Pest Megyei Hírlap, 1986. június (30. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-07 / 133. szám

1986. JÜNIUS 7., SZOMBAT f A törvény célja, hogy az ember egészségének védelme, a jelenlegi és a jövő nemze­dékek életfeltételeinek rend­szeres javítása érdekében meg­állapítsa az emberi környezet védelmével, megóvásával és tervszerű alakításával kap­csolatos alapvető szabályokat. Az 1976. évi II. törvényről van szó, amely a környezet védel­mét az állami politika szint­jére, rangjára emelte, mint olyan valamit, ami a társa­dalom széles tömegeinek sor­sát érinti, tehát — az alkot­mány értelmében — a vele összefüggő előírásokat az Or­szággyűlésnek kell meghatá­rozni. Az utóbbi tíz esztendőben számottevően élénkebbé vált a társadalom érdeklődése éle­tünk terének védelme iránt. Minden bizonnyal ezt látják ma is valamennyien, akik a Budakeszi Szépítő Egyesület programjának keretében részt vesznek a héten ,volt környe­zetvédelmi világnap tiszteleté­re rendezett juniálison, a he­lyi arborétumban. Környezetünk védelmében Próbáljuk menteni, ami menthető Népi ellenőrök vizsgálták Miért a bespejzolás ? ívtizedek vesztesége E világnap alkalmából sze­mélyes érdekből is elgondol­kodunk vizeink, levegőnk, er- déink, földjeink állapotáról, pedig nem biztos, hogy tagjai vagyunk valamelyik hasonló egyesületnek. Tagjai vagyunk azonban egy olyan, hatalmas tábornak, amelynek 'léte ép­pen gondolkodásunktól, maga­tartásunktól függ: az emberi­ségnek. Lesz-e jövőnk? — tesszük föl önmagunknak a kérdést, amikor arról hallunk, hogy egy-egy hatalmas gyár mennyi szennyezést bocsát a levegőbe vagy folyóinkba, amikor azon sopánkodunk, mennyit ártanak a különböző vegyszerek, amelyek a nö­vényápolás során jutnak a ta­lajba, onnan pedig az aszta­lunkra, a tányérunkba. Eszünkbe jut-e ilyenkor, hogy mennyit ártunk mi, magunk, önmagunknak? Az igaz, hogy a felszabadu­lás utáni első' két évtizedben országos hatáskörben szerve­zett környezetvédelmi tevé­kenységről nem beszélhettünk. Az ártalmak is csekélyebbek voltak, ez is igaz. Ám amit vesztettünk, azt végérvénye­sen elvesztettük. Másfél évti­zede sincs, hogy megkísérel­tük pótolni a mulasztást, ami­kor a Minisztertanács határo­zata értelmében megszületett az Országos Környezetvédelmi 1ÜM A posta nyomai a lakótelepen Tanács és e tanácsnak titkár­sága. Az ipar, a mezőgazda- sági nagyüzemek, a közlekedés rohamos fejlődésével azonban oly mértékben növekedett a károsodás veszélye, hogy be kellett látnünk: ez a szervezet saját hatáskörében nem képes ellátni a feladatokat, a hely­zet követelte színvonalon. Létrejött az Országos Környe­zet- és Természetvédelmi Ta­nács, majd az Országos Kör­nyezet- és Természetvédelmi Hivatal megalapításáról ren­delkezett a kormány. Létre­jött tehát egy országos hatás­körű szervezet, amely a kör­nyezetvédelem koordinálása mellett összehangolja a ter­mészet megóvásával kapcso- ■ latos tennivalókat is. Miért soroltuk fel e szerve­zeteket születésük sorrendjé­ben? Azért, hogy világossá váljék: a legmagasabb fóru­mokon léteznek és működnek azok a testületek, hivatalok, amelyek alkalmasak arra, hogy nyomon kövessék a tár­sadalmi-gazdasági változáso­kat amelyekhez hazánkban a környezet- és természetvédel­mi feladatokat igazítani kell. De megvannak-e ezeknek megfelelői a mi sorainkban? Van-e olyan szervezet fal- vainkban, városainkban, amely képes hasonló koordinációra? Örömmel állapíthatjuk meg: a legtöbb helyen már van. Szűkebb hazánkban is. Leselkedő veszély Talán az elsők között ka­rolta fel az ügyet a szakszer­vezetek tábora. Az 1980-ban rendezett 24. kongresszus ha­tározata megerősítette a szak- szervezetek környezetvédelmi szerepéről és feladatairól ki­alakított irányelveket, kiemel­ve a témával kapcsolatos is­meretterjesztés fontosságát. A népfro'ntmozgalom keretében is egyre szélesebb körben ter­jedtek azok az akciók, ame­lyek a környezet- és termé­szetvédelmet szolgálva a pro­paganda eszközeit konkrét társadalmi munkával erősí­tették. A népfront ösztönzé­sére esztendők óta ültettünk fákat, telepítettünk parkokat, erdőcskéket lakóhelyünkön és környékén. Az utóbbi öt év­ben a megye népfrontbizott­ságai több mint másfél millió forintot fordítottak a facse­meték, palánták beszerzésére. Ráckeve, Budajenő, Duna­keszi, Törökbálint, Érd és a többi település utcaképei a bizonyság arra: érdemes volt S nem csupán a szemnek, a szívnek, a tüdőnek is jót tet­tünk azzal, hogy kezünk nyo­mán több lett a zöld körülöt­tünk. Mert tudnunk kell: szükségünk van az élő fákra. Szomorú látványt nyújt a pusztuló erdő. Ám ezen túl más gond is akad, ha a leve­gőszennyezés, a talaj károsí­tása folytán halódnak a fák. Legutóbb a Pilisi Parkerdő- gazdaságban hallottuk — egy parlamenti bizottsággal sétál­gatva a Lajos-forrás környé­kén —, hogy Európa-szerte probléma: megelőzni az er­dőkre leselkedő veszélyeket. Miért? Azért, mert például az autópályák közelében elte­rülő erdők a gépjárművek okozta légszennyezéstől előbb- utóbb kipusztulva nem nyúj­tanak többé védelmet az em­bereknek. A beteg fák nem képesek kifejteni az egészsé­ges erdőnek a környezetre gyakorolt kedvező hatását. Pontosabban: ha veszélyben az erdő, akkor veszélyben a talaj, a levegő, a víz, a gene­tikai értékek megőrzésének — és javításának — lehetősége is. S amit közvetlenül tapasz­talhatunk: nem lesz hely, ahová kirándulhatunk, ahol fellélegezhetünk, kikapcsolód­hatunk a mindennapi roha­násból, a benzingőzös váro­sainkból. Többletterhek Vigyázunk-e eléggé féltett erdeinkre? Nem. Ennek kéz­zel fogható, szemmel látható nyomai vannak akár a már említett pilisi tájon, akár a budai erdőkben. Vigyázunk-e eléggé magunk építette park­jainkra, ligeteinkre? Nem. Amint a környezet- és ter­mészetvédelemről esik szó. rögtön millió forintokat kez­dünk emlegetni. De kelle- nek-e mindig, mindenhová milliók? A környezetvédelmi tör­vény, majd az országos kör­nyezetvédelmi koncepció ki­mondja, hogy a feladatokat csak a termelési-gazdasági folyamatok szerves részeként lehet elképzelni s megvalósí­tani. E tekintetben valóban szükségesek azok a milliók, hiszen kellenek a környezet- védelmi beruházások, a gyár­kéményre szerelhető filtertől a veszélyes hulladékokat megsemmisítő, ártalmatlanító berendezésekig, a szennyvíz- tisztítókig, vagy éppen a szennyeződést mérő műszere­kig. Az igaz, hogy több or­szágban részesülnek az ilyes­fajta beruházások adókedvez­ményben. Nálunk nem. Egvenlő elbírálás alá esnek a termelő üzemek létesítésével. Megesik tehát, hogy a plusz­terheket elkerülendő, éppen a környezetvédelmi célú rész­letek maradnak el — talán már Sétány Budakeszi központjá­ban a tervezés során. Ez sem helyes. Egyszer valószínűleg megszü­letik majd egy optimális meg­oldás, de addig?... Ami rajtunk múlik Amihez viszont nem kell pénz, az mind rajtunk múlik. Abban már egyetértünk, hogy közvetlen a veszély, ami fe­nyeget bennünket. Aggódunk a következő nemzedékek sor­sáért. Felelősségérzetünk ál­lásfoglalásra, cselekvésre kész­tet bennünket. Azt azonban még nem sikerült tisztáznunk — elsősorban önmagunkban —, hogy a környezet- és ter­mészetvédelemben melyek az állami feladatok s mi az, ami kifejezetten ránk, állampolgá­rokra vár. A sorra alakuló helyi tele­pülésszépítő egyesületekben — ha kell, szakemberek „közre­működésével — segítünk el­igazodni egymásnak ebben a kérdésben is. Mint például Budakeszin, ahol az egyesület tagjai éppen ma rendezik ju- niálisukat, a féltve őrzött ki­csiny arborétumban. Bálint Ibolya NAGY ÉRTÉKŰNEK minő­sítették a nagykátai népi el­lenőrök azokat a gépeket, be­rendezéseket, járműveket, amelyeknek az értéke megha­ladja az egymillió forintot. A tápiószentmártoni Arany- szarvas, a szentmártonkátai Kossuth és a iarmosi Tápió- mente mezőgazdasági terme­lőszövetkezetekben harminc­négy ilyen drága traktor, kombájn és egyéb önjáró gép található, s természetesen műszaki állapotuk és kihasz­náltságuk fontos szerepet ját­szik abban, hogy a nagykátai térség másfél milliárdos ter­melési értékére eddig képző­dött 70 milliós nyereség a jö­vőben hogyan alakul. Miként a NEB-vizsgálat megállapította, ezeknek az egymillió feletti bruttó értékű gépeknek a kihasználását megfelelőnek lehet tekinteni, legalábbis a MÉM Műszaki és Gépkísérleti Intézet által ki­mutatott átlagos műszakóra­számhoz képest. Tavaly a ki­használási hányados 96 száza­lék feletti volt, s az idén a tervek szerint meghaladja a 99 százalékot. Ennek ellenére akad gond és baj bőven, ha a statisztikai átlagok mögé nézünk. Hiszen előfordúl olyan eset, mint a szentmártonkátai tsz-ben, hogy az egymilliónál drágább, s még ma is 450 ezer forintos nettó értéken nyilvántartott járvaszecskázó gép már két év óta nem működik, s az idén sem terveznek rá telje­sítményt. A tápiószentmártoni tsz Herrian gépsorainak ki­használtsága is csak 50 száza­lékos. A bajok gyökerét itt örege­désnek nevezik. A három szö­vetkezet hatalmas gépeinek 64 százaléka öt évnél idősebb és a bruttó értéküknek már 60 százalékát elvesztették. Egyre több az úgynevezett nullára leírt gép, bár ezeket értékvesztésük ellenére is elég jó hatásfokkal működtetik. Persze az már a helyi vizs­gálaton túlmutató, de a he­lyi tapasztalatok alapján is felvethető kérdés, hogy az úgynevezett amortizációs kulcs mennyire tükrözi a valóságot, vagyis mennyire műszaki ál­lapotot jelölő. Miként a sze­mélygépkocsik műszaki álla­potát sem jellemezhetjük éveiknek a számával, ha hall­gatunk tárolásuk, ápolásuk körülményeiről, s az általuk lefutott kilométerek számáról, ugyanúgy kevés ma az amor­tizáció leírásához figyelembe vett tényezők mennyisége. Ezeknek a többnyire idény­szerűen működtethető gépek­nek a kihasználtságát erősen befolyásolja a termésered­mény, a vetésszerkezet, az időjárás alakulása stb. A vizs­gált termelőszövetkezetek di­cséretére el kell mondani, hogy ezekhez a körülmények­hez ésszerűen igazodnak. Az elöregedett masinákhoz természetesen viszonylag sok tartalékalkatrészre van — il­letve lenne — szükségük. Csakhogy a zömében import­ból származó alkatrész ellátá­sára a hiánygazdálkodás a jellemző. Ezért gyakran elő­fordul, hogy a szövetkezet anyagbeszerzője — ha éppen kap — rögtön hármat vesz abból az alkatrészből, amiből csak egyre van szükség, ne­hogy akkor keresse majd hiá­ba a kereskedelemben, amikor már a második is azonnal kel­lene. Ez az úgynevezett be­spejzolás megnöveli persze a szövetkezet eszközlekötési ter­heit, de két rossz közül még mindig ez tűnik a kisebbik­nek. Napjaink másik elgondol­kodtató jelensége ebben a térségben is a túlgépesítettség- re való törekvés. Például jelen­leg abban érdekeltek, hogy 10 nap alatt befejezzék az ara­tást, holott szemveszteség nél­kül arathatnának három hétig is. A mostani gyakorlat sze­rint tehát ezen a területen a valóságos szükséglethez ké­pest kétszeres gépmennyiség­gel rendelkeznek, míg más te­rületeken géphiánnyal küsz­ködnek. A FEJLESZTÉSI ALAP szűkössége miatt az új gépek vásárlását nagyon meg kell gondolniuk. Éppen ezért hely­zetük gondjainak enyhítéséhez egyetlen megoldás kínálkozik: a rendelkezésükre álló nagy értékű eszközökkel nyújtsa­nak egymásnak gyakrabban segítséget. Cseri Sándor A panelházak környékét is széppé lehet varázsolni (Veress Jenő felvételei) Az összehívhatatlan küldöttgyűlés (1.) Feszültség vibrál a levegőben A társadalom kevés területén jutott olyan magas fokra a szocialista demokrácia, mint a szövetkezeti mozgalomban. Ez a megállapí­tás különösen érvényes a lakásfenntartó szö­vetkezetekre. Maguk jelölhetik, választhatják meg tisztségviselőiket a szövetkezetek tagjai, s vissza is hívhatják őket. Tájékozódhatnak a közösség bármelyik gazdasági kérdésével kap­csolatban, s tanácskozási joggal részt vehet­nek a küldöttgyűléseken, akkor is, ha nem választott küldöttek. Természetesen minden demokratikus fórum annyit ér, amennyire élnek is a lehetőségek­kel. Nincs ez másképpen a Dunakeszi Barát­ság Lakásfenntartó Szövetkezetben sem, ahol már hónapok óta erősen borzolja a kedélye­ket az összehívhatatlan küldöttgyűlés ügye. Ismeretes, hogy a lakásszövetkezetek igaz­gatóságai évente kötelesek beszámolni a tag­ságnak — zárszámadás formájában — a gaz­dálkodásról és elkészíteni az új költségve­tést. Nagyobb szövetkezeteknél — ilyen a du­nakeszi is, ahol háromszázhúsz lakás van — nem közgyűlést, hanem küldöttgyűlést hív­nak össze, a tagságot küldöttek, esetünkben emeletenként egy lakó képviseli. Sonkafőzés helyett Mivel a beszámoló küldött- gyűlést a törvény értelmében az első negyedév végéig meg kell tartani, a Barátság igaz­gatósága idén március 28-ra Összehívta azt. Hogy ez a leg­utolsó terminus volt? Való­ban, de a küldöttgyűlés sor­sára, eredményére eleve rá­nyomta bélyegét, hogy már­cius 28-a a húsvét előtti nagy­péntek volt, s ez a nap köz­tudomásúan az ünnepi készü­lődés, a sonkafőzés, az utazás ideje. Ennek ellenére a két­harmados többséghez — ennyi kell a törvény értelmében a küldöttgyűlés szavazatképes­ségéhez — csupán hét személy hiányzott. így érthető volt az ingerült­ség — a jelenlevők közül so­kan utazásukat, más fontos programjukat mondták le, a délutáni műszakban dolgozók szabadságot vettek ki —, s a megválaszolatlan kérdéseket csak gyarapította a felügyelő­bizottság egyik tagjának leve­le, amelyet minden küldött megtalált postaládájában a gyűlés reggelén. Ebben Rad- vánszki György figyelmezteti a küldötteket; beszámolóm nem a felügyelőbizottság be­számolója, ilyen ugyanis nincs, az itt leírtak kizárólag az egyéni tapasztalataimat és vé­leményemet tükrözik. Ám a háromoldalas, sűrűn gépelt le­vél súlyos vezetési hibákra, sőt, visszaélésekre enged kö­vetkeztetni. A következő küldöttgyűlést április 14-re hívták össze, ám hasonlóan az előzőhöz, itt sem volt meg a határozatképesség­hez szükséges kétharmados jelenlét. Igaz, most már csak hatan hiányoztak. Ez alkalom­mal az igazgatóság bejelentet­te, hogy az érvényben levő jogszabály értelmében a har­madik küldöttgyűlést a fel­ügyeleti szerv,, a Dunakeszi Városi Tanács műszaki osztá­lya hatósági úton hívja ösz- sze. Ez azt jelenti, hogy ilyen­kor már nem szükséges a sza­vazatképességhez a küldöttek kétharmadának a jelenléte. Az újságíró, aki harmadszor kísérelte meg, hogy a demok­rácia e fórumáról tudósítson, joggal hihette, ezúttal nem hiába tölti az estéjét' az álta­lános iskola kémiaelőadójában. Ám május 9-én, a hatóságilag összehívott küldöttgyűlés is fiaskóval zárult, ekkor ugyan­is már húszán maradtak távol, s így az értekezlet megtartá­sa teljesen komolytalan pró­bálkozás lett volna. A lépcsőházban vitatták Érdektelenség, rossz idő­pontválasztás vagy szervezet­lenség okozta a háromszori kudarcot? Erre nehéz, szinte lehetetlen felelni. Tény, hogy mindegyik alkalommal érezhe­tő volt a levegőben vibráló fe­szültség, s ennek egyáltalán nem használt, hogy az embe­rek mondanivalójuk, kérdé­seik, nézeteik nyilvánosságra hozatala nélkül voltak kényte­lenek elhagyni a helyszínt. így azután lépcsőházi beszélgeté­sek keretében vitatták meg a gondokat, adtak hangot véle­ményüknek. — Milyen gondok vannak a Barátság Lakásfenntartó Szö­vetkezet háza táján? — tettük fel a kérdést az érdekképvise­leti szerv, a MÉSZÖV lakás­szövetkezeti titkárának, Men- delényi Zoárdnak. Aki örül, aki kifogásol — Talán nehéz elhinni, de a dunakeszi lakásszövetkezet Pest megye egyik legeredmé­nyesebben működő ilyen kö­zössége — válaszol Mendelé- nyi Zoárd. — Ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy míg más liftes házakban nyolc-ki- lenc forint üzemeltetési költ­ség jut minden négyzetméter­re, a Barátság Lakásszövetke­zetnél ez a szám négy forint hatvan fillér. Nekünk, és azt hiszem a lakóknak még in­kább az a legfontosabb, hogy mindig legyen víz, fűtés, vilá­gítás, mindig működjön a lift, tiszta legyen a lépcsőház, el­szállítsák a szemetet, ne ázzon be a tető. — Ebből lehet lemérni, ho­gyan dolgozik egy szövetkezet vezetősége. Jól kihasználtál^ például azt a lehetőséget, hogy bizonyos aktuális munkákat a szövetkezet tagjaival végeztet­nek el, s a munkadíjat levon­ják az illető közös költségéből és élnek a mellékfoglalkozás­ban való alkalmazással is. így megtakarítják a más esetek­ben fizetendő harmincszázalé­kos társadalombiztosítási járu­lékot. A lakók mégis vétkes ha­nyagságról, visszaélésekről, összefonódásokról beszélnek. Aki munkához jut a szövetke­zet megbízásából, az örül, aki nem, az állítja, hogy ha a szomszéd festette be a korlá­tot fusermunka, a lépcsőház mázolása fabatkát sem ér. Móza Katalin (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents