Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK Virágba borult a meggyes — Péter bácsi, azt mondják, maga még sosem volt beteg... — Jól mondják. — Gyermekkorában sem? — Akkor sem. — Náthás sem volt, a gyomra sem fájt? — Nem. — Hát a feje? — ... Mintha egyszer fájt volna. De csak egyszer, Szóval sosem volt semmi baja? — Nem tudom már, hány esztendeje, kitört az egyik lábujjam. De hát kilenc ujjal is lehet szaladni. Aztán meg a csuklóm repedt el. Akkor sem mentem orvoshoz, a barátommal hozzákötöttünk két. deszkát, összeforrt. Nem mondom, egy kis pukli van rajta. Láthatja ... I Lábujj ide, pukli oda, idősebb Feigl Péter 76 éves korában is dolgozik. Beállítja az ajtót, az ablakot, rakja a falat, fölhúzza a kéményt. — Maltert, maltert! — harsogja, s hadonászik a kőműveskalapáccsal. — Igyekezzetek gyerekeim! En nem így tanultam ... A malter megérkezik, s jön hozzá a tégla is. Feigl László, á középső fiú tolja a talicskát. — Ő is kőműves? — A Laci..., az nem, csak halőr lelt belőle — mondja, s jóízűt nevet rajta. — Akkor ki viszi a szakmát? — A legkisebb, a Nándi. A legkisebbik, Feigl Nándor, amúgy jó egynyolcvan magas. Markáns arcát, víg kedélyét apjától örökölhette. Korára nézve annyi mondható el: tavaly házasította ki nagyobbik lányát. A lakodalmat ma is emlegetik Szigetbecsén. Olyan volt, mint a mesében: majd három nap, három éjszaka tartott. A Feigl-brigádot arról ismerni meg, hogy leginkább fehér ruhában dolgozik. Fehér ruhás kőműveseket pedig ritkán látni, ezért a kép megmarad az emberekben. — Svábok vagyunk, az NDK-ban is vannak rokonok, ők küldik a ruhát — adja meg a magyarázatot Feigl Nándor. — Ennek nem szívja ki a színét a mész és eltart egy évig is. Az itthoni munkásruha jó, ha három hónapig bírja. A fehér ruhán kívül van még egy különös ismertetőjel. Mert idősebb Feigl Pétert úgy is keresik a kuncsaftok: hol lakik az a füttyös, virágos? Füttyös, mert munka közben versenyt fújja a rigókkal, virágos, mert a. sapkájáról sosem hiányzik a virág. Most éppen egy szál nárciszt tűzött oda. — S ha elhervad? — Szakítok másikat. — És télen? Talán művirágot használ? — Na, még az lenne szép .11 — méltatlankodik, — Ha elhervad, megyek a boltba és veszek másikat. A virágárusnak nem is kell mondani. Meglát, és már nyújtja. A fehér ruhás, füttyögetős, virágos brigád most helyben dolgozik. A világhírű, Szigetbecsén gyerekeskedett fotóművész, Andre Kertész emlékházát építik. Társadalmi munkában. S ez nem kuriózum, mert se szeri, se száma azoknak az épületeknek, amelyekben benne van a munkájuk. Igaz, ez a mentalitás nemcsak rájuk jellemző. Hanem a szigetbecsei, ráckevei kisiparosokra általában. Lakással járt — Rakhatjuk már, papa? — kérdezi a friss keverék fölé hajolva Laci, a halőr, aki egyúttal az egyik válaszfalba kerülő ajtót támogatja. — Várj még fiam, hadd szikkadjon az a malter. Közben megérkezik a legidősebb fiú, Péter. Már az apjának fiú, mert amúgy ő is meglett férfi. Odatámasztja a kerékpárját a kerítéshez. A csomagtartóra szódásballon van erősítve. Ha nagyon kell, jön segíteni, dolgozik a családi brigádban. De nem úgy és annyit, mint két testvér- öccse. Egy gyerekkori baleset korlátozza a serénykedésben. Tízesztendős lehetett, amikor nekiszaladt a kerítésnek. Az egyik szeme bánta. De sajnos a másik sincs rendben. Emiatt leszázalékolták. A malter megszikkadt. Feigl László ráállítja az ajtót a friss alapra. Mára szabadnapot vett ki, hogy segíthessen. A ráckevei Duna mentén működő Petőfi Plorgász Egyesület vezetősége szó nélkül elengedte. Ügy, mint máskor, ha a családnak szüksége volt a munkájára. Előtte a Vízügynél dolgozott, ott is, mint halőr. — Sosem kacérkodott a kőművess éggel? — Ügy volt, hogy a sorsom eltérített tőle. Nehéz sorunk volt gyermekkorunkban. Erről mindig csak azt mondom: egy derékszíjjal hárman takaróztunk. Azután, amikor 1959-ben szóltak a vízügyesek, hogy menjek halőrnek, ráálltam. Szolgálati lakással járt. Azóta nekem is, a testvéreimnek is saját házunk van. Mindegyiket együtt építettük. Idősebb Feigl Péter savanykás, piros bort tölt a korsóba a marmon- kannából. Persze saját termés. Szódát spriccel hozzá és jót húz belőle. — Ez az igazi gyógyszer — szólal meg, amint levegőhöz jut. — Ebben aztán nincs méreg, mint az orvosságokban. — Péter bácsi, hogyan lett kőműves? — Parasztgyerek voltam, de az élet úgy hozta, hogy kitanultam a mesterséget. A KPM-nél dolgoztam. — A fater azt akarja mondani, hogy útkaparó volt — veti oda Feigl Nándor, s a kirobbanó, burjánzó nevetéstől a segédek majdnem elejtik a szerszámot. — Á, mit tudják ezek — legyint az öreg, s folytatja. — Higgye el, hogy sokat dolgoztam, nagyon sokat. Jártuk az országot, s mindent felépítettünk, amit kellett. Aztán, amikor megnőtt, vittem a Nándit is magammal. Feigl Nándor az apja mellett tanulta ki a szakmát. De ráunt az országjárásra és 1967-ben kiváltotta az ipart. Eleinte járdákat épített, de később ... — Mi volt az első komolyabb munkája ? — Itt volt Becsén, meg is tudnám mutatni. Egy régi sárfalas házat kellett rendbe hozni. De úgy képzelje el, hogy az alap alá ástam, úgy betonoztam, a falat pedig másfél méterenként, egy méter magasságig újra raktam. Amikor elkészültem, akkor mondta a gazda, hogy az előző mester nem merte vállalni ezt a munkát. A ház azóta is áll, a másik maszekot pedig kiszorítottam. Nem akartam én egyik napról a másikra meggazdagodni. Nekem most is olyan áraim vannak, hogy sokan megmosolyognak érte. Mondják: te Nándi, hogy lehet így megélni? Tény, hogy velem még nem alkudtak, nem sokallták a kikalkulált összeget, de az már előfordult, hogy adtak még rá ötezret. De mondja meg: kit és miért raboljak le? Itt mindenki ismer mindenkit. A falut kispénzűek lakják, tsz-parasztok és gyári munkások. Errefelé kevés a maszekolási lehetőség. Az én nyereségem az, hogy mindig legalább két évre előre van munkám. És még sosem volt panaszügyem. — Ki folytatja majd a szakmát? — Meg vagyok lőve, két lányom van. De az unokanővérem fia már bejelentkezett hozzám segédnek. Meg a Péter bátyám gyereke is érdeklődik. ö tovább viheti a Feigl nevet ... _ A kémények..v — Papa, fogja már meg azt a lécet, szintezzük be a másik ajtót is — mondja Feigl Nándor. — Látja, így van ez — fordul felém idősebb Feigl Péter. — Else- gítgetek, de már nem én vagyok a főnök. Egy gyengém azért van: a kémények. Nagyon szeretek kéményt építeni, azt nem engedem át senkinek. — Tényleg fantasztikus a fater, megőrül a kéményekért — erősíti meg Feigl Nándor. — Mindig úgy tervezem, hogy az egyiket én rakom, a másikat meg a segédek, az irányításom alatt. De az öreggel nem lehet bírni. Fiát ácsolok neki olyan állást, amiről még véletlenül sem eshet le. Felmegy és rakja. És milyen büszke utána ... Közös az óhaj: készüljön búcsúzóul egy csoportkép. Feiglék családostul, segédestül mosolyognak a kamerába. — Látszik-e a virág a sapkámon — kérdezi idősebb Feigl Péter fotós kollégámtól. — Igen — hangzik a válasz. — No, akkor nyomhatja. Kövess László Szorgos kezek és gépek munkálkodnak ezekben a napokban a földeken. A kedvező időjárást kihasználva nagyüzem van a Pest megyei határban is, ahol az időszerű mezőgazdasági munkákkal folyamatosan haladnak. Képünkön: a dömsödi Dózsa Tsz meggyesében szirmukat bontották a gyümölcsfák virágai Nehéz lenne kiagitálni minket Foraatták a történelem kerekét Negyedszázada fejeződött be a gödöllői járásban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezése. Fábián Ferenc, a Szilasmenti Tsz elnökhelyettese sorolta néhány éve az agitátorok nevét, modván, hogy Árvái Ferenc, Gecse Ferenc, Nagy Dániel, Zászlósi Béla, a Ganz Árammérőgyár akkori KISZ-fiataljai találékonyak, eredményesek voltak ugyan a szervezésben, ígértek a parasztoknak sok mindent, de talán még ők maguk sem gondolták akkor, hogy a leendő szövetkezeti tagok életformája milyen óriási változáson megy majd keresztül. — A szövetkezetek megalakításának tizedik évfordulóján Valkón volt egy találkozónk, s ott már akkor azt mondta egy bácsika: most nehezebb lenne bennünket „kiagitálni” a téeszből — emlékezik ma Árvái Ferenc, a Ganz Árammérőgyár vezérigazgató^helyettese. — Pedig a szervezés sem ment köny- nyen. Több száz családot beszéltünk rá a belépési nyilatkozat aláírására, de csaknem minden látogatásunk úgy kezdődött, hogy amikor zörgettünk a kapun, az udvaron a láncról leoldott kutya acsarkodóit felénk. — Mit ígértek, mivel érveltek? — Azt mondtuk: a szocialista mezőgazdaságban a gépek megkönnyítik a munkát, nagyobb lesz a jövedelmük, emberibb életet élhetnek. Az ötvenes évekbeli tapasztalatok miatt erős kétkedéssel fogadták a szavunkat. Sok család azt mondta: mi aláírjuk a belépést, de előbb maguk írják alá, hogy ezer forintos havi jövedelmet garantál az állam. Persze ezt nem tehettük. Mielőtt az akcióra elindultunk, nekünk, ipari munkásoknak, meg kellett ismerkednünk a mezőgazdasági termelés fogalmaival is. Több helyen azt kérdezték például, hogy ha traktor dolgozik majd az igás állatok helyett, akkor miből lesz a trágya. Erre a leghatásosabb érvünk az volt, hogy Nyugaton már régen műtrágyával érik el a magas terméshozamokat. Volt olyan család, amelyhez ötször is vissza kellett mennünk, mire aláírtak. — Próbára tették a türelmüket. — Fizikailag és idegileg egyaránt Az André Kertész-emlékház építésén dolgozik a Feigl család. Balról jobbra: Nándor, László, az idősebb és az ifjabb Feigl Péter (Veress Jenő felvétele) nagyon elfáradtunk. Reggel nyolctól éjfélig vagy még tovább vitatkoztunk, magyaráztunk, rábeszéltünk. A falvakban való elhelyezésünkre csak egyetlen példa: Szadán a moziteremben aludtunk. Kiszállási díjat kaptunk ugyan a vállalattól, de a harmincegy forintból már akkor sem lehetett valami fényesen megélni egész nap a családtól távol. Az még a magunkra vállalt szabály volt, hogy ha valamivel megkínáltak is, semmit sem fogadtunk el, amíg a belépési nyilatkozatot alá nem írták. Szomorúan hallottuk utóbb, hogy a vállalatnál akadtak olyan emberek, akik megpróbáltak hangulatot kelteni ellenünk, mondván, hogy, elmentünk szórakozni. De azt is meg kell említenem, hogy az akkori politikai és gazdasági vezetők elismerték fáradozásunkat. — Voltak-e segítőik? — Igen, egyesek a háttérből, mások nyíltan is hangoztatták, hogy igaz ügyet szolgálunk. Egyébként minden faluban a legtekintélyesebb gazdáknál kezdtük a szervezést, s ha_ náluk célt értünk, a többieknél már valamelyest könnyebb volt a dolgunk. Sok családnál vált egészen barátságossá beszélgetésünk. Itt, a gödöllői járásban egyetlen incidens nélkül sikerült befejezni a szervezést, ami nagy szó volt, hiszen sokak számára úgy tűnt, hogy a magyar parasztság évezredes álmának a beteljesülése hiúsul meg akkor. Elvittek bennünket három hétre a diabasi járásba is. Ott egyszer Sáriban az egyik háznál öt-hat ittas fiatalember verekedni akart velünk, de mi rögtön távoztunk. Politikai hiba lett volna olyan látszatba keveredni, hogy erőszakkal tagosítunk. — Milyen érzésekkel gondol visz- sza a téesz-szervezésre? —_ Huszonhét évig voltam mun- kásőrparancsnok és sokszor megfordultam azokon a településeken, ahol annak idején a belépésre agitáltunk, Akik a mi rábeszélésünkre írták alá a nyilatkozatot, vagy ha nem ők, hát fiaik, unokáik, négyhat szobás, fürdőszobás, gépesífett családi hazakat építettek, igaz, rím napi nyolcórai munka árán. Udvarukon, a garázsban személygépkocsik állnak. Természetes számukra a külföldi utazás. Sokan videó- készülékkel rendelkeznek. Megújultak a falvak, közlekedésük, szociális és szolgáltatással való ellátottságuk nem is hasonlítható a régi állapotokhoz. Azon a már említett valkói találkozón valaki azt hangoztatta, hogy mi annak idején történelmet csináltunk, akkor is, ha sokszor szigorúan mérjük is haladásunkat. Ha így Van, hogy történelmet csináltunk, jó tudni, hogy segítettük előre forgatni a történelem kerekét. Cseri Sándor / Aki még sosem volt beteg Fehér ruhás, füttyös brigád
