Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

1986. NOVEMBER 13., SZOMBAT

»•/•st-M/.Í•»*.

Bihari Klára:

Aranyhajú, ébenhajú

Pénzt! Adjál pénzt! — rikoltotta Baturáné. — Az én keresetem már elfogyott. Megrázta tépett haját. Az urára meredt.

— Öt gyerekre kell főzni. Pénzt adjál. Ne idd el... add ide... Főzni kell.

Batura ellökte magát a faltól: — Az anyád ... Mindig csak a pénz ... Megállj, ezt megbánod. Hogy én eliszom! És ha iszok, mi közöd hozzá! Ki kereste meg az árát? Ki kereste meg! Belemarkolt a felesége hajába. Előre-hátra rángatta, s az asszony, hogy csökkentse a fájdalmat, testével is előre-hátra rándult.

— Csak nyűgnek vagy rajtam a kölykeiddel, te istenverése. Még sajnálod tőlem az italt? Az én keresetemet. Az én...

— Főzni kell — nyöszörögte az asszony a rángatás görcsében makacsul. Petyhüdt melle ütemesen hintáit a blúza alatt. —^Te is megköveteled holnap a vasárnapi ebédet. És a gyerekek... Ne menj el megint. Add ide a pénzt.

— Fogod be a szádat? — ordított fel Batura. — Csak a pénzen jár az eszed? Az én keresetem az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Ha sokat jár a szád, összetöröm a csontodat.

— Főzni kell — suttogta az aszszony. — A gyerekeknek enni kell. Ne vidd a kocsmába a pénzt. Batura megrázta az asszonyt, odébblökte,, és kirohant az ajtón.

A gyerekek csak most kezdtek sírni. A két nagyobb a sarokban reszketett, a kisebbek a közös ágyban.

Az asszony megnyomkodta és tenyerével többször végigtapogatta derekát, aztán a hajához nyúlt. A csatot kereste, amellyel a tarkóján öszszefögta a haját, de nem találta meg. Hajlongva kutatta a földön, de nem látta sehol, s végül már el is felejtette, mit keres. Felemelte az ura gyári gumicsizmáját, kivitte a konyhába, a tűzhely alá. A hideg lábasokkal babrált, azután visszament a szobába. Helyükre lökdöste a székeket, és kinyitotta az ablakot. ■

A gyerekek az anyjuk szokott mozgásának ütemén elcsitultak. A kicsik játszani kezdtek, egyikük áthengeredett a szülők fekhelyére, a dúlt párnák, takarók közé, magára húzta a paplant, s alóla nevetett rá a másik kettőre.

— Menjetek ki, játsszatok odaki! — kiabált rájuk hirtelen támadt dühvei. — Mars a ház elé! 'Ne lássalak benneteket!

Az öt gyerek ijedten iszkolt kifelé, a nedvességtől, naptól gőzölgő városszéli íjétre. Az asszony szeme azablakból gyűlölettel meredt rájuk: Halántékain dühítő szabályossággal dobolt két kis kalapács. Ezek holnap is enni kérnek. Ennivaló, me'-\ leg étel nem lesz. Felemelte és széj-> jel rakta az ágyak gönceit. Csupa folt, rongv, szakadás. Rendet próbált teremteni, de nem sikerült. A lyukas párnák, foszló paplanok, rongyos lepedők újra meg újra zilált halommá váltak a keze alatt. Ide-oda hurcolta, azután levágta a matracra az egészet. Az ágyak széléről, székekről lesodort gyerekholmik megint a másnapi ebédre emlékeztették. Kiment a konyhába. Odalépett a tűzhelyhez, megtolta rajta a két hideg lábast, szögletes mozdulattal, akár a felhúzott gép. Ugyanígy nyúlt a bevásárló szatyor után, egy ideig ácsorgott vele a konyha közepén, azután visszaakasztotta a szögre. A két kalapács még erősebben verte a halántékát. Zúgott tőle a feje, a teste, a szíve rángott. Sebesen visszairamodott a szobába, és leguggolt a szekrény elé. Aljáról, a bedobált ruhák, rongyos gubanca alól golyóstollat, összehajtogatott újságokat és egy vonalas füzetet kotort elő.

Leült az asztalhoz, ahonnan kilátott a rétre. Gyerekhad lármázott, futkorászott odakinn. Az ő gyermekei is elvegyültek benne, mezítláb taposták a meleg sarat. Szemközt már nem voltak házak, oda nem

Hunyadi István'

Jászsági dallamok

A fódemesi vegyes kar tévéprodukciója idézte fel a régi eseménysort a szentandrási tanyán apámmal és Sedon Palya bácsival. A tanyaház szélcibálta nyárfái alatt állítottuk föl a festetten asztalt. Az aranyló homoki borral koccintottak és tele tüdővel fújták a régi jászsági dallamokat. Apám prímszólamáhpz Palya bácsi tercelt zengő baritonján. Mit őriznek azok a nyárfák — ha ugyan megvannak még — a jász népköltés vidám vagy panaszos énekeiből? Fölidézik-e a Mátra lejtőiről ideszökött suhogó szelek azokat a sötét tónusú, borongó dallamokat? Aligha. Csak bennem támadnak fel újból azok a szomorkás lánysirató rigmusok a halott kedvesről, aki az örvénylő folyóba ölte magát. Az a táj és a belé helyezett dolgok könyörtelenek, csak bennünk támadnak fel a valaha megtörtént események. Ameddig élünk, fönnmaradnak, mint ez a dal is, amelyik a szentandrási tanyát idézi:

Lovamat kötöttem piros almafához. Magamat kötöztem gyönge violámhcjz.

Keblére borulok, mikor a hold fölkel,

könnyekkel öntözöm reggel, ha válnunk kell.

Egy apró növésű, vékonyka legény alakja dereng imént fölbolygatott képzeletemben, a próbaéves tanító, ahogyan végigénekli a jász portákat termetes atyjafiával, Sedon Palya bácsival. Szelíd vonású, de sötét szembogarú legényke volt az apám, komor tekintetű, de szabályos arcú. Megfordultak utána a szemérmesen pironkodó, eladó lánykák, habár alig törődött velük. Itt akarta meggyökereztetni őt Erzsiké nőném, hogy megkötözze helybéli menyecskének valóval. De ezek a lánykák a testesebb javakhoz hajló realitásukkal sehogy se illettek apám nyelvoktatást megújító terveibe. Pesti polgáriányt választott feleségnek.

Legényidőmben magam is megfordultam Apátin, s a vele szomszédos Szentandráson. Miféle mágikus erők vonzottak ide az aDai géneken túl? A gének továbbörökítik az élményt is. Nem volt szülőhazám ez

a homokos, törpeakácos földrész, de annak tekintettem mégis. Apám szavajárása, habitusa ízig-vérig jász volt.

— Gyere haza a Jászságba, kisfiam! — hívott ide nemegyszer.

Apátiban állott Erzsiké néni oszloptornácos háza, szépen gondozott belsőkert választotta el a Séd onatyafiság sárga kúriájától. Rövid .ugrásra volt innét a főtér, a kettős tornyú öregtemplommal. Nem kellett fölkapaszkodnom a toronyba, hogy lássam a Mátra nemegyszer ködös ereszfcedőit. Sedon Palya bácsi még élt azokon a vakációkon. Legényfia, Palkó ugyancsak, s a kemény kobakú Laci gyerek, szoknyakergető pajtásaim. Közénk tartozott még Bozóki Jenci, a felnőttbosszantó csínyeket kiagyaló tréfamester.

Ámde rég lebontották a legendás tanyaházat, ha ugyan szét nem esett szarufára. Csak én látom a piros terítés, nehéz parasztasztait. a régi dallam támasztotta derengésekben, s a zörgő levelű kukoricatáblát, hajbókoló napraforgókká!.

— Gyere, Isii, • öntözzük meg a Kanzsó lányokat és a szépséges Török Magdust, de jól vigyázz, nehogy ázott ürgeként térj haza, mert rádcsapnak az ajtó mögül a biciklipumpával — intett Lackó.

Emlékezetes locsolkodások voltak ezek a kiruccanások húsvéthétfőn. Az ölükben cipeltek haza a Sedon fiúk.

Egyik se él ma máir. A galoppierende végzett Palkóval egyetemista éveiben. Megfázott az egyik szeles-zimankós őszi délután, hajnalba íjyüló borozgatás közben. Elrákosodott gyomorfekélye vitte' sírba Lackót java férfikorában.

AzOiiOn a húsvéti pityizáló-traktás kirándulásokon nem sejtettük, ki mire végzi, kinek van jussa a vénkorhnz. Egyik fő-fő ajándékunk a rejtve maradó idő.

Csak a szándéktalanul elkapott dallam, ami annyira hasonlított jászsági énekeinkre, kergeti szét emberöltők vastag páráit, hogy ifjúságunk szinterére lássunk. A vénséges tanyákra és a pelyhező álüú cimborákra, szemükben a véglegesnek hitt gondtalanság hályogával.

nyúlt ki a.-városka széle. Megrázta a fejét, s félrehúzta a széket, hogy elcsússzon szemé elől a kinti látvány. A zsivajt meg legyűrte a belső zúgás. Szépen, gondosan elsimította az asztal lapján a gyűrött újságokat. Valamennyi az utolsó oldal apróhirdetéseivel fordult feléje. Mozgó szájjal, félhangosan mormolni kezdte:

— Diplomás, előnyös külsejű, harmincöt éves fiatalember vagyok. Nősülés céljából olyan fiatal lány ismerettségét keresem, aki... Végigolvasta a hirdetést, azután a nyitotl, vonalas füzetre dőlve írni kezdett. Feje a két széttolt alsókar közé süppedt,

„Aranyhájü,. rózsásarcú, karcsú fiatal leány vagyok. Kedves szüleim nagyon féltenek, így nincsen ismerősöm, de szívem az igaz szerelemért eseng. Bárha megtalálnám azt, akivel nagy szeretetben egyesülhetnék. Válaszát kérném „Aranyhajú” jeligére a szalárdi postahivatalba:”

Megcímezte a borítékot, és belezárta a kiszakított irkalapot. Elnézett a levegőbe, az arca fénylett, szája'többször egymásután mosolyra rándult. Tekintete nagyon meszsziröl, bizonytalan körözéssel tért vissza a hirdetésekre. Egyet megint elolvasott. Az ujja tövébe szorított toll, mint egy működő mérleg nyelve ki-kibillent s vízszint vonalából. A szöveg végére érve elmerülten mosolygott, azután szétterpesztette a két könyökét, és ismét lebukott a papírra. r

É benhajú, fehér bőrű, nagyon szépnek mondott fiatal lány vagyok. Nagy, négyahtakos házunk, zongoránk van. Szobámat alig hagyhatom el, mert kedves szüleim igen féltenek a rossz világtól, a rossz emberektől. így nincsen ismerősem, de szívem szomjas az igaz sZeretetre. Ezért ezúton keresem az ön kedves ismeretségét. Válaszát „Ébenhajú” jeligére elvárom a szalárdi postahivatalba.

A konyhaajtón betört a két legkisebb gyerek. Kiabálva rángatták a szoknyáját:

— Anya... adjon zsíros kényé-’ rét. Sós Lali is azt eszik. Adjon zsíros kenyeret!

Az asszony felrdkkantott. tenyerét a fejéhez kapta: — Nincs, nincs! Takarodjatok! Egyet se lássak közületek. Egy szót se halljak többet, mert.".. Elfulladt, nem tudta folytatni. Dühtől remegve hajtotta ki a két fiúcskát.

Most már háttal ült az ablaknak, szemközt a zilált ágyakkal. Elolvasta a harmadik hirdetést, tűnődőn mosolygott, azután újra nekidőlt az írásnak:

„Aranyhajú, fehér bőrű, karcsú fiatal lány vagyok. Szüleim nagyon féltenek..

Berták László:

A vasgolyó

A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, beleakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, hogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, s ahol megállni készteti a mély, mindig fölvillan valami tökély, ' hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap.

Herceg Árpád:

Szalmazsáknapló

ŐSZ VAN. A kocsma zárva, a lépcsőre kuporodom, mint nyáron a járdaszélre szoktam, ha vártalak. Innét nézve más a város: árvább vagyok, egy csapzott plakátfoszlányt szívemig lódít a szél. Most már hiába jönnél, elküldenélek, mert ősz van. Megsokasodtak a kínok, magányos poharazgatások ideje jő.

SZIGET. Néha kellene egy sziget, ahol jók a bennszülöttek. Lenne pálmakunyhóm és kéregcsónakom, megtanulnék halat fogni hurokkal. És ha hosszú a tél és hideg, prémünk meg kevés, én is meg tudnék halni, önként.

ANYÁM. Reggel, amikor felkelek, mindig elrakom az ágyneműt. Cigarettára gyújtok, s mielőtt munkába indulnék, . elolvasok néhány verset. Ez jó.

Néha látom, ahogy anyám felpúpozza a dunnákat az ágyon, hímzett terítővei letakarja, és közepére igazítja a díszpárnát. Ilyenkor nem rakom el az ágyneműt.

Tegnap is; munkába se mentem el. Kenyeret vettem a boltban egy forintért, szalonnát a kettőnyolcvanasból. Leadtam a lakbért, bekapcsoltam a villanykályhámat. Ma meg elégett a fűtőszál: elmentem egy étterembe, és menüt rendeltem. Amíg vártam, és kortyolgattam a sört, nagyon szomorú lettem. Nem értem, miért? Aztán bejött egy aszszony: sehogy se illet kezébe a tépett virág. Vegyen a kedvesének, mondta. Vettem. Magamnak.

APÁM. Azt mondta egyszer: én a zenéket nem értem. fiam. A ház falának támasztotta az ásót, a gereblyét és a szemét is. A szemét is meg a szívét is. Láttam, hogy fáradt. Késpengeín. Vajon szereti-e

a napnyugtát? S ha szereti: meglátom-e?

Egyszer, májusban, sétáltunk a mezőn. A május sok-sok pitypanggal kedveskedett nekünk. És nagynagy szelekkel.

BÉKE. Rossz volt a lift, gyalog mentem a tizedikre. Kevesebb kávé kellene, kevesebb cigaretta, bor. Az ajtónyitástól meglibbent a hónapos por, összekoccantak az üres üvegek; a levegőben idegen szagot éreztem; valaki járt' a házban, lehallgatta magnószalagjaimat, listát készített könyveimről. Huss! meglibbent a függöny, egy nyomasztó gondolat átlibbent az ablakpárkányon; szólt a rádió, égve hagytam a villanyt megint.

Hirtelen arra eszméltem, hogy valami végtelen nagy béke legyintett meg: béke, béke, béke, béke! Emlékszem még a lélegzetvételre is. Mintha azelőtt nem lettem volna szabad ember. Reggel hét óra volt. Azóta nem gondolok arra, hogy egyszer majd nem ébredek fel.

CjiODAFIŰ. Álmodom: megint röpülnék-szállnék, és csak verdesek; sebzett talpon kell egy helyben állanom. Szólnék kétségbeesve: megfenyeget pásztorbotjával a csöndbirodalomnak őrizője. És látom már: ezüsttel, sebekkel fölékszerezve kiválik a ködből a csodafiú, homlokán Európa ráncai, ajkán szomorúnehéz szavak. Hazajöttem végül. Haza. Szörnyekkel őriztetett kapukon át és rettenthetetlennek mondott falakon át vágtam’ léket, a világ fekélyes daganatait ápolgattam, elvakart pattanásokkal teli mellkasát nyitogattam. Hazajöttem végül. Haza.

Árvíz után

■f

, .. . ■

P. Fára Janka olajfestménye

\