Pest Megyei Hírlap, 1986. július (30. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-17 / 167. szám

1986. JÚLIUS 17., CSÜTÖRTÖK 5 Munkásművelődés az érdekek tükrében (2.) Számvetés a dolgozók idejével Megvalósítható terveket állítottak össze r Az Országos Érc- és Ás­ványbányák zebegényi üze­mében mészkövet bányásznak és baritot őrölnek — az utób bit például fúrólyukak kibé­lelésére használják. Ezek mellett tabarmánymeszet, bé­csi fehéret és egyéb mellék- termékeket állítanak elő. Az irodaház folyosóján pasz- parturázott reprodukciók, szí­nes lapok az ősi mestersége­ket — bognár, kovács, szíj­gyártó, harangöntő foglalatos­ságokat — jelenítenek meg. Ferenczi Ferenc üzemveze­tő energikus és tárgyilagos ember; meg sem várja, hogy kérdéseket tegyek fel: • — Elérhető terveket állítot­tunk össze, annak tudatában, hogy nagyon heterogén közös­ség dolgozik nálunk. Az a leg- fontosabb, hogy mindenki el­végezze a nyolc általánost, hi­szen a folyamatos gépesítés enélkül lehetetlen. Emellett minden évben legalább egy dolgozónkat beiskolázzuk a vállalat valamelyik tanfolya­mára. Aki hosszabb ideig dol­gozik nálunk, az több ilyen képzésen is részt vesz — az egyéni érdekei is ezt diktál­ják, hiszen így többféle mun­kakört is betölithet, mert több erőgépet kezelhet. Ez már zsebbe vágó kérdés ... Nem pénzkérdés — Arról már beszélgettünk Pilisvörösváron, hogy a mun- ikásművelődés ügye egyre ne­hezebbé válik. Kérem, mond­ja el, hogy mit tudnak ten­ni ebben a helyzetben. Lehe­tőleg konkrét példákat sorol­jon. — Együttműködési szerző­dést kötöttünk a Szőnyi Mú­zeummal. Állandó kiállítás szépíti az ebédlőnket Cs. Nagy Andrásnak, illetve Dániel Kornélnak és növendékeinek a képeiből. Külön öröm, hogy hasonló adományokból aján­dékokra és bányásznapi ju­talmazásokra is futja időn­ként. Viszonzásképpen társa­dalmi munkát vállalunk; a múzeumkertben. Építettünk mi már láb teniszpályát is! ' — Jól hangzó felsorolás. — Pedig minden egyes dol­gozónk ingázó, mivel három kilométerre vagyunk a falu­tól. Amikor felbúg a busz műszak után, a munkásaink Vámosmikolára, Ipolytöl- gyesre, Márianosztrára indul­nak — hazafelé... — Mérhető a dolgozók mű­velődési igénye? Ezúttal nem a termeléssel, az anyagi érde­keltséggel összefüggő példák­ra gondoláit. — Van bizományi könyvle­tétünk amelynek éves forgal­ma 30—ÍO ezer forint. A szak- szervezeti könyvtárunk állo­mánya ötszáz kötet körüli. — Használják is? — Igenis élnek az utóbbi lehetőséggel, annak ellenére, hogy az olvasás nem szerepel a brigádvállalások között! — Anélkül, hogy a pontos összeget megjelölné, kérem, mondja meg, hogy soknak, vagy kevésnek tartja azt a pénzt, amit az üzemi művelő­dés segítése érdekében fel­használhatnak? — Nem hiszem, hogy ez pénzkérdés, bár nekünk ilyen értelemben nincs okunk pa­naszra. Inkább az igényeket tartom meghatározónak. A sí­pályát például azért építet­tük, mert igény volt rá. Jól emlékszem arra a napra, ami­kor még az asszonyaink is szánkóztak. Mostanában a kö­zös kirándulásoknak van nagy sikere, és aminek örü­lök; már nem csupán cir­kuszba kívánkoznak ám! Csehszlovákiába utaznak és idegenvezetőt is kérnek, mert­hogy nemcsak a sörözőket akarják végiglátogatni... Na­gyon sokat változott a helyzet az elmúlt években és ez az üzemen is meglátszik. Nézzen körül: oktatóterem és ebédlő épült az öltözők mellé! Legény Lászióné, a zebegé­nyi üzem egyik dolgozója megerősítette az üzemvezető által elmondottakat; örömmel mesélt a Besztercét és Zólyom várát érintő útjukról és az út­leírásokról, amelyeket olva­sott. A közös időtöltésről így nyilatkozott: — A kezdeményező kevés! Ha valaki megszervezi a prog­ramot, rögtön vannak jelent­kezők, méghozzá annyian, hogy alig férünk a buszba! Helyes irányba A sóskúti üzem olyan ho­mokot termel ki, amelyet az öntödék, az építésügy és újab­ban a korszerű betoncserép­gyárak is felhasználnak. Mon­dok István üzemvezető egy- egy példája sejteti, hogy ko­moly bajok származhatnak abból, ha nem változtatunk azon a gyakorlaton, amely ha­mis érdekeltet diktál: ha hagyjuk, hogy kizárólag az anyagiak vezéreljék az éle­tünket: — A mosóüzemünkben azért szeretnek dolgozni, mert a 12 órás munkát 12 óra pihenő követi. Azonban ez a munka­idő-beosztás azért jó nekik, mert máshol is tudnak pénzt keresni a szabadnapjukon! Mi lesz, ha az emberek elfárad­nak egyszer...? Ügy hallom, kevesebb könyvet vásárolnak manapság és moziba sem jár­nak annyian. A feleségem pe­dagógus. Tőle tudom, hogy némely gyereket azért nem tudják beiskolázni a képessé­geinek megfelelően, mert nem altar tanulni! Egyik dolgozónk csemetéjét pedig eltanácsolták az iskolából: jófejű a srác, csak éppen nem akar tanul­ni, mert nem éri meg neki! Hasonlóak a gondok az üze­münkben is, hiszen ha vala­ki kőműves mellé megy dol­gozni, megkeresheti a 150— 290 forintos órabért. Aki pe­dig szőlőkötözésí, permetezést vállal, ebédet és egy liter bort is kap a 100 forintos óra­bér mellé. Az igazi gondot az okozza, hogy nem győzünk gazdálkodni a munkások ide­jével, helyettük is, mivel azt is be kell kalkulálnunk, hogy az ilyen mellékfoglalkozásaik­ról ittasan térnek meg. Ha az alkotmányt módosíthatnám, megszüntetném a munkához való folyamatos jogot; nyolc óra alatt kellene megkeresni a megélhetési!ez és a megfe­lelő ütemű gyarapodáshoz szükséges pénzt! És a követ­kezményekről se feledkezzünk meg: mindennek, az utódok isszák meg a levét. Már ott tartunk, hogy üzemi napközis táboron törjük a fejünket, hogy a gyerekek ne lófrálja­nak az utcán. Nincs családi hátterük. Persze, ötven év hi­báit nem lehet tíz év alatt rendezni. Többre van szük­ség a rendcsináláshoz, de legalább induljunk el a helyes irányba! Elavul a tudás Varga István kottögépkeze- lő mintha hallotta volna az üzemvezetője kitörését: — Muszáj tizenkét órát dol­gozni, ha egyről kettőre aka­rok jutni. Ugyanakkor pon­tosan tudom, hogy a szó szo­ros értelmében elavul a szak­mai tudásom ebben a hajtás­ban, hiszen semmire sincs időm. Mindemellett a fiam jö­vője is eszembe jut. Elég jól megy neki a tanulás, ezért akár főiskolára is mehetne — és ettől félek a legjobban. Van a családunkban mezőgazdász, üzemvezető, pedagógus, akik­kel nem cserélnék a világ minden kincséért sem, hiszen még nagyobb a felelősségük és még kevesebb a pénzűk. Amennyiben ez is ä művelő­déspolitika része, mondja meg nekem, hogy hová vezet ez? Megvallom, nem tudtam megnyugtató választ adni a kérdésre. Abban is bizton va­gyok, hogy a fentiekhez nem kell kommentárt fűzni. Egy javaslattal mégis élnék: ha bárkinek hozzáfűznivalója van a leírtakhoz, szívesen fo­gadjuk és alkalmasint közöl­jük is azokat. Sziías Zoltán (Vége) Szépen magyarul Derék egy ember Kifejező lehet A határozatlan névelő hasz­nálatát sokszor kifogásolják. A most felsorolt példákban használata nyelvhelyességi szempontból kifogástalan. A költői nyelvben és a köz­nyelvben sok példát találunk rá, ha jelentése egy bizonyos; tehát a hallgató még nem is­meri azt a fogalmat, amely­ről szó van. „Árva gólya áll magában / Egy teleknek a lábjában” (Arany). „Amott kerekedik / Egy fekete felhő, / Abban tollászkodik / Egy fe­kete holló” (virágének). Köz­nyelvi példák: Jött egy ügy­fél, Csoportvezető lett egy vállalatnál. Egy bizonyos te­lekről, egy bizonyos fekete felhőről, egy bizonyos fekete hollóról, egy bizonyos ügyfél­ről, egy bizonyos vállalatról van szó. Köznévként használt tulaj­donnevek előtt egy egész tí­pust nevez meg. „Egy Petőfi válhatott volna belőle” (vagy­is olyan költő, mint Petőfi). „Egy Ady csak a társadalmi átalakulás ügyét szolgálhatja” (vagyis egy Ady szellemű költő). Az ilyen példákban: egy víz az inge, egy sár az utca, egy virág az udvar, a nagyon hangsúlyozott határozatlan névelő jelentése: csupa, merő. Tehát csupa víz az inge, merő sár az utoa, csupa virág az udvar. Ismétlődést is kifejezhet. Például: „minden szava egy hazugság” (vagyis egy-egy ha­zugság). Használhatjuk megvető ér­telmű, lebecsülést kifejező szavak előtt is. „Egy szélhá­mossal nem állok szóba.” „Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki, / Egy pa­rasztfiúval mégsem áll ki senki” (Arany Toldijából). Magyaros a használata, ha nyomatékos felkiáltásokban az egy a jelző és a jelzett szó közé kerül. Nagyon kifejező szerkezet, de csínján ke!] bánni vele, mert használata nem általános. A költői nyelv­ből : „Engem ucese’, gyönyörű egy állat” (Arany). Köznyelvi példa: „Remek egy könyvet olvastam”. Kiss István Tv-FIGYELŐ' 'Szórakozás? Ebben a hul­lámszerűen ránk törő meleg­ben természetesen a televí­zió is könnyebben emészthető traktákkal próbál kedvesked­ni az előfizetőinek, és Shakes­peare helyett — pontosabban mellett, hiszen a BBC nagy sorozatát most újból végigfut­tatják a képernyőn — inkább vígjátékot, burleszket, ilyes­mit szedet össze az illetékes s z e r kés zt őség efckel. Hiába azonban a megbíza­tás és szintén hiába a lelkes igyekezet, ha szegény az ek­lézsia; a hasonlat hangulatá­ban maradva: ha kopár a szérű. így aztán bámulásra ugyan mindig akad valami matéria, ám hogy nézhessünk is, nos, ez már gyakorta egyenlő a lehetetlenséggel. Itt van — pontosabban idő­ről időre itt dobbant, tör, zúz, s közben nyüszítve rikoltoz — Linda, a karatézó rendőrlány. Nyilván őt is azért ötölték ki szülőatyái, hogy majd legyen min felüdülni a nagyérdemű­nek ezen az 1986. évi nyáron. Ám ahogyan szaporodnak a Linda-féJe nyomozások, úgy gyarapszik a tapasztalás: ez a kilométernyi hosszú stáblistá­val megtoldott mesekísérlet sokkal inkább egy idegenfor­galmi mozgó anzix. semmint krimi a la Budapest, illetőleg a la Magyarország. Mert ku­tassanak akár a Pécsi Balett táncosnőinek bájos asszisztá- lásával, akár derítsék ki, hogy miként próbálják kimenteni az országból naiv festőink va­gyont érő vásznait, egyaránt a táj- és városképekre össz­pontosítanak, és dehogyis ar­ra, hogy legyen annak a szto­rinak füle meg farka. Férc­munkák ezek bizony, még ha ilyen-olyan szakértők taná­csait is kikérték a szabáshoz, varráshoz... No és itt volt a Telepó­dium legújabb ékessége, Ker­tész Imre komédiája, a Csa­csifogat. Hát ez sem igen fa­kasztott belőlünk könnyes ka­cajt. Legföljebb csodálatot a közreműködő színészek iránt, hogy micsoda memóriagyöt- réssel tudták bevágni a köz­helyes álhumornak ezt a le­geslegújabb szövegvariánsát. Nem kicsi feladat lehetett, annyi bizonyos! S az is biztos, hogy A ta­valyi jobb volt című szilvesz­teri nosztalgiázáshoz elég lett volna egy pesztra is, Kudlik Juli személyében. Az úgyne­vezett házi intrikusként oda­telepített Selmeczi Tibor ok- vetetlenkedése ugyanis éppen­séggel nem szórakoztatott, ha­nem bosszantott, zavart. A ve­terán készül éktulajdonosok tudván tudják, hogy a jó em­lékezetű, mind megjelenésé­ben, mind az úgynevezett szö­vegelését tekintve rokonszen­ves Ősz Ferencet próbálta a fent nevezett férfiú utánozni, de hát ezen a vizsgán ő bi­zony ültében is elhasalt. Csak így azok, akik hagyták, hogy nem kevesebb, mint hét alka­lommal bizonyítsa ilyen irá­nyai alkalmatlanságát. Bravó, Horváti Nem a hosz­szú távoliét után a képernyő­re oly diadalmasan visszatért Iiorvát János — annak a ré­gi-régi Riporter kerestetik ve­télkedőnek az egyik győztese — a múlt heti Híradókban is kivágta a rezet. Bebizonyítot­ta, hogy nemcsak a Hétvégék felszabadultan csevegő házi­gazdája tud lenni, hanem emebben a másodpercre ki­számított fő-fő műsorban is mércét állított fel, példát mu­tatott. Körülbelül azt csele­kedte meg, amit az új fő­szerkesztő, Aczél Endre beik­tatásaikor ígért, hogy tudni­illik, az új szignál mellé új dirigensi modor is társul: az egyszemélyes közvetlenség. Nos, erre a valóban kecseg­tető szerepkörre ugyan többen is hivatalosak, de legeslegin­kább és mindenki előtt ő, Horvát János a választott. Egyrészt, mint mondani szo­kás. a vérében van a közvet­len társalkodás igénye, lebo­nyolítási technikája, és ami a fő. ennek lefegyverző kultu­ráltsága. Másrészt ezt az ere­dendő adottságát annak rend­je és módja szerint ki meri élni. Közöl, tudat; kérdez és visszakérdez; úgy tűnődgetott a három-, négy-, ötmill-iónyi néző előtt, mintha csak író­asztali lámpájának a csendes fénye, és nem az a rengeteg szem sugarazna rá. Csak győzze ezt a megbízatást is erővel, a folytonos készenlét nyitottságával, hiszen —■ ha jól tudjuk — változatlanul a filmellátás gazdája ő. Márpe­dig ez a poszt is egész em­bert kiváo... Akácz László Heti FI LM JEGYZET Popeye akcióban. Jelenet Robert Altman filmjéből. A spenót­bajnok matróz: Robin Williams Halhatatlan rajzfilmfigura, akárcsak Donald kacsa vagy Miki egér. Ám nem az előb­biek atyja, Walt Disney talál­ta ká, hanem egy Elzie Segar nevű amerikai rajzoló, még 1919-ben — hogy aztán 1926- tól már sorozatokban legyen jelen, de nem a szülőatya, ha­nem az osztrák szármasásű hollywoodi rajzfilmes test­vérpár, Max és Dave Fleischer filmjeiben. A rajzfilmeknek (más meg­határozás szerint: a trükkfil- meknek) sajátos történetük, s még sajátosabb esztétikájuk van. Kevesen tudják, hogy rajzolt film előbb létezett, mint fényképezett film. Egy bizonyos Emilé Reynaud nevű francia úr volt az első, aki ilyen filmeket állított elő, már a múlt század 80-as évei­ben, s a 90-es évek elején már rendszeresen vetítette is alkotásait. E kis szkeccsektől persze hosszú az út a Disney- és Fleischer-féie rajzfilme­kig, de egyes dolgokban az ősrajzfiimek, s a legújabb, kiomputertechnikás japán rajzfilmcsodák megegyeznek: lehetővé válik bennük — épp a rajztechnika révén — az, ami a fényképezett filmekben nem oldható meg. A rajz­film a világ hihetetlen variál­hatóságának nyújt korlátlan teret. A rajzfilmekben min­den lehet, a legvalószínűtle- nebb történet éppúgy, mint a leghihetetlenebb figurák, s ezek átváltozása, alakváltása, eltűnése és felbukkanása. Vannak, akik ezt a képessé­get a mese ősi, lehetetlent nem ismerő képzeletvilágával hasonlítják össze, s vannak, akik egyszerűen a modern ember fantáziájának kivetülé- si lehetőségeként kezelik. Akár így, akár úgy, a rajz­filmek készítőinek fantáziáját ■gyakorlatilag semmi sem kor­látozza. Ma már a technika sem, noha az valamikor va­lamelyest akadályt jelentett, hiszen a fázisrajzok millióiból készülő egész estes filmeknél Iszonyatos munkára volt szükség. Viszont megérte, mert az említett figurákkal olyasmik történhettek, amik élő szereplőkkel forgatott, normális (rendes, hagyomá­nyos) filmekben sohasem, még a burleszkekben sem, pedig azokban aztán bedobták a trükktechnikát. A rajzfilmek persze épp­úgy nem nélkülözhették a jól kitalált hősöket, mint a ren­des mozifilmek. S e figurák éppúgy sztárok is lettek, mint a nagy filmszínészek. Néha még nagyobbak is. És főleg olcsóbbak, s jobban kezelhe­tők. Közülük való Popeye, a tengerész is. A félszemű, dü­löngélő járású, örökké pipát rágó, matrózsapkás, kicsit ütődött, kicsit vagány, kicsit érzelmes és kicsit erőszakos Popeye „egyénisége” egyik rétegében képviselt valamit az amerikai kisember tulaj­donságaiból is. Másik réte­gében a vágyott hőst testesí­tette meg, azt, akivel ugyan folyton történik valami kel­lemetlen, kitolnak vele, kine­vetik — de a végén mégis ő győz, mert ő a jó, s mások a rosszak. Márpedig a jónak, mint a mesében, a rajzfilmek­ben is győzedelmeskednie kell. Ha másképp nem megy, cso­da által. Mert mi más lenne, mint csoda, hogy Popeye, va­lahányszor kutyaszorítóba ke­rül, csak behabzsol egy adag spenótkonzervet, és máris, egy szerjípiilantás alatt, olyan erőssé válik, hogy senki nem képes legyőzni. Mese ez bi­zony, annak rendje és módja szerint, csak éppen modern mese, a XX. századból. Az a Popeyc-film, amelyet most láthatunk a mozikban, nem? rajzfilm. Egy igen ne­ves amerikai rendező, a M.A.S.H., a Nashville, A hosszú búcsú, a Buffalo Bill és Az indiánok, s még sok más film alkotója, Robert Altman forgatta, rendes, fény­képezett filmként, de a Po- peye-íilmek ismert figuráival, s azok képi stílusában. A történet itt is kissé gyerme­teg: Popeye különböző kalan­dokba keveredik, miközben elveszett atyját keresi — az­tán az atyát is megtalálja, mindenkin győzedelmeskedik is. és elnyeri Olive kisasz- szony kezét is. Ám a film több egy újabb Popeye-törté- netnél, mert Altman, miköz­ben a rendes játékfilm esz­közeivel maximálisan fel­idézi a rajzfilm-Popeye alak­ját és kalandjai környezetét, egyben a Popeye-filmek paró­diáját fs adja, sőt, a szuper­hős, az egyszemélyes igaz­ságtevő (más filmekben: a magányos cowboy) figurájá­nak a paródiáját is. És talá­lunk itt némi oldalvágást a Cápa típusú horrorok felé is. Ugyanakkor megvan benne a popeyességnek az a vonása is, amitől ez a groteszk kis fi­gura igazi amerikai hőssé válik: az erő és a rendíthe- tetlenség imádata. Persze, ez is egy kissé torzító szemüve­gen át nézve. Jópofa film, melyet az óvodás korúak éppúgy élvezni tudnak, mint atyáik, vagy nagyatyáik. Ha valamit ki­fogásolhatunk benne, az kis­sé vontatott tempója, s kö­rül ményeskedő sztorija. Gyermekrablás Caracasban Venezuelai film, s már ez is érdekessé teszi, hiszen eb­ből a nagy latin-amerikai or­szágból ritkán érkezik el hoz­zánk filmalkotás. Talán épp ennek tudható be, hogy az egyébként egy igazi, megtör­tént bűntényen alapuló film számunkra kissé leegyszerű­sítőén sematikusnak tűnő tár­sadalomrajzot és bírálatot ad —, hiszen nem ismerjük elég­gé azt a közeget, amelyben e film készült, s megjelent. A történet egyébként elég­gé ismerős: gazdag szülők tör­vényen felül álló kábítószer­élvező gyerekei véletlenül megölnek egy szintén gazdag családból származó kisfiút, s amikor a szívós rendőrfel­ügyelő végre felgöngyölíti az egész ügyet s a hátteret is, a szülők nyomására elveszik tőle a nyomozást, és mindent szépen eltussolnak. Az érde­kes épp az a folyamat, amely­nek során a háttér fokozato­san tisztázódik, s az a kép, amelyet a rendező (egyben jeles venezuelai drámaíró), Ro­man Chalbaud, talán szándé­kain kívül is, a venezuelai társadalom felsőbb köreiről fest. Ez a korrupt, álszent, erőszakos és élősdi uralkodó réteg éppoly visszataszító, mint amilyen kártékony. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents