Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-05 / 261. szám

1986. NOVEMBER 5., SZERDA 3 ^£M m. SZOCIALIZMUST - NEMZETI ÖSSZEFOGÁSSAL (Folytatás az 1. oldalról.) nyék egésze — a fegyveres felkelés és az azt előkészítő Ideológiai, szervező tevékeny­ség — társadalmi tartalmát, politikai céljait tekintve, el­­lenforradalmi jellegű volt. Alapvető célja volt a mun­káshatalom megdöntése, a társadalmi tulajdonviszonyok megváltoztatása és a Magyar Népköztársaság kiszakítása a szocialista szövetségi rend­szerből. E tervek valóra vál­tása állandó konfliktusforrás­sá, hidegháborús góccá változ­tatta volna Magyarországot Európa közepén. Az ellenforradalom nemze­tünk tragédiája is. Sok család fiai haltak meg, hősként, a méphatalom védelmében, vagy értelmetlenül, egy rossz ügy félrevezetett képviselőjeként. Magyarok tízezrei szóródtak szét a világban, hazát veszít­ve, közöttük számosán olya­nok, akik jobb sorsot érde­meltek volna. Eltakarítani­­való romokat és nehezen helyrehozható gazdasági visz­­szaesést hagyott maga után 1956 októbere. S legtragiku­sabb vonása, hogy szükségte­len volt. A megújulást nem az ellenforradalom hozta magá­val, hanem a tévedések ko­rábban megkezdődött felisme­rése. Nem az ellenforradalmá­rok követelései valósultak meg az 1957-tel kezdődött szakaszban, hanem a dolgozó nép igazi érdekeinek megfele­lő politika. S tragikus az is, bogy jó szándékú törekvésék nyithattak utat, teremthettek mozgásteret minden ízükben visszahúzó. szocializmuselle­nes szándékoknak. Az ellenforradalom nem a tömegek műve volt. A nagy tömegek az országban, s itt, Szolnok megyében is, döbben­ten háttérbe húzódtak, tették a dolgukat, például elvégez­ték az őszi munkákat, mert tudták, hogy a nemzetnek él­nie kell. Mégis, csak megerő­síthetjük azt a mindig is fél­reérthetetlenül kinyilvánított meggyőződésünket, hogy a megmozdult emberek döntő többsége nem volt ellenforra­dalmár, őket nem a szocia­lizmusellenes szándék vezette, éppen ellenkezőleg: Magyar­­ország szocialista jövője érde­kében léptek fel. A társadalmi mozgásban részt vevők egy részét tartó­san megtévesztették, félreve­zették a revizionista csoport jelszavai. Ezeknek az embe­reknek a jó szándékában nem kételkedünk, azonban nem vagy nehezen ismerték fel az árulást, s némelyek még no­vember 4-e után is szemben­­álltak a forradalmi erőkkel. Magatartásukkal eszmei za­varokat és politikai károkat okoztak. Nagy szükség van tehát ar­ra — mint ahogy már 1956. november 4-től ezt megtette a Magyar Szocialista Mun­káspárt —, hogy mindig kü­lönbséget tegyünk az ellenfor­radalomban tudatosan részt vett, az árulóvá vált erők — valamint azok között, akiket kihasználtak, megtévesztettek, félrevezettek. '— Abban a helyzetben — alig egy évtizeddel a felsza­badulás után — természetes, hogy a megdöntött uralkodó osztályok itthoni maradványai is alkalmasnak látták az időt a színrelépésre. Előbb burkol­tan, majd egyre nyíltabban a szocializmus megdöntésére uszítottak. A nemzetközi im­perializmus fegyverekkel, po­litikai ígérettel, biztatással is támogatta őket. Ennek is része volt abban, hogy a fő­városban és vidéken is sok helyütt elszabadult a fehér­terror. A házi őrizetből kisza­badított Mindszenti József emlékezetes rádióbeszéde pe­dig nem hagyott kétséget az ellenforradalom valódi célja iránt, ő már temette „a bu­kott rendszert” és követelte a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítását. A fegyveres ellenforradalom térnyerésében az játszotta a döntő szerepet, hogy a párt vezetésében eluralkodott ha­talmi harc miatt megbénult, szétesett a politikai vezetés; dezorganizálódott a párt, sőt az állam és annak fegyveres erői is. A Rákosi—Gerő klikk politikailag és morálisan is végképp megbukott. Az állam élére került Nagy Imre-cso­­port pedig — mint ez kide­rült — lépésről lépésre meg­hátrált az ellenforradalom előtt, majd szövetkezett vele, s ezzel a nyílt árulás útjára lépett. Ez ma is történelmi igazság, megbocsáthatatlan bűn. t A restaurációs veszély megerősödése a szocializmus nemzetközi pozícióira nézve is súlyos helyzet kialakulásával fenyegetett. Történelmi köve­telmény lett a szakítás a for­radalmi, hazafias-internacio­nalista, marxista—leninista erők, valamint az ellenforra­dalmi erőkkel szövetkező re­vizionista csoport között. Tettekkel a kibontakozásért A szocialista ellentámadás létszükséggé vált. A magyar nemzet sorsa szempontjából azonban nem volt közömbös, hogy a pártot, a szocializmust addig képviselők közül milyen erők állnak az ellentámadás élére. Kibontakozhatott volna egy dogmatikus offenzíva is, amely megnehezítette volna a konszolidációt. Hazánk és szo­cializmust építő nemzetünk számára sorsdöntő volt az a tény, hogy — Kádár János elvtárssal az óján — léteitek olyan valóban forradalmi erők, amelyek vállalták a szakítást az előző évek hibái­val, bűneivel, ji revizionista árulással, és egyúttal a folya­matosságot, a megújulást a szocializmusban. A szakítás november 1-jén történt meg és a Magyar Forradalmi Mun­kás-Paraszt Kormány 1956. november 4-i itteni zászlóbon­tásában öltött testet. Kádár János és harcostársai — a po­litikát ekkor már meghatározó forradalmi központ tagjainak egy része — Szolnokon tar­tózkodtak és részben a me­gyeházáról, részben pedig a Vörös Hadsereg úti laktanyá­ból irányították az ellenforra­dalmi fegyveres felkelés leve­rését célzó politikai-katonai akciókat. November 4-én dél­után találkozott Kádár elv­társ a szolnoki kommunisták vezetőivel, ezzel a nyilvános­ság előtt is megmutatva a for­radalmi erők jelenlétét, fellé­pését. Az új forradalmi központ létrejöttének történelmi jelen­tősége mindenekelőtt abban áll, hogy világos választóvona­lat húzott a forradalom és az ellenforradalom között. Segí­tette a helyes út megtalálá­sát, mindazok eligazodását, akik — egyéni szándékuk és meggyőződésük szerint — a szocializmus eredményeit fél­tették, értékeit védték, a hi­bák és törvénytelenségek ellen léptek fel. A forradalmi erők történelmi felelősséget vállal­tak, nemzeti és internaciona­lista feladatot teljesítettek, amikor nyíltan és félreérthe­tetlenül kinyilvánították: gyö­keresen szakítanak az MDP politikájának hibáival; ugyan­akkor határozottan szembefor­dulnak az egymással szövetke­zett revizionista és ellenfor­radalmi erőkkel. Kinyilvání­tották, hogy a párt és a mun­kás-paraszt kormány ilyen el­vi alapokon áll, kétfrontos harcot indít és elsőrendű köte­lességének tekinti a népi hata­lom, a szocializmus vívmá­nyainak megvédését, a nép­­köztársaság törvényes rendjé­nek helyreállítását. Célja a szocializmus egységes elveken alapuló építésének folytatása, pozícióinak erősítése a szo­cialista országok közösségében. Történelmi tanulság, hogy a szocializmust felépíteni csak nemzeti összefogással lehet. A szocialista társadalom vala­mennyi becsületes és hazáját szerető ember számára épül és részvételét igényli. Ezért meg kellett békülnünk egymással és értenünk kellett egymást — becsületes magyaroknak — e hazában. Az egyik legnagyobb érték, amit népünk az elmúlt 30 év fejlődésében felmutat­hat, hogy megosztott nemzet­ből egységes nemzetté ková­­csolódott. Harminc évvel ez­előtt érdekellentétektől szétzi­lált, tudatában megzavart, ér­zelmeiben felzaklatott és sé­relmektől szenvedő nép vol­tunk. Ám a kishitűek ismét korán indultak temetni nem­zetünket. Pártunknak, a ma­gyar kommunistáknak újra volt erejük szembenézni a va­lósággal, tanulni a tapaszta­latokból, és új politikájukat megvalósítva cselekvésre ve­zetni a dolgozókat. A helyes politika, a társadalmi aktivi­tás és a fellendülés alakította ki az újkori történelmünkben példa nélkül álló nemzeti köz­­megegyezést, a szocialista egyetértést hazánkban. A nemzeti * összefogás társadalmi céljaink elfogadásával, az e célokhoz vezető utak közös keresésével, a nézeteltérések folyamatos tisztázásával, kö­zös munkával valósult meg és erősödik. Erre az egységre vi­gyázunk a legjobban fejlődé­sünk minden időszakában. Kádár János elvtárs 1980 őszén, az Országgyűlésben e kérdésről mondta a követke­zőket: „Magyarországon a nagy osztályharcok időszaka befejeződött... a harcot akkor éleztük, amikor minket erre rákénvszerítettek. Most erre semmiféle jelentős társadalmi tényező sem késztet bennün­ket, politikánkat sem kell „ke­ményítenünk”, a pártnak nincs is ilyen szándéka ..., tehát nekünk semmiféle politikai okunk és szándékunk sincs a dolgok élezésére, és bízunk abban, hogy erre nem is ke­rül sor. De azt is meg szeret­ném mondani, hogy aki az alapvető vívmányainkat tá­madja, annak csak egy régi magyar mondás szerint vála­szolhatunk: „amilyen az ad­­jonisten, olyan lesz a fogadj­­isten!” Mi tehát nem keres­sük az összeütközést, de szük­ség esetén nem is térünk ki előle, mert vívmányainkat, amelyekért az egész nép meg­szenvedett és megdolgozott, senkinek a világon nem en­gedjük bántani”. A hatalom számunkra so­ha nem volt öncél. Anélkül is sok mindent elért a mun­kásmozgalom, de a társadalom szocialista átalakítását, amire történelmi hivatása kötelezi, csak a hatalom birtokában képes megvalósítani. A szo­cializmus építése tudatos és szervezett társadalmi tevé­kenység, amelyben döntő sze­repe van a marxista—leninista pártnak: a párt érettsége, ve­zetésre való alkalmassága meghatározója a népi hata­lom erejének. Ezt számunkra negatív előjellel bizonyította a politikának az a torzulása, amely 1949 tavaszával vette kezdetét, s amely miatt már 1953 nyarán olyan politikai­­vezetési válságba jutott az or­szág, hogy három évvel ké­sőbb a munkáshatalom el­vesztésének reális veszélye is fennállt. A stabilizáció elveinek ki­dolgozásakor és az ahhoz szükséges módszerek megvá­lasztásakor tehát gyakorlati kérdés volt, bár elvi jelentő­séggel bírt annak tisztázása, hogy kié a hatalom. Minthogy nyilvánvaló volt az is: a na­pok alatt vereséget szenvedett fegyveres ellenforradalom fe­letti győzelem csak akkor lesz végleges és teljes, ha az em­berek tömegeit sikerül meg­győzni a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány igazáról, programjának he­lyességéről, ha sikerül szem­befordítani az ellenforrada­lommal a becsületes embere­ket. Pártunk politikájában épít ezekre a drága áron szerzett, megszenvedett tapasztalatokra. Gyakorlatunk természetesen folyamatosan kiegészül a leg­utóbbi harminc év felismeré­seivel. Ha indokolt, készek va­gyunk meggondoltan és idő­ben korrigálni azt is, ami ko­rábban adott föltételek között egyébként helyes véleménynek vagy döntésnek bizonyult, ám közben az élet túlhaladta. A legutóbbi három évtized megmutatta, hogy a népi ha­talom szilárd, ha olyan poli­tikai gyakorlatra, vezetésre épül, amely a fejlődést szol­gálja. Megtanultuk azonban, és számolunk vele, hogy a fej­lődés nem egyenesvonalú cs nem egyenletesen felfelé ívelő folyamat. Az előrehaladás az objektíve keletkező ellent­mondások folytonos megoldá­sán keresztül megy végbe. Politikai rendszerünk nem egyedüli, de legfontosabb ele­me volt és marad a párt. Po­litikája, aktivitása, amely esz­mei és cselekvési egységre épül, meghatározza a szocia­lista demokrácia sorsának ala­kulását. Vezető szerepe ma is nélkülözhetetlen, bár e vezető szerep formája, érvényesíté­sének módja változik. Az iz­mosodó szocialista demokrá­cia viszonyai között az irányí­tó szerep a vélemények türel­mes alakításával, az emberek meggyőzésével, a viták vál­lalásával és a társadalmi köz­megegyezésnek e viták során való újrateremtésével érvé­nyesíthető elsősorban. Alapvető: a nép hatalma Sanyival a sajtóház folyosóján naponta találkozom. Hoztad a könyvismertetőt? Mikor értékeljük a pályázatokat? Néha pletykázunk: hallottad a hírt? — találgatjuk, igaz lehet-e? Mostanában gyakorta újságoljuk: közös barátunk nyug­díjba megy. Néha pedig csak köszönünk egy­másnak, munkánk sietős, Gáli Sanyi nem ér rá, én sem. Ma más lesz ez a találkozás. Ma egyetlen kérdést testünk fel: emlék­szel?! Az akkori szerkesztőségben dúló mind vadabb vitákra, a szobák félelmetes sarkaira, ahová beszorí­tottak bennünket az átok-szitok el­lenségeskedésben? Emlékszel a fé­lelemre, arra, amikor Budára pénzt küldtetek velem, hogy jusson azok- . nak is betevő falat, akik nem jö­hettek el otthonról... Emlékszel Szépvölgyi Pistára, a kiadó igazga­tójára? Marosi Évára, ő volt az alapszervezeti titkár ... Várkonyi Margitra, Csécsey Jóskára... ő be­teg, Gyimesi Imre, szegény, azóta kidőlt a sorból. S emlékszel a nyomdászokra, akik védtek bennünket? Ferró Sándorra, Pusztai Józsefre, Wagner Gyulára? A kijárási tilalom alatt csomagoló­papírt terítettek a sebtében felállí­tott vaságyra, azon pihentem, ők meg virrasztótok reggelig. Kulcsár Mihályt, a nyomda igazgatóját a minap temettük... Emlékszel a napra, amikor néhá­­nyunkat „eltanácsoltak” a szerkesz­tőségből ?... s arra, akkor mennyi­re magunkra maradtunk, mígnem a Nádor utca 28-ban, a pártközpont­ban, rátaláltunk a mieinkre? November 4. után már mi uraltuk a szerkesztőséget. Hívtuk azokat is dolgozni, akik addig ellenünk, né­pünk ellen voltak, vagy csak össze­zavarodtak a viharban: dolgozza­nak, ne sztrájkoljanak. Nem jöttek. A felelősség terhével Akkor nem jöttek. Közülük nem egy Kádár-bérencéknek csúfolt ben­nünket. Emlékszel közös riportunkra a pilisi bányában? December volt és orvull még lőttek ránk. Bori Rudolf emlékszik ránk? El­sők között jelentettük: megalakítot­tuk az alapszervezetünket. Sófalvi Erzsiké, Fekete Sándorné, Gombos Editke, Raposa Margit, Dobi Ferenc, Gaál Géza, Jámbor Miklós, Dajka Balázs, Háznegger Ede is itt lesz ma a találkozón. S úgy, ahogy ak­kor, 1956-ban öleltük egymást, ma is felkiáltunk: de jó, hogy újra lát­hatlak! Egy-két órán át idézzük a harminc év előttit. Azokkal elevenítjük fel a múltat, akikkel akkor együtt indul­tunk. Megtépázva, még riadtan a rossz napok hatásától, vizsgálva lelkiismeretünket: mit kell tennünk, hogy újra bizalmat szerezzünk? Vállaltuk. Milyen egyszerűnek tűnik: miért ne vállaltuk volna? Miért ne bíz­tunk volna sikerünkben? Ahhoz, hogy mára sokan legyünk, nagy szükség volt az újrakezdők erejére, akik hirdették a Magyar Szocialista Munkáspárt programját, akik előtt az a cél lebegett: induljanak a gé­pek, termeljenek. Legyen elég éle­lem, s takarítsuk el a romokat, ta­karjuk be a sebeket. Takarjuk, gyó­gyítsuk. Munkát ne helyettesítsen vita, hi­szen csak vitákkal nem lehet orszá­got építeni. Aki nincs ellenünk, ve­lünk van! — ezt is meg kellett ér­teni és meg kellett értetni. Harc jobbra és balra — de nehéz súlya volt a szónak! De nehéz volt utat nyitni az értelemhez! De nehéz volt megpendíteni az érzelmek húrját! Ma, az akkori kevesek közül ta­lálkozunk a még annál is kevesebb társsal, hogy számot vessünk, jó irány felé indultunk-e akkor. Amit ígértünk, teljesítettük-e? Mi tör­tént a párt újjászervezése óta? A megemlékezésre szóló meghívó is ilyen számvetést ígér. Talán nem is véletlenül adtak randevút a fia­tal szocialista városban, Százhalom­battán. A puszta helyén felépült iparóriások tövében, hogy épp itt mondhassuk ki, mily öröm a há­rom elmúlt évtizedre visszatekin­teni. Nem szépítve, kisebbítve gond­jainkat sem, az nem lenne hozzánk méltó — de mik ezek ahhoz képest, amilyen eredményeket itt és most sorolhatunk? Beszélünk holnapunkról, mert azért is felelősök vagyunk, attól függetlenül, hogy munka- vagy lak­helyén áll helyt valaki. Nem olyan időket élünk, hogy bárki félrehú­zódhasson. Ha mással nem, legalább segítsen tanácsával, tapasztalatával. Minap, a fáradt késő esti órák­ban Vasvári G. Pál fiatal kol­légám kopogtatott: mondanám el neki. hogyan is volt akkor. Pihenni, vágytam, titkon az órámra lestem, inkább majd máskor. Mégis neki­­kezdtem ... Mit, miért, hogyan — faggatott. És nekem válaszolnom kellett. Nekünk, mindig, mindenütt felel­nünk kell, ha kérdeznek. S ha nem is szólítanak, akkor is tennünk kell... A küzdők súlyos felelőssé­gével. Sági Agnes Pártunknak ma kell felis­mernie a századforduló köve­telményeit, a magyarság jö­vőbeli érdekeit. A haladó erő­ket egységbe fogva, bátran és kezdeményezően kell vezetnie. Ez társadalmunk szilárdságá­nak legfontosabb feltétele, a néphatalom, a szocializmus fejlődésének alapvető ténye­zője. Ami pártunk munkájá­ban nem elég hatékony, a?on időben változtatni kell. Hatá­rozottan és meggyőzően visz­­sza kell azonban utasítanunk az olyan kritikát, amely tet­szetős elképzelésekre hivat­kozva igyekszik egyrészt meg­gátolni az előrelépést, vagy másrészt a reformfolyamat to­vábbvitelének ürügyén úgy kí­vánná átalakítani társadal­munkat, hogy megszűnjön a vezető marxista—leninista párt meghatározó szerepe, gyengül­jön a szocialista kormányzat és államhatalom. A mai ideo­lógiai küzdelmek, viták, poli­tikai próbálkozások közép­pontjában éppen ilyen próbál­kozások állnak. Társadalmi-gazdasági fejlő­désünkben lehetnek, vannak is nehezebb időszakok. Történel­mi tapasztalatunk, hogy a ne­hézségekből való kijutás min­denekelőtt a párt erején és munkájának hatékonyságán múlik. Túl nagy árat fizettünk e tapasztalatért ahhoz, hogy elfeledjük. A pártnak most is van programja, amit a XIII. kongresszus határozatában és a VII. ötéves terv céljaiban fogalmazott meg. De napjaink­ban ennél konkrétabb cselek­vési terveket várnak a dolgo­zók. Igazuk van. A Központi Bizottságnak az a törekvése, hogy a már elfogadott célok megvalósításában, számolva a konkrét körülményekkel, mindnyájunk összefogásával, érzékelhető előrehaladást ér­jünk el. Ennek érdekében min­den szinten az eddiginél ha­tározottabb vezetésre és hatá­sosabb pártmunkára van szük­ség. Az ellenforradalmi válság keletkezésének, az abból ki­vezető politikai küzdelemnek, a szocializmus megvédésének és megújulásának tanulságai nem évülnek el. Most és a jö­vőben is világosan kell lát­nunk, hogy a tragikus hely­zetből való kibontakozás és a későbbi előrehaladás legfon­tosabb záloga az volt, hogy az MSZMP képesnek bizonyult szakítani a szocializmus ügyét végveszélybe sodró politiká­val, de megvédte a nép alko­tó munkájával létrehozott ér­tékeket. Vállalta a folytonos­ságot, valamint a szolidari­tást a munkásmozgalom fő vonulatával, miközben a meg­újulásnak, amely népünk éle­tében nemzetközileg is fi­gyelemre méltó eredményeket hozott, alkalmas útját és meg­oldásait dolgozta ki. Nem gondoljuk, hogy a fej­lődés során többé nem kell kritikus helyzetekkel szembe­néznünk, de kötelességünk, hogy a tanulságokat megszív­lelve, a kritikus helyzeteket időben, a szocialista nemzeti egységet folytonosan újrate­remtve feloldjuk. Akik har­minc évvel ezelőtt részesei voltak a szocializmus megvé­déséért és megújulásáért fo­lyó harcnak, ezért is küzdöt­tek. Az utódok nemzedékei­nek ezzel az örökséggel kell híven sáfárkodniok — mon­dotta befejezésül Berecz Já­nos. I A tanácsülést követően ko­szorúzás! ünnepséget tartottak az épület előcsarnokában, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásának emléket állító márványtáblá­nál. Elhangzott a Szózat, majd az MSZMP Központi Bizott­sága és Szolnok Megyei Bi­zottsága nevében Berecz Já­nos és Majoros Károly, a me­gyei pártbizottság első titká­ra; a Minisztertanács képvi­seletében Czinege Lajos és Papp Lajos helyezett el ko­szorút. Elhozták virágaikat a megyei párt- és állami szervek, a helyi társadalmi és tömeg­szervezetek. a fegyveres erők és testületek küldöttei is. A megemlékezés az Inter­­nacionáléval ért véget.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents