Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
PEST MEGYEM VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGI ÉS A MEGYEI TANÁCS XXX. ÉVFOLYAM, 196. SZÁM Ara: 2,20 forint 1986. AUGUSZTUS 20., SZERDA Mi, valamennyien, átlagot alkotva, munkánknál jobban élünk. Amiben — ebben az átlagban — rengeteg igazságtalanság sűrűsödik. Az érdemtelen ugyanis azért tud munkája értékénél jobban élni, mert az érdemes rosz- szabbul él, mint ahogyan azt munkája alapján számára kellene, hogy megadja a társadalom! Ez a nem akart, százszor, ezerszer elítélt egyen- lősdi olyan aüapvető, rákfene, amelyre már nem hatnak a tüneti kezelések. Radikális lépésekre lenne szükség, a szó szoros értelmében mindenütt, a kormányzati irányítás szerveitől a legkisebb munkaihelyi közösségekig, de: hol a bátorság, a politikai bátorság ilyen Iradikális lépések megtételéhez?! Hol a bátorság a közgondolkodásban ahhoz, hogy elfogadtassa: egy társadalom haladása elválaszthatatlan átmeneti áldozatoktól, váltakozó foglalkozási,- lakossági csoportok időleges háttérbe kerülésétől, tabunak számító elvek, módszerek felülvizsgálatától?! Nincsen ilyen bátorság. Van helyette sopánko- dás, kezet ölbe ejtető pesszimizmus, mutogatás le- és felfelé, másokat vádolás, magunk mentegetése. Persze, ahhoz is kell bátorság, hogy mindezzel helyettesítsük a bátorságot a változtatásokra. Csak éppen ez a fura bátorság ön- és közveszélyes. Alaptörvényünkre, a Magyaír Népköztársaság alkotmányára hívja fel az ünnep a figyelmet. Hívja fel erre az alaptörvényre a figyelmet az év többi napja is! Miért lehetséges, hogy az ünnep sérelmét nem vesszük észre a hétköznapokban, a balfogásokban, a kési!ekedésekben, a tehetetlenkedésekben, a fegyelmezetlenkedésekben, mindabban, aminek végső következménye az elkerülhetetlennél több gond, baj, hiba, a megtermelhetőnél kisebb nemzeti jövedelem, az elérhetőnél kedvezőtlenebb külkereskedelmi mérleg, az adósságot adóssággal törlesztés? Az ünnep a mienk, a köznap nem? Elképzelhető a n'aptániapok ilyen té- pegetése? Jelentős eredmények birtokosai vagyunk! Ahol az objektív körülmények vasmarokkal szorították a közösségeket— így a megye vegyipari üzemeiben, gépipari vállalatainak egy részénél, a mezőgazdasági üzemekben a kiegészítő tevékenységeknél —, ott hamarosan kiderült: lehet lépni, megoldásokat találni, újabb jövedelemforrásokat nyitni, értékesebbet kínálni kül- és belföldre. Megállt a megyében az állatállomány jó ideje tartó csökkenése, minden nehézség ellenére az év első hat hónapjában tető alá került 1100 lakás, végre valahára — hosszú-hosszú idő után — a megye építőiparában nem csökkent, hanem növekedett a munka termelékenysége... igen, a muszáj nem fullad a Dunába. Nem fullad, de: miért kell hosszasan várni, reménykedni, alig valamit cselekedni, hogy hátha mégis...?! S amikor látjuk, végképp nem vész bele a habokba az a sokféle muszáj, akkor mozdulunk. Miért nem előbb? Magunktól? Attól a józan fölismeréstől vezettetve, hogy úgyis meg kell tennünk mindazt, ami elkerülhetetlen, ami szükséges, ami a fennmaradáshoz elengedhetetlen, akkor tehát jobb, ha nem várunk, hanem cselekszünk. Híján vagyunk gyakran ennek a józan fölismerésnek. Nincsen képességünk, tehetségünk rá? Késztetésünk, kényszerünk nincsen erre! T isztelet, becsület azoknak ma is, az új kenyér, a magtárba került új termés, az alkotmány ünnepén, akik a földeken, az iparban, a gazdaság, a társadalom bármely területén úgy tették, teszik a dolgukat, ahogy azt becsületük, öntudatuk diktálja. Mindenki úgy ünnepelhet, mint ők?! Az ünnep azoké is lehet, akik nem gyarapítói, hanem apasztói társadalom és gazdaság javainak? Egyre élesebben szétválik a magyar társadalomban a két típus: az értékes munkával, a több teljesítménynyel boldogulni akaró és a semmit nem tisztelő, a maga hasznát minden áron kivevő. Markánsan kirajzolódó, észrevevését egyre hangosabban követelő ez a polarizáció. Tabunak látszó tévhitek, tartalmukat vesztett fogalmak felülvizsgálatára kell hogy késztessen bennünket. Mert igaz, nagyon igaz az, amit dicsőítő énekeinek egyikében Janus Pannonius így írt le: „...a gyümölcséről ismerhetjük meg a jó fát. / S az aratás bőségéről, hogy a mag mibe hullott." K eserves tapasztalatok közösen leszűrt kollektív bölcsessége kell, kellett hozzá, hogy egy nép évtizedeken, évszázadokon át, korosztályról korosztályra, nemzedékről nemzedékre hagyja az intelmet: a muszáj sohasem fullad a Dunába. A közmondás: közhely. A közhely: közismert helyzetek, igazságok leülepedése a tudatba. S mégis, a közmondások közllendőit — elődeink megszenvedett tapasztalatait — sok esetben kezeljük fölös kacatként, amivel nincsen mit kezdenünk, hiszen a mi helyzetünk annyira más, a mi gondjaink annyira soha nem voltak gondok ... Minden kornak a maga gondjai a nehezek. Kemény nyárban vagyunk, ^kemény év nyarában, kemény esztendők egyikében. Az aszály szed vámot abból, amit a föld munkásainak szorgalma készített elő gazdag aratásra, bő szüretre. Sok száz, több ezer esztendeje vívott harc ez ember és természet között. A kenyérért, a termésért, a megnyugtatóan teli kamrákért. Sok jó fogását leltük meg már ennek a harcnak, de van ezernyi dolog, amiben még mindig vesztesek, a természet múló szeszélyeinek kamatfizetői vagyunk. Akkor tehát? Jöjjön a hódolat a fö- lénk kerekedő zord telek, folrró nyarak, a csapadékot szűk marokkal mérő tavaszok, őszök, előtt? S társuljon vé- lük a többi meghajlás, a minket érteni nem akaró világpiac, a szigorúan mérlegelő partnerek, az áruinkat folytonosan más árukkal összevető vevők előtt? Ha így gondolkodunk, egyszerűbb, ha fel sem egyenesedünk, hiszen annyi az ok, az indok, a késztetés a meghajlásra, az önsajnálatra, a beletörődést elfogadtatni akaró pesszimizmusra. Miért látunk bajt a gondokban, s miért nem kihívásként fogjuk fel azokat? Kihívásként, erőnk, ötletességünk, gyorsaságunk, talpraesettségünk, szellemi, fizikai képességünk megmutatására?! Félnénk a kihívástól? Lehet. Talán ez is az egyik ok. Gyanítjuk azonban, van több is, közöttük az első, a legfőbb, a legveszedelmesebb, az, hogy nem halljuk a kihívást, nem észleljük a tudományos-technikai haladás teremtette és napról napra folyamatosan fejlesztett új környezetet. S mert nem halljuk, nem észleljük, azt hisz- szük, múló balszerencsénkkel hozott a rossz sers össze bennünket, azért van ennyi bajunk. Azért van ennyi bajunk, -mert nem halljuk a kihívást, melyet, nekünk is címeztek, mert nem észleljük a tudományos-technikai haladás teremtette új környezetet, melyet nekünk is meg kell teremtenünk. Meg kell teremtenünk; a muszáj nem fullad a Dunába! Kenyeret szelünk ma, képletesen is, szó szerint is, új kalászok magvainak lisztje sült ki a semmi mással össze nem hasonlíthatóvá, kenyérré. Jelkép és étek, gyűlések, vezércikkek témája és bolti áru, verítékkel öntözött és verítékért fizetendő. Ha átvitt értelemben is, de kérdjük:' verítikezünk eleget?! Annyit, ameny- nyit ez a mai, furcsa, feszült, ellentmondásoktól sokszorosan megterhelt világ követel? Amennyit már méltányolni. elismerni kénytelen? Munkánk azt mutatja, nem hiszünk elődeink bölcsességének, msg-megpróbáljuk, hol már-már hurrát kiabálva, hol átko- zódva, belefojtani a muszájt a Dunába. Hátha...! Nem, nem, nem megy. Lassan kifogyunk e fojtás tagadhatatlan leleménnyel megalkotott formái, módszerei lehetőségeiből. S akkolr? S akkor a becsületes végre becsületesen, az igyekvő igyekvőén dolgozhat, a henye, a felelőtlen, a nemtörődöm pedig munkára, a társadalom által elvárt mennyiségű, minőségű munkára kényszerítve. Túlságosan nagy tűréshatárokkal, veszteségekkel, engedményekkel, fegyelmezetlenségekkel dolgozunk ma. Túlságosan kevés azoknak a személyeknek, azoknak a közösségeknek a száma, akik, amelyek már a maguk bőrén érezték: tényleg nem fullad a muszáj a Dunába. Néhány közösség már kipróbálhatta, milyen az, amikor nincsen tovább. Amikor fölszámolják, megszüntetik a részleget, a műhelyt, a céget. Mondjuk azt, ez a rosszul gazdálkodók sorsa...? Jó lenne, ha ez lenne...! Azok a termelőhelyek, amelyek eltűntek a megye termelőágazataiból, valóban rosszul gazdálkodtak. A bukás oka ’mégsem ez, hanem az, hogy rosszul — könyveltek! A rosszul gazdálkodók, de jói könyvelők szekere zavartalanul fut tovább. Ennek a sok, sokféle szekérnek is ott a része abban, hogy a -megye gazdasága az év első hat hónapját szerény eredményekkel fejezte be, vágott neki a második félévnek. Hol van már az ipar tavalyi, az országost jócskán meghaladó termelésnövekedése? Az a fel százalék, amennyivel több a mostani fél év árukibocsátása, mint volt a tavalyi első hat hónapé, aligha varázsolja kalács- csá új kenyerünket. A jövedelmező- séggett még nagyobb gondok vannak, a nem rubel elszámolású kivitellel úgyszintén. Mindezek ellenére, a józan ésszel szemben, egy valami gyorsan kúszott felfelé: az iparban foglalkoztatottak havi átlagkeresete a megyében az év első felében 8,7 százalékkal emelkedett. Mire alapozva? Mivei fedezve?! Egy-egy termelőhely, bálr rosszul teszik ott is, élhet napról napra. Hónapokon, éveken át azonban sem egy termelői közösség, sem egy iparág, s még kevésbé egy ágazat, egy népgazdaság nem élhet napról napra! Mégis, mintha ennek lennénk ezer mindenben tanúi. A nem rubel elszámolású kivitelben a forgalom egyenlegének háromszor akkora a hiánya, mint volt tavaly a hasonló időszakban! Vannak — sokan vannak —, akik értetlenkedve néznek, azt hajtogatják, érthetetlen, váratlan ... Semmi várattam, nincsen benne! A tavalyi év nehéz gondjai, s a súlyos feszültségek megléte 1986-ban is, nem a baűsons teremtménye. Az az átmeneti javulás, amely 1983-ban és 1984-ben következett be, adminisztratív intézkedések, erős megszorítások — az úgynevezett kézi vezérlés — hatására alakult ki a gazdaságban és nem azért, mert a tényleges teljesítmények jobbak lettek, mert szilárd alapokon nőtt volna a társadalmi tiszta jövedelem. Voltak, akik kezdtek hinni a csodában: a muszáj belevész a Dunába. Nem veszett bele. Sőt! Erőteljesen- ben, takaratlanabbul mutatja magát, mint korábban. Egyre sürgetőbb, égetőbb lenne a helybenjárás felváltása a tudatos — a merre és a hogyan kérdésekre egyaránt választ adó — haladással. Az idő tőlünk független tényező, múlik akkor is, ha késlekedünk a válaszokkal, de ha így múlik, akkor megtörténhet, amikorra választ adunk, addigra késő lesz, már más válaszok kellenének. Legalább az ünnepen hagyjuk a gondokat, a munkát? Nagy baj az, ha bárki is ügy akar ünnepelni, hogy feledi a munkát. Azért vagyunk ott, ahol állunk, mert lassan, következetlenül fedezi fel társadalmunk: a munkától semmi sem független. A letudott, az ímmel-ámmal teljesített, a fegyelmezetlen, a tényleges értékektől függetlenített, a minőséget bakafán- toskodásként kezelő, tükröző munka az, ami megrontja az ünnepek ünnepi hangulatát, ami megtorpanásra készteti az örömöt a munkán túli órákban, mert nem jut erre. nem telik arra... egy ország nem élhet jobban, mint ahogyan dolgozik! Mai lapunkban: Petrovszki István: Legyenek bátorítei az újnak, a jobbat akaróknak (3. oldal). Balogh László: A jó döntések mUgfitt ott á:S a lakosság (5. o’da!). Fényé Gyula: Az ember, a jég és a közigazgatás (7. oldal). Nyitrai Ferencné dr.: Az adatok objektív értékelése a gazdaságban (9. oldal). ÉLJEN NEM FULLAD A DUNÁBA AUeílSZTIÍS HÚSZADIKA!
