Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
6 1986. NOVEMBER 7., PÉNTEK PEST. MEGYEI HÍRLAP HÉT PERC, EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁG MONDJA CSAK, ÖN MIÉRT VÁLIK? LÖRA VÁLTOTT A BUSZSOFŐR A csengő hangja belevisított az éjszakába. — Ki a csoda lehet az ilyen kései órán — dühöngtem magamban. A kapuban Laci állt. — Most végeztem, a Mártiért jöttem — hebegte, mintha sejtette volna, mi vár rá. — Milyen Mártiért? — kérdeztem álomból ocsúdva. — Hát a feleségemért. — Azt mondta, hozzátok jön születésnapot köszönteni. Egyáltalán, túl sokat jár ide mostanában... Ekkor esett le a tantusz. Azt hiszem, nála is. — Nincs itt... — válaszoltam, s még én szégyelltem magam. Sosem felejtem el, ahogy Indított. Lehetetlen érzés szakadt ki a motorból, s a Zsiguli nagyokat csikorogva tűnt el az utca végén. MICSODA KIN Mondanom se kell, Mártiék Ezóta elváltak. Ekképp végezték mai és egykori barátaink közül is sokan. Sorsuk száraz adattá degradálódott egy elszomorító statisztikában. S micsoda kín egy válás. Ehhez is intelligencia kell. Ám a józan észt gyakran félresöprik, elhomályosítják a fékevesztett indulatok. Szomszédom 30 évi házasság után dobta be a törülközőt. Huzakodtak lakáson, kocsin, bankbetéten — mindenen. Törődött lett maga is, egykori párja is, de még felnőtt gyermekeik is. Kinek a pártjára álljanak...? Nem könnyű közös megegyezéssel sem. Barátaim .tanúnak fTívtak égj? tárgyalásra. Ezt sem felejtem el soha. A bírónő úgy hadart, hogy percek kellettek, míg felvettük a ritmust, felfogtuk, miről beszél, mit kérdez egyáltalán. Unta az egészet,' hamar túl akart lenni rajta. Ez is egy ügy volt csupán a sok közül. A tárgyalások félóránként követik egymást. Mi hét percig voltunk bent... Barátaim elmondták: reménytelenül elesettnek, kiszolgáltatottnak érezték magukat a procedúra alatt. Az asszonynak az abortusza jutott az eszébe, a férfinak az, hogy megint ledorongolta a főnöke, s hogy kibabráltak vele a katonaságnál. Micsoda képzettársítás, micsoda emlékek jönnek elő... Az Országgyűlés legutóbbi ülésszakán módosították a családjogi törvényt. A családi kapcsolatok további erősítésének, a családtagok egymás iránti felelősségvállalása növelésének, a házastársak egyenlőbb teherviselésének, a gyermekek fokozottabb védelmének szándékával. A vita hónapok óta tart, most sem csendesedik. Állást foglalni nehéz volna, majd a gyakorlat ad választ a levegőben keringő kérdésekre. Egy dolog azonban különösen izgat. Hogyan lehet majd a per előtti beszélgetéseket nyélbeütni? Mert ezentúl a bírónak már a legelején kötelessége lesz meggyőződni róla: tényleg visszavonhatatlanul megromlott-e a házasság? Megértő barát is, pszichológus is, a jog képviselője is lesz egy személyben. De hogyan? A hadaró, közömbös, automatizmusokhoz szokott bírónő például hogyan fog váltani? Élképzetai sem tudom. A törvény betűje kevés ahhoz, hogy egyik napról a másikra másként gondolkodjunk, A jogszabályokon túl az emberi magatartásnak is meg kellene változnia... FORMALES VOLT — Nem is tudom, mit mondjak erre — gondolkodik el dr. Knolmár Mihály, a Pest Megyei Bíróság elnökhelyettese. — Nem úgy ismerem a bírákat, ahogy ön lefestette. Erre a pályára, sokféle okból, csak elhivatott emberek jönnek. Az is lehet, a külső szemlélő számára automatikusnak, sablonosnak tűnik egy tárgyalás. Pedig nem, s az ítélkezés főleg nem az. Hiszen a bíróink, kivált, ha gyerekek sorsáról is dönteni kell, napolyg beszélgetnek egymás közt egy-egy nehéz esetről. Azt azonban el kell ismerni, hogy a békítő tárgyalások többé-kevésbé tényleg formálisak voltak. A most helyébe lépő beszélgetések során viszont összességében kell látni két ember kapcsolatát. Eddig is azok jártak el helyesen, akik — ha lehet ezt mondani egyáltalán — a felek megelégedésére viselkedtek, tárgyaltak. Ismerősöm mondja: engem, öregem, akkor sem tudnának csőbe húzni, ha most kellene elválnom. Dehogy teregetném ki a szennyest, dehogy avatnék be egy idegent a legrejtettebb titkaimba. A magánéletembe. Felkészülnék én arra az elbeszélgetésre, meg a tárgyalásra is. Kitalálnék valami hihetőt, valami könnyen bizonyíthatót. Aztán derítsék ki a valóságot — ha tudják. Pedig a bizonyító eljárás éppen arra való, hogy felfed.je a valóságot... — Igen, persze — bólint rá dr. Székely Katalin, a Budakörnyéki Bíróság elnökhelyettese, aki maga is tárgyal válóperes ügyeket. — Eddig is úgy volt, s ezután sem lehet másként, hogy a bíróság az elé tárt bizonyítékok alapján kutatja az okokat. Lehet az is, hogy igaz egy állítás, mégsem lehet bizonyítani... És biztosan néhányan megpróbálkoznak ennek az ellenkezőjével; Ííí A bíróság-teljesen nem lát bele, nem ismerheti meg töviröbh egyire-> -o két- ember 'kapcsolatát. Hiszen az ügy már majdnem befejezett állapotában kerül elé. S az esetek túlnyomó többségében nem azért, hogy a bíróság békítgessen, hanem azért, hogy döntsön. Ügy, mint egy birtokvitában, tyúkperben stb., ahol a felek nem tudnak megegyezni, s ezért hozzánk fordulnak. RÁFARAGNAK — Te miért váltál el? — kérdezem kollégámtól. — Nagyjából azért, amiért mások. Hm ... Szemérmesek vagyunk ebben a kérdésben. Egyébiránt tanulmányok, könyvek sokaságát lehetne írni — írták is — a házasságok megromlásának okairól. Meg nem értés, ital, rossz szociális helyzet és a többi. S hogy gyakran tönkremegy a házasság, mire összegyűlik a lakásravaló. — Szerintem az a baj — szól közbe az egyetemről frissen kikerült kolléganőm —, hogy a fiatalok nem szeretik eléggé egymást. A lányok például egy-két kudarc után gyorsan hozzámennek valakihez. Egyet se tudok a barátnőim közül, aki igazán szeretné a férjét. Anélkül pedig nehéz hosszú távon együtt élni. Szóval, nem akarnak ráfaragni, s a végén mégis ráfaragnak. Középkorú házaspár feszeng az egyik pádon a megyei bíróság első emeleti folyosóján. Az asszony a semmibe mered, a férfi nagyokat slukkol a lassan körmére égő cigarettából. — Elnézést a tolakodásért ..., ha megkérdezhetném, miért válnak? — JR»®a dolgával mordul rám a férfi sötét t^yja^^sp^^lövel,^ Igen, talán ez kellene. Többet, sokkal többet törődni magunkkal ... KÖVESS LASZLÖ Nem mondhatni, hogy az október végi csontig hatoló nedvesség, a szűnni nem akaróan szemerkélő cső a lovagláshoz ideális feltételeket teremt. A látóhatárt szűkre méri a köd, ámbár nem is lenne érdemes messzebb tekinteni; csupán a csapzott lombú fák, a nyáron oly hívogatóan virító, most szürkének, jelentéktelennek tűnő reklámtáblák árválkodnak az út mentén. Azért az Anna-hegyi lovasiskolát meg kell találni. Az a hír járja, nemcsak lovasprogramokkal, teniszpályával, kényelmes szállással, hanem ízes ételekkel is ellátják ott a vendégeket. S mi tagadás, pillanatnyilag egy csésze tea, a kályha mellé állított szék vonzóbbnak tűnik, mint a legszilajabb paripa ... A feladat egyszerűnek tűnik. Az egyhangúan verdeső ablaktörlők mögül máris Törökbálint házait látni. A vállalkozások korát élő utas kigúvadt szemmel igyekszik áthatolni az ónos szürkeségen, hogy el ne mulassza a csalogató műintézet felé terelő jelzőtáblákat végigböngészni. A közelgő tea reménye élteti, amikor az első, ütött-kopott, rozsdafoltokkal tarkított bádoglemezt felfedezi. A betonút azonban elfogy alóla, s az első jelzést újabb nem követi. Ha az autós makacs és következetes, az Anna-hegy valamennyi úttalan útját, gödrökkel, pocsolyákkal szabdalt ösvényét fölfedezi. Képtelenségnek tartja ugyanis, hogy egy új, szállást, éttermet, lovasiskolát, egyéb földi jókat magában foglaló épületet, egy valóságos fogadót a parányi gyümölcsösök, nyaralók között ne tudna felismerni. Az Anna-hegy azonban elvarázsolt egy hely. A fogadót mintha a föld nyelte volna el. S hogy e népmeséi hasonlat esetünkben mennyire találó, az akkor derül ki, amikor egy ázott öreg néninek álcázott jó tündér végre útbaigazít. Nem a föld felett, hanem a föld alatt, a gombapincéknél kell a lovasiskolát keresni. A gombapincék vidéke már nem is elvarázsolt, hanem egyenesen kísérteties. Barlangszerű bejáratok feketédének a szürke mészkőben, középtájt egy. alagút végén fény, valami átjár ófélé látszik. Az istállóra azért rá lehet találni. Hatalmas, mészkőbe vájt terem. Barátságosabb itt bent a világ, mint odakint, ha tea nincs is. Az állatok gondozója, Kenesel László hökkenten néz a váratlan látogatóra. — Ilyenkor már csak hét végén tartunk nyitva. Hétköznap úgysem jön ide senki. Szombat-vasárnap van forgalom, szívesen jönnek á törökbálinti fiatalok a diszkónkba. Olyankor itt a szakács is, az étterem is üzemel. A készséges felvilágosításokra csak üggyel-bajjal lehet odafigyelni. A sarokban két karcsú lábú, csillagos homlokú csikót fedezünk fel. A bejárattal szemben azt az állatot látni, amelyet nemzedékünk jobbára csak Csontváry képéről ismer; a hatalmas szarvú szürke marhát, amely egykor pusztáinkat népesítette be. A jószágok gazdája, tulajdonosa Varga Imre. Elég nehezen lehet nyomára bukkanni. Nem csoda, hiszen — hogy a népies párhuzamot ne feledjük — két lovat egy fenékkel nehéz megülni. ö pedig főfoglalkozása mellett nem is csak egy, hanem kilenc lovat kell hogy tartson, neveljen, s természetesen hasznosítson. — Már nem is tudom, melyik a fő- és melyik a mellékfoglalkozásom. Napközben autóbuszsoför vagyok. Állatokkal viszont nagyon szeretek foglalkozni, ezért társultam barátommal, Matók Istvánnal, aki az éttermet vezeti. Eredetileg ő egyedül kezdett bele a vállalkozásba, de túlnőtt rajta a feladat. A mészkőbe vájt barlangrendszer újabb meglepetéseket tartogat.. Egy majdnem tökéletesen rendezett jókora udvart. A közepén vadonatúj, műanyag borítású teniszpálya, körbe pedig a sziklába vájt helyiségekből kialakított szobák nyílnak. A látvány nemcsak kellemes,. de szokatlan, érdekes is. — öt szobánk már elkészült, nyáron igénybe is vették sűrűn őket. Sőt, még a múlt hét végén is volt vendégünk — mutatja sorra kísérőm a szálláshelyeket. Kizárólag magánforgalomra azonban — már bebizonyosult — nem építhetünk. A Koophotels utazási irodával akarunk szerződést kötni, az ő csoportjaik jövőre reméljük, biztosítani fogják az állandó vendégkört. — Igen elszánt lovasnak kell lennie, aki telepük nyomára bukkan. Pedig a szol:, gáltatásaik színvonalasak, a környezet egészen speciális, bizonyára sokakat vonzana. Miért nem gondoskodtak mindeddig táblákról. útjelzőkről ? — Már két penzió is van a környéken, s az ide vonatkozó rendeletek szerint csak meghatározott helyeken, egymástól megszabott távolságra lehet hirdetőtáblákat elhelyezni. A reklámfeliratainkat már megrendeltük, de a vártnál hosszasabb, nehézkesebb az adminisztráció, annak eldöntése, hová helyezhetjük őket. Tavaszra reméljük, fel is szerelhetjük a hirdetéseket, akkor már könnyebb lesz idetalálni. Addig azonban még sok tennivalónk van. A környezetet szeretnénk rendezni, csinosítani. Jövőre várjuk a fellendülést, addig a vállalkozás jóformán csak a pénzt viszi. Hiszen az állatokat akkor is el kell látni, ha nem nyitja ránk az ajtót senki. Az etetésük komoly rezsi, egy ló élelmezésére havi 4—5 ezer forintot kell fordítani. A lovagoltatás csak állandó vendégkör mellett, a többi vállalkozási forrna kiegészítőjeként lehet nyereséges. 'Ezért' egyelőre, még nem . tudok végleg átnyergelni,’ puszta’^íc’&íl ’szállnom, hogy a lovakat el tudjam tartani. MÁRVANYI AGNES Tudom, az olvasót édeskeveset érdekli — és így van ez jól —, hogy egy riport kínkeservek között íródik, vagy könnyedén, hiszen a végeredmény a fontos. Engedtessék meg nekem most mégis, hogy elmondjam: az utóbbi hetekben három olyan tanácskozáson ültem, amelyeken a veszélyeztetett gyerekekről és veszélyeztetett családokról zajlott az eszmecsere, két olyan fórumot jegyzeteltem végig, ahol az érzelmek és a szellemi értékek egyre sűrűbben tapasztalható csatavesztéséről volt szó, s további két értekezletet, ahol a magukra hagyott, család híján társadalmi gondoskodásra szoruló öregek sorsa volt a téma. Ügy kerestem ón mindezek ellenkezőjét, mint akit hetekig szomjaztatnak, s amikor már nyelni is alig» képes, észreveszi, hogy karnyújtásnyira áll tőle egy pohár víz. A víz ott állt egyébként addig is. Csak olyan nagyon el voltam foglalva a szomjúság érzésével, hogy nem vettem észre. Nem kedvelem a nagy szavakat. Ezzel az írással csupán azt szeretném elmondani, hogy bár közös szomjúságunknak valóban komoly okai vannak, jó lenne, ha hinnénk benne, hogy a víz elérhető, és nem csupán egy pohárnyi, bár mi tagadás: sokkal, sokkal többre lenne szükség. AHOL MINDENKI TUDJA A DOLGÁT A NAGY CSALÁD MELEGE — Sze... — mondja Ági, aki alig múlt egyéves, és bebújik Klári tarkóra fogott, hosszú haja alá. — Én is szeretlek... — biztosítja Klári, és bólint, már amennyire a nyaka hajlatába befurakodott kis kobaktól ez lehetséges. Kint erőszakosan kopog az eső, veri a szép családi ház cserepeit a monori Kifut István utcában és ragadós kátyúkat gyúr a kocsiútra. A tetőtérbe vezető lépcsősor alatt cipő, cipő, cipő. Előveszem a jegyzettömbömet, remélve, hogy felbukkannak majd mondatok, amelyekből, ha igyekszem, bízvást összeállíthatom a boldog család receptjét — és a négyéves Zoli azonnal a kezembe nyom egy tollat, mintha kétsége sem lenne a dolog sikere felől. A kezdet tehát több mint biztató. Nagy Klári nevet, a folytatásról bővebb ismeretekkel rendelkezik. Kis Klári viszont, aki 11 éves, felajánlja, hogy támogatásul készít egy kávét. Közös igyekezetünket csak erősíti, hogy megérkezik apu, aztán a nyolcadikos Sanyi, aki azonnal megy is tovább, irodalmi előadás lesz. azután pedig angol, és „apu, képzeld, megyek a matekversenyre is!” Nagy Klára rám néz: kapiskálom-e már, mit jelent nagy családban élni? A komoly beszélgetés kezdetéig néhány közjáték adalék még ehhez: kis Klári üdítőitalt oszt, Ági azon helyt szétlocsolja a padlón, ám ettől senki nem kap hisztériás rohamot, előkerül egy felmosórongy, s a dolog el van intézve. Zoli fényképalbumot hoz, s bizonygatja, hogy Ági a legszebb a családban, ennek ellenére folyvást a saját — meg kell hagyni: szebbnél szebb — fotóit dugdossa elém. — Egyik ismerősöm azt mondta nekem a múltkoriban, hogy rettenetesen sajnálja volt osztálytársukat, aki teljes mértékig lemondott a saját életéről, miután három gyereket nevel... — kezdem nem éppen a szokványos udvariassági formulával, de úgy tűnik, a Kocsis Sándor és felesége teremtette családi légkörben az őszintétlen és sallangokkal dekorált hangnem nemigen dívik. Naigy Klári válaszol, kis Klári a kávéfőzéssel foglalatoskodik, Zoli és Ági elvonul bújócskázni. — Akkor én is mondok valamit. Ha anyagilag megengedhetnénk magunknak, én hat gyereket is szívesen nevelnék és egy percig sem érezném áldozatnak. Annak ellenére, hogy szerettem volna építészmérnök lenni. De egyáltalán nem önmagam vigasztalása, hanem határozottan úgy is érzem: amit én így alkotok, az felér bármilyen szuperépülettel. H.a úgy tetszik: életmű. — Előre tervezett életmű? — Amikor összeházasodtunk, én 23 éves voltam, Sanyi 25. Három gyereket mindenképpen akartunk, mert mindketten háromgyerekes családból kerültünk ki. Hogy kikerültünk, ez nem a legjobb szó, mert továbbra is összetartozunk, bár most már a saját házunkban, külön élünk. — Ez sem járt áldozatokkal? Házat építeni, és közben mindig eggyel több családtagról gondoskodni, amely újabb családtag a gyest — vagyis kevesebb pénzt — és számos újabb adag pelenkát jelent? Kocsis Sándor összehúzza a szemöldökét: megint van valaki, akinek a természetest, a magától értetődőt magyarázni kell? — Amíg én egészséges vagyok, amíg dolgozni tudok, ki másért csinálnám, mint a családomért? Igaz, hogy kevesebbet vagyok itthon, mint szeretnék. A Malév-nél folyamatos műszakban dolgozom, autóvillamossági szerelő a szakmám, ezzel valamit hozzá is kereshetek a fizetésemhez, de nem ritka, hogy nincs szombatom és vasárnapom. Viszont, ha hazajövök, úgy jövök haza, hogy várnak rám... És íme,%a képlet, amely oly végtelenül' egyszerűnek látszik, hogy szinte meg is feledkezünk róla, mennyire nélkülözhetetlen. Kocsis Sándor agyérelzáródással kórházba került, s onnan haza úgy, hogy bal keze egy időre használhatatlanná vált. Feleségére takarítás közben rádőlt az üvegholmival tele polc, kezét, karját több helyütt kellett összevarrni. Ági akkor két hónapos volt. S a két nagyobb gyerek szó nélkül vette át a feladatokat, pelenkamosástól a bevásárlásig. És nem állt meg az élet, mert mindenki tudta a dolgát. A munkára nevelés nem pedagógiai formula — a mindennapok nélkülözhetetlen, a gyerekek idejébe is szinte spontán beépülő része. Amikor a házat építették — korábban a férj édesanyjánál éltek —, nagy Klári betonozta az épület felsőbb régióit, mert Sándornak tériszonya van. A gyerekek zsebpénze nem „na vegyél magadnak valamit, itt egy százas” — hanem negyven nyulat etetnek, gondoznak, a szülők feladata ebben csupán a felügyelet. A pénzből azután a vágyott ruhadarab lesz, vagy bicikli, mert messze a községközpont. És amikor Sanyitól a vendéglő udvarán — amely vendéglő emeletén tartják az asztalitenisz-edzéseket — ellopták kis Klári biciklijét, kemény hónapokat kellett végigdolgoznia a nyúlállomány mellett, hogy másikat vehessenek a húgának. Közösen bonyolítják a családi bevásárlásokat — mintegy hatezer forintot költenek havonta élelmiszerre —, a gyerekek ismerik az árakat és az értékeket. Ide nem gyűrűzött be a Casucci-farmer és a Kenguru-cipő. mint „igenis kell, mert már mindenkinek van!” — ellenben jutott videomagnóra, mert hát a kicsik miatt házon kívüli szórakozásra még nincs lehetőség. De van lehetőség egyébre. Nagy Klári és Zoli például délutánonként föld körüli utakat tesznek. Klári vasal — miért ne lehetne egy tengerjáró hajón vasalni? —, Zoli pedig a televízió papírdobozán, úgy is, mint parancsnoki hídon irányítja az utazást, mely már csak azért is páratlan, mert saját fókákat szerezhetnek közben, kiszállhatnak egy lakatlan, de békés szigeten halat sütni, s társaloghatnak a' part menti szelíd oroszlánokkal. i Hogy túlságosan Idilli a kép? Hogy nincs szó benne veszekedésről, vitáról, pénzszűkéről? Hát nincs. Mert ami Kocsis Sándoréknál meghatározó, az a megtartó, összetartó, elbocsátó, de visszaváró, s a szinte érezhetően sugárzó melegség. A nagy család melege. KOBLENCZ ZSUZSA
