Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
1986. DECEMBER 13., SZOMBAT rrsr .»/*;<. if Tódor János: Betörő A betörő kilépett a villanyóra fehér vasszekrényének takarásából és tüzet kért. A cigi már ott volt a szájában, úgy kérdezte, hogy van-e gyufájuk. „Gyanús volt, vagy nem volt gyanús” — ismételte hangosan Bogosi a nyominger kérdését. „Hát éppen ez az. Nem volt gyanús. Legföljebb.. .” Bogosi nem dohányzott, haverjánál nem volt gyufa, így kislányát küldte vissza, hogy hozzon tüzet a betörőnek. Azazhogy akkor még nem volt betörő a betörő, csak amikor a gyerek a bejárati ajtónál utolérte őket, azután kezdtek el hülyülni, hogy micsoda egy belevaló betörő ez, még tüzet is kér. „Viccelődtünk ...” — mondta Bogosi annak a posztnak, aki először ért a tetthelyre, miután a károsultak észlelték a betörés tényét. „Nem, mi a betörés tényét nem észleltük” — magyarázta fél' órával később a helyszínelők főnökének, de akkor már mint hatósági tanú, aki nem mehetett föl a iakásába meccset nézni. „A betörőről azt sem tudtuk, hogy betörő. Az ajtóról pedig még csak nem is sejtettük, hogy meg van fúrva.” Este kilenc óra volt. Bogo- siék a betörőt (vagyis akit most már majdnem biztosan annak hisznek. tudnak) délelőtt tizenegy körül látták. „Kábé száznyolcvan magas, szabályos arcú, fekete, divatos frizurával, sportos cuccokban ... Magabiztosan, profi módon...” „Tuti, hogy nem volt profi — szakította félbe unott arroganciával a kese hajú detektív —, a menők saját akkumulátorról működtetik a fúrót.” Szó se róla, látta be Bagosi, a hatósági tanú, a mi betörőnk a villanyórából szedte le az áramot. A butikosné Unicummal kínálta a helyszínelő elvtársaikat. A lakás, akár egy közel-keleti bazár. „Ezek pancserek voltak” — síól megvetően Boros, a tetthellyel szembeni szomszéd, a másik hatósági tanú, miközben a megfúrt zárat vizslatta. „Ezek?” — színlelt csodálkozást Bogosi, aki már szerfelett unta a banánt. Hát persze, szóltak ki az Unicüm mögül a daktiloszkópia nagymesterei, akit maguk láttak, az valószínűleg csak hesszelt, amíg társa pakolt. Az ébenfekete butikosnén csörögtek a megmaradt aranyak, úgy szipákoit. Hirtelenjében ötszázezerre becsülte a kárt. Ékszerben, stólában. A frizsiben zöldségek közé dugott kétszáz rongyot nem találták meg. Mármint a betörők. „A vak is látja, hogy ez egy ön- betörés” — hajolt közel Boros Bo- gosihoz a pince hűs homályában, ahova a két hatósági tanú rendőrségi hozzájárulással levonulhatott. Hülyeség, gondolta Bogosii. Borosnak agyára ment a kárörvendő rosszindulat. „Ebben az évben a butikba már kétszer betörtek. Semmit se ért a méregdrága riasztó, kibontották a falat” — avatta be őket a butikosné férje, aki utánuk jött, hogy borba fojtsa mérgét. „Tudták, hogy hova kell menni... — kuncogott pofátlanul Boros. — Hozzám ugyan hiába jönnének...” „Mi lehet az eredmény?” — kérdezte a még mindig ott lábatlan- kodó poszttól Bogosi, amikor fölmentek, hogy jegyzőkönyvbe mondják látomásaikat. Paraguay addigra megkapta a zakót. A francba is, dühöngött Bogosi, ez is emiatt van. „Na, vállalkozna egy robotképre?” — hunyorgott Bogosira (másnap a Téli erdőn Jóba Éva rajza béerefkán) az frógépező nyomozó főhadnagy. Már vagy két órája faggatták a hatósági tanút, amitől egyre inkább elbizonytalanodott. „Hát- nem is tudom. Ha látnám, talán megism ...” „Nem szeretnék- bárkit is kellemetlen...” A kesehajú méla megvetéssel maszírózta szeme alatt a szürke zacskókat. Közben a tízéves kislány odakint a nyomozói előszobában már-már toporzékolt, hogy ÖT is tessék meghallgatni, hiszen ő látta legközelebbről. „Majd ha meglesz, esetleg a gyerekkel is szembesítjük” — válaszolta az apának a nyominger. Esetleg, ilyet nem lehet mondani egy gyereknek, morfondírozott magában a hatósági tanú. A butikosné, aki állítólag Londonból szerzi be a lézerlemezeket, a szomszéd szobában mondta föl a leckét. Az eltűnt értékek listája már oldalakra rúgott. A bemutatóra szóló takarékkönyv viszont az ágy alól került elő. Bogosit a detektív szobákon, folyosók labirintusán vezette, miután a hatósági apa fájdalmas vállrántással búcsúzott egyetlen leánygyermekétől, akinek minden vágya az volt, hogy tanú lehessen. Ajtók, liftek, izzadt arcok: Quo uadis, Kafka úr? / E s ha mégis Borosnak van igaza, töprengett a harmincöt fokos hőségben a hatósági tanú, én (azaz mi, hiszen itt volt leánya és haverja is!) meg itt töketlenkedek derék állampolgár látszatát keltve ... A bűnügyi nyilvántartó olyan Terek P. J. emlékére Káka Ferenc műve volt, mint egy túlságosan is kivilágított biliárdterem. Pincér helyett egy bizonyos középcsinos Marika szolgálta föl a kávét. A nyomozónak. (Tényleg, a készséges és szolid hatósági tanúknak, amilyen például én is vagyok, önteltkedett Bogosi, miért nem jár kávé...?) Kávét nem kapott, ellenben leültette a nyomozó egy kottatartóra hasonlító méternyi faállvány elé, amelyre fekete borítójú, ormótlan fényképalbumot rakott. Szemből és profilból huszonöt és harminc közötti nyilvántartott férfiarcok moziztak előtte. „Csak nézelődjön nyugodtan” — szürcsölte kávéját a kese Holmes. A hatodik könyvnél Bogosi bedobta a törülközőt, és rábökött egy jellegtelen sémafejre. „Valami ilyesmi lehetett ...” A rendőr úgy nézett rá, mint egy hamis tanúra. Amikor gyermekével és haverjával végre elhagyhatta az épületet, úgy érezte magát, akár egy gyanúsított, akivel szemben hosszadalmas tortúrák után ejtették a vádat. Kislánya sokáig nem tudott megbocsátani a bűnüldöző hatóságoknak, ő pedig magának. „Mi az, hogyhogy hazaengedtek? — fogadta a kapuban Boros vigyorogva. Különben a naccsád már hétszázezernél tart.” Hetek múltak el betöréstől mentes nyugalomban, s a butikosné találkozásaik alkalmával nem mulasztotta volna el, hogy beszámoljon Bogosinak, a listához képest még mi mindene tűnt el akkor. „Bárcsak én tűntem volna el akkor valahova. Én marha...” — dühöngött ilyenkor Bogosiban az állampolgári kötelmekre fittyet hányó másik, a Borosban alakot öltő cinikus barom. Az apró, fekete betűkkel szedett FEL- HÍVÁS-t és a fényképet az újságban vette észre: „A Budapesti Rendőrkapitányság keresi az ismeretlen helyen tartózkodó F. G. 27 éves budapesti lakost, aki igen nagy kárt okozó lakásbetöréseket követett el. Személyleírása... „Itt a betörőnk, nézzétek! — üvöltött föl Bogosi. N em égésién ilyen volt...' : — merészelt apjának óvatlanul ellentmondani a kislány. „Hogyhogy nem ilyen” — förmedt rá apai mivoltából kivetkezve a nyomüldözés munkáját segítő TANÚ. A gyerekkel háromszor olvastatta föl a személyleírást, s eközben arcát elöntötte a jól végzett felismerés állampolgári öröme. Felesége úgy bámulta, mint egy háborodottat, a megszeppent leány pedig föl sem mert merülni a bűnözői szövegkörnyezetből. „Nélkülem ugyan sohasem kapták volna el” — dödögte elégedetten Bogosi, s egy csöppet sem zavarta, hogy a betörő egyelőre még szabadlábon van. Csanády János: Szülőhazád Megtérve szülőhazád rejtélyes lombjai közül — a tó sík, zölden áll a nád, galagonyák pirossá, kökény kék kristálygömbjei a dombokon. Dérsisak a száraz-élű füvek hegyén — domb-élen kukoricás kardlevele hasít a gyenge őszbe — szülőhazádban. Mert fönn az ég nem változatlan. Eljárt az óra. Lapján kis, zöld gáliepettyeket könnyezett a réz. Idők múltával elketyegett milliónyi másodperc. Egy-egy gazdag érzés. Forgott a föld. Termőre fordult, elhanyatlott. Ekék jöttek — s görgős ekék. S egyre több ként permetezett az esőző ég. Eljárt a nap. Néha a teljes napfogyatkozást csodáltál; tágranyílt-szemü csemeték tó sík partján, fosztva a sás buzogányait, rántva apró halat a part alól; fűzve nyakuk köré barna kukoricahajat — a csemeték. Idők múltával elketyegett a ritmusosan felszeletelt idő. Megtérve szülőhazádba látod, hogy már nem vagy gyerek. Nagy bölcsesség ez. S egyre több ként permetez rád az esőző ég. Herceg Árpád: Legyen Hát legyen: befűzni szépen a papírt a gépbe, figyelő szemünket elküldeni fényévekre az evilági romtól, gerincet megfeszíteni, hisz párducok valánk egykoron, ugrásra, markolásra, ölelésre készen ... Hát legyen: ldlöttyenteni poharunkból a bűvös kerozint, elrejteni szemünk elől dédelgetett kincseinket, leporolni az asztalt, szobát kulcsra zárni, lesöpörni az időszámítás rejtett pókhálóit kézfejünkről — hogy le ne billenjen Ujjhegyünkről, ki ne billenjen sarkaiból ez a szédült világ. Legyen. Utassy József: Rigóhívogató Gyere, te kis néma madár: feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó! Gyere, hallgatag testvérem, diktátor a tel! Hallgassunk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már, bajtársam a sorsban: költő fekete madár. Flamm János . Személyes ügy, ötven felé | Kérem. kérem én meg vagyok ijedve — nyögte bele T. a levegőbe, lazítva egy elviselhetetlen szorításon, amely előbb lengőbordáihoz görcsölte rekeszizmát, majd felpréselte szívét a torkába, hogy végül annak verése kihagyva egy dobbanásnyit, ott tombolt a nyaki verőér legfelső, még tapintható pontján. Kérem, én meg vagyok ijedve — nyögte T. nem sokkal azután, hogy meglátta maga előtt az asszonyt, karján a másfél éves forma fiúgyermekkel. Máskor is elfogta már a félelem T-t, s nem volt ismeretlen a hirtelen megsűrűsödött nyál megtapadása a garatban sem, a homlokára kiülő veríték sem. Megtanult együtt élni velük, s úgy tekintette ez apró jeleket, mint a folyamatos készülés számozatlan kilométerköveit, ezúttal azonban nagyon is néven neveződött minden. Amikor meglátta őket maga előtt tizenöt, húszlépésnyire, nem sejthette, hogy ennek a képnek lesz-e jelentősége számára, útjába estek és ő ment, közeledett feléjük. Az asszony magához szorította a fiút, T. irányába nézett és súgott valamit a kisfiú fülébe, talán hallotta is T., hogy mit, de ilyen távolságból ebben nem lehetett biztos, tehát inkább csak vélte, mit mondhatott az asszony, olyasmit, hogy „nézd, ott jön az apu” és mosolygott a következő másodpercek minden örömével a szemében. Ezt a mosolyt T. nagyon is j ó 1 ismerte, s azt a mozgásvihart ás, amit a legényke a következő villanásban karjával és lábával kavart, miközben T., anélkül, hogy a valóság a legcsekélyebb mértékben is igazolta volna, lelassúbbodottnak hitte közeledését feléjük. így látta, hogy a karonülő már elrejtőzött anyja vállán, s karjával eszeveszetten öleli annak nyakát. T. jól tudta, az ilyen ölelés az önfeledt ujjongástól megsokszorozódva fájdalmas, mégsem érezhető, a lábak kalimpálásnak gyors üteme sem a hasfalon. Ami nyomban abba is maradt, s előbukkant a kisfiú arca, szeme átlövellte a tízlépésnyi távolságot, s ebből a tekintetből — pusztán a véletlen térbeli azonosság következményeként — T. meglophatott egy évtizedek óta elfeledett melegséget, hisz a felismerés öröme neki is szólhatott volna. De ekkor már T. tudta, hogy háta mögött jön valaki, aki mindent pontosan olyan jól lát, mint ő, és aki most leteszi táskáját, megáll, mert az asszony a földre engedi karjából a tartás és az elbocsátás összehangolt ellentmondásával a fiát, ahogy egy hegy elengedi a testéből levált sziklát, óva a jóvátehetetlen lendülettől. T. pontosan emlékezett a lebegő futásra, a még aránytalan test önveszélyes úszására a levegőben, s emlékezett arra a mozdulatra, ahogyan az a mögötte álló valaki sietve megbontja kabátjának övét. T.-ben felidéződött a sokadszorra is mindig újként átélhető várakozásnak a hőfoka, az, ahogy az a valaki már mögötte guggol, s nem törődik azzal, hogy kabátszárnyai leültek az aszfalt porába. Az asszony néhány lépésnyire T.-től, de jelenlétéből semmit sem észlelve, most teste mellé ejti karját, arcáról eltűnik a leheletnyi aggodalom és helyére kiül egy százszirmú virág. Azt látja, amiért T. nem fordulhat hátra, hisz csak így képzelheti el, így láthatja viszont önmagát ebben a gyorsan illanó képben. | És most , •---------------már T. is testén érzi, hogy az alig tízkilóny i lendület csaknem feldönti, arcához simul egy arc, visszatartaná, hogy a serkenő borosta barázdáit rá ne szántsa a másik arcára, s végül összeforr T. is azzal a kis testtel. Vesztére..., hiszen már azonosítani tudja az elviselhetetlen szorítást: ő már soha többé nem lehet részese annak, ami a háta mögött történik, s belenyögi a levegőbe elveszít- hetőségének minden félelmét.
