Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-11 / 214. szám

198«. SZEPTEMBER 11., CSÜTÖRTÖK 5 Igény szülte lehetőség Nagykátán Megértetni magukat, érteni őket 5 Barna hajú fiatalasszony , óvakodik befelé. Bizonytalan­ig sága nem meglepő, hiszen a £ nagykátai művelődési központ i tágas előcsarnokában festölét- 8 rák, vödrük, zsákok élénkítik Sa megszokott kénét. A friss 8 festékillat kellemes, a tisztaság ' pedig valósággal világít. Jó kapcsolat A fiatalasszony szabás-var­rást szeretne tanulni, aztán bátortalanul, majd később egyre határozottabban a gép- iras-tanfoiyamról érdeklődik. — Csak tán nem veszik át egy iskola funkcióját? — kér­dezem Szegedi Pált, a műve­lődési ház igazgatóját. — Azt azért mégsem! — mondja némi derűvel, majd komolyra fordítja a szót. — Azonban, ha alaposan körül­nézünk, a környező települé­seken sehol nincs gépírás­oktatás. Nem véletlen, ha ná­lunk kérdezősködnek ilyen le­hetőségről. A gépelés mellett még magyar nyelvtant, he­lyesírási ismereteket, s álta­lában a levelezéssel kapcso­latos tudnivalókat, ügyinté­zést, oktatást is fogunk oktat­ni — ha minden jól megy, ja­nuártól. — Mennyit fizet egy részt­vevő? — Ezt még nem tudjuk, at­tól függ, hogy mennyit kér a tanár és hányán jelentkeznek. Most még csak húszán van­nak. — Hogyan tudtak ennyi embert is megmozgatni ilyen rövid idő alatt? — Nagyon jó a kapcsola­tunk a postások szocialista brigádjával. Mi készítettünk szórólapokat, s ők ezt az ezer példányt szétvitték a nagy­községben, s bedobták a reg­geli lapokkal együtt, társa­dalmi munkában. Elijesztő színes — Követésre méltó öttett — De nem új — hárítja el az elismerést Szegedi Pál. — Számos esetben éltünk már ezzel a lehetőséggel. Például a múlt évben titkárnőképző tanfolyamot hirdettünk meg ilyenformán. Am a jelentkezők gépírást szerettek volna tanulni. Pon­tosan azért álltak' el a rész­vételtől, mert túl színes és bőséges tematikát állítottak össze számukra. Most pedig az igényhez lehetőséget akar­nak teremteni. Egyébként jel­lemző a nagykátai művelődési központra ez a rugalmasság. — Milyen programokat állí­tottak még össze azoknak, akik a szabadidejüket haszno­san szeretnék eltölteni? — Továbbra is tanítjuk a bábozást és balettet. A fotó­szakkör ugyancsak várja a régi és az űj tagokat, sokan jelentkeznek gyógytornára is. A karate iránt érdeklődők nagyon jól összefogott és ki­tűnő szakember által irányí­tott csoportba kerülhetnek. Ez az egyik legkeresettebb fog­lalkozásunk. — A művelődési központ­ban évek óta tanítanak angol és német nyelvet. Ősszel so­kan visszatérnék? Nem bogarásznak — Akadnak közöttük olya­nok is. Azonban egyre-másra jönnek be hozzánk fizikai dolgozóktól kezdve tanárokig mind többen azzal, hogy le- hetne-e olasz nyelvtanfolya­mot szervezni. — Mi ennek az oka? — Felelevenedett a koráb­ban már kialakulóban lévő kapcsolat az olaszországi Aí- fonsinéval. A Ravennától negyven kilométerre lévő vá­roskába két esztendővel ez­előtt látogatott el a Tápió- mente néptáncegyüttes, ki­lenctagú hivatalos delegáció­val. Ezt követte a viszontláto- gatás. Az idén nyáron pedig tizenkét családot láttak ven­dégül az olaszok házaknál. Jövőre ők jönnek. Nagy az izgatottság: szeretnénk ma­gunkat legalább megértetni velük, és természetesen őket is megérteni. — Nem hiányolják a műve­lődési központ programjaiból a kreativitást fejlesztő fog­lalkozásokat? — De igen, ezek még való­ban nem alakultak ki nálunk. Itt van például a videózás, amely egyre jobban elterjedt. Már Nagykátán is kilene-tíz emberről tudok, akik rendel­keznek saját készülékkel. Ez­zel tehát, mint új ággal, szintén törődnünk kell. Ter­vezzük, hogy szakember irá­nyításával klubot hozzunk létre, hogy ne csak egymás között cseréljék ki tapasztala­taikat. Videózáshoz tartozó technikai ismereteket — mint például a kamera kezelése is — inkább hozzáértőtől sajátít­sák el. — Mit szeretnének még megvalósítani? — Látszólag nem ide tarto­zik — válaszol Szegedi Pál némi töprengés után —, de hasznos lenne minél jobb plakátokat készíteni. Ma már nem elég egy — szokszor alig olvasható — stencilezett vagy gépelt papírt kitenni, mert ezeket senki nem fogja boga­rászni. Szeretnénk figyelem­felkeltő plakátokkal megállí­tani az embereket, hogy tér­jenek be hozzánk. Hiszen ezért vagyunk! Vennes Aránk* KoSZÓflto. Ha nem is a világ nyolcadik csodájaként kell üd­vözölnünk, mindenesetre tény, hogy a nyolcvanesztendős Ba­logh Edgárt éppen akkor kö­szöntötte a televízió, amikor átlépte a nyolcadik X-et. Míg máskor a még jó erőben, pozs­gás egészségben lefotografált jubiláns már düledező aggas­tyánként hunyorogja végig a róla készített felvételeket, ad­dig az irodalmi szervezőnek, nemzetiségi politikusnak, gon­dolkodónak és tanárnak egy­ként kiváló férfiú a lehető leg­pontosabban időzített születés- napi ajándékként szembesül­hetett önmagával a legna­gyobb nyilvánosság előtt. De hát ha valakihez, őhoz­zá aligha illik bármiféle ren­dezetlenség, pongyolaság, csú­szás! Mind a közelebbi isme­rősei, mind pedig a reá tá­volabbról figyelő hívei egy­Ép és konzerválható Árpád-kori kohó Egyedülállóan ritka leletet, Árpád-kori kohót tártak fel a miskolci Herman Ottó Mú­zeum régészei a Borsod me­gyei Trizs-Vörössáron. A lelő­helyre már a hatvanas évek­ben rábukkant Vastag Gábor és Nováki Gyula, akik Észak- Magyarország vaskohászatá­nak emlékei után kutattak. Az akkor készült dokumen­tumok alapján folytatott ása­tás most jutott a feltárás sza­kaszába. Ennek során egy teljesen ép kohó került fel­színre a régészek ásója nyo­mán, a hozzá tartozó műhely­gödörrel együtt. A bennük és körülöttük talált salak, érc­darabok, faszén-maradványok és cseréptöredékek különösen fontosak a kohó korának pon­tos meghatározásához. A kohó megmenthető, kon­zerválható. Az Özdi Kohászati Üzemek vállalkozott egyben történő kiemelésére és arra, hogy az ózdi kohászati és gyártörténeti múzeumban he­lyezi el. aránt tudják, hogy életét is, betűvető munkásságát is a legnagyobb fokú pontosság, nyíltság, a dolgok nevén ne­vezése jellemzi. Ennek a pa­rancsolatnak a jegyében szó­lalt fel akkor is, amikor még szlovákiai diákként Prágában kereste az igazságot; akkor is, amikor Erdélyben, egy Kalo­taszeg környéki kis faluban tanítóskodva lett a helybéliek szószólója; és akkor is, ami­kor immár a kolozsvári egye­tem professzoraként tartott történelmi előadásokat, és szerkesztett, szervezte a híre­sen okos és bátor Korunk cí­mű folyóirat köré az irodal­mat. Noha, amikor az Egyedül vallhatok színt című beszélge­tést véle rögzítették, gyógyke­zelés alatt állott, mégis úgy, nyelvileg és retorikailag egy­aránt tanítanivaló épséggel, szépséggel rakosgatta egymás után a mondatokat, mintha, mint hajdan, a lelkes és a véle együtt hevülő ifjú hall­gatósága előtt prelegálna. Ilyenformán pedig nem csu­pán egy élet felépítésének, börtönévekkel is megtöretett, mégis nyílegyenesen töretlen végigvitelének a példáját mu­tatta fel, hanem arról is ta­núságot tett, hogyan kell meg­tisztelni a figyelésre vállal­kozó hallgatóságot. MŰSOr. Ami pedig a Sza­badság téri szerkesztőségek egyéb kínálatait illeti, nos, ezekről már nemigen lehet emelkedettebb hangnemben szólni. Azon egyszerű oknál fogva, mert mostanság megint azt érezni: mutatvány ugyan mutatkozik, de nincs előzetes filctollazásra érdemes prog­ram. Ismétlés követ ismétlést, és ami ezek közé a repeták közé beiktatódik, az is az avíttság vagy az érdektelenség bélyegét viseli magán. Az 1961-ben rögzített El Cid, amely amerikai—spanyol láto- mányt oly megindult szívvel bámulták a mostani középko­rúak, a televíziós átvétel ide­jére már szirupos álromanti­kává erjedt a világszépe So­phia Loren titokzatos jelenlé­tével egyetemben. Ugyanígy a Telepódium Kutyakomédiája sem töltekezett fel az eredeti humor sziporkáival azóta, hogy annak idején bemutat­ták. Ami pedig a kedd estére időzített ügyeletes sorozatot illeti, ez a Rabszolgasors cí­mű brazil életkép csak igen lassan látszik kievickélni a hely- és szereplőbemutatás sé­máiból. Még mindig ott tar­tunk, hogy a Comendador (A lovag) köré csoportosított alakok tetszelegnek olyan pó­zokban, hogy karakterjegyeik még nyilvánvalóbbá váljanak: a rossz még alábbvalóvá süly- lyed, a jó pedig még liliomo- sabb lelkületűvé tisztul. A ne­veket, ugyebár, teljesen fölös­leges idemásolni... Akácz László A nyelvoktatásról az eszperantó ürügyén Ébren tartható az érdeklődés AZ UTÓBBI IDŐBEN két írás is megjelent a Pest Megyei Hírlapban az eszperantóról, mint nemzetközi nyelvről és oktatásáról: az egyik Kör Pál cikke, a másik egy olvasó, Viola Zoltán válasza. A két véleményben homlokegyenest ellentétes állítások olvasha­tók. Kör Pál szerint az eszperantótanfolya­mok általa ismert szervezője számtalan cso­portot indított már, ámde ezek rövid idő után szétszéledtek. Tevékenységét így jel­lemzi: Ez az ember csak vet, csak vet, de sohasem arat. Viola Zoltán viszont ilyen ál­lítást kockáztat meg: A harmincnapos idő­tartam nem a nyelvtan, hanem az egész nyelv megtanulására vonatkozik, beleértve tehát a szavakat is. Sőt, továbbmegy. Az sem igaz, hogy a nyelv megtanulásához har­minc nap kell, a nyelvet már öt nap alatt meg lehet tanulni — állítja. Ezek a mondatok meghökkentőek, főkép­pen pedig szöges ellentétben állnak a má­sik fél véleményével. Hol hát az igazság? Jelenleg a grammatizáló és a direkt mód­szer keveréke, a kombinált metódus uralko­dik a nyelvtanításban. Eredményessége — ha a nyelvtanulók és a nyelveket beszélők szám­arányát nézzük — igen alacsony szintű. A Kör Pál által említett szétszéledő tanfolya­mok, a vetés — nem aratás jelensége nem­csak az eszperantó oktatását jellemzik. En­nek több oka van. Az első a motiváció elég­telensége. Ez nagyon bonyolult probléma, er­ről most ne essék szó. A második a kombi­nált módszer csődje. Az iskolai oktatásban ez úgy jelentkezik, hogy akkor kezdjük a nyelvtanítást a félig direkt, félig gramma­tizáló módszerrel, amikor a gyerek még sa­ját anyanyelvének rendszerét sem ismeri kellőképpen. A másik nehézség mind a gye­rekeik. mind a felnőttek oktatásában felbuk­kan: a nyelvtan szabályaival és kivételeivel a tanulók elaprózva ismerkednek meg, s így azok nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak bennük rendszerré összeállni. Ezek a felismerések és a nyelvoktatás ha­tékonyabbá tételének vágya indította Jozefa Horváthot Harminc nap alatt eszperantóul című művének megírására. E tréfás stílusú nyelvkönyv elsősorban felnőtteknek készült, cengeteg nyelvtanulásbeli módszertani taná­csot tartalmaz, és sokat grammatizál. Ha va­laki betartja a használati utasításokat és in­tenzíven tanul a könyvből, valóban elsajá­títhatja harminc nap alatt, sőt, még rövidebb idő alatt is. Ehhez persze nagy szorgalom és akaraterő kell. Az ötnapos — 52 órás —, bentlakásos, szu- perintenzív (tréfás nevén kalóz) módszer öt­lete is Jozefo Horváth tói, a sok nyelven tu­dó expilótától származik. Ebben a munká­ban jómagam is kezdettől fogva részt ve­szek. A módszer alapja az a felismerés, hogy minden babona ellenére, a felnőtt nyelvok­tatás csak úgy lehet hatékony, ha a tanuló megismeri a tanulandó nyelv rendszerét, és erre építi a szókincs elsajátítását. Ez sok­ban emlékeztet a középkori latintanítás mód­szerére. Az ilyen irányú kísérletekhez a gya­korlatilag kivételmentes nyelvtanú eszperan­tó a legalkalmasabb. Itt 12 óra alatt meg lehet tanítani a nyelvtant és 40 óra marad arra a bizonyos 1000 szóra, amiről, mint az eszperantó beszédkészség alapjáról, Viola Zoltán — aki nálunk tanult — is szól. Az 52 óra, miközben semmi mással nem kell foglalkozni, nem kevés, s aki igazán tudni akar. az a szabadidejét is nyelvtanulással töl­ti ezeken az évente egyszer rendezett kur­zusokon. Az oktatónak a legfőbb problémát az jelenti: hogyan lehet az érdeklődést és a motivációt ébren tartani egy ilyen erőlte­tett menet alatt. Ezért van itt zene, ének, három szállóige kórusban való ismétlése, dobolás, rengeteg humor és percnyi pontosság. Mindenki in­kognitóban él, a tanfolyan idejére új nevet kap, és még sorolhatnám a különféle külön­legességeket. A KURZUS UTÄN vizsgát rendezünk, és a hét legjobban vizsgázó eredménye arányá­ban visszakapja az 1500—1800 forint közötti részvételi díj egy részét. A legmagasabb pré­mium 1001, a legkisebb 7, azaz hetes forint. Ezzel is növeljük a motivációt. Novemberben rendezzük a tizedik ilyen tanfolyamot. Ezen 400 fölé emelkedik majd azoknak a száma, akik ezzel a módszerrel tanultak. Rados Péter András ■Tv-figyelóm ,-------------jnr ■Heti filmtegyzetb Képvadászok Jelenet a Képvadászok című filmből A filmburleszk halhatatlan műfaj. A klasszikusok — Mack Sennettől Charlie Chap­linig, Stan és Pántol Zoro és Huruig, Buster Keatontől Ha­rold Lloydig — kifogyhatatlan ötletességgel és soha nem fá­radó tempóban élték, élik ka­landjaikat. A legtöbb burleszk ma is\ könnyekig megnevettet, mert humoruk, gegjeik ma is élvezhetők. A nagy üldözése­ket, verekedéseket, félreérté­seket. a hatalmas tortadobálá- sokat es hasraeséseket, de a finomabb ötleteket is úgy néz­zük, mintha először látnánk. Holott betéve tudjuk, ismer­jük. Ezek már amolyan egyez­ményes jelek a filmtörténet­ben: pusztán az, hogy Chap­lin megjelenik a kacsaorrú ci­pőivel, vékony bambusz séta­pálcájával, szűk zakójában és mókás keménykalapjában, ne­vetésre ingerel. És ha a figu­rák mögé még odakerül némi bölcs rezignációval megalko­tott karakter is, a kisember örökös nagyotakarása és örö­kös kudarca, örökös megszé­gyenítése és örökös diadala, akkor már azt mondhatjuk: g nevetésnek tartalma is van. A filmművészet máig táp­lálkozik a klasszikus bur- leszkből. Vannak sajátos te­hetségű rendezők, filmszíné­szek, akik átköltik a műfajt a jelen (vagy: a mindenkori jelen) közegébe, körülményei közé. Néha kitűnően, néha csak fél sikerrel.. Az angol Norman Wisdom filmjei (A pillanat embere, vagy az Én és a tábornok például) rop­pant mód röhögtetőek — a csehszlovák Senki nem tud semmit (Josef Mach filmje) roppant mód mulatságos. A röhögtető és a mulatságos ter­mészetesen ég és föld. Wis­dom állandó figurája, Pitkin, elsősorban a helyzetkomikum, a néha a ripacskodásig el­menő komédiázás talajából nőtt ki. Mach filmjének hősei a szituációk pokolian mulat­ságos pillanatainak szülöttei, a németek megszállta Prága veszedelmes mindennapjainak a fonákját megélő kisemberei. Pitkin időről időre mintegy félelmében és \ örökös meg- úszási kísérleteiben lesz hős. Mach figurái viszont véletle­nül vagy egyenesen tudtukon kívül válnak hőssé. Pitkin sem űtődött, legfeljebb ügye- fogyott, és Mach villamoska­lauzai sem lükék, legfeljebb mafla, kétbalkezes kisembe­rek. Mindezt azért mondtam el, mert a most a mozikba ke­rülő új magyar film. a Kép­vadászok, filmburleszk, és mind a Pitkin-féle, mind a Mach-féle burleszkstílussal rokonságot mutat — noha egyiket sem utánozza, és ez javára írható. Azt ugyanis könnyű belátni, hogy bárme­lyik stílussal sikert arathatna. De az alkotópáros — Szurdi András és Szurdi Miklós ren­dezők — a helyzetkomikum és a félreértések mellé odaso­rolták még eszköztárukba a groteszk, olykor lírai színeze­tű humort és az abszurdot is. Ebből egy majdnem sikerült keverék állt elő: olyan film­vígjáték. amelyben a mai ma­gyar élet egy sajátos szelete a maga mulatságos groteszk- ségében, abszurditásában és váratlan poénokat hozó kiszá­míthatatlanságában jelenik meg. A kiindulási pont az Ismert nagy képrablássztori. A film ennek a rablásnak a képsorai­val kezdődik. Itt is három ügyefogyott, balfácán ürge hajtja végre a rablást, telje­sen amatőr módon, primitíven és bambán, mégis sikerrel. De ettől kezdve a képek máé csak ürügyül szolgálnak a sztori továbbgörgetéséhez. Az ominózus bőrönd, amelybe a képeket rakták, a film folya­mán folyton elqserélődik, sőt, a képek is folyton átkerülnek egyik ugyanolyan bőröndből a másikba. S míg ezt a már pontosan nyomon sem követ­hető bőröndcsereberét figyel­jük, lassan kibontakozik előt­tünk a főhősök figurája is. A két bunkó rabló, a félszeg ta­nárhármas, a titokzatos svéd nő s a többiek kalandjai már nem a képekről szólnak, ante-.- lyeket különben senki nem is­mer fel, hanem a pesti kis-, emberek kusza és mulatságo­san boldogtalan életéről, sze­relmeiről, hányódásairól. Mindez helyenként valóban igen mulatságosan történik. A sztori többnyire valóban ke­sernyésen groteszk és mérsé­kelten abszurd. De valaho-. gyan nem áll össze az egész.' Mozaikokat, kis villámtréfá­kat, etűdöket, megfilmesített poénokat és vicceket sorakoz­tat a film, és a végén az lesz az érzésünk, hogy minden csak esetleges volt és kerek történet (akár groteszk vagy abszurd történet) helyett csak egymás után rakott részlete­ket kaptunk. A filmburleszk, a maga groteszkségével, ab­szurditásával együtt is rend- - kívül logikus műfaj, valahon­nan tart valahová, és nem tűr meg semmi kuszáltságot, - tisztázatlanságot. A Képvadá- ; szók viszont épp ebben ma­rasztalható el a leginkább. Sok minden teljesen esetle­ges, véletlenszerű benne, és néhánv ötlete tökéletesen el­szigetelt, előzmények és kö­vetkezmények nélkül marad. Maradok hűden híve Ha a Képvadászokban a precizitást és a műgondot hiá­nyoltuk, e tekintetben semmi kivetnivalót nem találhatunk az amerikai Maradok hűtlen híve című filmvígjátékban. A népes forgatókönyvírói gárda és a rendező, Howard Zieff (Várlak nálad vacsorára című filmjét sikerrel vetítették ná­lunk Is) profi módon építi fej a cselekményt, meséli el a történetet, dolgozza ki a poé­nokat. Tudja, hogyan kell jól fogyasztható, nagy közönség- sikerre számító vígjátékot ké­szíteni — legalábbis egy bi­zonyos recept szerint. És ezt a tudását az utolsó kockáig kamatoztatja Is. A világszép feleségére (Nasstasja Kinski) féltékeny világhírű karmester (Dudley Moore) mulatságos féltékenykedési és félreértési históriája ezernyi előre gyár­tott elemet, vígjátéki sablont és visszaköszönő szituációt tartalmaz — mégis van benne annyi ötletesség, báj és hű- mór, hogy a néző jól szóra­kozzon, jókat nevessen, s úgy érezze, azt kapta a pénzéért, amit a film ígért: jó színé­szekkel lendületesen előadott vígjátékot. Lehet, hogy ez nem sok, de ezt a keveset sem könnyű jól megcsinálni. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents