben az év elsQ felében hat újítást adtak be. A szövetkezetben végzett vizsgálódásból kitűnt, hogy több ágazatból egyáltalán nem érkezik be ilyesféle ja­vaslat. Ennek főokát abban látják, hogy nem ismerik az emberek az ezzel kapcsolatos lehetőségeket. Ezért a szövet­kezet úgy határozott, hogy a negyedévenként megjelenő Micsurin Híradóban külön ro­vatot nyit az újítások propa­gálására. szont egy magával ragadó, szuggesztív egyéniségű em­berre, aki jó programokkal összecsődítené a város érdek­lődő, fiatal értelmiségét. Mert ide beugranék — csak úgy —. hogy elbeszélgessek, vagy ismerkedjek ismeretlenek­kel ... Fényi Gabriella tanár Mamamusi Hiába győzködik azt a bo- dorított hajút, hogy ne akar­jon más lenni, mint amilyen ő igazából. Mindenáron a felső körökhöz akar tartozni. Olyan származást, olyan tulajdonsá­gokat óhajt, amelyeknek nincs a birtokában. De híján van szorgalomnak, erőnek és szellemességnek is. Meg ízlé­se sincs. Cifra ruhákban tet­szeleg, arcára a felsőbbség máza feszül és lelkesen haj­bókol a fölötte állóknak, meg­alázkodik, s közben észre sem veszi, hogy nevetségessé vá­lik. Törtetne ő fölfelé a tár­sadalmi ranglétrán, már hogyne törtetne! Csakhogy aki a meglevőnél több tapasz­talatot, erényt és tudást té­telez fel magáról, abból előbb-utóbb pojáca lesz. Nem tudna minderről Si- mor Ottó Jászai-díjas szí­nész? De, de, nagyon is tudja a dolgát, de hát ő most Jour- dain úr, és Moliére úr darab­jában játssza a címszerepet. Ö az úrhatnám polgár. Ennél­fogva hiszékeny is. Még azt is elhiszi, hogy a török szul­tán fia őt, az egyszerű átlag­polgárt Mamamusivá — „ma­gas” török méltóság — teszi, cserébe a lánya kezét kéri Ez a balga Jourdain meg ad­ja. No, akkor jön álruhában Cléante — szultánfi — Vajda János — és Covielle — inas — Farkas Ignác — és az egyébként is vegytiszta komé­Ugye tudjátok, ki vagyok énl? A Télapó hosszú útról ér­kezik, mindenféle havas dombokon kel át, szakállán meg-megül egy aprócska hó- pihe, aztán a többi is hullani sezd. Különben is, a hó pely­hes és fehér. Egy váratlan pil­lanatban felbukkan a kis te­rem ajtajában, vagy az ebéd­lő bejáratánál, legvégső eset­ben a főnök tárgyalótermé­ben. Akkor az öregnek álcá­zott Télapó megreszeli tor­kát és beleköszön a gyerekek arcába: „Szervusztok, gyere­kek! Ugye tudjátok, ki va­gyok én?” A gyerekek meg tudják. Hallottak már róla eleget. Na jó, azt nem tudják, hogy az öreg Télapó valójában egy munkáját pénzért végző fia­talember, s azt sem tudják, hogy egy-egy délutánon a Télapó négy-öt vállalathoz is ellátogat. Hogy rendes gázsija van a Télapónak, minden fel­lépésért százötven forintot könyvelhet el magának, ha vállalatokhoz megy. Ha csak házakhoz rendelik, hatvan fo­rint üti a markát. Nem na­gyon elég az benzinköltségre sem. — Így van ez, kedves Tél­apó? — Nagyjából megfelel a valóságnak, édes fiam. Ne­künk, magyar Télapóknak ne­héz sorsunk van. Vegyük csak az én esetemet. Én a TÜSZI Télapója vagyok. Ne vágj olyan értetlen képet! A Tár­sadalmi és Családi Ünnep­ségeket Rendező Iroda min­den évben alkalmaz Télapó­kat, egyszerre nem is egyet, mert nagy az igény a szolgál­tatásainkra. Egyedül nem tud­nám kielégíteni a lakosság igényeit — így szoktátok ti ezt mondani, nem igaz? Na, én kétféle igényt elégí­tek ki. Az egyik az, amikor a vállalat szakszervezetise be­jön ide az irodába, legombol ezerötszáz forintot, ezért cse­rébe kap egy ünnepi műsort meg egy Télapót. A műsor változó. Az előző években néhány népművelő pompás bohócműsort hozott össze, volt benne zene is, a végén meg jöttem én, ajándé­kozni. Most is így van, de most egy verses-zenés műsor Utón Jövök. Az ajándékozás ugyanaz: a szakszervezeti né­ni elmegy szépen az édesség­boltba, megveszi a csomago­kat, belepakolja a kosaramba, én meg szétosztom a dolgozók gyerekeinek. Persze csak ak­kor, ha a dolgozó elhozza a gyerekét, s nem mondja azt szombat délután; fiam, azért az egy csomagért nem me­gyünk sehová. Házakhoz is járok, amikor éppen nincs vállalati Télapó, akkor ugróm ki kocsival. A család is megrendelheti a Tél­apót, egy százasukba kerül, abból hatvan az enyém, negy­ven az irodáé. Becsöngetek, leülök a gyerek mellé beszél­getni, hogyan tanul, milyen a diának fergeteges végkifejle­tet adnak. A publikum jobb- ra-balra dől a nevetéstől, az­tán egy pillanat alatt vége a nagy keveréseknek, lezárul­nak mindenféle zavaros nő­ügyek, Jourdainné és szabad- szajú Nicole, a szolgáló — Si­mon Mari — még egy utolsót röhögnek a megcsúfoit és be­csapott polgáron. Nincs is más hátra, minthogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészei kilépjenek a függöny elé. Külön szerencse, hogy álta­lános iskolás tanulóknak haj- longozhatnak. A gyerekek nem tágítanak, hosszú per­ceken át tapsolnak, egyik-má­sik féktelen örömében az előtte levő szék támláját veri. A képlet is egyszerű: itt jártak a nyíregyháziak, pom­pás komédiát játszottak kivá­ló közönség előtt Plusz még a Mamamusi. R. L. magaviseleté, szeret-e moso­gatni, takarítani, miegyéb. — Dugdosnak-e borravalót a Télapó zsebébe? — Nem, fiacskám, nem dugdosnak. Egyszer már meg­fizették a szolgáltatást, nem kórház ez. Nem mondom, volt már olyan eset, hogy a zse­bembe borítékot csúsztattak, de ez régen volt. A módosab­bak akkor sem adakoztak, úgy voltak vele, fizettek érte, kész az üzlet. Voltam oiyan helyen is, ahová csak azért „vettek meg”, hogy az apuka a gye­rek előtt is bizonyítani tudja, őneki nem nagy ügy, ha egy ilyen Télapót odarendel a boltíves kuhpintyóba este hét órára. De annyit nem mon­dott, ülje« le. Rossz ripacsnak nézett, aki tízezreket zsebre vág a Teiapo-hatcnibol. — Meg se kínálják kis itó- kával, süteménnyel, kávéval? — De. Kínálna«. De gondold csak meg, hogy néz az ki, ha a Télapó nekiail a konyhában konyakozni!? Vagy kávés a vattaszakálla. Nincs itt idő eszegetni. Rohanni kell, mert aznap estére van még két vál­lalatod, meg mit tudom én hány lakás, oda kell érni mindenhová pontosan. A Tél­apó nem késhet el. Vannak ilyenkor maszek Télapók is. Ismertem egyet pár eve, nagyon fiatal Télapó­koromban. A fickó varratott magának egy ruhát, az utcán szedte össze a kuncsaftokat, általában részeg apukákat, akik megfeledkeztek a gyerek­ről. Meg is egyeztek a pohár mellett, hogy egy százasból le­rendezhető a dolog. Hozzá kis itóka, és megvan a kiegészítő kereset. Volt úgy, hogy ösz- szetévesztettek engem egy ilyennel, s amikor baktattam a negyedikre, rám kiabáltak: „már megint részeg vagy, Ko­vács, vagy Szabó?” Én ilyenkor nagyon szé­gyelltem magam, de nem áll­hattam le vitatkozni, hogy nem vagyok „az” a Télapó, össze tetszenek téveszteni va­lakivel. Különben is az érzé­kenyebbek közül való vagyok. Meg civilben magyartanár, nekem nagyon fontos a gye­rek. Sokan azt hiszik, ez-egy nagy biznisz* de én komolyan csinálom, nem vagyok bohóc. Én igenis úgy akarom, hogy a gyerek ötéves koráig higgyen bennem, utána már nem ér­dekes az egész... — Nincs a vállalatoknál senki, aki beöltözne Télapó­nak? — Ha én a vállalatok helyé­ben lennék, ezen a pénzen in­kább megvacsoráztatnám a gyerekeket, utána kis ajándék, játék. Most én a saját zsebem ellen beszélek, de úgy látszik, így egyszerűbb nekik. Fizet­ni, osztani a csomagot, ki­pipálni, hogy szerettük a dol­gozót a gyerekével együtt egész estén át. Legutóbb a vizesek­nél jártam, jött a szakszerve­zeti néni, kezembe nyom egy listát, hogy majd amikor osz­tok, olvassam fel a gyerekek nevét, ő meg a másolaton pipálni fogja, ki van itt, ki hiányzik. Mert ők szigorú el­számolást vezetnek mindenről. Meg hogy itt van ez a műsor, évről évre belekerül neki (!) kétezer forintjába. Mondom erre. én nem ol­vasok fel semmit, majd ha ki­jönnek hozzám a gyerekek, el­beszélgetek velük. Így szok­tam. Mikor átadom a csoma­got, megkérdezem őket, mi a nevük. A nagyobbak már tud­ják, a kicsiket simogatni kell, mert meg vannak szep- penve. No. eiég az hozzá, hogy összevesztem a szakszer­vezeti nénivel a papírokon. Mondtam neki. ne higgye, hogy a pénz miatt vagyok itt. Nem vagyok én egy haknizó, elhasználódott, megkopott „művész”, aki mindent meg­Megkezdte a termelést Csongrád megye első folyé- konyműtrágya-gyára. A bá­bolnai Iparszerű Kukoricater­melő Közös Vállalat gesztor­ságával és 11 tsz részvételével alakult Biokémiai Gazdasági Társulás közös beruházásában építette fel az üzemet. Száz­millió forint költséggel, a hódmezővásárhelyi Vörös Csillag Tsz területén, összesen 29-féle folyékony műtrágyát állítanak elő; a vegyi gyárak­csinál, csakhogy bekerüljön egy-két csápatocskába. Meg hogy ez itt egy amatőr társu­lat, akkor szádunk ki, amikor kedvünk tartja. Szóval ne szó­rakozzanak velem. Az irodán meg szóltam, én oda többet nem megyek, húzgáiiassá« a papírjaikat mássad Legalább a Télapót hagynák ki! — Mindig ilyen büszke a. Télapó? Meg önérzetes? — Nem mindig. Mostanában már nem oiyan büszke. Úgy­hogy abba is hagyom, jövőre nem csinálom. Elfáradtam, nincsenek új ötleteim, meg sok a cikizés is.. gok a kókler a szakmában, egyet említettem közülüK, de volt olyan is, ame­lyik vezetés közben is ivott. Elkapták, szondáztatták, a jo­gosítványát is elvették. Az ilyen esetek ártottak az ön­érzetemnek. Egy ilyen figura legyen eredeti, s ne beszélje­nek utána az emberek, hogy a Télapó ezt és ezt csinálja. Mert az emberek nagyon tudják am, hogy milyennek kell len­ni a Télapónak, tudnak kriti­zálni. Hogy nem jó a szakál­la, meg milyen csizma van a lábán, meg hogy ennek még egy rendes hátikosara sincs. Csak azt nem tudom, van-e olyan, hogy valaki otthon be­öltözik a gyerekének? Mértén tizennégy eves koromban már Télapó voltam. A négyéves öcsémnek Kellett ajándékot vinni. Nem találtunk otthon mást, csak anyám zöld íür- dőköpenyét,, meg öregapám kifordított kucsmáját. Bete­kergettem magam sállal, mo­rogtam az öcsémnek, „szer­vusz, kisfiam, hallottam ám, hogy jó gyerek vagy.'' Az öcsém egy percig sem gondol­ta, hogy nem az igazi vagyok. Akkor éreztem meg, fiacskám, hogy nekem tehetségem van ehhez a Télapózáshoz. „Most mégis abbahagyja...” — mondanám még neki, de gyerekcsapat fog körül ben­nünket, kezüket nyújtogatják az öreg kosara felé. A Télapó szaloncukrot vesz elő, aztán hátrálni kezd az 1200-as La­da felé, bevágódik, gázt ad és elsuhan. Várják az ÁfornáL Ügy tűnt el, ahogy jött: egy szemvillanás alatt. Most itt hagyott,, pedig milyen jó volt a beszélőkéjé! Még csak aján­dékot sem kaptam tőle, igaz, szóba sem hoztam, mi kéne nekem tőle. Mindegy, gyerünk haza! Otthon hétéves fiam vigyo­rog, nagyon mutogat a kuc­kóm felé, menjek, nézzem meg, mi van az íróasztalomon. Meg is van. Csinos rajz, fa­mentes papíron, legfölül ákom- bákom: Mikulás. A rajz mel­lett aranyló, piros szalagos vir­gács. Lám, mégsem felejtett el a Télapó! A konyhában gyerek, asz- szony, a kezemben vir­gács. Bennem meg a jobbik kedvem. _______Rab László Ka rácsonyi hangversenyek A ceglédi zeneiskolában — év vege közeledvén — tetőz­nek az események. Szerkesz­tőségünk több rendezvényre is meghívót kapott. December 18-án, csütörtökön este 6 órai kezdettel az iskola hangver­senytermében a B-tagozatos növendékek karácsonyi hang- veétenyt tartanak. December 22-én, hétfőn este 6 órakor a Kossuth Művelődési Központ színháztermében ugyancsak karácsonyi hangverseny lesz. amelyen a zeneiskola művész­tanárai, a városi kamarazene- kar és a pedagógus-énekkar ad műsort. Erre az előadásra a zenei bérletek érvényesek. Jegyek még korlátozott szám­ban válthatók a művelődési központ pénztárában. bői érkező alapanyagokból, évente 60 000 tonnányit. A fo­lyékony műtrágya alkalmazá­sa termelési környezetvédelmi szempontból egyaránt előnyös. A tápanyagot ugyanis kijutta­tásakor mindjárt befogadja a föld, és nem áll fenn az a veszély, hogy elhordja a szél, ami a szemcsés műtrágyánál gyakran előfordulhat, különö­sen aszályos időszakokban. ISSN 0133—268« (Ceglédi Hírlap) Mindjárt befogadja a főid

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents