Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
I9S0. SZEPTEMBER 27., SZOMBAT 7 Szűcs Mariann: Kiss Benedek: Baleset volt Kocsis Imre fotógrafikája Őszülő föld Madarak tébolydái az erdők, az ősz, arany kalitka, rájuk zárul, ülök fagyökéren, nézek egy felhőt — unottan úszik el a láthatárról. Zúgnak a madarak. Mint hordóból must, torkukból kiforr habzón az ének. Bennem is ébred egy távoli ritmus. Levelet pottyant a fa — ürüléket. Alkonyul. Aggastyán-arccá szürkül az égbolt, kiveri csillag-borosta. Unokája, a Föld, lábainál ül. Haja ősz, szeme albínó — vörösük csipkebogyók pirossá. Törő István: Szemlét tart Kötekedünk olykor, s ha ráébreszt fölényességünk, hogy mily kicsik vagyunk, belebújunk a törpe éjszakába, s álmainkban belefulladunk, mert aki alakot vált, még benne ugyanaz a világ rombol, vagy épít, nem lakható be háza, hazája, százféle lelkét kínálja, delel benne sok tiszta szó, csak csöndet mélyít benne a hallgatás — mert aki feláll egy magas kőre még nem tudja, hogy belátja-e amit akar, csak szemlét tart szerszámai fölött, szeretteit odaénekli a szél, arcára derűt varázsol, mert megélt belőlük, s oly sokat harácsolt szive mélyére, hogy ellene jöttek hadakozni, felgyújtották szerveit, de mint a villám, ha röppen, már kibontották szavait, értelmet kerestek benne indulók, s valami újat a bátrak — megfényesült , M „ : ~r'1'körötte mináéíiV’hózzá kezesültek ~0,% tárüW'üfel^^éiiM«# I ’> még húsába vágtak — most a földön járva hiába vált alakot, akit a lét ilyenné faragott, s szíve szétlükteti, ha van örömét, semmi sem végleges, a tét vakító villámmal veri már gyerekként megedzett hitét. Kiss Dénes: A gyerekek A gyerekek a gyerekek még a szívemhez illenek De aztán tovaillannak Kocsiút az éjszakában Révész Napsugár versillusztrációja korán fölkeltő hajnalnak rozsdáik) alkotnyatoknak A gyerekek a gyerekek emelik még az egemet Szemtiszta arc puha tenyér Kinyújtott karjuk a napig ér! Böröndi Lajos: Hanyatt hanyatt ahogy a fehér tavak repülőkre villámlanak heverni fölöttünk összecsap fű-tenger szöcskék ugranak érezni szépen azt ahogy alattunk a föld elforog s vele fordul a rét a nyár körbe élet cs halál hanyatt hanyatt hanyatt hanyatt fönt szikráznak a naphalak a két tenger lassan összeér elalszunk minden hófehér szentjánosbogár pillanat vitorlázik egy tölgy-levél Tóth Krisztina: Kalitka Berepülök a mozdulataidba legyen tenyered fészek összezárt tíz ujjad kalitka Ruháid közé költözöm illatodat, hogy el ne vesszen magammal viszem bőrömön Megnövök benned, mint a kétely beköltözöm az ereidbe megszólítlak a szívveréssel s a gondolatok pattogzó falára írom minden nap újra fel, hogy hadd maradjak itt bezárva. A z öregasszony felkapaszkodott a kád szélére. lm- bolyogva kinyitotta a kis- ablakot. Lenézett a kétméteres mélységbe és égj pillanatra visszahőkölt. A könyöke lehorzsolódott, de szerencsésen sikerült a földre huppannia. Hátrabicegett a kert végébe. A sufniból riadtan rebbentek szét a kismacskák. Az anyjuk . felborzolt szőrrel és megvetett lábakkal nyávogott. Az öregasszony ügyet sem véve a macskákra, sebtiben bezárta az ajtót, léporolta a ruháját és elindult. Az úton úgy bukdácsolt lefelé, mint egy elgurított fekete gyöngy. — Hová igyekszik annyira, Mária ■ néni? — lassított le mellette egy gépkocsi. — Az orvoshoz — szuszogta alig hallhatóan, mert a nyaka egyre jobban fájt. — Szálljon be, majd elviszem! — Az isten áldja meg, fiam! A férfi kiszállt a kocsiból és besegítette az öregasszonyt. — Mi történt magával? Az öregasszony csak suttogni tudott. — Baleset. — Hogyan? — Nem érdekes — legyintett Mária néni, de legszívesebben sírni szeretett volna, összefonnyadt, eres kezei meg-megrándultak. Hiába. Miért van az, hogy nyolcvan felé már a könnye is elapad az embernek? A férfi gázt adott és az útra összpontosított. Eszébe jutott az anyósa, aki azzal gyötri, hogy őt meg akarják ölni. Minden héten legalább egyszer. Ilyenkor felhívja az irodájában, hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zárat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót és amikor észreveszi, pánikba esik, hogy a betörő nála járt. Az orvos megmondta. Nem lehet segíteni, sajnos szenilis. Érdekes.Mári^ néni is, lehet vagy i ftoft bi?fos mm képzelődik. Igaz, nincs rá ideje, annyit dolgozik. — Mindjárt ott leszünk — vetett egy biztató pillantást a sápadt asszonyra. Az visszabiccentett és lehunyta a szemét. Nem tudom, nem, hogyan sikerült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remélem, ha visszamegyek kialussza magából ezt a dühöt. Az öregasszony kinyitotta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Ogy érezte, hogy az országút, mint egy szőnyeg, felgön- gyölődik a szívére és nincs tovább. Amikor a kocsi hirtelen fékezett, előrebukott, majdnem beverte -a fejét a szélvédőbe. — Megérkeztünk, Mária néni! — kászálódott ki a kocsiból a vezető. Az öregasszony nem mozdult. Rémülten vette a karjába. Csodálkozott, hogy milyen könnyű. Mint egy szárnyaszegett madár. Vitte egyenesen a rendelőbe. A várakozók döbbenten néztek utána. Az orvos a vérnyomásmérőt babrálta. — Tegye az ágyra! Mi történt? — Rosszul lett. Pontosan nem tudom, hogy mi történhetett. Az úton vettem fel, magához sietett — tördelte a kezét a vezető, majd elköszönt és kiment. — Nővérke, legyen szíves nézze meg a nénit, amíg végzek a beteg* gél! Az asszisztens megsimogatta az öregasszony márványarcát, megnézte a pulzusát és kigombolta a ruha nyakát. — Mária néni! — szólongatta. Hát persze! A haját akartam elsimítani a szeméből. Akkor kapott a kezem után, magához rántott új ... Nem tudok nyelni. Mintha kiszakadt volna a nyelvem! — Most hol vagyok? — döccen- tek halkan a szavai. ■ — Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizsgálja. — Mi történt magával? — tapogatta az asszony véraláfutásos nyakát. — Semmi, csak egy kis baleset. — A karján az igen. Nővérke, legyen szíves lemosni és bekötözni! Ki fojtogatta magát? Az öregasszony előtt egy zilált fej jelent' meg. — Eressz el, fiam! — suttogta és vékony teste megrándult. .; Nyöszörgőit még valamit, de az orvos nem értette pontosan. — Nővérke! Kérem, hívja fel a rendőrséget,, és kérjen mentőt Azonnal be kell vinni a kórházija Adunk neki egy nyugtató injekciót mert teljesen kimerült. Az Öregasszonyt tíz perc múlva Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt az ágyánál. — Kézit csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tetszik lenni? — Szomjas vagyok. A. nyomozó üggyel-bajjal megitatta a begipszelt nyakú öregasz- szonyt. — . Kénytelén voltam fölkeresni Mária nénit, mert... — Gondolom. — Betörtek a házába. — Nem törtek be. Ki mondta ezt magának? — Szondy doktor úr, a körzeti orvos. — ö meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse értette ezt a kis öregasszonyt. — Mennyi megtakarított pénze volt? — ötszáz forintom VAN. Azért spóroltam össze, hogy ha történne velem valami... — Most történt. — Ezt hogy’ érti? — Elvitték a pénzét, És az egész lakást felforgatták. Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek! — Ki járt tegnap magánál? — Senki. — Miért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik? — Nem titkolódzók én. Csak fáradt vagyok. — Mária néni! Értse már meg! Rablás történt magánál, meg akarták ölni! Meséljen el szépen mindent, ahogy történt! — Baleset volt. — Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit. — Mit mondott?-—A maga pénze kellett neki. — ötszáz forint? — Gondolom, többre számított. Kérem, meséljen el mindent! Rabló- támadás történt, ne mentse azt az embert! — Ne mentsem? — Kérem! — Az unokámat ne mentsem?! — suttogta az öregasszony. — Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó. F elhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa. Az csak feküdt, összeszorított szájjal és a kezét mor- zsolgattá. Nagysókára megszólalt. — Tudja, hogy én hány éves vagyok? — Igen. Nyolcvanegy. — Na látja! Az unokám pedig huszonhét. Neki még szüksége lehet a mentségre. Nekem már nem. Ezért mondom: baleset volt. elvitte a mentő. A rendőr ott téb- lábölt körülöttük, majd a nővértől kérdezte, hogy mi történt. — Azt hiszem, betörtek a nénihez. Ott lakik fent a Fenyves utcában. Micsoda lélekjelenléte van! — Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr és felírta az adatokat. — Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltözött tőle, majdnem mindennap beugrók hozzá. — A nevüket meg tudná mondani? — Azt tudom, hogy a fiatalasz- szonyt Katinak hívják. — Kár. Mert értesíteni kellene , vajakig hogy a kórházba vitték. ti Az.asszisztena tanácstalanul tárta szét a karjait. — Már alszik a néni. Esetleg később jöjjenek — hallotta az öregasszony. — Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett. Az öregasszonyban egy pillanatra összekuszálődott minden. Nem merte kinyitni a szemét. Jézusom! A rendőrség? Ki akarja őt hallgatni? Hát mit mondhatna? Baleset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább félreértés. Igen, hát persze! A Kati címét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen haragú amúgy is... hogy ez eddig nem jutott eszembe! Szomjúság gyötörte, kénytelen volt kinyitni a szemét.
