Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-17 / 270. szám

1986. NOVEMBER 11., HÉTFŐ Ne mondja szépen az á-á-á-t, tízezerért... Illesszük össze a drótokat Eszter szeme lobot vetett: ha nem dolgoznék itt, be sem tenném a lábam ebbe a házba! Nézze meg — mutatott valahová az ablakok fölé —, ott is, meg ott is lemostam mindent, csak a burákat nem mertem fölrakni, nehogy megvágjon az áram . .. Reggeltől estig itt vagyunk, lassan már itt is la­kunk az intézményben. Abban a művelődési ház­ban, amely valamiféle szükséges rosszat jelent má­sok szemében! Bejártuk a fóti kulturális intézményt pincétől a padlásig. Az iroda beázik, a 2-es terem mű padló­­ja felk uitkor odík* a nagyterem színpada siralma«; elképzelhetetlen. hogy bármiféle műsor előadható rajta. Bánhalmi Gáborné megbízott igazgató és Kéky Eszter népművelő bevezetett egy olyan he­lyiségbe is, amelynek sem az állaga, sem a beren­dezése nem utalt semmiféle tevékenységre. Kide­rült, hogy ott készítik elő az ételt a bálok alkal­mával. Azt is láttam, hogyan vezetik a vizet a földszintről az emeletre, ebbe a bizonyos konyhá­ba: gumicsővel, az ablakon keresztül. Mellette egy árnyékolt vezeték is lógott a levegőben. Azt hit­tem, antenna, de elmondták, hogy abban közleke­dik a kettőhúsz . • • — Szüksége van a fóti la­kosoknak arra, hogy hatvan­­ötezer forintos Fóti őszt ren­dezzenek nekik, miközben a művelődési házuk lassan használhatatlanná válik? — kérdeztem Fehér Sándort, a fóti nagyközségi pártbizottság munkatársát, aki korábban — tanácsi dolgozóként — műve­lődésüggyel is foglalkozott. — Erről a programról való­ban megoszlanak a vélemé­nyek. Magam is azt mondtam tavaly, hogy csak két-három évenként - rendezzük meg ezt az eseménysorozatot. Inkább év közben gondoskodjunk szín­vonalas rendezvényekről. Pél­dául a Fáy-présház és kör­nyéke komolyabb tervek meg­valósítására adna lehetősé­get... Végül mégis minden évben csináljuk. Nem volt okom kételkedni a fiatal politikai munkatárs szavaiban. De akik erre sza­vaztak, «em arra gondoltak minden bizonnyal, hogy hu­­szonkétezer forintért vegye­nek ajándékot arra a brigád­­versenyre, amelyen tízezer volt az első díj, és amelyen olyan elmés próbatételekkel kellett megbirkózniuk a részt­vevőknek, mint például: ho­gyan írják Batthyány nevét vagy ki tudja tovább kitarta­ni az á hangot...? Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy tíz brigád jelent­kezett a vetélkedőre, hét kö­zösség fizette be az ezerötszáz forintos nevezési díjat és négy csapat vett részt a já­tékban. A Fóti ősz legyen rangos esemény — akkor van, lesz értelme. Pusztán csak azért, hogy kipipálják: volt egy esemény — nem sok haszna lenne. Gáspár Péter, a Fóti Nagy­községi Tanács művelődésügyi előadója szívesen beszél a gondokról is: — Hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ennyire leron­gyolódjon az intézmény? Nem olyan egyszerű ez a kérdés. Szerintem igazságtalanok len­nénk, ha nem szólnánk arról, hogy ez a község húsz-har­minc éves lemaradást pótolt az elmúlt tíz esztendőben. Kilencezer lakosunk volt 1970-ben. Ez a szám ötezerrel nőtt egy évtized alatt. Három iskoHát, közintézményeket, boltokat építettünk, sportolá­si lehetőségeket teremtet­tünk ... Amíg az eredményeket hallgattam, azon töprengtem, hogy a művelődési házak miért kullognak mindig a különböző „fontossági sorren­dek” végén? Miért nem lát­juk be, hogy ez az intézmény a települések kulturális életé­nek a bázisa? Gáspár Péter mintha érezte volna, hogy merre kalandoznak a gondo­lataim: — A nagy hajtás közben körülbelül annyit tudtunk a népművelőről, hogy létezik, mert hiszen a státus be volt töltve... Nem dolgozott rosz­­szul és öt évig bírta. Nem régen hagyott el bennünket, mert olyan állást kapott, ahol kétszer annyit kereshet, mint a művházasdival! Remélem hogy hamarosan megfelelő utódot találunk. Addig a két asszony látja el a feladato­kat. — Egy használhatatlan épü­letben ... — ötvenezer forintunk van arra, hogy az előcsarnok fű­tését megoldjuk és a mellék­­helyiséget rendbe hozzuk még az idén. A jövő évet viszont egy nyolcszázezer forintos fel­újítással kezdjük. Tény, hogy ez az összeg elegendőnek látszik a leg­szükségesebb javítások elvég­zésére, a nélkülözhetetlen technikai berendezések be­szerzésére, javítására, és eb­ben a szűkös időben jó, hogy mégis találtak megoldást. A tanácsi dolgozó egy célszerű (és újszerű) elképzelésről is szólt: lehet, hogy önellátóan működik majd a művelődési ház. Szerencsés megoldás lesz? Mindenesetre a mai gazdaságpolitikát figyelemmel kísérve láthatjuk, hogy azok az intézkedések eredménye­sebbek, amelyek szabad dön­tési és működési feltételeket teremtenek. Tóth Sándor tanácselnöktől szintén megkérdeztem, hogyan fordulhatott elő, hogy tizen­hétezer forintot fizettek ki a Karinthy Színpad színészei­nek abból az alkalomból, hogy a — rádióban is elhang­zott — felvételt Foton készí­tették el? A vezető nem 60- kat tudott a szerződéskötés körülményeiről, tegyük hozzá, nem az ő dolga ilyenféle megállapodásokkal foglalkoz­ni. Végül is a különböző sze­mélyektől kapott informá­cióim szerint azért fizettek a színészeknek tiszteletdíjat, mert a program vasárnapra esett, ami tudvalevőleg mun­kaszüneti nap. Hogy miért éppen vasárnapra sorolták be a műsort? „Mert a hagyomá­nyok szerint mindig ezen a napon került sor a szüreti vigasságra!” Másutt viszont mutattak egy plakátot, amely szerint tavaly szombaton volt ugyanez,., Amíg Eszter a forrasztópá­kával bajlódott — egy mag­nócsatlakozót akart összeil­leszteni — végiggondoltam, hogy mennyi mindenhez kell értenie, ha azt akarja, hogy elégedettek legyenek vele. Munkatársával együtt plaká­tokat festenek, fényképeznek vagy éppen részegeket támo­gatnak ki a bálteremről haj­nalban. Adminisztrálnak és takarítanak, lótással-futással telnek a mindennapjaik, mint bármely kollégájuknak az or­szágban. — Valójában alig van kö­zük szakmai szempontból a Fóti ősz rendezvénysorozatá­hoz. Mi csupán kifizettük a fellépő művészeket, mivel a programokra szánt összeg a mi költségvetésünkben szere­pelt. Meg erőnkhöz mérten mindennemű munkát elvégez­tünk. Például megcsináltuk a szüreti színpad díszleteit, hordtuk a székeket, mint máskor és ehhez hasonlók. Egyre többet hallani arról, hogy vannak olyanok, akik csak a fontosabb események alkalmával — április 4-én, november 7-én és egyéb ün­nepekkor — törődnek a mű­velődési házakkal és az ott dolgozókkal. Akkor is olykép­pen, hogy utasításokat adnak: tegye ki a zászlót, konferál­jon, rakjon hamutálcát az asztalra... Amíg Eszter a drótokat próbálta összeillesz­teni, az is eszembe jutott, hogy szerencsésebb lenne, ha a tanácsok, a társadalmi és politikai szervek vezetői és a népművelők ugyancsak a ma­guk dolgát végeznék, hiszen ahhoz értenek. Azért is hasz­nos lenne ennek a gyakorlat­nak az érvényesítése, mert a közművelődési dolgozók (is) tizenkét hónapot dolgoznak egy évben. Nem terveznek kampányokat, nem akarják hetek alatt kielégíteni egy település művelődési igényeit. Éppen ezért elgondolkodtató az egyre több helyütt tapasz­talható hátrányos helyzetük. Ez semmiképpen nem lehet anyagi kérdés. kérdés. Ez erkölcsi A pénz pedig azért jutott eszembe, mert a fóti tanács­elnök így búcsúzott tőlem: — Azt ugye tudja, hogy az életmód és a gazdasági helyzet változásai újféle vi­szonyt teremtettek az ember és a közművelődés között? — Igen, tudom — válaszol­tam azzal a meggyőződéssel, hogy ezeknek a gondoknak a megoldásához nem (csak) nagy zsebre van szükség. Biz­tos vagyok benne, hogy ezt egyre többen érezzük, mi több, nem törődünk bele. Szilas Zoltán Kóka Ferenc kiállítása Dekoratív korszak Kóka Ferenc festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Dorottya utcai kiállítóterem­­ben. A tárlaton a Szentend­rén élő és alkotó művésznek az utóbbi öt esztendő termé­séből válogatott képeit tár­ják a közönség elé. Kóka Ferenc 1960-ban vé­gezte a Képzőművészeti Fő­iskolát Bernáth Aurél tanít­ványaként. Az elmúlt ne­gyedszázadban számos önálló és csoportos kiállításon vett részt alkotásaival, legutóbb egyebek között a Műcsarnok­ban rendeztek retrospektív kiállítást munkáiból. A mosta­ni tárlaton sorakozó festmé­nyek — nagyméretű táblaké­pek, portrék, táj- és aktké­pek — a korábbi, dekoratí­vabb korszakát felváltó letisz­tult, a valósághoz, az ember­hez és a természeti környe­zethez közelebb álló művészi látásmódjáról nyújtanak át­tekintést. A tárlatot — amelyet Be­­reczky L oránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitott meg — december 6-ig tekinthetik meg az érdeklő­dők. Európa-hírű múzeum Felújítás után november 29-től ismét várja látogatóit a szom­bathelyi Smidt Múzeum, amelyet dr. Smidt Lajos, a Vas Me­gyei Markusovszky Kórház egykori igazgató főorvosa alapí­tott 1968-ban. Az európai hírű múzeum 40 ezer darabból álló gyűjteménye több felbecsülhetetlen értékű műtárgyat, kultúr­történeti emléket őriz. A képen: a múzeum fegyvergyűjteménye (Czika László felvétele) Tv-FIGYELŐ' Nóra. Hatalmas psszl-1 int­hetett a szája elé emelt mu­tatóujjával televíziónk ifjú rendezője, Esztergályos Ká­roly, amikor az általa a kép­ernyőre igazított ibse a-dara­bot, a Nórát elkezdte jelene­tekké dirigálni. Így történt-e avagy sem, nem tudni, de mindenesetre tény, hogy ez a legeslegújabb feldolgozása a Helmer család látszatboldog­ságának, majd szétesésének, nos, ez a ki tudja hányadik kézbevétel eleitől a végéig ilyen szordínósra sikerült. Csöndeskén duruzsolt a csa­ládfő az ő kis játékszer-fele­sége fülébe, pianóban vallott szerelmet az asszonykának a nagybeteg Rank doktor — de főleg és mindenekelőtt maga Nóra adta-vette a szót olyan visszafogottan, hogy a Hajdú Henrik által pompásan meg­magyarított norvég szöveg egyszer-másszor alig-alig ju­tott el a feszülten figyelő dob­hártyájáig. Két dologra gyanakodhatott az előfizető, miközben ezt a klasszikusan klasszikus, vala­mennyi egymást követő szí­nészgenerációnak kijáró siker­darabot nézte. Először is arra, hogy tényleg ez az általános visszafogottság volt a rendező koncepciója; a sok-sok har­sogás közepette ő ezt a sep­­ipegős végszavazást, úgymond, üzente a nagyérdeműnek. Má­sodszor meg az a körülmény kínálkozott meggondolásra, hogy miután a Nórát játszó Venczel Vera csak egy ilyen erősen pasztellszinezetű ifi­asszonyt tud elővezetnd.hát ak­kor igazodjanak az ő stílusá­hoz a többiek is. Ne a torkuk mélyéből öblögessenek, hanem egy feszes szájzárat alkalmaz­va pisszegjék el a maguk sze­repét. Szó ami sző: az Igazság sokkal inkább ez utóbbi föl­tételezésben bújhat meg, hi­szen — míg karrierjének ele­jén járt — oly sok halo vány arcú és pihegőn hevtilő leány­kát s leányt vonultatott fel Venczel Vera, hogy igazán volt mihez pászítania emezt a mostani visszatérését, s ki-ki elszentenciázhatta: íme. ez ö! Igen, Venczel Verának a szelíd csöndesség, a rebbenő jelenlét a színpadi sajátja, e ez éppen ellentétes azzal a képpel, amelyet Nóráról, erről a fellázadó modern asszonyról őrizünk magunkban. Ha Esztergályos Károly ép­pen egy ilyen címszereplőt képzelt el magának a kardo­sabb íehérnépek helyett, lelke rajta; nem lehet azt megkö­vetelni, hogy neki, is sablo­nokhoz igazodjon a gusztusa. Ám ha ő egy ennyire szokat­lan Nóra-típushoz ragaszko­dik, hát akkor annak meg­mutatását lehetőleg ne a leg­többek által figyelt televízió­iban kísérelje meg, hanem az olyan alkalmilag verbuvált színészkompániákat foglal­koztató intézményekben, mint például a Játékszín. Van már erre példa elég: ezekben az egy-egy darabra szerződtetett együttesekben igazán jól lehet kísérletezni, s egyúttal bizo­nyítási alkalmat teremteni azoknak a színművészeknek, akik egyébként kénytelen-kel­letlen elballagnának bizonyos szerepek, sőt szerepkörök mel­lett. Az a bizonyos pssz! egy ilyen kisebb publikumnak szó­ló felújításban talán még meglepetést keltő eredetiség­nek is bizonyulhatott volna, s a jegytulajdonosok egyike-má­­sika, megeshet, elujjongja: íme, itt az üzenet. Egy mil­lióknak szóló tévés változat ellenben aligha szabhatja, varrhatja át Márkus Emília és Bajor Gizi egykori parádés — a korabeli feljegyzések sze­rint egyaránt szikrázóén nagy­feszültségű — főszerepét! Bi­zonyos koncepciókat ott kell kipróbálni, ahol kevesebb szem figyel, és ahol nem ak­kora vétek a hagyományok megtagadása meg az ezzel járó — untatás... Pipafüst. űj sorozat Indult el szombaton délután e poli­hisztor, irodalmi és színház­­történeti mindentudó Hegedűs Géza főszereplésével. Címe — Pipafüstben — kedélyes cse­vegést ígér, 6 amint tapasztal­hattuk, ilyen adomázó, szto­­rizgató szabadegyetemi kurzus lesz is. A bibi csak ott van, hogy a kérdezgetésre vállalko­zó E. Szabó Márta a kelleténél privátabb — túlságosan ás közvetlen — partnernek mu­tatkozott, az illusztrációs beté­tek pedig jószerivel csak szö­­vegfelmondások, hisz annyira rendezetlenek. Legalábbis most, első alkalommal ilye­neknek mutatkoztak... Akácz László Tornyok és temetők Vallomások a szülőföldről 'Tartalmilag, kivitelben egyaránt gyönyörű könyvet jelentetett meg a Kossuth Kiadó Szülőföldem Magyar­­ország címmel. Hatvankét magyar köl­tő és író vall szűkebb hazájáról, szü­lőföldjéről. A szülőföld, a gyermekkor ízei, tájai, hangulatai, emlékezetes fi­gurái, embert nevelő élményei eleve­nednek meg a könyv lapjain. Ez a kis haza, nekünk, magyaroknak a minde­nünk, ha rá gondolunk, gyorsabban ver a szívünk, érzelmileg gazdagabbak va­gyunk, s boldogabbak, hogy együvé, egy közösségbe tartozunk. Mert mi is a haza? Mire gondo­lunk, amikor halljuk: Magyarország? A családra, a kis közösségre, amelyben élünk, a tájra, ahol születtünk, az or­szágra, Budapestünkre, fákra, folyókra, Balatonra, mindenre, ami jellemzi or­szágunkat, s történelmére. Árpádra és Géza fejedelemre, István királyra és az Árpád-háziakra, Mátyás királyra, a Hunyadiakra, az öreg Rákóczi György székely kopjásaira, Rákóczi Ferencre és Thökölyre, kurucaira, Bethlen és Bocskai hajdúira, Dózsára, Kossuthra és Széchenyire, Deákra és mindazokra, akik tettek e hazáért valamit, hogy fennmaradjon. A haza az, amelyben magyarok és ku­nok, palócok és székelyek, németek és szlávok, jobbágyok és kézművesek, csíki szabadok és alföldi kurtaneme­sek, érchegyi bányászok és szepesi pol­gárok csontjai porladnak. Azok, akik­nek immár se arcuk, se történetük, se .emlékezetük nincsen. A mindörökre elveszettek, akiknek teste ott porlad szerte a Duna-medencében, kálvinista kopjafák, pápista sírkeresztek, fara­­gott-festett szláv fejfák alatt, héber feliratú sírkövek tövében. A szülőföld, amelyről a nemrégen elhunyt Ladányi Mihály így ír: ... elém tartod sáros utcáidat, / csak elém tereled bámész gyermekeidet, öregasszonyaidat, / alkonyati konyhák füstjét, / fűszeres vacsorák szagát, / s így fogadsz. Ágh István szerint Iszkáz a minden, ez a dunántúli község, amelynek határában áll a Rétdomb, amelyet biztosan emberek raktak, földvárnak vagy ősei sírjának, akik török, tatár, német és francia elől menekültek a mocsárba. Bárány Ta­más pedig arról vall, hogy neki min­dene Budapest, amelynek falaitól még soha nem volt többet távol három hét­nél. Itt tanult járni, itt beszélni, itt eszmélni, ennek a városnak az utcáin, kockakövein; itt ismerkedett az élet­tel, az alapoktól a fölső építményekig. Bárhonnan is jöttek, ez a föld be­fogadta, s fiává tette. Ezt írja meg na­gyon szép visszaemlékezésében Bárdos Pál, elődjeire, nagyszüleire emlékezve, akiknek egyik szárnya máramarosi pa­raszt zsidók voltak, míg női ágon ede­­lényi ortodox családból származott. A nagyapa példaképe Eötvös Károly volt. A család tagjaiból aztán Makón lettek jó magyarok, pontosabban egy­szerre voltak zsidók és magyarok. S ma már az író tisztelettel vállalja őket, s ha Makón jár, sohasem mulasztja el, hogy megtekintse sosem látott rokonai nevét a hősi emlékművön. Milyen gyönyörűen, szépen ír a haza­szeretetről Kardos G. György, aki meg­járta a kínok poklát, s akinek Buda­pest volt a szülőföldje, a Rumbach utca és környéke, s aki megjárta a bori poklot, majd hét évet élt Palesz­tinában, de soha nem felejtette el, hogy Budapesten vált emberré, lett szocia­lista, együtt verselt Radnótival, s ak­kor jött haza, amikor mások igyekez­tek elmenni, 1951-ben, s azóta is hűsé­ges hozzá. Vas István Berzsenyihez írt szép versének soraival vallja, ez a ha­zája: Megszelídült lobogás, keserűség, mélyen elomló, / Nincs a világon még, ami hozzád volna hasonló,., Fekete Gyula, akinek gyermekkori emlékei a szülőfaluhoz, Mezőkeresztes­hez kötődnek, de a diákköri nyolc esz­tendő Sárospatakon kitörölhetetlenül belevésődött — kishazámnak tartja a Bodrog-parti Athént, ahogyan az isko­lavárost nevezi. Hát lehet-e elfelejte­ni a pataki várat, a Vörös-tornyot, a szűk lépcsőket, a lovagtermet, ahol történelmi levegő csapott meg ben­nünket. Jómagam is eltöltöttem né­hány évet Sárospatakon, s bizonyítom, hogy az író méltán érzi kishazájának ezt a gyönyörű települést, ahol a vár lépcsőin Rákóczi Ferenc lépkedett egy­kor, ahol a Rózsaszobában Nádasdy, Zrínyi, Frangepán hányta-vetette meg az ország dolgait. Ott van a nagy­könyvtár az első lengyel nyelvemlé­kekkel. Az ősi iskola falai között ta­nult egykor Bessenyei, Csokonai, Ka­zinczy, Kossuth, Tompa, Móricz. S mint ahogyan Fekete Gyula írja: él­ménnyé vált a pataki-hegyaljai táj is, s ott bontakozott ki első szerelme, sze­relmünk, így vált otthonunkká ez a táj is. Sorolhatnám a vallomásokat, aho­gyan Keresztury Dezső teszi, akinek két szülőföldje van, legalábbis ezt vallja. Az egyik Zalaegerszeg, ahol tizen­négy éves koráig élt, a másik Nemes­­gulács és Badacsony környéke, a Gu­­lácsi-hegy, amelyet hányszor látott az alkonyati fényben „pipálni” az orma körül gomolygó felhők közé emelked­ve, de emlékeiben él az egész szigligeti völgy, Haláp, Csobánc, Tátika ... ILI ásóknak más, de egyazon szívvel, lélekkel emlékeznek a hazára, a szülőföldre, amely dajkálta, nevelte, s emberré formálta őket, valamennyiőn­­ket. Ez a haza Magyarország, amely ma már megadja minden gyermekének, hogy valóban otthon legyen benne. Ezt bizonyítja ez a könyv is, amelyben széles skálán mozgó, színes, gazdag írásokat olvashatunk, a hazaszeretet mély és korszerű megnyilatkozásait. A válogatás Erki Edit érdeme, a kö­tetet Nyerges András szerkesztett^, mindketten lelkiismeretes, kitűnő mun­kát végeztek. Gáli Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents