Pest Megyei Hírlap, 1986. október (30. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-13 / 241. szám
1986. OKTOBER 13., HÉTFŐ 5 r • • ' Önmaguknak táncolnak Produkció vagy hagyományok Megvallom, ellene vagyok mindennemű népművészeti műfaj produkciószerű szemléletének. Például azért, mert a fazekasok nem kiállításokra korongoztak és nem volt színpad a táncházakban, mint ahogy külön közönsége sem volt ezeknek az együttlétek- nek száz évvel ezelőtt. Mindemellett azért is idegenkedem az előadott népi hagyományoktól, mert éppen a múlt héten voltam tanúja annak, ahogy egy fiú ledobta a népviseletét az öltözőben és elrohant a diszkóba. Megszaporodtak a népi művészeteket képviselők találkozási alkalmai az őszi évad kezdetén. Négy országos találkozóra is sor került, alig két hét leforgása alatt. Az elmúlt napokban Gödöllőn ropták a néptáncosok. Mivel már több tudósítás jelent meg lapunkban hasonló rendezvényekről, ezúttal inkább a zsűri szerepéről, véleményeiről elmélkedünk, illetve néhány táncos indítékait ismertetjük. Az már a szakmai értékelés első perceiben feltűnt, hogy az értékelés lényeges szempontjait a produkció érettsége, az előadók bátorsága adja. Az egyik szakember a tánc szertartásos hevületét, rítusszerű előadásmódját hiányolta. A fentiek egy gyermekműsor kapcsán hangzottak el. Még jó, hogy valaki a nebulók felszabadult hangulatáról is beszélt, és annak is örült, hogy ez a fajta mozgás a legkisebbek „anyanyelvévé” is válhat! Mert bizony a kívülálló szerint a felszabadult- ság az egyik legbiztosabb feltétele annak, hogy hangulatokat, érzelmeket tudjunk átadni másoknak is. Talán a harmadik vagy a negyedik tánccsoport értékelésénél tartottak az arra hivatottak, amikor felötlött bennem, hogy meg kellene szüntetni a műkedvelő közösségek A f elszabadultig Jellemezte a tápiőszecsői népi együttest ilyféle megmérettetését. Persze, értem én, mihelyt másoknak is megmutatjuk lelkesedésünk tárgyát, felelősek vagyunk az általunk nyújtott élmény tisztaságáért. Mégis: kinek jó az, ha egy amatőr közösség tagjait aszerint rangsoroljuk, hogy ki hogyan tud énekelni. S vajon a táncház-kezdeményezés mozgalommá szélesedett volna, ha kitiltjuk a botlábúakat a klubjaikból? Egyáltalán: lényeges kérdések ezek ? Tisztáznunk ilienék, hogy milyen különbségeket kell tennünk a hivatásos és a műkedvelő előadók között, miután az érintettek szándékai sem azonosak. Ugyanígy a zsűri szerepét élvezők feladatai sem egyértelműek. Az egyik bíráló azt mondta egy csoportvezetőnek Gödöllőn, hogy „megdicsérem". Vajon ez is a feladatai közé tartozik? S milyen minőségben teszi ezt? Annál több" - kívánnivalói hagyott maga után a szakmai tanácsadás, a konkrét, tárgyA találkozóval egy időben nyílt meg a városi helytörténeti gyűjteményben Karsai Zsigmond Munkácsy-díjas festőművész kiállítása. Képünk a tállat egyik rendhagyó pillanatát idézi: az idős művész és felesége táncra perdül ... (Barcza Zsolt felvételei) Múzeumi hónap \ Művészetbarátok Foton A Budapesti Művészetbarátok Egyesülete a múzeumi hónap alkalmával emlékutat, kirándulást szervezett a néhai, Pest megyei szobrászművész, Németh Kálmán emlékházához Fótra. Németh Kálmán nevét nemcsak a képzőművészek, kollégák emlegetik kegyelettel, hanem az írók, költők, fiatal és még élő idősebb kortársai is. A kiránduláson részt vett művészetbarátokat autóbusz vitte a Béke utca 31. szám alatti emlékházhoz, ahol dr. Kollman J. György idézte fel Németh Kálmán munkásságát. Az eseményt színessé és emlékezetessé tette az ismerkedés a településsel, a csoport tagjai megtekinthették a fóti műemlék templomot és a Fáy présházat is. ra törő segítségnyújtás. Mire megy egy csoportvezető azzal, ha azt mondják neki, hogy „jobban nézzen utána”, vagy „vannak benne kihagyható részek, amelyeket az előadás tisztasága és ritmusa érdekében el kellene felejteni”. Olyan ez, mintha azt nyilatkoznánk valakinek, hogy nem jó könyvet olvas, éppen ezért keressen jobbakat... Az egyik közösség vezetőjének a hozzászólása igazolja a gyanúmat: kérem, mondják meg. hogy mely részleteket tegyük egymás mellé, mert minősítési vizsgára készülünk! A gondolatmenet logikája egyértelmű: teljesen mindegy, hogy mit várnak tőlük, csak mondják meg... Nem hiszem, hogy sok értelme lenne a példák további sorolásának, de a kellékek használata, a színpadi kép kialakítása kapcsán még egy tanulságosnak vélt kritikát feljegyzem, amely lényege az volt, hogy „mit keresett az a létra a dobogón,”? Fölöttébb kíváncsi lennék, mit szólt volna egy guzsalyos házigazdája egykoron, ha a portájára betévedő néprajzos megkérdezte volna ugyanezt... Az amatőr néptáncosok és az azt irányító szakemberek viszonya a másik fél szempontjából is tanulságos: — Én nem másoknak, mások előtt szeretek táncolni, hanem magamnak — mondta Takács Margit, a buzsáki csoport tagja. Társa, Balogh Kati pedig bátran kijelentette : — Az együtt éneklés, sőt, együtt sírás lehetősége vonÓrC§ llÓijj). Le a kalappal a műsorszerkesztés előtt: éppen hogy csak elbúcsúztatták Ruttkai Évát, máris ott sziporkázott egyik legutolsó szerepében, Dürrenmatt öreg hölgyében ez a nagy színésznő a képernyőn. Hogy melyik előadáson rögzítették ezt a felvételt, nem tudni. Csak így az is titok marad most már örökre, hogy egyébként mikor küldték volna adásba. A halál köabeintett; és így volt szép, így volt jó ez a vígszínházi produkció a maga váratlanságával, mindent fölborító rögtönzésként. Hanem az a tanulság, amelyet most több milliónyi előfizető levonhatott a vetítés láttán, nyilván sokak számára maradandó lesz. Egyfelől a rendezés reguláinak — rigolyáinak^) —, másfelől meg az alakítások természetességének a feleselésére gondolunk. Azt ugyanis a kevésbé rutinos színházbajárók is nyilván tüstént észrevették, hogy valamiféle Brecht-zsoltár képzeletbeli ütemére kellett volna végigmasíroznia ennek az egész felújításnak; az eliäege- nítés, a képletszerűség parancsolatai szerint. Ezzel szemben — éppen az a drága Ruttkai meg konzseniális partnere, Garas Dezső — mind bátrabban hányt fittyet ennek az utasításrendszernek és váltott át a hagyományos emberi jellemformálásra, helyzetépítésre. Ettől a lázadozástól Egy boidogi asszony megörökíti a társai énekét zott. Képzelje el, bőgtünk, amikor másodszor nyertük el a Helikon-nagydíjat... Ebben az egészben az a legélvezetesebb, amikor egymást tanítjuk, például az ilyen kétnapos együttlétek alkalmával. Danes Mihály és Lakatos Tibor egy sátoraljaújhelyi cigánycsoport tagjai. 'Őket izgatja a legkevésbé a hivatalos megmérettetés: — Mi itt éppen úgy táncolunk, mint otthon. Egyetlen vágyunk, hogy megmutassuk, nem., igaz, hogy a cigányok nem tudnak semmit! — Nem is lenne szerencsés, ha minduntalan figyelnénk a zsűri véleményére — így Balogh Kati. — Volt rá eset, hogy valamiféle hímzett ruhát hiányoltak rólunk, holott azon a környéken, ahonnan gyűjtöttük á táncot, egyszerű feketében jártak az asszonyok annak idején... — Ajaj — nevette el magát —, sokszor már előre tudjuk, hogy hol és kik előtt melyik dalnak melyik sorát kell másképpen énekelnünk. Az igazsághoz tartozik, hogy mindezek nem zavarták a részt vevő táncosok tömegét, a kiváló és szakszerű szervezést és vendéglátást. A kétnapos együttlét olyan volt, amilyennek lennie kellett. Végül is a néptánc színvonala és jövője azoktól függ, akik csinálják. Szilas Zoltán ugyan egy furcsa kettősséget érezhettünk, hiszen a mellékszereplők zöme mégiscsak ragaszkodott a forechtes direkciókhoz, ám kit érdekelt ez a fazonhiba. A lényeg, mármint ennek a két szín játékosnak a páratlanul nagy duettje ott ragyogott előttünk, és fog majd ragyogni mindannyiszor, ahányszor csak valami okból ezt a felvételt előszedik. Fogadni lehet rá, hogy a majdani kívánságműsorok egyik sztárja lesz ez a gülleni kaland. Kellér. Szintén a szomorú frissesség jegyében örvendezhettünk Kellér Dezső emlékestjének. Ez a Különleges színészmúzeum című tisztelgés ugyan már belekerülhetett a heti műsorújság pénteki programjába, de azért Buzáné Fábri Éváéknak eme bő egyórányi válogatása mégis azt a lépéstartást tanúsítja, amit egyébkor is szívesen vennénk, s amit föntebb nyugtáztunk köszönettel. Ez a Kellér-est még régebbi, az archívnál is archívabb elektronikus hagyatékot tartalmazott, ám abban a hatalmasan hömpölygő színes képfolyamban, amely mostanság látható, mégis jószívvel csodálkoztunk rá a feledhetetlen konferanszié és szövegíró legjobb magánszámainak, jeleneteinek fekete-fehér konzerv- jeire. Ezek .ugyanis így önmaguk; így idézik fel azt a több évtizedre visszanyúló Tsz-alapítók emlékeznek Életek a Duna mentén Sz. Lukács Imre újabb könyvében interjúcsokrot nyújt át az olvasóknak. Boldogulok a Bácskában és a Duna mentén címmel szövetkezeti vezetőket szólaltat meg. A tőle megszokott szép nyelven beszélteti riport- és beszélgetőalanyait. Egyben életutakat mutat fel, emberi sorsokat mutat be, s a magyar termelőszövetkezeti mozgalomról ad számot. A kötet elé Romany Pál írt értő előszót, amelyben leszögezi, hogy ideje az ilyen összegezés megjelenésének, hiszen a legutolsó órában vagyunk ahhoz, hogy többé-kevésbé hiteles módon rögzíthetők legyenek az alapítók, majd az első évtizedek történetét „csinálok” keservei, örömei, bátor tettei. Szükség van erre? Ügy vélem, igen. Nemcsak azért, mert a szövetkezeti mozgalom kongresszusra készül, hanem — mint ahogyan Romány Pál említi — még talán meg tudjuk menteni a történetet, s megmutatni a parasztsors fordulását, a falusi élet megváltozását. Emberibb, jobb világot hozott A fiatalok talán már nem is tudják, hogy milyen nehéz volt az indulás, mennyi könny folyt el, milyen keservesen született meg a szövetkezeti életforma, milyen gyötrődés által jutottak el a mezőgazdaságban a máig, amikor is gondok vannak, de nem olyanok, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A könyv azért is értékes mert Sz. Lukács Imre jól választotta meg beszélgetőtársait. Szinte a falu minden rétege szerepel benne. Emberek vallanak életükről, sorsfordító időről, személyes tapasztalataikról, a társadalomról. Különböző származású és indíttatású emberek mondják el hogy miként alakultak meg a termelőszövetkezetek, hogyan erősödött meg a mozgalom, és miként lettek országosan is ismert emberek, hogyan fejlődött ki a nagyüzemi-szövetkezeti mezőgazdaság. Rendkívül izgalmas életpályák, néha cikcakkos kanyarokkal, egyéni sorsokkal, amelyek mégis példázzák az egész magyar társadalom fejlődé sét, az idáig megtett utat. Egyike-másika belerokkant a sok munkába, az embertelen viszonyokba, a sok meghurcoltatásba. Egyben azonban megegyezik mindenik sors, hogy a szövetkezetek hozták meg számukra az emberibb, jobb világot, azt a tisztességes életformát, amelyért érdemes volt küzdeni. A boldogulás hajtóereje; munka és demokrácia A szerző okosan, a lé nyegre tapintóan kérdez, s ezzel szinte mindegyik beszélgetőpartneréből a legtöbmúltat, amikor a televíziót, mint a legtágabb értelemben vett tömeg szórakoztatás vadonatúj eszközét ez a tízmilliós nép birtokba vette. Igen, éppen ezek a kedves és x-afináltan csacska kellériádák bizonyították, hirdették, hogy valami egészen más, kellemesen bizsergető, a házimozi zásnál messze több technikai és szellemi újdonságról van szó, mint kezdetben hittük. S ami, valóban muzeális rangot ad ezeknek a sziporkáknak, az az, hogy rajtuk letagadhatatlanul látni: micsoda jókedvvel, a gyermeki rácsodálkozás mekkora izgalmával vették birtokukba ezt a kamerás, mikrofonos világot a jó és még jobb színészeink. Kiszolgált rutinról, szerződésbetartásról, szakmánybán felvállalt szerepgyártásról szó sem volt, hanem éppen ellenkezőleg: valósággal lubickoltak e fölkérések közepette az időközben már sorra-rendre elbúcsúzott művészek. Egy Mezei Mária például hogyan tudott tűzről pattapni, menyecskéskedni abban a pruszlikos, papucsos- csizmás paródiában! És a fiatal Márkus László, aki aztán mennyire otthonos lett ebben a stúdióvilágban ... Hát így váltott örömünkre a gyász. Nyilván pontosan úgy, ahogyan mindig is elképzelte magának az elköltözött. Akácz László bet hozza ki, így pontos képet kapunk az elmúlt negyven esztendőről, a falu társadalmi átalakulásáról, a szövetkezeti mozgalomról. Azt mondja az egyik tsz-elnök: tagságunk hűséges, nyugodtan dolgozik, törés nélküli, egyenletes a fejlődésünk, már amennyire egy ilyen termelőüzemben nyugodt lehet. A munka becsülete a legfőbb érték nálunk, nagy pénzeket fizetünk ki, de elvárjuk a minőségi munkát. Biztonságos a megélhetés. A könyvben vissza-visszaté- rő a munka becsülete, mint a boldogulás titka. Az emberség, a tisztesség, mindazok az emberi tulajdonságok, amelyek a múltban is irányították a falusi életet. A szövetkezetben is a fejlődés, a boldogulás hajtóerői maradtak. A másik hajtóerő pedig a szövetkezeti demokrácia, a nyíltság és a nyitottság. Min- dent nyíltan, a közösség szeme előtt megbeszélni, vitatkozni és együttesen dönteni. Ez is nagj' ereje még a mai szövetkezeti közösségeknek. Máig megszívlelendő, amit az egyik sokat próbált tisztségviselő mondott az írónak: Sok plénumon vitáztunk, de szót értettünk, főleg akkor, amikor világosan rávezettük a szövetkezetieket, ha nem döntenek erről és erről, akkor mi nem tudjuk ezt és ezt garantálni. Az önkormányzati szervekkel való vitáinknak mindig volt pozitív eredménye, és azokból mi is tanultunk. akik már szívügyünknek tekintettük a mozgalmat. Azt is megtanultuk, hogy türelemmel kell kezelni minden ellenvéleményt, elviselni a kritikát, az igazságot. Nem azt néztük, hogy ki mondta, hanem azt, hogy igaz-e, amit állít, s hasznos-e a közösségnek. Nem az a fontos, hogy a méregtől pulykavörösen mondta-e vagy szépen, higgadtan, hanem az, amit mondott. Aki felelősséget érzett, annak sok tanulságot adott ez a korszak. Tisztelgés az úttörők előtt A könyv is tele van ilyen tanulságokkal. Mint ahogyan megállapítható belőle, hogy a magyar falu kimondhatatlanul sokat fejlődött, változott az elmúlt évtizedekben, s vele együtt a magyar paraszt is. Ám műveltebbnek, kulturáltabbnak, a földhöz hozzáértőbbnek kell lennie a jövőben. A létező különbözőségek, a lemaradások fokozatosan megszüntethetők. Végső soron ez a mi társadalmunk célja,. s ennek szellemében nemcsak anyagiakban, hanem szellemiekben is gazdagabbak kell, hogy legyenek az emberek. Ez ennek a könyvnek a tanulsága, amelyet a Népszava Kiadó adott közre, s amely segít megértetni legújabb kori történelmünket, s egyben megmutatni, hogy hol van a szövetkezeti mozgalom helye, szerepe társadalmunkban. önbizalmat és önbecsülést is ad azoknak, akik szívüket-Ielküket a jobbító jövő, a szövetkezeti eszme, a szocialista mezőgazdaság szolgálatába állították. Egyben tisztelgés is az alapítók, az élenjárók előtt. Szép könyvet tett az asztalra Sz. Lukács Imre, igaz írás; erőt meríthet belőle az olvasó, bizodalmát a jövőre. Gáli Sándor
