Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK Virágba borult a meggyes — Péter bácsi, azt mondják, maga még sosem volt beteg... — Jól mondják. — Gyermekkorában sem? — Akkor sem. — Náthás sem volt, a gyomra sem fájt? — Nem. — Hát a feje? — ... Mintha egyszer fájt volna. De csak egyszer, Szóval sosem volt semmi baja? — Nem tudom már, hány eszten­deje, kitört az egyik lábujjam. De hát kilenc ujjal is lehet szaladni. Az­tán meg a csuklóm repedt el. Akkor sem mentem orvoshoz, a barátom­mal hozzákötöttünk két. deszkát, összeforrt. Nem mondom, egy kis pukli van rajta. Láthatja ... I Lábujj ide, pukli oda, idősebb Feigl Péter 76 éves korában is dol­gozik. Beállítja az ajtót, az ablakot, rakja a falat, fölhúzza a kéményt. — Maltert, maltert! — harsogja, s hadonászik a kőműveskalapáccsal. — Igyekezzetek gyerekeim! En nem így tanultam ... A malter megérkezik, s jön hozzá a tégla is. Feigl László, á középső fiú tolja a talicskát. — Ő is kőműves? — A Laci..., az nem, csak halőr lelt belőle — mondja, s jóízűt nevet rajta. — Akkor ki viszi a szakmát? — A legkisebb, a Nándi. A legkisebbik, Feigl Nándor, amúgy jó egynyolcvan magas. Mar­káns arcát, víg kedélyét apjától örö­kölhette. Korára nézve annyi mond­ható el: tavaly házasította ki na­gyobbik lányát. A lakodalmat ma is emlegetik Szigetbecsén. Olyan volt, mint a mesében: majd három nap, három éjszaka tartott. A Feigl-brigádot arról ismerni meg, hogy leginkább fehér ruhában dolgozik. Fehér ruhás kőműveseket pedig ritkán látni, ezért a kép meg­marad az emberekben. — Svábok vagyunk, az NDK-ban is vannak rokonok, ők küldik a ru­hát — adja meg a magyarázatot Feigl Nándor. — Ennek nem szívja ki a színét a mész és eltart egy évig is. Az itthoni munkásruha jó, ha há­rom hónapig bírja. A fehér ruhán kívül van még egy különös ismertetőjel. Mert idő­sebb Feigl Pétert úgy is keresik a kuncsaftok: hol lakik az a füttyös, virágos? Füttyös, mert munka köz­ben versenyt fújja a rigókkal, virá­gos, mert a. sapkájáról sosem hiány­zik a virág. Most éppen egy szál nár­ciszt tűzött oda. — S ha elhervad? — Szakítok másikat. — És télen? Talán művirágot használ? — Na, még az lenne szép .11 — méltatlankodik, — Ha elhervad, me­gyek a boltba és veszek másikat. A virágárusnak nem is kell mondani. Meglát, és már nyújtja. A fehér ruhás, füttyögetős, virágos brigád most helyben dolgozik. A vi­lághírű, Szigetbecsén gyerekeskedett fotóművész, Andre Kertész emlékhá­zát építik. Társadalmi munkában. S ez nem kuriózum, mert se szeri, se száma azoknak az épületeknek, ame­lyekben benne van a munkájuk. Igaz, ez a mentalitás nemcsak rájuk jellemző. Hanem a szigetbecsei, rác­kevei kisiparosokra általában. Lakással járt — Rakhatjuk már, papa? — kér­dezi a friss keverék fölé hajolva La­ci, a halőr, aki egyúttal az egyik vá­laszfalba kerülő ajtót támogatja. — Várj még fiam, hadd szikkad­jon az a malter. Közben megérkezik a legidősebb fiú, Péter. Már az apjának fiú, mert amúgy ő is meglett férfi. Odatá­masztja a kerékpárját a kerítéshez. A csomagtartóra szódásballon van erősítve. Ha nagyon kell, jön segíte­ni, dolgozik a családi brigádban. De nem úgy és annyit, mint két testvér- öccse. Egy gyerekkori baleset korlá­tozza a serénykedésben. Tízesztendős lehetett, amikor nekiszaladt a kerí­tésnek. Az egyik szeme bánta. De sajnos a másik sincs rendben. Emiatt leszázalékolták. A malter megszikkadt. Feigl Lász­ló ráállítja az ajtót a friss alapra. Mára szabadnapot vett ki, hogy se­gíthessen. A ráckevei Duna mentén működő Petőfi Plorgász Egyesület vezetősége szó nélkül elengedte. Ügy, mint máskor, ha a családnak szüksé­ge volt a munkájára. Előtte a Víz­ügynél dolgozott, ott is, mint halőr. — Sosem kacérkodott a kőműves­s éggel? — Ügy volt, hogy a sorsom elté­rített tőle. Nehéz sorunk volt gyer­mekkorunkban. Erről mindig csak azt mondom: egy derékszíjjal hár­man takaróztunk. Azután, amikor 1959-ben szóltak a vízügyesek, hogy menjek halőrnek, ráálltam. Szolgá­lati lakással járt. Azóta nekem is, a testvéreimnek is saját házunk van. Mindegyiket együtt építettük. Idősebb Feigl Péter savanykás, pi­ros bort tölt a korsóba a marmon- kannából. Persze saját termés. Szó­dát spriccel hozzá és jót húz belőle. — Ez az igazi gyógyszer — szólal meg, amint levegőhöz jut. — Ebben aztán nincs méreg, mint az orvossá­gokban. — Péter bácsi, hogyan lett kőmű­ves? — Parasztgyerek voltam, de az élet úgy hozta, hogy kitanultam a mesterséget. A KPM-nél dolgoztam. — A fater azt akarja mondani, hogy útkaparó volt — veti oda Feigl Nándor, s a kirobbanó, burjánzó ne­vetéstől a segédek majdnem elejtik a szerszámot. — Á, mit tudják ezek — legyint az öreg, s folytatja. — Higgye el, hogy sokat dolgoztam, nagyon sokat. Jártuk az országot, s mindent felépí­tettünk, amit kellett. Aztán, amikor megnőtt, vittem a Nándit is magam­mal. Feigl Nándor az apja mellett ta­nulta ki a szakmát. De ráunt az or­szágjárásra és 1967-ben kiváltotta az ipart. Eleinte járdákat épített, de később ... — Mi volt az első komolyabb munkája ? — Itt volt Becsén, meg is tudnám mutatni. Egy régi sárfalas házat kel­lett rendbe hozni. De úgy képzelje el, hogy az alap alá ástam, úgy be­tonoztam, a falat pedig másfél mé­terenként, egy méter magasságig új­ra raktam. Amikor elkészültem, ak­kor mondta a gazda, hogy az előző mester nem merte vállalni ezt a munkát. A ház azóta is áll, a másik maszekot pedig kiszorítottam. Nem akartam én egyik napról a másikra meggazdagodni. Nekem most is olyan áraim vannak, hogy sokan megmoso­lyognak érte. Mondják: te Nándi, hogy lehet így megélni? Tény, hogy velem még nem alkudtak, nem so­kallták a kikalkulált összeget, de az már előfordult, hogy adtak még rá ötezret. De mondja meg: kit és miért raboljak le? Itt mindenki is­mer mindenkit. A falut kispénzűek lakják, tsz-parasztok és gyári mun­kások. Errefelé kevés a maszekolási lehetőség. Az én nyereségem az, hogy mindig legalább két évre előre van munkám. És még sosem volt panaszügyem. — Ki folytatja majd a szakmát? — Meg vagyok lőve, két lányom van. De az unokanővérem fia már bejelentkezett hozzám segédnek. Meg a Péter bátyám gyereke is érdeklő­dik. ö tovább viheti a Feigl ne­vet ... _ A kémények..v — Papa, fogja már meg azt a lé­cet, szintezzük be a másik ajtót is — mondja Feigl Nándor. — Látja, így van ez — fordul felém idősebb Feigl Péter. — Else- gítgetek, de már nem én vagyok a főnök. Egy gyengém azért van: a ké­mények. Nagyon szeretek kéményt építeni, azt nem engedem át senki­nek. — Tényleg fantasztikus a fater, megőrül a kéményekért — erősíti meg Feigl Nándor. — Mindig úgy tervezem, hogy az egyiket én rakom, a másikat meg a segédek, az irányí­tásom alatt. De az öreggel nem lehet bírni. Fiát ácsolok neki olyan állást, amiről még véletlenül sem eshet le. Felmegy és rakja. És milyen büszke utána ... Közös az óhaj: készüljön búcsú­zóul egy csoportkép. Feiglék csalá­dostul, segédestül mosolyognak a ka­merába. — Látszik-e a virág a sapkámon — kérdezi idősebb Feigl Péter fotós kollégámtól. — Igen — hangzik a válasz. — No, akkor nyomhatja. Kövess László Szorgos kezek és gépek munkálkodnak ezekben a napokban a földeken. A kedvező időjárást kihasználva nagyüzem van a Pest megyei határban is, ahol az időszerű mezőgazdasági munkákkal folyamatosan haladnak. Ké­pünkön: a dömsödi Dózsa Tsz meggyesében szirmukat bontották a gyü­mölcsfák virágai Nehéz lenne kiagitálni minket Foraatták a történelem kerekét Negyedszázada fejeződött be a gödöllői járásban a mezőgazdasági ter­melőszövetkezetek szervezése. Fábián Ferenc, a Szilasmenti Tsz elnök­helyettese sorolta néhány éve az agitátorok nevét, modván, hogy Árvái Ferenc, Gecse Ferenc, Nagy Dániel, Zászlósi Béla, a Ganz Árammérőgyár akkori KISZ-fiataljai találékonyak, eredményesek voltak ugyan a szer­vezésben, ígértek a parasztoknak sok mindent, de talán még ők maguk sem gondolták akkor, hogy a leendő szövetkezeti tagok életformája mi­lyen óriási változáson megy majd keresztül. — A szövetkezetek megalakításá­nak tizedik évfordulóján Valkón volt egy találkozónk, s ott már ak­kor azt mondta egy bácsika: most nehezebb lenne bennünket „kiagi­tálni” a téeszből — emlékezik ma Árvái Ferenc, a Ganz Árammérő­gyár vezérigazgató^helyettese. — Pedig a szervezés sem ment köny- nyen. Több száz családot beszéltünk rá a belépési nyilatkozat aláírására, de csaknem minden látogatásunk úgy kezdődött, hogy amikor zörget­tünk a kapun, az udvaron a láncról leoldott kutya acsarkodóit felénk. — Mit ígértek, mivel érveltek? — Azt mondtuk: a szocialista mezőgazdaságban a gépek meg­könnyítik a munkát, nagyobb lesz a jövedelmük, emberibb életet él­hetnek. Az ötvenes évekbeli tapasz­talatok miatt erős kétkedéssel fo­gadták a szavunkat. Sok család azt mondta: mi aláírjuk a belépést, de előbb maguk írják alá, hogy ezer forintos havi jövedelmet garantál az állam. Persze ezt nem tehettük. Mielőtt az akcióra elindultunk, ne­künk, ipari munkásoknak, meg kel­lett ismerkednünk a mezőgazdasági termelés fogalmaival is. Több he­lyen azt kérdezték például, hogy ha traktor dolgozik majd az igás álla­tok helyett, akkor miből lesz a trá­gya. Erre a leghatásosabb érvünk az volt, hogy Nyugaton már ré­gen műtrágyával érik el a magas terméshozamokat. Volt olyan család, amelyhez ötször is vissza kellett mennünk, mire aláírtak. — Próbára tették a türelmüket. — Fizikailag és idegileg egyaránt Az André Kertész-emlékház építésén dolgozik a Feigl család. Balról jobbra: Nándor, László, az idősebb és az ifjabb Feigl Péter (Veress Jenő felvétele) nagyon elfáradtunk. Reggel nyolctól éjfélig vagy még tovább vitatkoz­tunk, magyaráztunk, rábeszéltünk. A falvakban való elhelyezésünkre csak egyetlen példa: Szadán a mozi­teremben aludtunk. Kiszállási díjat kaptunk ugyan a vállalattól, de a harmincegy forintból már akkor sem lehetett valami fényesen meg­élni egész nap a családtól távol. Az még a magunkra vállalt szabály volt, hogy ha valamivel megkínál­tak is, semmit sem fogadtunk el, amíg a belépési nyilatkozatot alá nem írták. Szomorúan hallottuk utóbb, hogy a vállalatnál akadtak olyan emberek, akik megpróbáltak hangulatot kelteni ellenünk, mond­ván, hogy, elmentünk szórakozni. De azt is meg kell említenem, hogy az akkori politikai és gazdasági veze­tők elismerték fáradozásunkat. — Voltak-e segítőik? — Igen, egyesek a háttérből, má­sok nyíltan is hangoztatták, hogy igaz ügyet szolgálunk. Egyébként minden faluban a legtekintélyesebb gazdáknál kezdtük a szervezést, s ha_ náluk célt értünk, a többieknél már valamelyest könnyebb volt a dolgunk. Sok családnál vált egészen barátságossá beszélgetésünk. Itt, a gödöllői járásban egyetlen incidens nélkül sikerült befejezni a szerve­zést, ami nagy szó volt, hiszen so­kak számára úgy tűnt, hogy a ma­gyar parasztság évezredes álmának a beteljesülése hiúsul meg akkor. Elvittek bennünket három hétre a diabasi járásba is. Ott egyszer Sári­ban az egyik háznál öt-hat ittas fiatalember verekedni akart velünk, de mi rögtön távoztunk. Politikai hiba lett volna olyan látszatba ke­veredni, hogy erőszakkal tagosítunk. — Milyen érzésekkel gondol visz- sza a téesz-szervezésre? —_ Huszonhét évig voltam mun- kásőrparancsnok és sokszor meg­fordultam azokon a településeken, ahol annak idején a belépésre agi­táltunk, Akik a mi rábeszélésünkre írták alá a nyilatkozatot, vagy ha nem ők, hát fiaik, unokáik, négy­hat szobás, fürdőszobás, gépesífett családi hazakat építettek, igaz, rím napi nyolcórai munka árán. Ud­varukon, a garázsban személygép­kocsik állnak. Természetes számuk­ra a külföldi utazás. Sokan videó- készülékkel rendelkeznek. Megújul­tak a falvak, közlekedésük, szociá­lis és szolgáltatással való ellátott­ságuk nem is hasonlítható a régi állapotokhoz. Azon a már említett valkói találkozón valaki azt hangoz­tatta, hogy mi annak idején tör­ténelmet csináltunk, akkor is, ha sokszor szigorúan mérjük is hala­dásunkat. Ha így Van, hogy tör­ténelmet csináltunk, jó tudni, hogy segítettük előre forgatni a történe­lem kerekét. Cseri Sándor / Aki még sosem volt beteg Fehér ruhás, füttyös brigád

Next

/
Thumbnails
Contents