Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
1988. NOVEMBER 1.. PÉNTEK PEST MEGYEI HÍRLAP 13 ANDREJ GYEMENTYEV: A VOLGA A Volga nélkül nem létezhetem. Micsoda szép a málna-enyhű hajnal, s partján leülni, lélegezhetem, egész közel, Volga-mély sóhajjal. A Volga engem örvendezve vár. Ha megbántva, búval jövök is én. És megvigasztal, mindent értve már, és elúszik a bánat vizén. Miként ha elgyengül saját, szelíden hullámtalan folyásán, zajtalan — ám jól tudom, milyen erő van itt lenn. A csend mélyén a szenvedélye van. És nem törődik méltó nagy hírével — ringó hajók, száz széttört jégdarab ... S a Volga, könnyen, semmit nem ígér meg, és könnyedén soha semmit nem ad. KONCZEK JÓZSEF FORDÍTÁSA DAVID SZAMOJL OV: NEGYVENES ÉVEK Borús évek, háborús évek, Sorsfordító negyvenes évek — És csak gyászhírek egyre-másra, S katonavonat kopogása. Lenn elkínzott sínek sikongnak. Fenn tágas. Messzeség. Hideg van. S a földönfutók hosszú sorban Jönnek Nyugatról szakadatlan. S ez én vagyok, egy állomáson, Elnyűtt, ócska fülessapkában. A csillagot rá — nem szabályos — Konzervdobozból eszkábáltam. Vidáman, hetykén és soványan Téblábolok a nagyvilágban. Dohányzacskómban szűzdohány van, S egy cifraszárú szipka — nálam. Egy kislányt bolondítok folyton. S jobban, mint kell, sántikálok. . De .fejadagomat megosztom, S értek mindent a világon. Hogy is történt hát? összeforrott Háború, kín, ifjúság, vágyak. És bennem mindez lerakodott. De csak később eszmélt magára. Sorsfordító negyvenes évek. Ólmos évek, lőporos évek.., Oroszországban háború van, S mi ifjak vagyunk, olyan ifjak! SZILÁGYI ÁKOS FORDÍTÁSA jaj* végem van. mindjárt eláll a szívverésem. Lehet, hogy azért, mert ritkán emelte föl a tekintetét. Amikor aztán utoljára láttam (Romniba vittem neki élelmiszercsomagot, oda vitték őket), 'akkor már nem perzselt, csak simogatott az a szomorú szeme. Mintha ködfátyolon át nézett volna rám szegény. Karpo és Marfa esténként minding átjöttek hozzánk. Minden este. Beszélgetünk hárman, vagy halkan éneklünk. Apád a baritonján, én a második szólammal neki segítek, a vezérszólamot pedig Marfa énekli. Akkoriban olyan hangja volt, mint ő maga, vékony, hajlékony. Karpóvail semmire se mentünk. Csak ül, és a mennyezetet bámulja. Vagy a bajszát fújja, hol az egyik felét, hol a másikat unalmában. Akkor én egy tál forró haluskát teszek elébe (szörnyen szerette a hasát), kanalat nyomok a kezébe — egyél. Karpo! Mohón nekilát, szinte lapátolja magába az ételt. Mi éneklünk, ő mag az étel gőzébe temeti a bajszát, és úgy szuszog hozzá, hogy kis híján elfújja a mécsest az asztalon. „A krumplis haluskát szeretem — mondja. — Több krumpli kell a haluskába.” Széles képű, vastag lábú ember volt. A haja meg fakó veres, uram egek, akár az ócska szalma. Marfa őmellette akár egy nádirigó. Néha ránéz az urára, ahogy az a halunkéval birkózik, felsóhajt ének közben, és elfordul, a szeme telve könnyel, két halovány gyertyaláng. Apádra néz. Látom. Ő meg a tenyerébe hajtja a fejét és úgy énekel. Vágy megnéz téged a bölcsőben. rád mosolyog, s elringat egy kicsit. Mondom neki egyszer: — Te, Mihajló, miért nem vagy kedvesebb hozzá? Nem látod, hogy ég a szeme? Mire ő: — Minek gyötörni, gyötrődik ő anélkül, is. Anyám szeme száraz, hangja nem remeg, és én érzem, hogy már nem sajognak benne az emlékek — megkövesedték. Apám utolsó levele: „Szofja, Szonya! Tegnap egy tükördarabot szerzett a társam, és én két év óta először tükörbe néztem. Nem ismertem magamra. Nemcsak a hajam csupa ősz, hanem a szemöldököm is. Először arra gondoltam, talán zúzmarás (odakint voltunk, nem a barakkban), megdörzsöltem, de látom, hogy ez nem zúzmara. Többé nem nézek tükörbe. Ugyanaz a munkám, mint otthon: ablakot (de nem házakba valót), ajtót (nem betétest), asztalt, lócát készítek. meg titokban kanalat faragok a fiúknak, ha van egy kis szabad időnk. Sehogy se mutatnak, a szívem fáj, ha belegondolok, hogy ez az én kezem munkája. A faanyag jó, mifelénk palotát emelnének belőle. Csak hát nedves a fa. Meg a szerszám sem olyan, mint az enyém volt. Megvan-e még, nem adtad-e el? Ha megszorultok, add el, ne sajnáld. Én már nem sok hasznát veszem. Nem idefelé nagy az út, hanem visszafelé. Kérded, mit adnak enni. meg milyen ruhát kapunk télire. Hát enni azt kapunk, olyan jóízű levest mindennap, hogy még Karpo Jarkovij is bevágna belőle vagy tizenöt tányérral, s még ráadást is kérne! A ruha a szokásos, parasztembernek nehéz megszokni. Az elmúlt éjjel a fenyőfám-VENYIAMIN KAVERIN: MAJAKOVSZKIJ: TALÁLKOZÁSOM FAGYEJEVVEL OKTÓBERI INDULÓ (RÉSZLET) Fagyejevvel nem voltam közeli viszonyban, noha egy Örményországban cs Grúziában töltött kiküldetésünk során pertut ittunk, és ő konokul védte Két kapitány című regényemet a támadásoktól. Éppen emiatt ért olyan váratlanul, amikor egy ízben telefonált és részletesen, figyelmesen — mellesleg mindig így viselkedett — kérdezősködni kezdett, hogy állnak az ügyeim, és jól vagyok-e. Azután hirtelen azt javasolta, sétáljunk egyet. Ez Peregyelkinóban törtpnt. A háza közelében találkoztunk, és akkor került zetes beszélgetésre. Ha jól emlékszem, először arról volt szó, hogyan lehetne meghosszabbítani Bulgakov írói hagyatéka szerzői jogi védelmének idejét. Fagyejev azon kesergett, hogy nem sikerült kedvezően elintéznie ezt az ügyet. Megkérdeztem, hogy érzi magát, és ő nevetve felelte, hogy makkegészséges. Csak álmatlanság gyötri. Körülbelül másfél évvel e találkozás előtt meglátogattam őt a Kreml-kórháziban, és elmesélte, hogy miután teljesen kimerült az álmatlanságtól, egész csomó altatót nyelt le egyszerre, rövid, nyugtalan álomba merült, és két órával később ködös fejjel és üres szívvel ébredt. — De — mondta — éppen akkor sikerült megzaboláznom magam, pedig ez fene nehéz volt. Egy szép napon kihajítottam az összes altatót, és elhatároztam: alvás vagy halál. Persze hogy a végén sikerült elaludnom. Igaz, csak a harmadik napon. Viszont micsoda boldogság egyvégtében négy órát aludni! Te is rossz alvó vagy, megértesz. Könnyed, sőt vidám fecsegés voílit ez. És ugyanilyen könnyedén érintette Fagyejev azt, amit én nem hozhattam szóba. ’ ■ » — Ezúttal négy hónapig tartottak a K r eml-kórhá zban. Tulajdonképpen még jó is volt, mert sokat dolgoztam — és meghallottam ismerős, magas hangú nevetését, amely nem mindig volt egyforma: hol kisfiús, egyszerűen nyílt, hol meg mintha valamilyen gondolatot akarna ily módon leplezni. Később mintegy mellékesen ról álmodtam. Szépen megnőhetett amióta nem láttam, térdig ér. vagy még nagyobb. Látom a fenyőt, és mögötte a kék vizű folyót... Se te, se a kisfiam, az én palántám, nem vagytok sehol, valahogy rég nem álmodok veletek, csak néha ábrándozom. ‘ A prices,szomszédom álmában imádkozik, de Isten nevét sohasem emlegeti. Hát akkkor kihez imádkozik? Szonya! Ne ítélj meg engem keserűséggel.1 Soha életemben senkinek sem hazudtam, s ezúttal sem fogok: folyton úgy érzem, hogy valahol itt, a közeliemben jár a boldogtalan Marfa lelke. Szonya. menj el hozzá, s azt üzenem, amit a zinytkovi vásáron a vak bandolás énekelt: „Mondd meg néki, kakukkmadár ..csak hát nem tudom, átrepüli-e az én madaram a határtalan Szibériát, vagy röptében fagy meg. („A határtalan Szibériát” bizonytalan fekete tintás tollvonással áthúzták, de fölébe ugyanaz a kéz még egyszer odaírta: „határtalan Szibériát”). Menj el hozzá, Szonya, egyetlenem e világon! Hátha megnyugszik a lelke, s akkor nekem is enyhülést ad — ha csak egy percre is — a feledés. ölellek, karomba zárlak kisfiámmá! együtt, amíg csak élek.. De régen volt... S ma is foglalkoztat a gondolat: „Hogyan lehetséges, hogy ők ketten, Marfa és az apám megérezték egymást? Hogyan? Még ez is eszembe jut: „Miért nem házasodtak öszsze?” — „Hol lennél te akkor.. — zúgj® a nagy fenyőfa, amelyiket apám ültetett. MISLEY PÁL FORDÍTÁSA sor erre a számomra emlékcmegjegyezte, olvastam-e „Vaskohászat” című regényének az Ogonyofcban közölt részleteit. Azt válaszoltam, hogy olvastam, és hogy az alakok aprólékos, lélektani kidolgozásából ítélve úgy képzelem, hogy többkötetes műről van szó. S hirtelen (nem tudom, honnét támadt ez az érzésem) valami egészen más csúszott ki a száján. — Tudod, hogy határoztam, abbahagyom ezt a regényt — mondta olyan nyugodtan, mintha egyáltalán nem érintené a dolog. — Illetve nem is úgy határoztam, hanem tudod, úgy alakult, hogy nem bírom folytatni. — De hiszen annyira beleélted magad, olyan energikusan gyűjtötted az anyagot, elutaztál Ma gn yit ogors zkha nem is egyszer, ha jól tudom. — Igen, utaztam, anyagot gyűjtöttem. De most úgy alakult, tudod, hogy semmiképp nem bírom befejezni. Magabiztosan beszélt, de a hangjából még mindig kihallottam az igyekezetét, hogy kihangsúlyozza azt, hogy nem történt semmi különös, és minden a legnagyobb rendben van. ind iaoaa baíJ-v Ám nekem úgy rémlett, hogy nyugalma mögött a kudarcba fulladt munka miatt általam többször átélt kétségbeesés rejiliik. — De hát mi történt? Mégis, miért döntöttél egyszer csak így? — és bizonygatni kezdtem, hogy bűn volna lemondania erről a regényről, amikor olyan buzgón gyűjtött hozzá anyagot. — Dehogyis, tudod, az történt ... Kiderült, hogy az egész anyag, amit ideadtak, egészen más, mint aminek hittem. Az én regényem lényege az Ipar fejlődésének kérdése, de a mozgalom élére nem azokat az embereket állítottam, akiknek valóban szívügyük volt, hogy mi a népünk érdeke. Elhallgatott, és habár mindeddig magabiztos emberként beszélt, aki önmagának és másoknak bebizonytíja, hogy minden nagyszerű, én mégis keserűséget éreztem a hangjában. — Ide figyelj, de hárt épp neked kell most komolyan elmélyedned a munkádban! Le kell vonnod a következtetést mindabból, amit eddig írtál, és folytatnod kell a regényt, amelyben minden a helyére kerül. Alig figyelt rám. — Igen, nagyjából ugyanezt tanácsolta Tvardovszkij. Meg Fegyin. Nem, ez nem fog sikerülni. Másról kezdtünk beszélni, de én nehezen bírtam megnyugodni, világóletemben sajnáltam a kárba veszett munkát, talán mert én mindig gyötrődve dolgoztam, és nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy egy jól kezdődő regény lassan lesüllyed más megkezdett és félbehagyott kéziratok közé. — Lehet, hogy mégiscsak követned kellene a hőseidet — olyannak, amilyennek most ismerted meg őket. Ha nem vagy biztos magadban, ők maguk fognak elvezetni oda, ahová kell. Ha folytatod a munkát, a könyv elkezd majd szépen összeállni, szinte függetlenül az akaratodtól, csak félbe ne hagyd! Te is tudod, hogy a könyvek olyanok, mint a nők! Nm szeretik, ha elhagyják őket. Megint elnevette magát, de a nevetése ezúttal nem volt vidám. Azt nem tudom, mire gondolt: a könyvekre vagy a nőkre, — Nem, ez nem fog sikerülni. Azért, mert én mindig csak egyetlen gondolatot akarok kifejezni, azt viszont végi,gviszem. Így írtam a Tizenkiilencent, Az utolsó udegét meg az Ifjú gárdát. És ebben az új regényemben is volt egy gondolat, amit nagyon fontosnak éreztem. Az vitte előre a könyvet. S most hátrapillantottam és felfedeztem, hogy mögöttem nincsen semmi. Úgyhogy ha már megírom ezt a dolgot, akkor kezdhetem elölről, csakhogy ahhoz legalább húsz évvel fiatalabbnak kellene lenném. Sokáig járkáltunk Peregyelkino sötét utcáin, amelyek szélén még hó tornyosult Nem messze a temetőtől, a lejtőn egy író jött szemközt, és Fagyejev újra hangosan felnevetett, egy pillanat alatt élénk, egyenes, kihúzott derekú, híres emberré változott, aki biztos benne, hogy létezése mindenkit érint. Azután hazakísértem, és elváltunk, de én még sétáltam egy ideig. Erre a rendkívüli erővel megáldott emberre gondoltam, arra, hogy ereje minden téren megnyilvánul, és talán leginkább az önmagával folytatott küzdelemben. Ügy képzeltem el a lelkét, mint egy képet: mi minden volt rajta, s mennyi lenyűgöző vonás! Elfogott az érzés, hogy olyan bajba került, amellyel nem lesz képes elbánni. Láttam, hogy hatalma , van már sok és önmaga felett, de ez a hatalom kicsúszik a kezéből, és ő iparkodik mindenáron megmutatni, hogy erről szó sincs. Láttam a sötét és a világos küzdelmét meg azt a majdhogynem gyermeki vágyat, hogy bebizonyítsa: lényegében az egyszerű és igazságos emberek derűs élete való neki. Láttam azt a majdnem szánalmas törekvést, hogy bebizonyítsa, minden rendben, amikor pedig ezt a viliágon minden tagadta — és 6 tudta, hogy én érzem ezt —. lévén a legnagyobb összeviszszaságban és zűrzavarban. És láttam a nagyon fáradt ember bánatát meg igyekezetét, hogy bánatát legyűrve viszszatérjen tervezett munkájához. HARSANYI ÉVA FORDÍTÁSA Izzón a jelszó ömöljetek a munkásarc heve égve, — nyíltan int ti. össze egy emberiségbe mi, — mind! Készül az élet pöröllyel, cséppcl: Árammá légy veríték! Még sebesebben, aki gyorsan lépdel, még, még, még! Verd ki a tempót, menj bele, mélyedj! Diadalra harsan a hévi „Hej, marad így az öt év tetején egy év, év, év!” Hogy várjon az áruhegy, áruhalom rád, ha árura éhes vagy, —• selejttelen és hibanélküll munkát adj. •adj. adj! Csavar, meg a kampó az épület éke, a ténye . -or szín- , ezüst. Hej, a serény munkás kenyerét te süsd, süsd, süsd! Tekintsen a szívünk szigorú tükörbe pusztuljon a rozsda, a szenny. Egyszerre a párttal! Se ingva, se törve menj, menj, menj! BÉKÉS ISTVÁN FORDÍTÁSA ARTAMONOVOK SZ. GEUSZIMOV ILLUSZTRÁCIÓJA
