Pest Megyei Hírlap, 1986. október (30. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-20 / 247. szám

1980. OKTÓBER 20., HÉTFŐ

%^wfgp

5

■Tv-pigyelőw

Váci művészeti fesztivál

A hagyomány szellemi erejével

Sikert aratott a váci ütőhangszeres együttes

(Vimola Károly felvétele)

Történelem. A lehető legjobb gyakorlatot választották A velünk élő történelem, című dokumentumfilm-sorozat szerkesztői, amikor úgy döntöttek, hogy nem annyira a hajdani mozgó- és állóképtömegre építenek a harminc évvel ezíőtti tragikus események felidézésekor, hanem inkább az egykori résztvevőket beszéltetik. Ezek a monológok ugyanis minden látványérvnél jobban — hitelesebbn, hihetőbben — lebbentik fel a fátylat a történtekről, hiszen azok ajkáról hangzanak el, akik a szó legszorosabb értelmében értve ott voltak.a tűzvonalban.

Ráadásul ezek a három évtized múltán lehiggadt, kiérlelődött mondandók ott hangzottak ei, ahol azokban az október végi napokban a leginkább izzott a hangulat. Tehát például a budai Bem téren — itt a Petőfi leör egyik jelszavakat diktáld hangadója sorolta egymás után a percek, sőt szinte a másodpercek emlékéit —, majd pedig a Rádió Bródy Sándor utcai épületében, ahol köztudomásúan már tényleg ropogtak a puskák. (Az csak külön köszönettel nyugtázható, hogy az Aki magyar, velünk tart alcímű sorozatnyitóban Nagy Imre politikai táborának egyik legelső embere ugyanúgy mikrofon elé állt, mint az a férfi, aki az ostrom során fegyvert is fogott — egyáltalán nem egyenruhában és parancsra téve ezt.)

Az ügyhöz méltó vállalkozást mindemellett a szigorú időrendhez való kapcsolódás is dicséri, mert Mátray Mihály rendező-operatőr és csapata pontosan azokat a személyeket idézi mindig, akik azon a 23-án éppen fókuszban voltak, a legközelebbről tapasztalták — nemegyszer módosították, más mederbe terelték — a történéseket.

Örökkön örökké, ügy hírlik, hogy a televízió fiatal művészeinek stúdiója ezután többször hallat majd magáról; gyakrabban mutatják be munkáikat, s nyilván terjedelmesebb történetekben testesülnek majd meg ezek a próbálkozások.

Az a tévéfilm, amely Örökkön örökké címmel ebből a műhelyből a minap a képernyőre került, már ezeknek a

— mondjuk így — egészséges jelenetsoroknak az előhírnöke volt, s tegyük hozzá: a maga nemében a tehetség bizonyítéka, a montázsos szerkesztés ismeretének hatásos próbája.

Molnár György rendező, aki az előfizetők legjobb tudomása szerint mindeddig a köny- nyű műfaj dirigenseként, tehát a revük, zenés-táncos ka- valkádok fölvezetőjeként uta- sítgatta a mindentudó elektronikát, nos, ez a fiatalember most egy nagy 'kanyarvétellel éppen az öregek, sőt a vének nyomába szegődött. Szendi Gábor társaságában egy olyan forgatókönyvet mozgósított, amelyben több tucatnyi bácsi, néni, tanti és apó éldegéli a maga pici életét, s benne a fölöslegesség, a részvétlenség, a kitagadás, a megcsalatás nagy drámáit.

Ami ebben az egész mozaikrajzban a legjobban tetszett, az éppen az volt, hogy eljátszatlanságukkal, kimon- datlanságukkal villantak fel

— keserítettek és lázítottak

— ezek a drámák. Vázlatosságukban is ábrázolva voltak, s nem elkiabálva teli torokból, nagy handabandázások közepette, amint azt oly gyakran tapasztalni. S ez a sejte- tés, szordínós megmutatás sokkalta jobban fojtogatja a torkot, préseli ki a könnyeket, vált ki katarzist — hogy egy ide illő szakkifejezéssel éljünk.

A nagyszámú színészsereg meg a ráncos, totyogó, bóbiskoló névtelenek sokasága o legteljesebb önmagát adta ebben a szürkés, párás őszi sóhajban. Feladatteljesítés helyett befelé figyelve jajdítot- ták el a kivédhetetlen — sokuk számára pedig még meg is tetézett — keserveket. Messze több volt ez a tabló, mint egy kísérlet!

Cegléden így csinálják

Jó a választék

Itt a vegetáriánusok, ott a magyar konyha szerelmesei, amott az olaszos ételek kedvelői, és így tovább. — egy ízletesen terített, ízek-zamatok gazdag skáláját kínáló asztalnál mindenki megtalálja a kedvére valót. Megjön az étvágya a véletlenül betoppanónak éppúgy, mint a lakomára már régóta készülőknek.

Igen, azt hiszem, nagyon sok múlik a választékon. Azon a választékon, amelyet a legszélesebb körű igények figyelembevételével állítottak össze. Mindez nem egy gasztronómiai eseményről jutott eszembe, hanem a kezembe kerülő tájékoztató kiadványról, amely a ceglédi színház idei programját fogja össze. A felújított színházteremben az 1986/87-es évadban csak az öt bérletsorozat keretében 29 előadás várja a közönséget. Az előzetes közvélemény-ku- tatás alapján válogatással kedveskednek a program ösz- szeállítói a könnyedebb zenés műfajok, a dráma és kabaré, valamint a pódiumműáorok kedvelőinek, de a nívós csokorban remélhetőleg megtalálják a nekik- tetszőt a komoly zene barátai is. Az ifjúsági bérlet előadásait — ahogy a többit — a vidéki és fővárosi színházak legnépszerűbb bemutatóiból válogatták ki a szervezők. S így válik a szükségből erény. Mert Cegléden nem érzik az állandó színház hiányát, hiszen az ország legjelentősebb társulatait látva, a néző helyben kap kerészt- metszetet a mai magyar színjátszásról.

Ínyenceknek, s épp betoppanóknak egyaránt ígéretes ez a programtál, csak engedni kell a szíves kínálásnak. Reméljük, hogy a városi ösz- szefogással épült színházteremben ezek után nem maradnak üresen-éhesen a székRikító színekben pompázik a bágyadt őszi napsütésben a Duna-part. Mélyvörös, aranyló sárga és szeplősen zöld lombok övezik a lustán hömpölygő folyót. Csend és nyugalom mindenütt. Az ember legszívesebben pökrócot terítene a pázsitra s órákon át nézné, hogyan csillognak a fények a vizen és a fák levelein. Ahogy a tájat szemlélem, mindinkább érthető, miért vonzza Vác környéke, a művészeket, miért telepszenek itt le szívesen festők és szobrászok, s miért olyan gazdag a most másodszor megrendezett váci művészeti fesztivál kiállítási anyaga.

Műpártoló vállalatok

Megnyitó előtti pillanatok. Izgatott sürgés-forgás a váci Madách Imre Művelődési Központ termeiben, folyosóin. A munkatársak az utolsó simításokat végzik a kiállításon. Köztük a rendezvénysorozat szervezője, a tárlatok rendezője, Bakonyvári M.

Ágnes művészettörténész is, akit a művészeti fesztivál előzményeiről kérdeztem.

— Az elmúlt néhány esztendőben elég feszültté vált a városban élő képzőművészek hangulata. Egyre kevesebben küldtek munkákat a kiállításokra, amelyeknek nem volt különösebb rangjuk díjazás nélkül. Ám hiába kilincseltem a tanácsnál, a városi pártbizottságnál, hiába volt meg részükről a jóindulat, ha lévén nem termelő intézmények, nincs pénzük dijak alapítására. Akkor határoztam el, hogy körülnézek a nagy ipari üzemek háza táján, hátha ők tudnak segíteni. Sehol sem kopogtattam hiába. Még azok a gyárak sem zárkóztak el Vác képzőművészeti életének támogatásától, amelyek nehéz gazdasági helyzetben voltak. A tavaly megalapozott kapcsolat az idén is gyümölcsözőnek bizonyult. Most már csak a telefonkagylót kellett fölemelnem s a vállalatok múlt évben megtalált illetékesei készségesen intézkedtek. ,

így, néhány mondatban elbeszélve, egyszerűnek tűnik, hogyan lett tíz díjazott művész az idei fesztiválon. Ám a helybeli művészek tudják, hogy mindez Bakonyvári M. Agnes lelkesedésének, akadályokat nem ismerő kitartásának köszönhető. Annak, hogy semmi sem volt számára olyan fontos, mint, hogy a tárlatok ügyét megfelelően rendezze. Mint hallottam, még a gyermekgondozási segély ideje alatt is ezzel foglalkozott.

Rang és elismerés

Közben már gyülekezett a közönség. A kiállítóterem előtt fölállított dobogón Fazekas László és az általa vezetett ütőhangszeres együttes készülődött. Fergeteges műsoruk után Balázs Gézáné, a Pest Megyei Tanács elnök- helyettese nyitotta meg néhány szép gondolattal az eseménysorozatot. Mint mondotta. ez a fesztivál azokból a jelentős művészeti hagyományokból táplálkozik, amelyek gyökerei messzire nyúlnak, s abból a tudatos művészetpolitikai törekvésből, amely a város művészeti életének mind szélesebb és sokoldalúbb kibontakoztatását tűzte ki célul. Egy olyan művészeti közösség és fórum megteremtését, amely nyitott a megyére. az országra, s amely rangot és elismertséget szerez itt. Vácon, a szőkébb pátriában, és az egész hazai művészeti életben.

Balázs Gézáné áttekintve a váci művészeti élet fejlődését a század elejétől napjainkig, beszélt a fesztivál elődjéről, a Váci tárlatról is, amely kezdetben jól töltötte be hivatását, ám a későbbiekben mechanikussá vált, s határozatlan profilja miatt fokozatosan elvesztette a közönség érdeklődését, s a művészek számára a bemutatkozás jelentőségét. Szükségszerűen született meg tehát a fesztivál gondolata. Azzal a

céllal, hogy a művészek és a közönség igényeihez jobban igazodó, tartalmában, formájában méltó kiállítási lehetőséget biztosítson a Duna bal partján élő festőknek, szobrászoknak. Ezt az igényt a városi pártbizottság és tanács nemcsak megfogalmazta, hanem a fesztivál gondolatát felkarolta, annak megvalósításához megfelelő politikai, illetve anyagi támogatást nyújtott, bevonva ebbe a gazdálkodó egységeket, a művészetpártoló közönséget. A fesztivál rangjának, súlyának növelésére művészeti díjakat alapítottak.

A váci művészeti fesztiválra 47 művész közel kétszáz alkotását küldte el. Sikerült megnyerni nemcsak a Duna- mühely hagyományaihoz kapcsolódókat, hanem a gödöllői művészeket is, illetve mindazokat, akiknek Váchoz, mint kiállítási fórumhoz, valamilyen formában közük van.

Védnök vezetők

Jó magyar szokás, hogy egy-egy tárlat megnyitóján sokan vannak, aztán néhány perccel az ünnepi beszéd után szétszéled a közönség. Így válik értékmérővé az is, meddig maradnak egy-egy képzőművészeti premieren a jelenlévők. Ez alkalommal sokan és hosszasan szemlélték az alkotásokat. A festmények, grafikák, szobrok, iparművészeti tárgyak mintha magukhoz láncolták volna a szemlélődőket. S ez már bizony siker — és nem is kicsi!

A meghívón, amelyet erre az alkalomra készítettek, ez áll: a váci művészeti fesztivál védnökei: dr. Olajos Mihály, az MSZMP Vác Városi Bizottságának első titkára és Weisz György, a Vác Városi Tanács elnöke. Vajon a védnökségvállalás csak afféle megtisztelő cím, vagy esetleg kötelezettségvállalást is jelent? — erről kérdeztem őket.

— Rendkívül fontosnak tartom, hogy városunkhoz méltó legyen a fesztivál szervezőmunkája; olyan, amilyet az itt élő művészek megérdemelnek. Vác általános művelődéspolitikájának szerves része a képzőművészeti élet. Szeretnénk minél több művészeti ág képviselőjét településünkhöz kötni, növelni egzisztenciális biztonságérzetüket és biztosítani számukra a bemutatkozás lehetőségét, b ennek megvalósításában nem lehet akadály a gazdaság helyzet rosszabbodása, mer, erre — ha művelődésről vau szó — nem hivatkozhat egyetlen olyan közösség sem, amelyik ad valamit magára. Meg keil találni a lehetőségeke, ahhoz, hogy a művészek otthon érezzék magukat. Szeretnénk tovább éltetni szép hagyományaink szellemi erejét és általuk újabb területeket meghódítani, hogy Vác nem csak mint iskolaváros, mint a zenei élet egyik fellegvára, hanem mint a művészek otthona is bevonulhasson a köztudatba. Hiszen minél pezsgőbb egy település szellemi élete, annál bizonyosabb, hogy lakói közt egyre több lesz az értéket alkotó ember — mondotta dr. Olajos Mihály.

— Szeretnénk mind jobban kiszélesíteni és továbbfolytatni a már megkezdett művészetpártoló munkánkat — válaszolt Weisz György. — Terveink között szerepel a múzeumügy és a közművelődési tevékenység az eddiginél is erőteljesebb támogatása. Ennek része a fesztivál is, ahol igyekszünk változatos és igényes formákban szolgálni a vizuális kultúra fejlesztéséi, az itt élő emberek művészeti nevelését — éppen a helybeli képzőművészek igényes alkotásain keresztül.

Körmendi Zsuzsa

Akácz László

sorok sem...

mv

Berecz János könyve az 1956-os ellenforradalomról

A tények beszélnek

A most megjelent kötet már a harmadik kiadás, s témájának időszerűségét nem koptatta el az idő. Éppen a napokban lesz harmincadik évfordulója, hogy Magyarországon kirobbantak azok az események, amelyeket az ellenforradalmárok arra akartak felhasználni, hogy megdöntsék a szocializmust hazánkban. Az évforduló alkalmat kínál, hogy felelevenítsük a történelmet, hogy megmutassuk: mi történt három évtizeddel ezelőtt, hogyan tudtak úrrá lenni a nehézségeken a szocializmus erői, miként sikerült leverni az ellenforradalmat. Ebben segít Berecz Jánosnak az Ellen- forradalom tollal és fegyverrel című könyve, amely javított és bővített formában jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. Berecz János nagy fel- készültséggel, tények és dokumentumok megmutatásával hitelesen és érzékletesen rajzolja meg az akkori időket, bizonyítja, hogy az ellenforradalom tollal és fegyverrel — az ő kifejezésével élve: a szellemi és fizikai harc eszközeivel — próbálta megdön- teni hazánkban a szocialista rendszert.

A szerző könyve bevezető részében elemzi az 1956 előtti nemzetközi helyzetet és a magyarországi viszonyokat. Megállapítja, hogy a két ellentétes tartalmú — szocialista és kapitalista — világrendszer egyidejű létezése abban az időben, a hidegháború éveiben kiszélesítette és fokozta a nemzetközi osztályharcot. Magyarország helyzetét viszont az határozta meg, hogy a munkásosztály vezetésével a szocializmus építésének útján halad, és tagja volt a szocialista világközösséghez tartozó népek nagy családjának. A szocialista fejlődés azonban nem volt töretlen, s az objektív nehézségeket még tetézték azoknak a vezetőknek a hibái, akik politikájukat a marxizmus—leni- nizmustól idegen, azt eltorzító nézeteikre, különösképpen a személyi kultuszra építették. A külső és a belső ellenség igyekezett kihasználni a íe- feszültséggócokat, s ahol csak módja volt, ott ártott és kártevést csinált.

A továbbiakban a szerző azt mutatja meg, hogy azokban az években — 1947—1956 — milyen volt a „feltartóztatás” és a „felszabadítás” doktrínája, a politikai hadviselés, hiszen nyilvánvaló, hogy az 1956-os magyarországi események része volt ennek, az imperialisták által pénzelt és irányított hadjáratnak. Erre sok példát idéz, a többi között Eisenhower Cincinnatiben tartott beszédéből, ami szerint „ezek az elvek (mármint a „felszabadítás” doktrínája) megkövetelik, hogy minden politikai, gazdasági és lélektani taktikát felhasználjunk”. Nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi ellenforradalmat külső erők is segítették, s a belső gyengeségek, hibák csak fokozták az elégedetlenséget, amelyet jól ki tudtak használni a szocializmus ellenségei.

Mindezzel kapcsolatban ismerteti azokat a dokumentumokat, amelyek ezeket az „elveket” alátámasztják, miszerint az imperialisták beavatkoztak hazánk belügyeibe, lázítottak, mégpedig a Szabad Európa Rádió és más csatornákon keresztül. Létrehozták az Operation Prospero fedőnevű szervezetet, kampányt, s konkrétan rátértek népi demokratikus országok, így hazánk lakóinak „megdolgozására” is. A belső hibák, sőt bűnök csak segítették szándékaikat. A személyi kultusz, amely párosult > azzal a hibás elmélettel, hogy a szocializmus építésének időszakában az osztályharc állandóan és szükségszerűen éleződik — általános bizalmatlansághoz vezetett, sőt a pártban kezdték keresni az ellenséget. Mindezt tetézve, a túlfeszített, a valóságot és a lehetőségeket figyelembe nem vevő gazdaságpolitika, az erőszakos szövetkezetesítés a mezőgazdaságban, a törvénytelenségek elharapózása.

Nem csoda, ha a külső és a belső reakció aktivizálódott, s 1956 nyarára olyan helyzet állt elő Magyarországon, amely kedvezett ezeknek az erőknek, mindezt tetőzte, hogy a dogmatikus pártvezetöség nem tudott megszabadulni a hibáitól, és a Nagy Imre-csoport pártellenzékké szerveződött. Megteremtődtek a feltételei az ellenforradalom kirobbanásának.

Berecz János megmutatja, hogy a szocialista erők hogyan harcoltak az ellenforradalmi lázadás és árulás ellen 1956. október 23. és november 4-e között, miként ment át a tüntetés fegyveres harccá, hogyan gyilkolták az ellenforradalmárok a szocializmushoz hű embereket. Ismerteti a fegyveres csoportok kialakulását, Nagy Imre és csoportjának átállását az ellenforradalmárok oldalára, s megmutatja, hogy Nagy Imréék miként jutottak oda, hogy végül likvidálni akarták a munkásha- talmat, hazánkat pedig ki akarták szakítani a Varsói Szerződés politikai és katonai szövetségéből.

Az Ellenforradalom tollal és fegy- , verrel, 1956 című könyvből pontosan nyomon követhetjük az eseményeket, megtudja a mai nemzedék, hogy mi történt akkor, hogyan akart tort ülni hazánk felett a nemzetközi reakció által támogatott ellenforradalom. Tervük azonban nem sikerült, nem sikerülhetett, mert a szocializmushoz hű hazafiak a Szovjetunió segítségével leverték az ellenforradalmat.

Berecz János elemzi a forradalmi munkás-paraszt kormány közvetlen megalakulása előtti helyzetet. Megmutatja, hogy Kádár János vezetésével megalakított forradálmi központ miként irányította a szocialista erőket. Berecz János könyvében ismerteti az ellenforradalom leverésének belső körülményeit, azt, hogy miként szerveződött meg a karhatalom, a szocializmushoz hű fegyveres erő. A szocialista konszolidációval is foglalkozik, azzal, hogy a megújhodott párt miként szervezte meg a kibontakozást, hogyan oldotta fel a politikai feszültségeket, állította maga mellé a tömegeket.

R

öviden arra is rámutat a szerző, hogy miként jutottunk el a máig, s azt is megmutatja, hogy a fejlődésnek fő hajtóereje a párt volt, amely minden fontos kérdésben követte a lenini elveket, megvalósította a folyamatosságot, a magyar valóság sajátosságainak megfelelő megoldásokat és módszereket dolgozott ki, s érvényesült politikájában a megújulás igénye. Mindez a mi gyakorlatunkban is igazolta a marxizmus—leniniz- mus eszméinek, társadalmi-politikai elveinek eleven voltát — szögezi le könyve befejezéseként Berecz János.

Gáli Sándor