Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-23 / 198. szám

Apáti-Tóth Sander fotókiállítása Tudatcsan építi képeit Egy a kiállítás képei közül AMIŐTA ISMEREM Apáti- Tóth Sándort, azóta figyelem, ahogy a lehetetlennel viasko­dik. Több mint tizenöt éve, tehát tudatos és öntudatos munkássáigának kezdete óta fi­gyelem egyetértő és bátorító figyelemmel az életműépítás konok szándéka szerint szüle­tő fotográfiáit. Jó régen tudom tehát, hogy az ő fotográfiái nem a bennün­ket körülvevő táj, nem a hét­köznapi tárgyak, nem ember­társaink különösségének-ér- dekesiségének, s nem az elilla­nó pillanat szépségének-rútsá- gának megörökítése miatt szü­lettek meg. Sohasem a mind- annyiunkat környező, de ész­re sem vett valóságdarabkák felfedezését és örömteli vagy bosszús, lelkendező vagy in­dulatokra serkentő felmutatá­sát vállalta. Pedig az 5 fotográfiáin is bárki számára könnyen azono­sítható a harmonikusan szép női test, a megfáradt és bölcs- csé nemesedett emberarc, az idő megmunkálta s ezért már- már időtlen természeti táj konvencionális képe. Ö sem tehetett soha mást, mint amit minden más fényképész tesz immár másfél évszázada en­nek a csodálatos technikai vívmánynak a birtokában: tu­domásul vette, hogy a gépbe beépített csiszolt üveg az em­beri szemnél objektívebben „lát", s ezért nem lehet az esendő ember lelki nyavalyái­val eltorzítani „Igazlátását". Mert nem tehetett mást Apáti-Tóth Sándor, tudomásul vete, hogy a fényképezés ere­dendő lényege a gépi úton elő­állított kép, de egyszersmind vitatta is, hogy a fotóművész — a maga szemével látó, agyá­val gondolkodó ember — al­kotói, képteremtől szerepe a válogatással, a felfedezéssel, a megtalált valóságrészlet fel­mutatásával lenne azonosítha­tó. Azaz: egy technikai vív­mány elfogadása, és a velejá­ró képalkotási módszer eltö­kélt tagadása jelentette min­dig is Apáti-Tóth Sándornál a lehetetlennel való viaskodást. Hadd legyek azonban óva­tos a minősítésben! Semmi­képpen sem szeretném az ilyen értelmű „viaskodást” kima­gasló fotóművészeti teljesít­ménnyé fetisizálni. Túl sokan tüntetnek azzal, hogy ők az igazi megújítok, ők tagadják igazán a fotográfia konven­cióit. Némelyek odáig merész­kednek a melldöngető taga­dásban, hogy a fényképező­mesterség elsajátítását is szük­ségtelennek ítélik. Ha csupán ez utóbbiak teo­retikus igénnyel kinyilvánított szándéka minősítene, Apáti- Tóth Sándornak hovatovább a konzervativizmus gyanúja el­len kellene védekeznie. Ö ugyanis mindent tud a fény­képezésről, ami megtanulha­tó... Csakhogy ez a tudás is annyit jelent csupán, hogy amit megtagadni kényszerült, tudván tagadja. Nem igényli, hogy fényképezni tudása okán ismerjék el. Hisz olykor éppen a fényképezni tudás minimu­mából, a képi artikulálatlan- ságból alkot érvényes fotográ­fiákat. HA A KORTÄRSAK törek­véseire is figyelünk, bizonyo­san nincs értékminősitő je­lentősége a lehetetlennel való viaskodásnak. Apáti-Tóth Sán­dor másfél évtizede töretlen vállalkozását azonban csak az értheti meg, aki tudatosítja magában, hogy az „emlékeket” lehetetlen lefényképezni, mert az emlék: emóció, az emlék: az emlékezőben élő testetlen múlt. És mégis: emlékek fel­kavaró, azonosulásra kénysze­rítő fotográfiával van — íme — találkozásunk. Az emlék sokjelentésű szó, állítja Apáti-Tóth Sándor, fel­mutatván a szétágazó és egy­másba tűnő jelentésámyalato- kat. Vállalja, hogy a maga — és az egész emberiség — leg­szörnyűbb, pedig át sem élt emlékét tárgyiasult maradvá­nyaival idézze meg. Ügy azon­ban, hogy a valós térarányo­dat, a feszes vonalakat az álom vagy a vízió ködében le­begteti, hogy a szörnyű még szörnyűbbé torzulják. Máskor a „valamikor már találkoztam ezzel az arccal, ez­zel a tárggyal, ezzel a tájjal” ködösen szétfoszló hangulatait tárgyiasítja. Akár egy szoron­gató emlék és egy friss élmény lényegi azonosságát fedezi fel. akár tudatosan építi fel a kör­nyezete elemeiből az emlék­ként visszajáró képet, a konk­rét, megismételhetetlenül egy­szeri kép és az elomló hangu­lat már-már absztrakt ábrája közötti egyensúlyt keresi. AKI ÍGY VÍVJA napi üt­közeteit a lehetetlennel, bi­zonyosan nagy művész. Azt nem tudom csupán, hogy a fo­tó művésze-e. Vagy olyan mű­vész, aki kifejezőeszközül a fo­tót találta meg magának, örüljünk neki mindannyian, hogy megtalálta, s elegendő konoksággal áldotta meg a sors. Szilágyi Miklós (Elhangzott a ceglédi Kossuth Múzeumban Apáti-Tóth Sán- dór fotókiállításának megnyitá­sán.) A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXX. ÉVFOLYAM, 198. SZÁM 1986. AUGUSZTUS 23., SZOMBAT A tóival az nem számít Találkozásaim a zöld dinnyével A dinnyés elégedetten dör­zsölte össze kezeit. Zsebében vastag papírbankók lapultak, a vevő szekere után messzire szállt a puszta pora. A diny- nyés szétnézett, pár megma­radt éretlen dinnyéjét még megrugdosta, egyiket,-másikat feldobta a levegőbe, aztán azon röhörészett, hogyan pleccsen szét a nyomorult gyümölcs, amikor tehetetlenül földet ér. A dinnyésnek hihe­tetlen jó kedve volt... ... egészen addig, amíg be nem esteledett. Ahogy a nap lehasalt az akácos mögött, a dinnyeföld közepén összetá­kolt kunyhó ajtajában meg­jelent Szilágyi Laci. A diny- nyés erősen elcsodálkozott azon, hogy a kutya meg sem Ugatta a jövevényt, de a kö­vetkező pillanatban minden megvilágosodott előtte: Szilá­gyi Laci eléje vetette az át­vágott torkú puli tetemét, a kutyából még szivárgott a vér, aztán rúgott egyet és ki-i múlt. A dinnyés a sarokba kapott kedrvenc husángjáért, amit csavargók ellen készített oda. A botot használni azon­ban nem tudta. Mire lesújtott volna támadójára, szívét és mellkasát átjárta a gyilkos kés. Holtan rogyott kutyája mellé. Eddig a véres történet ar­ról, hogyan bántak el a diny- nyéssel a húszas években, Heves környékén. Az ottani népek még ma is emlegetik a betyártörténetekhez hasonló esetet. Mindent egybevetve: hajdanában sok félnivalójuk volt a dinnyéseknek. Ma mi­Meghúzzák az abroncsokat Export helyett a hazai piacra gyártják különböző méretű hordóikat a Fűrész-, Lemez- cs Hordóipari Vállalat ceglédi gyárában. A nyolcvan cs ötszáz liter közötti tárolóedényeket a kistermelők vásárolják. Kérésükre olykor különleges hordó­kat is készítenek. Képünkön öthektós hordók abroncsait húzzák meg a kádárok. (Apáti-Tóth Sándor felvételei) tői félnek leginkább? Talán a tolvajoktól? Nem, nem, mondja a fiatal csányi dinnyés, miután Hatvan felé menet jó stoppot kapott áltálam. A tol­vaj. az nem számít. Istenem, lekapnak egy-két dinnyét és továbbhajtanak, nem nagy szám, az ember nemigen tö­rődik velük. Csak kihúzunk egy 60—70 centis hálót vagy drótkerítést, éjszakára elen­gedjük a blökit, így aztán, ha valakit megtép a kutya, nem mehet panaszra, mert magánterületet fosztogatott. A dinnyések jobban félnek attól, hogy nem kel el a por­tékájuk. Akinek almája van, mondjuk, téli almája, az nem izgatja magát, marad remé­nye, ha tavaszig tudja tárolni a gyümölcsöt. De , a dinnyés­nek itt az augusztus, jön Lő­rinc szeptember elején, hogy Lőrinc mit csinál a dinnyé­vel, most ne ecseteljük, a lé­nyeg az: a dinnyésnek szaba­dulnia kell érett gyümölcsé­től'. Hogy is van ez? Ügy, hogy a dinnyésnek van egy csomó palántája meg egy nagy darab földje, ami lehet az övé, de bérel­heti fs. No, a földet ő szépen betrágyázza, eldugdossa a pa­lántákat, és várja az esőt meg a napot. Amikor nyár elején gömbölyödni kezdenek a dinnyék, kezdődhet a szur­kolás, legyen belőlük jó’ sok, és az sem baj, ha nagyra nő­nek. Sárgadinnyében nem az a lényeg, hogy nagy legyen, hanem az: édes legyen, mint a méz. Ahogy a görög, tovább gömbölyödik, á dinnyés egy­szer csak fogja magát és ki­költözik a dünnyeföldre, ott épít magának egy csinos kis kunyhót, olyat, amelyikben nem fog elázni. Ha a dinnyés sok bort. meg pálinkát visz magával a kunyhóba magány ellen, akkor nagyon el fog ázni, az ellen nem lehet vé­dekezni hatékonyan. Augusztus elején kezd a do­log érdekes lenni. A dinnye^ föld szélén megjelenik a ke­reskedő és egy bizonyos ösz- szeget átad a dinnyésnek a leszedett gyümölcsért. Ha a dinnyésnek megéri, odaadja, ha nem, választ más megol­dást, mondjuk ő maga szállít­ja el a fogyasztókhoz munká­ja gyümölcsét. Ilyenkor a ko­máját hagyja otthon, a kuny­hóban, mondván, őrizd te az érett dinnyét, nehogy meg­dézsmálják a csirkefogók. ö még elindul szerencsét próbálni. Hová megy? Felpa­kolja a friss árut az utánfu­tóra, s elindul olyan helyekre, ahol nagy népi összejöveteiek vannak. .Választhatja a For­ma—1 verseny három napját, de elmehet a szentkúti búcsú­ba is, vagy ha nincs más, s a Bosnyák térre nem- merész­kedik fel, elviszi a dinnyét a környékbeli falvakba vagy az árakat tekintve első osztályú­nak . számító ceglédi piacra. így csinálhatja ezt Bugyi László kisiparos is, akinek lerobbant mikrobusza — ott van rajta a cégjelzés — a ré­gi Pesti út mellett horgonyoz. A korria a kunyhóban heve- rész, a tákolmány környékén kutyák, kisebbek, nagyobbak. A dinnyeőrző kutya jelen esetben német juhász. Nem szeretnék dinnyetolvaj lenni csillagos nyáréjszakán! Ezt azért mérem ilyen határozot­tan leszögezni, mert egyszer már kipróbáltam egy határőr- kutya-bemutatón a csibésze­lést. Bárki kipróbálja, s ma­gára ölti a csibészbundát, rög­vest megtudja, mit tenne vele egy német juhász kutya diny- nyekaland közben. A koma kezébe veszi a gö­rögdinnyét, s ujjaival egymás után több apró nyomást gya­korol a dinnye héjára. Ne higgyük, hogy a nyomás gya­korlása valamilyen diplomá­ciai céllal zajlana! Egysze­rűen így állapítja meg, érett-e a dinnye. Nem ám kongatni kezd, hogy majd a hangja el­árul mindent. Nem. A diny- nyét nyomogatni kell, csali ez lehet az üdvözítő megoldás. Amikor a dinnyét tíz ujjunk­kal egyszerre megnyomjuk, apró — de szabad szemmel nem látható — változásokat hozunk létre a dinnye külső burkának szerkezetén. Ezt a jelentős elváltozást, amiből azért a dinnyés mégiscsak tud következtetni, mikroszkopikus vizsgálattal tudnánk is- igazol­ni, de ilyen műszer nincs a régi Pesti út környékén. Itt jegyzem meg, a piacon sem szoktunk modern vizsgá­lati módszereket igénybé ven­ni, egyszerűen rábízzuk ma­gunkat a jóságos kereskedő szakértelmére.: — Ebből vegyen, aranyos­kám, ezt a dinnyét ma haj­nalban tépték le a földről. Ez igazi hevesi dinnye! Akkor jó! Elhiszem, megve­szem, hazaviszem. A késsel belehasítok a zöld héjba, vá­rom a horpadást. De a dinnye nem óhajt reccsenni. Ijedten sóhajtok föl: „Te jó ég, ez tök!” Evés közben megnyug­szom. Közben arra gondolok, hogy is volt, amikor nagy­apám nagy zsák dinnyével jött meg este a pélyi határból. Pély az ott van Heves mellett egy ugrásra. No, az a dinnye volt ugyanolyan édes, mint ez itt az asztalon. Nem is tudom, hová gondolok. Hevesi dinnye — az nem lehet tök! Mellesleg olyanról még so­ha nem hallottam, hogy vala­ki tököt vett volna a piacon, s otthon főzelékkészítés köz­ben igy kiáltott volna fel: A mindenit! Hiszen ez, ez diny- nye! Hát ez az! Rab László Tapintat A frissen felszedett krumplirakás tövében vi­harvert kalappal a szemén egy feketére sült atyafi szundikál. Felesége mellet­te ül, s a papírvékonyságú­ra kapart vájdling nagysá­gú görögdinnyehéj mögül szúrós pillantásokat vet a nagyokat horkantó férj­uramra, aztán a iíz szedet- len krumplisorra, majd vissza. Messziről lerí róla a türelmetlenség, szeretne már indulni. Ügy tervez­ték, estig felkapkodják az utolsó. szemet is. „A fene vigye a lustáját, a legnagyobb dologidőben is képes a lóbőrt húzni” — dünnyögi maga elé, _ de hangosat nem mer szólni, mert tudja, hogy amaz mindjárt harapós kedvére vált, ha parancsolgatnak neki. Az asszony végül gon­dol egyet, és cselhez folya­modik. Gyengéden megráz­za az alvót, s amikor az magához tér, a fülébe súg­ja; „Apukám, én nekilátok. Aludj csak nyugodtan, rá­érsz utánam jönni, ha már felébredtél.. — ay A városházán Fogadóéra Sós János, a városi tanács elnökhelyettese augusztus 25-én, hétfőn délután 2-től 6 óráig fogadóórákat tart a vá­rosházán hivatali helyiségé­ben. Hozsmaiom Csongrád megye egyetlen rozsmalmában, Mórahalom községben a gépi berendezé­sek felújítása, nagyjavítása után folyamatban van az al­földi homokvidék kenyérgabo­nájának őrlése. Csongrád me­gye Duna-Tisza közi homok­vidékén az utóbbi években ismét „divatba jött” a rozs­termelés, növekedett a vetés- terület. Ennek egyik magya­rázata, hogy a rozs olyan ta­lajokon is jól megél, ahol más gabona termesztése nem gazdaságos. A másik ok pedig az, hogy a korszerű táplálkozási szo­kások terjedésével egyre töb­ben keresik és fogyasztják a rozskenyeret, illetve a rozs és a búza együttes felhaszná­lásával készülő házi sütésű kenyereket. Az ilyen sütőipa­ri termékek kevesebb kemé­nyítőt, annál több fehérjét, rostanyagokat, vitaminokat tartalmaznak. A két műszakban dolgozó mórahalmi malomban ötféle őrlésű rozslisztet készítenek és szállítanak az ország sok részébe. Sporthírek Kezdődik a bajnokság Labdák lábon és kézben Szombat Kézilabda; a városi torna- csarnokban 18 órától Közgép —Újkígyós NB I./B-s férfi ta­lálkozó. Most legalább olyan fontos a győzelem megszerzé­se, mint két hete a Nyíregy­háza ellen volt, hiszen az Új­kígyós is — a ceglédiekhez hasonlóan — a bennmaradá­sért küzd. . Vasárnap Labdarúgás: a gerjei sport­telepen 16 órakor kezdődik a Bem SE—Pilisvörösvár me­gyebajnoki mérkőzés. Az első fordulóban a ceglédiek Foton minimális különbséggel ki­kaptak. Most javítani szeret­nének. Kezdődik a körzeti össze­vont bajnokság is. A 15 be­nevezett csapat zömében ifjú­sági gárdát is indít. A még fiatalabb utánpótlás is kap játéklehetőséget, a ser­dülők 3 csapatban csatároz- nak majd a bajnoki ponto­kért, melyre benevezhetnek még az általános iskolák csa­patai is. Az első forduló párosítása: (A felnőttek délután fél öt­kor, az ifjúságiak fél három­kor kezdenek.) Vecsés—Új­szilvás, Abony—Úri, Tápió- szőlős—Törtei, Ceglédbercel —Albertirsa. Még jobb minőséget Abonyban a Ságvári Tsz szocialista brigádjainak válla­lásaiból számszerű értékelés még nem végezhető el, de megállapítható, hogy a teljesí­tések folyamatosak, ütemesek. Munkájuk során, a minőség mellett, többek között gondot fordítanak az anyag-' és ener­giatakarékosságra. Figyelem­re méltó a kollektiven, vagy egyénileg végzett újítások szá­ma. Brigádjaik az év hátrale­vő részében még javítják a munka minőségét, és ügyelnek a határidők betartására. ISSN 0133—2600 (Ceglédi Hírlap) 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents