Pest Megyei Hírlap, 1986. július (30. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-03 / 155. szám

198«. jülius 3„ csütörtök Mi Szentendrén Teátrumpremíer Ma, csütörtökön mutatják be a szentendrei szabadtéri szín­padon Moliére: Scapin fur- fangjai című vígjátékit; ezzel megkezdődik a teátrum nyár­esti rendezvénysorozata. A Fő téren felállított színpadon a program szerint két darabot ■etsznek színre. Moliére 1671- ben született vígjátékit Ka­rinthy Ferenc fordította. Vá­mos László rendezte, a cím- e^repben Reviczky Gábort, a főbb szerepekben Dégi Ist­vánt, Dózsa Lászlót és Pápai Erzsit láthatja a közönség. A másik darab Donizetti: A szerelmi bájital című vígope­rája, amely már tavaly is si­kert aratott. A rendező Békés András, a Szentendrei Teát­rum zenekarát és énekkarát Selmeczi György dirigálja. Főszereplők: Gregor József, Zempléni Mária, Berendits Ferenc, Csurja Tamás és Bá­tort Éva. A két darabot felváltva, összesen 15 alkalommal játsz- szák július 27-ig. Jubileumi kedvezmény A zenei napokra Jubileumi kedvezménnyel várják a közönséget a nyírbá­tori zenei napok szervezői: a hangversenysorozat megren­dezésének huszadik évfordu­lója alkalmából az idén egy jeggyel ketten vehetnek részt a koncerteken. A szokástól eltérően augusz­tus helyett július 6-án kez­dődő zenei napok keretében öt hangversenyt rendeznek az ötszézéves református mű- emléktemplomban. A nyírbátori zenei napok Idei kísérőrendezvényeként július 6-án kiállítás nyílik a református templomban Bar- tha Zsuzsa ötvösművész alko­tásaiból. Megelőzhető lett volna Rogyadozik a kultúra háza Életveszélyesnek nyilváníttatott a ráckevei műve­lődési ház, pedig nem adta meg magát könnyen. Az egykori Fekete Sas vendéglő 1490 körül épült, és csak tíz évvel ezelőtt dőlt ki az első fal. Már akkor beszél­tek bizonyos aláfalazásokról, de ez nem történt meg, Valószínűleg attól rettegtek a kőművesek, hogy az egész rájuk dől. (Történt már egy bordatörés az egyik oldal aládúcolása közben.) Nem csoda, hogy beázik a ház. A padlásról lejövet látom a víz nyomát. Fentről iszap fo­lyik a férfi-WC-be, de ez még semmi: a lefolyókból is visszajön minden, mert szűk a cső, vagy kicsi az esé­se, vagy... Ki tudja, hogy miért nem javították ki legalább az utóbbi hibát? A nagyterem tavaly óta nem fűthető. Akkor derült ki, hogy a kémények nincsenek belülről vakolva. A helybéli Aranykalász Termelőszövetkezet 1979-ben felújította az épület belső te­reit és a külső felületeket. Négymilliós, dicséretes mun­kájuk nyoma érződik ma is. A lambéria szép, a folyosó mennyezetének négyzetes ta­karóelemei esztétikusak még lepotyogva is. Csak hát az a tetőszerkezet, az porlad már jó néhány évtizede. Aztán itt van a beázás; a művelődési ház olyan „mély” fekvésű, hogy küszöbét éri a víz bár­milyen kis esőzés, olvadás ide­jén is. A statikusok 1983-ban nyilvánították életveszélyes­nek — első alkalommal. Fel­újítási terv készült akkor, csak a kivitelezés maradt el. Másodszor is megvizsgálták az intézmény állagát 1985 őszén, és hasonló eredményre jutot­tak. Az újabb felújítási terv a napokban készül el. Úgy volt, hogy a népművelők ez év áprilisában kiköltöznek a használhatatlanná vált helyi­ségekből. Végül júliusra ha­lasztották a csomagolást is. * Életveszélyes épület — Ez katasztrófa számunk­ra — kesereg Strohmayer Má­ria, az intézmény Igazgatója. Tv-figyelő' Édes hazámnak... Leg­újabb kiadású életrajzi lexi­konunkban is hiába keressük a nevét — sőt, furcsamód, még a háromkötetes irodal­mi adattárunk sem említi —, ám a néprajz tudománya tránt valamicskét is vonzódó olvasók túlnyomó többsége bizonyára takaros kiselőadást tudna tartani Domokos Pál Péter tanár úrról, a székely- földi magyar népdailkincs tu­dós gyűjtőjéről, a moldvai csángók legalaposabb ismerő­jéről. Ha keveset is mutatkozott meg a közfigyelem reflektor- fényében, azért nagyon sokan ismerik és tisztelik őt, s jól tudják, hogy ha a két világhá­ború közötti időkben nem ve­szi a fáradságot és nem gyűjt annyit Csikban, majd odalent Moldvában, akkor sok-sok ősi dallamunk elvész az utókor számára. Ez a huszadik század legel­ső esztendejében született és életében eleven legendává ne­mesedett aggastyán most ün­nepli nyolcvanötödik születés- nanját. Dicséretére a televí­ziónak. hogy odasorakozott a tisztelgők népes táborához, és egy rövidségében is tartalmas — s ami a fő: változatos kép- és csodaszámba menő hang­anyaga miatt igazán a kép­ernyőre illő — köszöntő kere­tében mutatta be Domokos Pál Pétert. Édes hazámnak akartam szolgálni.— ez a Kájoni Jánostól, a szintén Csíksom- lyón szolgáló. XVII. századi dallamgyűjtő és -teriesriő fe­rences baráttól kölcsönzött mondás volt a Hanák Gábor rendezte portré címe, s aki kedden késő este végignézte az e hitvallás legyében össze­állított pályaképet, láthatta, mennyire erősen kapcsolódott itt esvbe a sors és a mottó. Láthattuk, hallhattuk: előbb a maiga felismerése nyomán, maid Kodály Zoltán biztatá­sára — egyszer-másszor Bar­tók Béla érdeklődésétől is kö­vetve — bandukolt, kocsiká- zott a paraszttorkok kincsei, a falusi népek szokásai után Domokos tanító úr, tanár úr, illetőleg a véle azonos ál­lástalan diplomás, a ka­tedráról leparancsolt kán­tor. De fújhatott rá a ter­mészet szele ugyanúgy, mint az ő szolgálatának idején igen­csak zivataros történelemé, nem riadt vissza, nem hátrált, hanem leltározott, bizonyított. (Egyebek között legkiválóbb zenetudósunkat, Szabolcsi Ben­cét is meglepte azzal az ere­deti fölfedezésével, hogy már a XVIII. századiban is volt magyar hangszeres zene. Ezt korábban — adatok híján — tagadták.) Lóvén Domokos Pál Péter ritka kedves ember és ráadá­sul pompás előadó, Pálfy Ist­ván riporternek ezúttal alig- alig kellett faggatóznia: biz­tatás nélkül is hatalmas özön- nel kacskaringóztak elő az egyszerre nagyon szép és tu- dósian tartalmas mondatok. Alkalmasint pedig még nóta­szó is simogatta a mikrofono­kat, hiszen szinte az adás leg­végéig a kottafejek ősi gyö­nyörűségei adták a témát, s ilyenkor nem lehet nem dalol- gatni. Gondunk csak egy volt ez­zel a születésnapi látogatással: hiába tartott háromnegyed óráig, mégis nagyon kurtának mutatkozott. Elröppent, mint maguk a dallamok szoktak. De jó is lenne, ha Kájoni János­nak ezt az erőben, egészségben köztünk élő utódját fölkérnék egy nagyobb szabású előadás- sorozat megtartására — így azoknak is atyai ió barátjává válna, akik személyiségének vonzásköréből mast valami oknál fogva kiszorultak ... — Ha innen kiköltözünk, nem lesz nagytermünk, követ­kezésképpen saját bevételünk sem, amelyből fenntarthat­nánk magunkat! Azt sem tud­juk, hogy mi lesz — mi le­het — a feladatunk. Attól tartok, hogy még egy olyan alaptevékenységet sem tudunk majd sikeresen elvégezni, mint a lakosság informálása. Félő, hogy a kiscsoportjain­kat, szakköreinket sem tudjuk foglalkoztatni, hiszen a hu­szonegy közösségünknek van­nak rezsi- és anyagköltségei is. Úgy gondolom, hogy a nép­művelők már jóval korábban harapófogóba kerültek, hiszen ha életveszélyes épületben szerveztek rendezvényeket, ők voltak a felelősök az eset­leges balesetekért. Ha pedig megtagadták volna a munkát, az intézmény fenntartási, mű­ködési feltételeit szüntették volna meg Mára a ház any- nyira lepusztult, hogy a szü­lők nem engedik oda a gyere­keiket, de a jobb érzésű fel­nőtt is elkerüli. — Miért kellett megvárni, míg a helyzet ennyire siral­massá válik? Hová költöznek? Az igazgatónő válasz he­lyett: átkísér a szomszédos if­júsági házba. A kedves, szin­tén műemlék jellegű épület néhány kisebb helyiségből áll és legfeljebb tárlatok rende­zésére alkalmas, vagy szak­köri foglalkozások helyszí­néül szolgálhat. Semmiképpen nem funkcionálhat ifjúsági házként. (Persze kérdés, hogy ki, mit ért a megnevezés alatt?) Nem beszélve arról, hogy kifűtéséhez három-négy olajkályha szükséges, amelye­ket még meg sem vásároltak. A villanyóra sincs beszerelve. A falak máris nedvesek, le­dobják a vakolatot. A helybé­li termelőszövetkezet újította fel ezt az intézményt is, és a KISZ-szervezet, illetve az út­törők kérték a használati jo­got. Azonban elegendő pénzük nem lévén, a működtetés elhá­ríthatatlan gondokat okozott. Végül a művelődési ház kap­ta meg a kulcsokat. A léte­sítmény állapotát látva meg­kérdeztem az igazgatónőt, hogy az átadás hivatalosan történt-e? Nemleges választ kaptam, amire számítottam is, hiszen ez a ház inkább problémákat szült, mint szak­mai előnyöket; kihasználha­tósága néhány százaléknyi ah­hoz képest, amit egy körzeti feladatokat is ellátó, tizenhét település módszertani irányí­tásáért felelős művelődési in­tézménytől el kell(ene) vár­nunk! Közhely már, de azért jó is. illendő is elismé­telni: megint kedvünkre va­lóra sikerült a Hétvége. Szí­nes volt. változatos és ami a fő, játékos. Futbafljátékos. pontosabban góltotós, és ez a számítógéppel kombinált tip- pelés még inkább országosan izgalmassá, mindenkihez szó­lóan kedvessé tette. Köszön­jük! Akácz László kévén; a termelőszövetkezetre igazán nem lehet panaszunk. — Végül is milyen megoldás várható? — Van egy távlati, öt lép­csőben megtervezett közmű­velődési tervünk, amelynek első két akadályát sikerrel vettük: elkészült a nyolc tan­termes általános iskolánk maga közműhátterével. Újabb nyolc tantermes intézményt is építünk még ebben a terv időszakban. A napköri, i konyha, az étterem, a színház terem és egy tornaterem zár­ja a sort a VIII. ötéves terv­ben. Mindezek együtt jelentik majd annak az általános ne­velési és oktatási központnak az üzembe állítását, amely megoldja gondjainkat. — Mikor kezdődik a fel­újítás? — kérdezem Listár Lásziónét, a városi jogú nagy­községi tanács művelődési osztályának vezetőjét. — Lassan haladtunk eddig, hiszen az épület műemlék jel­legű, tehát nem csupán a mi érdekeink diktálnak. Amint kézihez kapjuk a tervet, azon­nal elkezdjük a munkát, mégpedig a födémcserével Ugyanakkor a csapadék elve­zetését is ősszel szeretnénk megoldani. —- Mennyibe kerül a terv? — Háromszáznyolcvanezer forintba. — Készült egy másik terv, még 1983-ban. Nyilván az is pénzbe került, bár nem hasz­nálták fel... — Akkor még létezett a já­rási hivatal. Egyébként is csak ez év elejétől gazdálkodunk önállóan. Az elődeink felelős­ségét nem vállalhatjuk ma­gunkra. v.st — A művelődési ház dol­gozói nagyon nehéz helyzetbe kerültek, hiszen szinte lehe• tetten körülmények között kell majd dolgozniuk. Sorsuk mindenképpen közügy, ön hogyan látja a jövőjüket? — Nem hagyjuk cserben őket, az biztos. Az összes kö­vetkezményt le kell nyelnünk. Sajnáljuk, hogy a már meg­szerzett hírnevük szintén ve­szélyben forog. Közösen kell kitalálnunk, hogy miként mű­ködjenek az elkövetkező években. Várjuk a Pest Me­gyei Művelődési Központ se­gítségét is. össze kell fog­nunk. A tévedés Két terv között — Kérdés, hogy föl tud­juk-e újítani az épületet úgy, hogy a könyvtár és a műve­lődési ház részei is megfele­lően működhessennek — mondja Raffay Béla tanács­elnök. — Az Országos Közmű­velődési Tanácstól 2,9 millió forint támogatást kértünk. Nekünk valamennyivel több áll a rendelkezésünkre erre a célra a VII. ötéves terv idő­szakában. Tehát van, illetve lesz 6—7 millió forintunk a rekonstrukcióra. A teljes fel­újítás ennél sokkal többe ke­rül majd. — Nem volt módjuk meg­előzni ezt az elszomorító ál­lapotot? — Sem a megyei szervek­nek. sem nekünk nem volt annyi pénzünk. Egyetlen erős gazdasági egység üzemel Rác­Akik ezek után azt hiszik, hogy a felelősök a helybéli vezetők között keresendők, azok tévednek. A tanácselnök szavaiból is egyértelműen ki­derült, hogy a pénz mindenütt annyi, amennyi... De van itt egy apróság: a művelődési házakban folyó munka nem minősül alaptevékenységnek Magyarországon (szemben például az iskolai oktatással). Ez a felfogás nem okozott különösebb gondot — eddig! Napjaink anyagi helyzete azonban különös erővel sújt ja a népművelőket. Talán, mert lassú lebénulásukat nem érezzük meg azonnal? Mert sokkal nagyobb gondjaink is vannak? Mert a művelődési házak nem létfontosságú in­tézmények? Ha nincs pénz szénre, tetőszigetelésre, fes­tékre. kazánjavításra, akkor zárjuk be őket?! Tudom, nem mondhatjuk a gyerekeinknek, hogy ne menjenek iskolába, mert nincs elég pad az osz­tályban, nincs kréta, netán kevés a tanterem. Azonban azt is tisztázni illenék, hogy a szabadidős tevékenység mekkora szerepet játszik a lakosság szellemi épülésében! Vagy ez nem gazdaságpoliti­kai szempont? Attól tartok, hogy egy ilyen tévedés súlyo­sabb következményekkel jár­hat, mint egy tetőszerkezet rekonstrukciójának elhalasz­tása, mert egész művelődés- ügyünk alapjait roppanthatja meg. Szilas Zoltán ■ Heti filmtégyzetb Mire megye" £ az apámmal? fy ‘ ^ < ff - % I IP 4 ' • ijll fy " ’ %f|;# f f ? j ! | f | |J|§P^I I . rs 1 ' ü > 1 • Sk 5 VI ‘ ^ SS W Jelenet a Mire megyek az apámmal? című francia filmből Patrick Schulman francia filmje megfordít egy képletet. Általában ugyanis úgy szokott lenni, hogy az apáknak van gondjuk a fiukkal vagy fiai­val. A kérdést ők tehetik fel: mire megyek a fiammal? A fiammal, aki élhetetlen; túl élelmes; okos; buta; feltűnően érdeklik a lányok; feltűnően nem érdeklik a lányok, vi­szont megvesz a videóért; szó­fogadó, ezért kiröhögik; pi­masz, ezért kiröhög engem; — satöbbi, satöbbi. (Nem kívánt rész törlendő.) Ez a film viszont azt kér­dezi: mihez kezdjen egy fia­tal, húsz év körüli fiú az apjával, aki — és itt a fönti felsorolást nyugodtan behe­lyettesíthetjük. Azaz: a fiú­nak kell atyáskodnia az apja fölött, különben az atya ré- mületes szamárságokat követ­ne el. Jópofa vígjáték — gondol­hatnánk ezután a filmről. Es tulajdonképpen igazunk is lenne, hiszen az — is. A mac­kós, nehézkes mozgású, de an­nál fürgébb szellemű, s a szok­nyák után annál élénkebben érdeklődő atya és a kimért, jólfésült, higgadt, a lányok helyett inkább a videoclipek gyártásában örömet találó fiú ellentéte, valóban sok hu­moros pillanatot eredményez. A papának nagy nemi ínségé­ben feltűnően csinos barátnőt szervező fiú atyai gondosko­dása, vagy a papa kétségbe­esett kísérletei, hogy fiacská­ját egy kicsit vagányabbra, linkebbre nevelje, a sok gusz­tusos lány meg a fordulatos cselekmény, s a pikáns hely­színek (például az élveteg höl­gyek változatos óhajainak ki­elégítésére szolgáló, csinos és belevaló fiúkkal üzemelő mű­intézet) mulatságos jelenetei jól elszórakoztatnak bennün­ket. Ám a filmben ennél -még­is többről van szó. Aldo, a papa ugyanis az 1938-as francia diákmozgal­mak idején meglehetősen ben­ne volt az eseményekben. Egy kommunában élt, fiacskájá­val, ifjabb Aldoval és mamá­jával együtt. A rendőrökkel vívott csetepatékban is szor­galmasan részt vett. Mára azonban a hajdani konfron­táló éppúgy konszolidálódott, mint a hajdani társak leg­többje. Egy nagy cég reklám­lapjánál dolgozik és csak oly­kor jut eszébe a múltja. Ilyen­kor ismerőseinek és a kis pipiknek megmutatja a ’68-as kellékeket: a rendőrök gumi­botjai ellen viselt bukósisa­kot és pajzsot, meg a barri- kádokon a rohamkocsik ellen használt benzinesüvegeket, a hírhedt Molotov-koktélt. De ez -már csak olyasmi, mint a veteránok unt emlékezése a régi hőstettekre, amelyek vagy megestek, vagy nem. A fiú, Aldo junior pedig, már sem­mit nem tud kezdeni ezzel a múlttal.' Öt egy lassan, de biztosan „elamerikanizálódó” életforma vonzza, amelyben a különbpző tömegkommuniká­ciós médiák segítségével meg lehet csinálni valakit, kar­riert, népszerűséget lehet neki biztosítani. Olyannyira, hogy a papából, a hajdani kommuna­lakóból és ellenzéki diákláza­dóból a film végére a francia köztársaság elnöke lesz — mi­vel ő kínálja a legbárgyúbb, legkisebb fáradtsággal fo­gyasztható, a reklámot szöve­geivel operáló programot a francia választóknak, és ezt a programot harsogja bele mindenkinek a képébe a tele­vízióból az ifjabb Aldo és ba- rátjai által készített reklám. Arról is szó van, tehát Itt, hogy miképp múltak el a régi lázadások, miként lett a vala­mikori devianciából a fenn­álló társadalmi renddel egyet­értő, sőt, azt a maga javára ügyesen kihasználó együtt­működő. Szomorú sors — no­ha vígjátékban elbeszélve. Börtönviselt úriember Azt is mondhatnánk, olyan ez a spanyol film, mintha vagy öt ismert filmből vág­ták volna össze — azaz min­den jelenete, figurája, fordu Iata ismerősnek tűnik. Azt ugyanis, hogy egy jobb körök­ben mozgó úr valami miatt bekerül a börtönbe, s ott a profi bűnözők pártfogásba ve­szik olyannyira, hogy a sittről kikerülve rászállnak, s las­sacskán őt is bevonják kisded üzelmeikbe, nem egyszer lát­tuk már. Ismerősek a börtön­figurák, a bonyolult intellek­tuális bűnügyek meg a külön­böző bandák rivalizálása kö­rüli fordulatok, az átverések és a lebukások stb. Ez az, ezt már láttam érzés talán annak is köszönhető, hogy a filmet az a Miguel Hermoso rendezte, aki reklám- film-rendezőként szerzett ma­gának hírnevet, s ez az első játékfilmje — noha, már nem kezdő, mert legalább húsz éve van a filmszakmában. Első mozifilmiében — érthetően — biztosra akart menni, s ezért olyan témát választott, amely­től bizton remélhetett sikert. Gyakori eset ez elsőfilmesek­nél: a végre megkapott lab­dát mindenáron jól, sikere­sen, biztonságosan akarják megjátszani. Ez történhet úgy is, hogy valami szokatlant, merőben újat, izgalmasat, me­részet csinál valaki (régi, de jó példa erre mondjuk a fran­cia új hullám elsőfilmes ren­dezőinek indulása, amiből egy merőben új filmstílus nőtt ki). És történhet úgy is, hogy ügyesen beáll az illető a sor­ba, pontosan azt és úgy csi­nálja meg, ahogyan és am.t elvárnak a filmnézők töme­gei — tehát népszerű, szóra­koztató, a jól kitaposott ös­vényeken mozgó munkát hoz létre. Hermoso rendezése talán nem előre megfontoltan ha­ladt ebbe az irányba, de az eredmény mégis e— igen ke­véssé eredeti, vontatott, és humorral is csak gyéren meg­öntözött film lett. A férfi né­zőknek némi kárpótlást nyújt, hogy néhány jelenetben igéző női bájakon legeltethetik a szemüket. De mi jut a hölgy­nézőknek? Legfeljebb az irigy- kedés — de az nem igazán szórakoztató. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents